!!! SPOILERT TARTALMAZ !!!
Lars von Trier általam ismert filmjei (Dogville, Táncos a sötétben és most már a Hullámtörés) valamilyen okból a társadalom perifériájára szoruló kisemberekről szólnak.
A Hullámtörés nőalakja, Bess, naiv, kissé butácska, hisztériára hajlamos, érzelemvezérelt lány. Alakja tisztaságot, természetességet sugároz; ártatlanságát is megőrzi házasságáig. Egyszerű életre vágyik, számára a boldogságot kizárólag férje közelsége jelenti, nincsenek önmaga kiteljesítésére irányuló vágyai. Napjai szinte eseménytelenül, általában buzgó imádkozással, Istennel való beszélgetéssel telnek; a viszonzott szerelem érzése teszi őt különlegessé, emeli ki a hétköznapiságból. Jan, az olajfúrásból élő férj, házasságkötésüket követően sem hagyhatja ott munkáját, emiatt Bess-en úrrá lesz a kétségbeesés, a pánik, időnként indulatos rohamokban tör ki. Azért fohászkodik kétségbeesetten Istenhez, hogy minél hamarabb viszontláthassa párját, és vakon hisz abban, hogy amire Istent kéri, teljesülni fog.
A leírást olvasva azt hittem, ez a film is egy örök életére mozgásképtelenné vált férfi kálváriáját, tehetetlenségét fogja körüljárni – hasonlóan Amenábar Belső tengeréhez. Azonban a főhös itt az önfeláldozó, gyermeki Bess, aki, hogy tehetetlen férje maradék életkedvét megőrizze, minden ellenszenvét leküzdve teljesíti társa egyre perverzebb kéréseit: idegen férfiakkal létesít szexuális kapcsolatot.
Már a film elején rengeteg a baljós előjel, s ezek arra engednek következtetni: Bess és Jan hamarosan megkötendő házassága nem lesz szerencsés. A templomi tanács véleménye: “Tudod, hogy nem kedveljük az idegenekkel kötött házasságot.”, a vőlegény késése, és az, hogy látja leendő feleségét a szertartás előtt menyasszonyi ruhában, valamint, hogy a templomban egyáltalán nincsenek harangok, amelyek elzenghetnék az örömhírt, mind-mind a küszöbön álló tragédiát készítik elő.
Úgy tűnik, Trier szívesen feszegeti a műfaj határait: a hét évvel későbbi Dogville teljesen a színház világát idézi, a Hullámtörés pedig - mint egy könyv - fejezetekre és epilógusra tagolódik. Ráadásul e fejezetek címe mindig narrátor szájából hangzik el, többnyire dinamikus, a hatvanas éveket idéző aláfestő zenével kísérve. A fejezetcímek feltűnően intenzív, harsány színvilágukkal is kiemelkednek, és mindig egy lényeges motívumra, eseményre utalnak (pl. az első fejezetben az érkező repülőgép, a másodikban a boldog házaséletet szimbolizáló kis házikó, a harmadikban az egyedüllétet, a magányt jelképező távoli fúrótorony képe stb.). Hasonló hatást ér el Trier ezekkel a kizökkentő fejezetcímekkel, mint az epikus színház a maga elidegenítő effektusaival. Lehetőségünk van feldolgozni a látottakat, továbbgondolni a történteket.
Trier filmje a képmutatásról, az érzelmi sivárságról is szól. Első beszélgetésükkor Bess új pszichiátere felhívja a lány figyelmét arra, teljesen normális, hogy összeomlott szeretett férje teljes lebénulása miatt. Érthető a kiborulása, ám szokatlan abban a környezetben, ahol a lány él, mert ott bizony “nem divat az érzelmek kimutatása”. S hogy mennyire így van ez, azt akkor tapasztalja meg a lány, amikor – mert nő létére ki meri nyitni a száját a templomban (“Itt nő nem beszélhet!”) - kitagadják a zárt közösségből. Anyja a megtörten zokogó, dörömbölő Besst – dacolva ösztöneivel - nem engedi be saját otthonába. Döbbenetes és iszonyú reakció (a magyar irodalomban Németh László Gyászában találkozhatunk hasonló merevséggel, az íratlan szabályoknak való szigorú engedelmességgel). Hiába bocsát meg az idős asszony, amikor lányát perverz szadisták által összevagdosva látja viszont a kórházi ágyon, már késő. Elgondokodhatunk, mi értelme érzelmeinket elnyomva, gondolkodás nélkül engedelmeskedni egy esendő emberek által szentesített, értelmetlen törvénynek? Egy törvénynek, amiről a kissé gyenge elméjű Bess a következőket mondja: “Én nem értem, amit mondanak. Hogy lehet szeretni egy szót? (..) Nem lehetünk szerelmesek egy szóba. Csak egy másik embert szerethetünk.” – Sokan állítják, a sérült, fogyatékkal élő emberek bátrabban merik kimondani az igazságot, hiszen nekik nincs vesztenivalójuk. Nincs ez másként ebben a moziban sem. A sziget őslakosai közül a bolondnak, őrültnek bélyegzett Bess az egyetlen, akinek “normális” érzelmei vannak, és meri is vállalni ezeket. Nem törődik környezete reakcióival, mindenét feláldozza a kizárólag általa remélt csodáért. Önzetlensége, áldozati halála a megfeszített Krisztussal rokonítja. Megdicsőülését égi harangok zúgása kíséri; amire a temetési szertartást megtiltó, magukat mindenhatónak képzelő emberek odalent nem voltak képesek, Isten megtette helyettük: megbocsátott.
Bár Bess szemszögéből ismerjük meg a történteket, Jan megpróbáltatásait is nyomon kísérhetjük. Mindent elárul helyzetéről, amikor a lányt arra kéri: “Ha legközelebb jössz, vegyél fel valami szolidabbat, hogy ne kelljen látnom a testedet.” Nem várt felépülése, a mű befejezése pedig szintén Bess tetteinek jogosságát igazolja.
Elgondolkodtató, értékes művészmozi. Útmutatóul szolgál, melyek az igazán fontos értékek az életünkben.
|
