!!! SPOILERT TARTALMAZHAT !!!
Lars von Trier egy korábbi filmjéről, a Hullámtörésről éppen tegnap írtam egy rövid kritikát, és én már korábban láttam a rendező két másik filmjét – a Dogville-t és a Táncos a sötétbent – is, így nem ez alapján az egy mű alapján ítélem meg munkásságát.
Amikor az Antikrisztusra rákerestem az interneten, volt olyan oldal, ahol a Salót és a Ken Parkot “dobta ki” a rendszer, mint hasonló alkotásokat. Most, hogy láttam a filmet, már értem, miért: előbbivel a nyílt, merész, semmitől vissza nem riadó naturalista ábrázolás rokonítja, utóbbival pedig elsősorban a meztelenség, a szexualitás tabuk nélküli megjelenítése (bár a Ken Parknál én ezt kissé öncélúnak találtam).
Akárcsak a Saló, ez a film is alaposan megosztja közönségét, van itt egyes és ötös osztályzat bőven, az átlagost jelentő három pont ritka. Lehet “beteges, unalmas szar”-nak bélyegezni, én azonban nem vagyok kibékülve azokkal a “kritikusokkal”, akik, ha számukra egy műalkotás (gondolok itt a képzőművészetre vagy az irodalomra is) nem befogadható, rögtön előkapják aktív szókincsük tárházából a négybetűs varázsszót, majd kényelmesen hátradőlnek, ezzel részükről el is van intézve az adott dolog értékelése. Ha valami “szar”, szeretném tudni, miért az?
Szerintem ez a film nem szar, és bár sajnos az én hiányos műveltségem kevés ahhoz, hogy a gazdag szimbólumrendszer fölfejtésében segítségemre legyen, még így is felfedeztem benne jó néhány olyan elemet, ami mindenképpen továbbgondolásra ösztönöz.
Trier nem először bontja a filmet prológusra, fejezetekre és epilógusra. Itt a bevezetés és a lezárás fekete-fehér, maguk a fejezetek – néhány kiemelt részletüket leszámítva - színesek. Sokakat talán zavar, nekem kifejezetten tetszik az imbolygó kamera, a hirtelen ráközelítés az arcokra, számomra ez így sokkal életszerűbb, mint a szabályosság. Én kedvelem Trier lassú, elnyújtott beállításait is, és azt is, ahogy a hanghatásokkal bánik. A zajok, effektek nagyon eltaláltak, fokozzák a borzongást. (Egyébként nekem ezekről még a Sátántangó is eszembe jutott - bár teljesen más műfaj és stílus -, de talán nem véletlenül, hiszen mindkét rendező, Trier és Tarr is merítettek Tarkovszkij munkásságából.) A képi megjelenítésre sem lehet panasz, akár a természet ábrázolását vizsgáljuk, akár pl. az emberi testrészekre való ráközelítést nézzük (a nyaki erek gyors lüktetése, a szemgolyó vibrálása).
Hogy ki az Antikrisztus? Nincs szájbarágósan megnevezve, a rejtvénynek több megfejtése is lehetséges. Azt gondolom, egy felnőtt ember életében a házastársa a legfontosabb személy, akiben – jó esetben – vakon megbízhat, akire nyugodt szívvel rá meri bízni közös gyermeküket. Mi történik akkor, ha ez az egyensúly megbomlik, és választott társunkról kiderül, valójában nem az, akinek hittük, hanem velejéig romlott, maga a megtestesült Gonosz? Az ember legalapvetőbb félelmei közé tartozik az attól való szorongás, hogy esetleg ő maga is elveszítheti kapcsolatát a realitással, megbomlik az elméje, netán ezt éli meg párjával kapcsolatban. Egy anya, aki – az Édenben készült fotók tanúsága szerint – képes volt arra, hogy lélektelenül megnyomorítsa saját fiát, a gyermek édesapja szemében már pusztán ezzel az egy tettével is az Antikrisztus fogalom hordozójává válik. Azonban véleményem szerint sokkal tágabban is értelmezhető a cím.
Nem titok, hogy a rendező depressziós volt, pánikrohamoktól szenvedett, egy ilyen jellegű alkotást átlagember nem készít. Valószínűleg Trier is azok közé a művészek közé tartozik, akik a zsenialitás és az őrültség keskeny határmezsgyéjén mozognak. A tömegből való kiemelkedésért, a rendkívüli látásmódért gyakran nagy árat kell fizetni, Fausttal paktumot kötni – cserébe esetleg mentálisan sebezhető alkattal, szorongással vezekel az alkotó. Rengetegen támadták Triert a film kapcsán, bennem azonban megfogalmazódik a kérdés, miért ne lehetne filmre vinni az emberi lélek legsötétebb titkait, legbelsőbb félelmeit? Miért kell megtiltani a Rossz, az Ijesztő, a Rettenetes ábrázolását? Könnyebb a problémákat a szőnyeg alá söpörni, elfordítani a fejünket, és nem tudomást venni olyan tényekről, mint pl., hogy az emberiség kb. 1%-a szenved skizofréniában, illetve különböző személyiségzavarokban? Könnyebb. Egészen addig a pillanatig, amíg nem érint bennünket személyesen a probléma. Lássuk be, Trier alkotása azon túl, hogy igenis belefér a horror kategóriájába, nagyon erősen pszichologizáló mű, nem véletlen Freud nevének említse sem a házaspár egyik beszélgetése során, és lám, a férj is pont pszichológiával foglalkozik...
Hogy Trier filmjében egy nőröl van-e szó, akit megszállt a Sátán vagy egy hisztérikus, pszichózisban szenvedő asszony hallucinációit látjuk-e, mindenki döntse el maga. Mindkét értelmezésnek, és valószínűleg még továbbiaknak is, van létjogosultsága. Mindenesetre az, hogy a két szereplő nem szólítja egymást nevén, egyrészt kifejezi a kiüresedett, személytelenné vált kapcsolatot, ami kettejük között van, másrészt megengedi az általánosítást. Ahogy az is tágabban értelmezhetővé teszi a film címét, hogy a nő és a férfi életéről, jelleméről semmit nem tudunk meg, azon kívül, hogy gyermeküket elveszítették.
Néhányan fennakadtak a szadisztikus, gyomorforgató jeleneteken. Nem álszentség ezt ennyire hangoztatni? Hiszen a Fűrészben és sok más horrorfilmben jóval gyakrabban, és megkockáztatom, talán feleslegesebben, láthattunk hasonló dolgokat. Miért pont Trieren kérjük számon ezeket a képsorokat? Egyértelmű, hogy egy olyan filmről van szó, ami nem gyerekeknek való, és a korhatárbesoroláskor nyilván meg is kapta a 18-as karikát a film, de egy érett, kialakult személyiséggel rendelkező felnőtt ember belegondolhatna abba, hogy létezhet olyan fokú lelki gyötrelem, fájdalom, ami ellen már csak az öncsonkítással lehet védekezni, aminek elnyomása csak fizikai bántalmazással lehetséges.
Meg lehetne még vizsgálni az állati szimbólumokat, szót lehetne ejteni a boszorkányüldözésről, vallási kérdésekről... de ezt majd megteszik mások, akik jobban otthon vannak a témában.
Valószínűleg nem ez Trier legjobb filmje, legalábbis számomra nem az, sőt, a négy közül, amit láttam, ezt tenném a legutolsó helyre. De azt mondani, hogy szar... Hogy Jiří Menzelt idézzem: „Hát, nem tudom..."
|
