Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |
Keress | |
Részletes keresés |
Hamarosan a TV-ben |
Bocsánatos bűn - HBO, 13:05 |
Brad helyzete - Filmbox Extra HD, 13:05 |
Tomboló ököl - Film Mánia, 13:15 |
Igazi kaland - SuperTV2, 13:25 |
A boldogító nem - Paramount Network, 14:15 |
Teljes tévéműsor |
Szülinaposok |
Franco Nero (83) |
Vincent Cassel (58) |
Maxwell Caulfield (65) |
Pokorny Lia (53) |
Oded Fehr (54) |
További szülinaposok |
Utoljára értékeltétek |
Back to Black |
Louise Bourgoin |
2015-07-30 13:01.57 |
Értékelés lemaradt: 5/5 |
2015-07-30 13:01.03 |
SPOILER előfordulhat
Még friss az élmény; tegnap néztem meg a moziban az új szuperhős-sztorit, és mi tagadás, elnyerte a tetszésemet. A Marvel Studios tud valamit: a Hangya nem csak a Marvel filmek már megszokott magas színvonalát, de a képregény mozik hangulatát is könnyedén és bravúrosan hozza. A kaliber között ugyan felfedezhetünk eltéréseket; ahogy kutyából sem lesz szalonna, a Hangyából sem lesz Bosszúállók, de az új film becsületére váljon, hogy legalább poénkodik vele. A kb. kétórás játékidő alatt ugyanis annyi apró utalás van a többi Marvel-sztorira (csak, hogy a néző ne felejtse el, milyen univerzumban is tartózkodik) hogy az már egész családias hangulatot teremt: a Starkok és a Bosszúállók említése, az egyik Bosszúálló konkrét vendégszerepeltetése, a HYDRA és a S.H.E.L.D jelentőségének megjelenítése, a sminkkel ügyesen megöregített Hayley Atwell felbukkanása. Ezek az apró kis tényezők diszkréten integetnek a háttérben, emlékeztetve minket, hogy Scott Lang története már valamivel az Ultron kora után játszódik, ugyanakkor pontosan illeszkedik az eddig látottakba. (Az avatott fül amúgy egy Pókemberre tett piciny megjegyzést is észrevehet, ha nagyon figyel.) Arra a fel nem tett kérdésre, hogy a Hangya cselekménye megállja-e a helyét a többi film legújabb elemeként, én azt felelném, meg, mert nem adott kevesebbet, mint amit várni lehetett tőle. Igen, vannak benne előre kitalálható fordulatok, de ha figyelmembe vesszük, hogy az alapötlet (egy hangyaméretű hapsi ugrál a mozivásznon, ha épp nem egy szárnyas hangya hátán lovagolva menti meg a világot) már-már az abszurditásig elmegy, és így önmagában leírva elég röhejesnek tűnik, szerintem így is elég kreatívra sikeredett a forgatókönyv. A Hangya épp annyi drámával operál, amennyi kell bele, poénból is annyit tartalmaz, ami még nem csap át fárasztóba, a finis pedig éppenséggel egyszerre izgalmas, fordulatos, és vicces is. Egyedül az ügyeletes főgonosz lett sablonos és fantáziátlan, de ahhoz elég gerinctelen, hogy mindenki utálhassa, tehát végül a célt ő is elérte – aki kisbárányt változtat át egy kupac takonnyá, azt amúgy sem lehet nem utálni. A film látványa frissítő, mint a mozi terem klímája; sokkal kevesebb a robbanás, mint a Marvel sztorikban általában, de van helyette kellő mennyiségű nagyítás és zsugorítás: Thomas a gőzmozdony kiköszön a lakásból, és egy sereg hangya rohangál az orrunk előtt, mintha a stáb a hangyabolyba dugta volna a kamerát. Mindez azonban minőségi technikával történik – részben a látványnak is köszönhető, hogy a „hangyás” alapgondolat – csak hogy hűek legyünk a film irányultságához – nem fulladt káoszba; a sok poén ellenére valamennyire komolyan is kell vennünk ezt az apró kis szuperhőst, ezt a másféle perspektívát. Ha már itt tartunk, új szuperhősünk, Scott kifejezetten szerethető; ugyanolyan szimpatikus balfék, mint amilyen annak idején Peter Quill volt, ráadásul olyan apukafeje van – és az istenért, ki ne imádna egy olyan pasit, aki szó szerint a kislánya miatt lett szuperhős? Paul Rudd ebből a szempontból tökéletes választás volt, és jól is csinálja. A Hobbit előtt kevésbé ismert, mára azonban híresebb Evangeline Lilly – annak ellenére, hogy néha vág egy-egy fura arckifejezést – szintén jól alakít, emellé pedig még jól is bunyózik – pár kung-fus védekezési forma, és már kedveltem is. Látszólag a Marvel eltökélte, hogy a fél Hobbit-stábot leszerződteti: az Amerika Kapitány: Az első Bosszúálló-ban Richard Armitage, a Galaxis Őrzőiben Lee Pace, most a Hangyában Evangeline Lilly, hogy Martin Freeman-ről (Captain America: Civil War, 2016 tavasza) és Benedict Cumberbatch-ről (Doctor Strange, 2016 ősze) már ne is beszéljünk. Michael Douglas meg – hát most mit mondjak? Szerintem király, hogy a Marvel univerzum még egy ilyen nagyszerű veteránszínésszel bővül. Simán beállhat a sorba, ami olyan neveket vonultat fel, mint Jeff Bridges, Hugo Weaving, Mickey Rourke, Samuel L. Jackson, Stellan Skarsgard, Anthony Hopkins, Tommy Lee Jones – csak hogy néhány hírességet említsünk az eddigi Marvel-castingokból. Ahogy azt kell, Stan Lee is ott sunyít a Hangya végén, nem nehéz észrevenni. Vele együtt szerintem végképp megvan minden, ami egy jó Marvel mozihoz szükségeltetik. A Hangya kiérdemli helyét a Marvel-univerzum filmjei közt, és tessék, máris még egy Új Bosszúálló kopogtat a küszöbünkön… |
2015-06-25 20:13.35 |
Ez a film egy rakás sz@r. Sőt, esküszöm, még annál is rosszabb. A Twilight volt egy rakás szar, na ez alúlmúlta.
És nyugi, nem azért jöttem, hogy az előttem megszólaló bölcs hozzászólókhoz hasonlóan (a bölcs jelentése itt: akinél látod, hogy egy csillagot adott erre a foskupacra) agyonszapuljam a filmet a hibák végtelen tárházait elemezve (nem is lenne rá karakter, tekintve hogy az egész film hibák és elcseszett jelenetek sorozata, melyek indíték vagy indoklás nélkül teszefosza módon toporognak a néző előtt), nem azért hogy elmondjam, hogy mind a két óra (vagy ha nincs annyi nekem annyinak tűnt) olyan ostoba, inkompetens, logikátlan, valótlan és buta, hogy amellett még Megan Fox is elszégyelli magát, ne már, hogy létezik nő a világon, aki még nála is sötétebb... Pedig létezik bizony, Dakota Johnson amellett, hogy sikerült egy életre hülyét csinálnia magából, olyat alakított, hogy azt a női nem nevében már én szégyellem. Ezért csesztetem ennyit ez a... filmet. Szar mozikat találni nap mint nap: a legnagyobb gond nem az, hogy a színész játék egy nagy nulla, hogy a szexjelenetek inkább furák, mint izgatóak, a párbeszédek meg... hát... tekerjetek lentebb Kritikus megmondja. De az a velejéig romlott attitűd, amit ez az egész sztori képvisel, attól pofám leszakad. Bemegy a sok kis tinilány a moziba, megnézi a Szürke ötven árnyalatát, és azt hiszi, ez a szerelem, ez a szex, ez az élvezet, ez a követendő példa. Hogy milyen kivételes, ha egy kőgazdag bunkó segg a pszichés gyermekkori bántalmait leveri rajtad. Mert ez nem alárendelt-szex volt amúgy, hanem orvosi eset. És nem csak ez a gond: a csaj az élet minden többi részén is alárendelte magát a pasinak. Hová tűnt (uram bocsá') a női erény? Vagy, ha már nagyon konzervatív vagyok, akkor legalább az erős, határozott női karakterek? L. E. James (tisztelt írónőnk, aki megszülte ezt a ponyvairodalom mocskát) egyszer úgy nyilatkozott: My book is full of hard-core sex, and brutality... És erre mondta George RR Martin, hogy: Bitch Please. Igen igen, ha már mindenképp szex kell, nézzen a jó nép Trónok harcát, ott legalább van olyan hogy Daenerys Targaryen, meg női tartás. És mi még csodálkozunk, hogy a tizenkét éves kislányok már úgy néznek ki a huszonéves kurvák, és úgy is viselkednek. Taps, társadalom! |
2015-06-14 14:47.37 |
Amúgy lehet magassarkúban futni. Csak nem olyan kényelmes mint harminckilences Nike sportcipőben de - akármennyire is a férfiak lelkébe gázolok - lehet. Főleg mivel Bryce Dallas Howard sarkai egyáltalán nem voltak olyan magasak. Egy kb öt centi lehetett ha jól láttam. Betonon abba simán elszalad. Hogy egy T-Rex elől-e azt nem tudom, mert még soha nem próbáltam T-Rex elől futni, de amúgy, hétköznapi, dínótlan körülmények közt kivitelezhető. A sárba viszont még az ötcentis is beleragad. Amikor a csaj a dzsungelben mászkált abban a cipőben, azt már kicsit kritikusabb szemmel néztem. |
2015-06-01 16:55.37 |
Tanulságos, vicces, magával ragadó, megható, őszinte, imádnivaló.
Hat jelző a Hős6os-ra, erre a fantasztikus animációs filmre, ami tényleg minden várakozást felülmúl, tényleg minden igényt kielégít, tényleg minden korosztályt elkápráztat. Nem tudom, mit lehetne még ehhez a hat dologhoz hozzá tenni. Hogy mondjuk, eddig ötször láttam és az öt alkalomból háromszor elbőgtem magam a végén? Nos... Igen. Mert ezt adja a Hős6os. Nem is az okozta a legkellemesebb meglepetést, hogy hat hősünk otthona valójában a Marvel univerzum, és az ötletet onnan kölcsönözték; nem is az, hogy a másfél óra minden képkockája olyan gyönyörűen van animálva, hogy az ember álla leesik tőle, és azt kérdezgeti: Ezt most hogy...?; és még csak nem is a fergeteges zenéje (Fall Out Boy-Immortals) amit azóta rongyosra hallgattam (és énekeltem). Hanem az üzenete. A tanulság, amit persze már többen levontak előttem ezen a fórumon, de nekem is ki kell mondanom: hogy nem a szuper-ruha teszi a szuperhőst, hanem a készsége az önfeláldozásra, ha azzal megment másokat. Tadashi azt mondta: Ez teszi Baymax-et Baymax-é. Én azt mondom, ez teszi a hőst hőssé. Baymax karakterében egy olyan szuperhőst kapott a világ, aki nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek szívét is elrabolja, és akiért tényleg megéri elpityeredni, még akkor is, ha már ötször megnézted, és tudod, hogyan végződik a történet. Szívmelengető volt látni, hogy Baymax, lévén robot, ki tudja mondani azt, amit az emberek hajlamosak eltitkolni a szeretteik elől; hogy fáj. Mert mi folyton azt hajtogatjuk, jól vagyunk, gyakran akkor is, mikor valójában nem vagyunk jól. De Baymax csak annyit mond: "Hiro, én mindig veled leszek" és én elhiszem neki, hogy azok, akiket igazán szeretünk, sosem hagynak el minket igazán. Megint: ezt adja Hős6os. A világ meg adott érte Oscar díjat, amit meg is érdemelt. Bár szerintem amit mi kaptunk ettől a rajzfilmtől, az sokkal értékesebb, mint bármilyen díjazás. Úgyhogy én csak annyit mondok: Elégedett vagyok az ellátással. |
2015-06-01 16:18.38 |
Szögezzük le: rajongó vagyok, így az értékelésem is egy fané, meg a véleményem is. Ez van. De azért még a Marvel-mánián keresztül is van pár dolog, amin aligha ha lehetne elsiklani, ha a Bosszúállók második részét vizsgáljuk. Tény, hogy voltak hibái néhol a sztorinak (és valamiért Tony Stark arroganciájától még mindig az egekbe szökik a vérnyomásom) de szerintem ha azt vesszük, milyen elvárásokat kellett teljesítenie a filmnek, kvázi minden megbocsájtható.
Először is: az elkövetkezendő néhány évben (2019-ig) itten olyan Marvel filmözön lesz, hogy a film-és képregény rajongók egyaránt fáradtra élvezkedhetik magukat rajta. Ugyanakkor kellenek a filmek között összekötő kapcsok, és az Ultron kora (amellett, hogy egymagában is kerek egész, és még így is megállja a helyét) egy újabb láncszem. Felbukkan két új Végtelenkő, felállítják az Új Bosszúállók csapatát, Thanos meg végre feláll arról a kőtrónusról, amin ki tudja, hány film óta pihenteti a lábát, és elindul segget rúgni. A Bosszúállóknak pedig ezúttal jóval több kritériumnak kell megfelelniük. A forgatókönyvbe nem csak az eddig elvarratlan Marvel szálacskákat kellett úgy bele szőni, hogy a sztori ne dőljön össze, mint egy kártyavár, hanem arra is ügyelni kellett, hogy ezt a rengeteg karaktert pont olyan színessé tegyék, mint a képregényekben. Scarlet Witch és Quicksilver (habár igaz, nem nevezhetik őket mutánsnak) felbukkanása tisztán utal a kapcsolatra az X-men filmekkel (tekintve, hogy például Scarlet Witch eredetileg X-men gonosz volt) és aki kicsit tisztában van az Amerika Kapitány: Polgárháború eredeti történéseivel, az tudja, hogy a képregény szerint a sztoriban nem csak az X-men-ek, hanem Pókember, és a Fantasztikus Négyes is érintett. Visszatérve az Ultron korára: igen benne vannak ezek az apróbb kiutalások (meg Stan Lee) és ez így is van rendjén. Az eredeti karaktereink semmit nem veszítettek saját jellemvonásaikból a nagy első filmhez képest: Stark még mindig egy beképzelt majom, Thor még mindig egy beképzelt viking isten, Kapitány továbbra is önzetlen vezető. A sokak által a film gyenge pontjának nevezett romantikus szál Natasha Romanov és Bruce Banner közt nálam pozitív számba ment: ügyesen vegyítették a műfaji sajátságokat, anélkül, hogy elcsúsztak volna velük. Jeremy Renner Hawkeye bőrrucijába bújva pedig lazán behozza az előző filmbéli lemaradását: külön tetszett, hogy ezúttal nem csak Downey kapta a poénok kizárólagos jogát, hanem belökték Sólyomszemet is a mély vízbe. És igen, igen, nekem is hiányzott Loki, de úgy fest várnunk kell a Thor: Ragnarök-ig, hogy viszontlássuk. Kapunk helyette egy Ultront, aki viszont - más minőségben,de - legalább ugyan olyan jó főgonosz. Sőt, ő nem is igazán gonosz, ő egy nagy ellentmondás. Békefenntartás lett volna a feladata, de ő máshogy értelmezte a célt, amire kreálták: azt látta, hogy a bolygón egyetlen faj van, ami akadályozza a béke eljövetelét: az emberiség. És nem mondhatjuk, hogy egy bizonyos fokig nincs igaza. Ultron-ban pont ez a gondolat az érdekes: a mesterséges intelligencia kérdése, ami pedig relatíve aktuális (Stephen Hawking nem rég adott róla beszédet). Szóval szerintem a Bosszúállók negatív konkurenciájának kérdése is remekül lett kivitelezve. A látvány megint fergeteges, nem is kérdés, szinte már annyira, hogy a film végére káprázott a szemem a sok CGI finomság közepette. Most pedig szépen egyenletesen haladhatunk tovább a The Avengers: Infinity War felé. Meg jöhet a Captain America: Civil War is, mert én már kiválasztottam a saját oldalam, és Kapitánynak fogok szurkolni. Még szerencse, hogy a Marvel-nek van egy olyan jó szokása, hogy képes felülmúlni önmagát.... |
2015-04-17 15:00.04 |
A lélek halhatatlansága (egyébként nem 20, hanem 21 gramm azt hiszem - vagy legalábbis annyit mértek) nem csak egy vallási közegben vitatott téma, hanem a spirituális hívők között is rengetegen akadnak, akik hisznek benne. Persze amiről itt beszélünk, annak köze nincs a buddhizmusban elfogadott tételhez, miszerint a lélek bármilyen testben újjászülethet - ezt már csak azért sem hiszem el, mert ha életemben elérek egy bizonyos intelligenciaszintet, nem hiszem, hogy újjászületésem után fűszál formájában éldegélnék kerek e világ felszínén. Ezzel persze nem akarok belekötni a buddhista tanokba, én abban hiszek amit (SPOILER) Matthew McConaughey mondat ki a főszereplőjével: a dimenzionális lények akik oda rakták a féreglyukat, azok nem űrlények, azok mi vagyunk - és mivel jelenlegi földi életünkben, bezárva térbeli és időbeli korlátokba, meg egy gyakran beteges, fizikai testbe, aligha lennénk képesek arra, hogy féreglyukakat mozgassunk, vagy ötdimenziós teret létesítsünk. Ergó kell, hogy legyen lélekfejlődés, mert olyan fejlettségi szinten már nincs test, csak lélek....
Ezt pedig bármelyik spirituális nagymester alátámasztja. Nyilván a többi a te felfogásodtól függ. |
2015-04-06 16:40.00 |
A fantasy köztudottan az a műfaj, amely Tolkien óta nem igen válogat: ha tud is egy mű függetlenedni Tolkien világától, és felmutatni valami újat, akkor sem biztos, hogy hálás cselekedet filmre vinni a sztorit. A Hetedik fiú alapjául szolgáló regényt én nem olvastam (nem is fogom) éppen ezért arról nem alkothatok véleményt, és nem akarok egy regény-kedvelőnek sem a lelkébe gázolni: a könyv biztos nagyon jó. De hogyha egy film fantasy és a tetejébe még adaptáció is, akkor kimeríthetetlen lehetőségeket kínál a stábnak arra, hogy jól elcsesszék.
És A hetedik fiút el is cseszték, de azt öt csillagosan. Először is: Történet? Néztem a filmet, és Isten a tanúm rá, én kerestem a sztorit de az valahogy sehonnan sem akart előbújni. Kaptam a pofámba egy nagy in medias res kezdést, aminek kábé annyi füle volt mint farka, onnantól kezdve pedig konzekvensen végigröhögtem minden egyes képkockát - vagy legalábbis azokat, amikben Jeff Bridges játszotta az agyát. Ő az egyetlen tényező ebben a filmben amit egyáltalán értékelni lehet - az övé a két csillag amit minderre az összefüggéstelen kliséhalmazra adni lehet. Címszereplőnk szerepe egy nagy nulla, szegény kölyök azt se tudja mi a fenét keres ő itt, Kit Haringtonról meg már a Trónok harcában kiderült, hogy nem tud ő semmit, ezért gyorsan a film elején kinyíratja a karakterét, ami az egész történet legjobb húzása volt. Julianna Moore úgy néz ki mintha bármelyik pillanatban kitörne belőle a röhögés, és komolyan ha a film közepén elröhögte volna magát, az sokkal természetesebbnek hatott volna, mint a gonosz boszi megformálása. Így tehát nekem inkább vígjáték jellege volt a filmnek - és a baj az hogy sajnos nem annak szánták. |
2015-04-06 16:16.25 |
Hogy Adam Sandlernek voltak jó filmjei az tagadhatatlan. Az Esti mesék az egyik kedvencem, mert szerintem bűbájos lett, és ha az ember néha egy kis laza kikapcsolódásra/ szórakozásra/ romantikára vágyik, az kedvelni fogja az olyan produkcióit is mint a Kellékfeleség, a Kavarás, az 50 első randi, és még a Nagy fiúk első része is úgy ahogy megállja a helyét mint vígjáték.
De ezzel a Cipőbűvölővel Sandler megint nagyon mellényúlt. A sztori erőltetett és izzadtságszagú, és a végén a nagy "csattanó" egy orbitálisan nagy logikátlansággá változtatja az egész addigi történést. Sandler még a szereplés 3/4-ét is ügyesen átvarrja más statiszták nyakába, tiszta haszon, hogy ebben a filmben mindenkinek 42-es lába van.... Ha pedig eltekintünk a savanyú uborka reklámtól, ami a történet másik negyedét kitöltötte, akkor se találni benne semmi szórakoztatót, mert a poénok közül jó, ha egy elcsattant. Gyenge. |
2015-04-06 14:44.21 |
A "most pótolom az eddig megnézetlen filmeket" korszakomat élem, vadászgatok filmkatón, vélemények alapján szúrok be egy-egy késő esti mozizgatást, mikor nincs jobb dolgom... Olvastam az itteni kommenteket, szar kedvem volt, röhögni akartam, gondoltam üsse kavics, mindenki azt mondta, rekeszizom próbáló film lett a Death at a funeral 2007-es verziója, úgyhogy lepörgettem.
Gyakorlatilag már a legelső poénoknál úgy feldobódtam, mintha én is bevettem volna pár szemet abból a váliumos üvegcséből... Ez a film a brit filmipar egyik trófeája vígjáték kategóriában. És ezt egy 2015-ös kommentben nyilatkoztatom ki. A humorforrása kvázi időtlen, mint ahogy maga az alapsztori sem tud kiöregedni, a családi perpatvarok ma is ugyanolyan aktuálisak mint ahogy voltak régebben. A sztori történetvezetése ellenére mégsem húz az elcsépelt irányba (azt megtette az amerikai remake-je) pontosan adagolt jellem-és helyzetkomikumok, a fekete-brit humor pallérozott morbidsága jellemzi. Aki nem tépi a haját az angolok beteg humorérzékétől annak kötelező darab. Csont nélkül 5*. |
2015-04-02 22:24.26 |
"Minden nőnek kellene egy Mr. Darcy" - gondoltam én is sok nőtársamhoz hasonlóan, mikor először olvastam el Jane Austen sziporkázóan szellemes, megragadóan romantikus, korszellemhez és társadalomhoz hű életművét. Austen rajongóként tehát nem maradhattam ki sem a 95-ös, sem a 2005-ös adaptáció nézői közül, és egy ideje - afféle szokásként - évente lepörgetem őket. Összehasonlítani a két alkotást - ahogyan azt előttem már többen megjegyezték- merő időpocsékolás lenne - mi több, szerintem egyenesen előnyös, hogy a történet két feldolgozást is megihletett, hisz ez csak bizonyítja Austen örökéletű művének sokoldalúságát. Mindkét adaptáció más oldalról, más prioritásokkal mesél a kora viktoriánus időszak szokásairól, társadalmi berendezkedéséről, és az ebben a környezetben mozgó karakterekről. Én mind a kettőnek habozás nélkül adtam öt csillagot, mert a maga nemében mindkettő tökéletes - de én a filmet mégis jobban szeretem. Miért? Egyszerű.
A sorozat periódusokban 6x60 percre kikapcsol, elszórakoztat, megnevettet, aztán mikor vége, kulloghatok vissza az erősen Mr. Darcy hiányos XXI. századba. A film ezzel szemben magával ragad, elringat, elhiteti velem minden másodpercét, és eléri, hogy napokkal a megnézése után dúdoljam a zenéjét, kontyba fogjam a hajam, és olyan XVIII. századi angol kifejezések csusszanjanak ki a számon, mint "invigorating" meg "ardently". Ez az abszolút filmélmény, ami ugye nem terem minden második kameralencsén. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film minden kritikai szempontból tökéletes - ahány ember annyi ízlés - és személyesen mégsem tudnék belekötni egyetlen képkockájába sem. A 127 perc minden zongoraleütése, minden hegedűakkordja könnyfakasztóan gyönyörű, a fényhatások és a kamerafelvételek esztétikai élményt nyújtanak, a zene és a látványvilág kompozícióját tanítani kellene. A jelmez- és díszlettervezés elhiteti velem (és nem csak velem, azzal az Oscar-jelöléssel is) hogy a XVIII. században járok. A nívós stáb egyetlen percre sem okoz csalódást (Donald Sutherland-ről, és Judi Dench-ről még csak feltételezni sem lehet ilyesmit, és nekem mindig is Rosamund Pike lesz az igazi Jane Bennett.) A főszereplő páros pedig az az Elizabeth és Darcy, akinek a szerelmét irigyeled (míg Colin Firth és Jennifer Ehle románcához csupán gratulálsz). Ez az egyetlen film, amiben elviselem, mi több, kedvelem Keira Knightley-t, egyrészt azért, mert a karakterrel, akit megformál, könnyű azonosulni, másrészt pedig azért, mert el tudtam neki hinni, hogy ő egy olyan modern nő, aki abban a korban minden pirulás nélkül összesározta a ruhaszegélyét, és ki merte jelenteni, hogy ő vagy szerelemből házasodik- vagy sehogy. Matthew MacFadyen Darcyjáról meg annyit, hogy tényleg soha nem lesz belőle Colin Firth, de szerencséjére nem is szorul rá. Ha a kétórás játékidő alatt nem rabolta el a női nézők felének a szívét, úgy egynek sem - Colin Firth eljátszotta a gőgös arisztokratát, Matthew MacFadyen eljátszotta a szerelmes arisztokratát - gyakorlatilag egyetlen szívfájdítóan kék pillantása elég volt ahhoz, hogy biztos legyek Lizzy iránti szerelmében. Mert lehet szeretni egy férfit vagyon nélkül is, ha viszont szeret, de ha csak vagyona van és érzelmei nincsenek, akkor azon a kapcsolaton még fél Derbyshire tulajdonjoga sem segíthet. Ez van. Szóval szerintem a 2005-ös feldolgozás méltó partnere lett a 95-ösnek, mindenki nyugodtan megveheti DVD-n, felteheti a polcára, aztán ha szomorú és magányos akkor nézegetheti. |
2015-03-13 18:56.47 |
Valójában Stephen Hawking (már úgy értem az igazi, akit emlegettél) valamelyik közösségi oldalon (azt hiszem a twitteren) gratulált Eddie Redmayne-nek az Oscar-díjért illetve a zseniális alakításáért. Szóval amire az érvelésed épül, az gyakorlatilag egy téves elképzelés. Bocs. |
2014-12-30 11:27.07 |
Nem szeretem ezt a megközelítést, mert a legtöbben, akik a pénzt helyezik a Hobbit filmek motivációs központjába, azok szerintem nincsenek eléggé tisztában a sorozat előkészületi körülményeivel (ezt most egyáltalán nem sértésként mondom). Peter Jackson egyáltalán nem akarta elkészíteni a Hobbit-sorozatot - ezt nem egyszer kihangsúlyozta. Úgy tekintett a LOTR filmekre, mint egyszeri alkalomra, ami előfordul az életben, és ennek megfelelően tisztelte is. Maga Elijah Wood a LOTR azt hiszem első részének forgatásán lépett oda Jacksonhoz, és kérdezte meg tőle, hogy gondolkodik-e abban, hogy egyszer majd a Hobbitot is megcsinálja, és Peter minden habozás nélkül rávágta, hogy eszébe sem jutna, az már nem érdekli őt. És igazat mondott. A LOTR trilógia megjelenése után a világ Gyűrűk Ura rajongóinak kb. 90%-a interneten harsogva követelte a Hobbit adaptálását - konkrét honlapokat és fórumokat hoztak létre ebből a célból. Végül a filmet szponzoráló nagy filmes stúdiók (a Warner Bros., a Nem Line Cinema, és a Metro Goldwyn Mayer) belementek abba, hogy egy nagy összeget biztosítsanak egy Hobbit produkcióhoz. Jackson a rendezői széket ígéretéhez híven vissza is utasította - csupán forgatókönyvíróként, esetleg társ producerként vett volna részt az új trilógia készítésében. Az eredeti verzió szerint Guillermo Del Toro rendezte volna a filmet - és én nem egy olyan rajongói véleményt hallottam, melyek szerint végül mégis csak szerencse, hogy nem ő csinálta meg a Hobbit-filmeket (olyan rajongóktól, akik például az alapműveket nem olvasták, csak látták azok adaptálásait). Miután azonban egy fél év eltelt, és már hatalmas összeget elköltött a stáb jelmezekre, sminkre, kamerákra, Guillermo del Toro kilépett a stábból, és úgy tűnt, a készülő Hobbit trilógiának ott be is fellegzett - nem beszélve azokról a már elkészített tervekről és félkész forgatókönyvről, amit addig megírtak. Peter Jacksonnak gyakorlatilag könyörögni kellett, hogy vegye át a forgatást, és nagyon sokáig ismét visszautasította a felkérést, majd még hosszabb ideig habozott, és legvégül is csak arra volt hajlandó, hogy átnézze Guillermo terveit. Ezt meg is tette, és azt nyilatkozta, hogy ezekből egy remek, tipikus Del Toro filmet tudna készíteni, azonban ha mégis elvállalná a rendezői pozíciót, akkor az egészet kezdené előröl, mert nem Del Toro filmet akar forgatni, hanem Jackson filmet - amilyenek, ne felejtsük el, a LOTR részek is voltak. A végeredményt tudjuk - elvállata a munkát, és volt rá hat hónapja, hogy teljes egészben összedobja a The Hobbit - An unexpected journey c. filmet (míg a The Fellowship of the Ring-re kapott két évet a stúdióktól). Itt jegyezném meg, hogy szerintem, ha egyedül a pénzre hajtott volna, egyszerűen összecsapja a filmet összeeszkábálva Del Toro terveit és az addigi munkálatokat - így is kasszasiker lett volna a Hobbit első része, mert a Gyűrűk Ura rajongók így is özönlöttek volna a moziba, hogy megnézzék. De Jacksonnak számított - nyilván a saját hírneve is, ezt kár lenne tagadni - de a rajongók véleménye is, az hogy a fanok milyen érzésekkel mennek be, és milyen érzésekkel jönnek ki majd a mozi teremből. Nem akarta cserbenhagyni sem a filmek rajongóit, sem azokat, akik a könyvet is ismerik, mert tudta, hogy fan és fan között abban nincs különbség, hogy mi itt mindnyájan Középföldéhez tartozunk. Jackson tudta, hogy Tolkien regéi a legnagyobbak, és a legszerteágazóbbak, amiket csak mesélni lehet ezen a világon, így a Hobbitnak is megadta ugyanazt a tiszteletet, amit a LOTR sorozatnak - ez volt - ahogy ő maga fogalmazott - az ő második egyszeri élménye az életben. Nem az volt a célja, hogy utolérje az új trilógiával a Gyűrűk Urát, de nem is tudta volna, mert a LOTR története mindig is monumentálisabb lesz. De meg tudta mutatni, hogy kezdődött az utazás, és mi Zsákos Bilbóval együtt aznap mind kiléptünk Zsáklak ajtaján. Hozzátehetném azt is, hogy a Hobbit forgatókönyve egymagában is megállja a helyét, mert zseniális, ahogyan a Gyűrűk Ura monumentalitásának egy szeletét a Hobbitba is be tudták illeszteni, ezzel jócskán megnövelve a filmek súlyát - csak azzal, hogy egy kicsit játszadoztak Szauron karakterével, és bedobták hozzá Benedict Cumberbatch hangját. Vagy, hogy aki olvasta a Szilmarilokat az tudja, hogy nem kevés abból áthozott utalás, mi több konkrét jelenet ( A Fehér Tanács összehívása az első filmben, Gandalf Dol Guldur-ba tett "látogatása")is szerepel a Hobbitban, ez pedig megadja neki azt a libabőrőzős atmoszférát, amit minden rajongó átérez mialatt nézi. Pont ezek miatt az apró kikacsintások miatt érezni, hogy ez ugyanaz a történet, csak hatvan évvel a Gyűrűk Ura előtt. Arról nem is beszélve, hogy a Hobbit stábjának színészei viccesen maguk mondták, hogy ez életük legjobb munkája, mert csak hülyülnek, de közben pénzt is kapnak érte. Emellett pedig igazi csapattá váltak: együtt nevettek, edzettek, gyakoroltak, és egy olyan közösséggé kovácsolódtak, amilyenbe szerintem mind tartozni szeretnénk/tartozunk. Az egymás iránti barátság, és a megtiszteltetés érzése mellett, hogy egy ilyen történet részeseivé váltak, szerintem a pénz egy századrendű motiváció. Richard Armitage (Thorin) például azt nyilatkozta, hogy neki a Hobbit gyermekkora kedvenc meséje, sőt, gyerekként játszotta színpadon (egy tündét), és most, hogy Thorin szerepét neki adták, ezt érzi a legnagyobb megtiszteltetésnek, ami az életben érhette.
A forgatás alatt aztán Peter Jacksont gyomorfekéllyel szállították kórházba (sokáig attól féltek, megint el kell halasztani a forgatást), ami valószínűleg azért jelentkezett nála, mert aggódott, hogy vajon új filmsorozata meg fog-e felelni a Gyűrűk Ura rajongóknál, akiknél ugye elég magasra volt téve a léc. Mindezek után azt mondani rá, hogy csakis és egyedül a pénz hajtotta, szerintem hiba volna. Ezt most egyáltalán nem azért írtam le, hogy kötözködjek, hanem mert szerintem ezeket azért érdemes tudni, mielőtt véleményt alkotunk. Én személy szerint Kritikus álláspontjával értek egyet, de a fentieket mindenkinek írtam, akik úgy gondolják, hogy a Hobbit filmek azért születtek, hogy Jackson jól megtömje a zsebét. Mert a válasz erre egy masszív "nem". |
2014-11-18 20:35.37 |
Igen az a lényeg... pont ezt mondtam, hogy szerintem nem hagyták ki, hanem meg volt a történet gerince is, a kettejük közt kialakult kapcsolat folyamata/magyarázata. |
2014-11-16 21:40.03 |
Mondjuk én úgy láttam, itt most nem azon volt a hangsúly, hogy a szörnyeteg nagyon félelmetes legyen. Inkább hasonlít a Disney mese szörnyére - és hogyha ezt nézzük, szerintem nagyon jól sikerült a maszk a filmben. Másrészt pedig ez nem egy gyerekeknek készített film, és nem azért, mert nem elég ijesztő, hanem mert egyszerűen nem gyermekmesének tervezték. A történet sodrása lassú, előtérben a számítógépes esztétikummal, ami azért tényleg könnyfakasztóan szép lett, de én a mély romantikát is tudtam benne érzékelni/értékelni. Különösebb akciójelenetben sem bővelkedik a produkció, a végén a szobrok felébredése is inkább a kép világ része, nem pedig az eget rengető fináléé.Egy gyerek számára így nyilván inkább unalmas mint szórakoztató, és a felnőttek körében is embere válogatja. Nekem mindent összevetve tetszett, a maga melankolikus hangulatával, szép látványával, és a háttérben fel-felcsendülő csodás zongorajátékkal, ami szintén sokat dobott rajta (hozzászámítva hogy a legendás Szépség és a Szörnyeteg betétdal nem szólal meg a játékidő alatt). Voltak persze buktatói, nem éri utol a rajzfilmet sem történetében, sem karakterfejlődésében, de én nem számítanám a hibái közé azt a feltételezést, hogy Belle minden előzmény nélkül szeretett bele a szörnyetegbe. Ott voltak azért azok az apró kis cselekedetek, amiért egy nő meg tud szeretni egy férfit (vagy észre tudja venni a férfit a rút külső mögött). Például amikor a Szörnyeteg képes bocsánatot kérni, amikor megmenti a lányt, vagy megvédi, illetve én ide vettem a Belle iránt tanúsított áldozatkészségét is. A fordulópont egyértelműen ott van, mikor Belle alatt beszakad a jég, és rögtön ezután az élmény után rádöbben, hogy a Szörnyeteg nem csak szereti őt, de kedvesség, jóindulat és megbecsülés is van a szívében. Ez pedig egy nőnek nagyon is imponáló tud lenni. |
2014-10-26 20:31.00 |
Hát tényleg ott van a film, méghozzá nagyon ott van. Két db telesírt zsepi repült utána a kukába - az egyik az enyém volt, a másik meg az anyukámé. Nagyon szép, és kegyetlenül valósághű történettel kell szembesülnünk - talán igazságtalan vagyok, de nálam pont azért vesztett egy csillagot, mert tényleg semmit nem ferdít a valóságon. Nem az a szörnyű hogy filmet csinálnak róla, hanem a tény, ami végig ott motoszkál az ember fejében miután végignézte a Csillagainkban a hibát, a tény, hogy a világban sajnos ilyen valóban van, és nemhogy mi, de az orvostudomány sem tud mit kezdeni ezzel a problémával, hiszen a rák nem gyógyítható. Számomra rettentően bántó volt ez a tehetetlenség. Ha ennek a történetnek a perspektívájából nézi valaki az addigi életét, rádöbben, hogy eddig is meglepően sok időt pazarolt el. A filmnek igazából talán nem is üzenete az, hogy ilyen gyógyíthatatlan fiatalokról beszéljen, egyszerűen csak kész tények elé állítja a filmnézőt, és valami félelmetes tárgyilagossággal közli, hogy igen, ez a valóság. Ezekhez a fiatalokhoz képest mi csak szálljunk magunkba - az emberiség messze túl sokat panaszkodik az életére, és túlzott mértékben használja, az "Ó, hogy szakadna rám az ég!" durvább változatát. Az életet ennél sokkal jobban meg kellene becsülnünk. Nem azt mondom, hogy az egészséges emberek élete fenékig tejfel, mert nagyon nem az, mindenkinek van egy keresztje, de azért viszonyítási alapnak bedobhatjuk ezt a filmet, és kicsivel másképp fogunk nézni magunkra.
A szerelmi szál gyönyörű, és megvan a párhuzama az alapsztorival mert nagyon is emberi és valósághű szerelmet látunk kibontakozni Hazel és Augustus között. Pont az teszi nagyszerűvé ezt a románcot, hogy a szereplői pontosan tudják, hogy nincs idejük felesleges érzésekre, és épp ezért nem félnek őszintén, intenzíven és boldogan szeretni egymást. Érzelmeik olyan magasságokba emelik őket, amelyek túlmutatnak még a leghosszabb emberi életen is, mert szerintem az igaz szerelem nem szűnik meg a halállal. Megvannak a filmnek a maga buktatói, és azzal is egyetértek, hogy néhol inkább hatásvadász, mint szívszorító, de maradandó és szép élményt szerez, ezt pedig becsülöm. |
2014-10-25 00:35.23 |
Mindent összevetve, nem volt ez rossz. A sztori persze nem sokat ad a valós történelmi eseményekre, de megáll a lábán, sőt néhol egészen kreatív. Egy általam kifejezetten szépnek tartott attitűd képezi a történet alapját - az áldozatkészség a lényege, önmagunk feladása azért, hogy a szeretteink számára reményt biztosíthassunk. Ez a mondanivaló szerintem egy becsülendő világnézetet képvisel: alapvetően ezek az áldozatok is szeretetből/szerelemből fakadnak, és úgy vélem nem lehet valaki a "gonosz fia" hogyha ilyen tiszta áldozatok meghozására képes, és jó cél érdekében tagadja meg önmagát. A film is valami ilyesféle üzenetet közvetítő finissel zárul; és ami a befejezést illeti, nekem az különösen tetszett, elég spirituális vagyok, szóval a (SPOILER) szerelme reinkarnációjának megtalálása az én szememben gyönyörű húzásnak számított és plusz piros pontot kapott - persze aki nem hisz az ilyesmiben, az nem biztos, hogy ennyire odalesz egy ilyen zárástól.
Emellett természetesen ellőttek pár olyan fordulatot is, ami nem hogy nem tetszett, hanem egyenesen kizökkentett a történet menetéből, és ebbe később nagyon nehéz volt újra belefeledkeznem. A színészekkel maradéktalanul elégedett voltam: Luke Evans kellőképp kidolgozott karaktert alkotott nekünk Vlad szerepében, aki szédelegve tántorog a sötétség és fény határmezsgyéjén, és csak családja iránti szeretete teszi vámpírléte ellenére emberivé, Dominic Coopernek nem tudom minek volt kifestve a szeme, de ettől eltekintve markánsan helytállt mint török szultán (persze csak ha erősen próbáltam nem asszociálni az Abraham Lincoln a vámpírvadászra) Vlad szerelme pedig - annak ellenére, hogy nem volt sok szerepe - nem hogy nem idegesített, de kifejezetten intelligens és határozott női főszereplőnek találtam. A CGI is abszolút OK, mi több, néhány effekt kifejezetten újszerű és érdekes volt (pl.: amikor Vlad lemészárolja a török elő-sereget, és a harc menetét egy kardpengében mutatják, az nagyon jól nézett ki) és a csatajelenetek is abszolút hihetőek - végre nincs semmi elcseszett vérfröcskölős hatás, vagy felesleges és halál unalmas lassítás. Nálam megérte a mozijegyet. |
2014-10-20 22:35.51 |
Michael Bay ezúttal sem váltotta meg a világot - a Transformers 4 - A kihalás kora ismét megosztotta a közönségét - nyilván aki szereti a monumentális, nem kevés durrogtatással, és robbanással megspékelt akciófilmeket, illetve szívesen gyönyörködik a CGI -valljuk be - tényleg igényes minőségében, és a városrombolós - robotharcolós látványeffektekben, annak tetszeni fog. Akit mindez nem köt le, egyszerűen kimegy a moziteremből - mikor én bent voltam, akadt rá példa - vagy simán csak kikapcsolja, ha mondjuk letöltötte.
Ami a személyes véleményt illeti - nekem nagyon tetszett. Az igazat megvallva a korábbi Transformers részekkel sem volt semmi problémám - izgalmas sci-fiknek tartom őket amelyek teljesen OK történettel, és fantasztikus zenével operálnak. Persze elfogadom azoknak az álláspontját is, - mi több, igazat adok nekik - akik azzal vádolják a Transformers filmeket, hogy semmiféle mély üzenetet, vagy valós tartalmat nem közvetítenek. Így van, tényleg nem. Ezek látványfilmek, és ebben kimerül az utókor számára hátrahagyott maradandóságuk. Kivéve a negyedik részt, a Kihalás korát. Ez a film kellemes csalódást okozott nekem, amikor egy teljesen korrekt mondanivalóval állt oda a nagy nyilvánosság elé. Remekül mutatja be az emberi elvakultságot és butaságot, azt az emberiséget amivé lettünk: más fajokat, más érző lényeket nem irthatunk ki csak mert nem olyanok mint mi, és játszadozhatunk velük, mert egyszer úgyis visszanyal a fagyi, és akkor rendesen megszívjuk. Persze igaz, hogy a Transzformers 4 sztorija már távoli rokonságban sincs azzal a történettel, amivel az első rész indította a sorozatot, és a régi szereplők sincsenek már meg - az Autobotok közül csak Dongó, és Optimus az, aki még ismerős lehet. Ennek ellenére szépen tágul a Transformerekkel közös univerzum - én nem éreztem a forgatókönyvön, hogy túlságosan izzadtságszagú volna, sőt! Kreatív lépés, hogy a szokványos Álca - Autobot ellentét itt kissé háttérbe szorul, és egy nagyobb, monumentálisabb szál is képbe kerül. A színészek terén is jól jött a vérfrissítés: Mark Wahlberg hatalmasat dob a filmen, mind poénok, mind pedig akció területén, Stanley Tucci pedig személyes kedvenceim egyike, akiben most sem csalódtam. Egyedül a Wahlberg lányát alakító szőke csaj idegesített nagyon. Szóval bravó bravó, csak így tovább! |
2014-10-20 21:53.58 |
Semmi gond.
Én mindössze annyit mondtam, hogy számomra logikátlan volt a a kettejük kapcsolata teljes egészében. Valóban előfordul, hogy tényleg megszeretjük, akit korábban gyűlöltünk, de ez valamiféle folyamattal is együtt jár. Aurórának és Demónának viszont semmi köze egymáshoz - ahogy azt korábban mondtam Auróra semmi olyat nem tesz, aminek következtében Demóna rádöbbenhet, hogy ő jelenti az arany középszert tündér- és emberi világ közt. Kapcsolatuk minden bizalmas és belsőséges kapocs híján erőlködik a vásznon. Persze nem várok 100%-os hitelességet, mert hogy ez egy mese. Az oké, hogy mese, de nem dobálhatnak csak úgy teljesen logikátlan történéseket egymásra, és kapcsolhatják össze Angelina Jolie személyével, hogy aztán mégis legyen valami garancia, hogy a mozijegyre szánt pénzt nem egyenes úton a kukába dobtuk. |
2014-10-19 23:02.14 |
Demóna – Avagy régi értékeink összemosódása?
Mostanában többször is előfordult, hogy hallgatván a környezetemben élőket, és elnézvén néhány film vélemények fórumán felsorakoztatott hozzászólásokat, annak lettem szem- illetve fültanúja, hogy az emberek ráuntak a tradicionális Disney-attitűdre, és már egyáltalán nem szeretik, sőt egyenesen károsnak tartják az üzenetet, amelyet a hajdani Disney klasszikusok – valljuk be: régi kedvenceink – közvetítettek. A herceg nem jön el fehér lovon, és nem mászik fel a királylány haján, az állatok továbbra sem beszélnek, és akárhogy is próbálná ránk erőltetni a Disney Studios, olyan már pedig nincs, hogy egyetlen találkozás után igaz szerelem alakuljon ki egy férfi és egy nő között – mondhatnánk és lássuk be, igazunk lenne. Valóban, mindezek a meseelemek nem vállnak valóra, nem sok realitásalappal rendelkeznek, és valószínűleg ezért érzi úgy néhány felnőtt, hogy ezek a cukormázas tejszínhab-sztorik csak elferdítik gyermekeink gondolkodását, és olyannak mutatják a világot, amilyen soha sem lesz. Nos, először is le kell, hogy szögezzem – én sem vagyok kibékülve a jó öreg Walt Disney-vel, vannak bizonyos személyes problémáim, amelyek megosztásához nem alkalmas sem az idő, sem a hely – viszont őszintén bevallom: a klasszikus Disney mesék mindig is a kedvenceim voltak, és maradnak. Én is voltam gyerek, én is hittem a csodákban, és az igazság az, hogy ezek az örökéletű mesék nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy még mindig hiszek bennük. Félreértés ne essék, nem várok arra, hogy Aladdin egy csillagos éjszakán felröppen az erkélyemre a varázsszőnyegén, vagy, hogy Hercules beleugrik a halottak tavába, hogy felhozza a lelkem, ugyanakkor a Disney dalokat még ma is kívülről fújom. Hogy miért? Mert a mesék talán nem olyannak mutatják a világot amilyen, de igaz és helyes értékeket képviselnek, amelyek a mai életünk alapját is kéne, hogy képezzék. A lányaink hercegnők akarnak lenni, és várják a királyfikat, ez pedig így van rendjén – amíg lehet, hadd éljenek gondtalanul, gondolkodásuk nem torzulni, épp hogy nemesedni fog, mert tudni fogják, hogy a Jó szolgálatába állva kell a Gonosz ellen küzdeniük. Azonban a gyermeki és felnőtti világ igényei változni kezdtek, és a Disney fejet hajtott előttük. Sok tekintetben megújult, sok tekintetben fejlődött (Jégvarázs) és sok tekintetben szégyent hozott saját magára, és totálisan sutba vágta az alapvető morális és erkölcsi értékeket. Na, én Demónát ebbe a bizonyos utóbbi halmazba sorolom. Kedves olvasóim, akik vették a fáradságot soraim végigfutására, azoknak kijelentem: ez a film egy borzadály. Amint az ugye látható és alapvető, a történet a klasszikus Csipkerózsika-mese átdolgozása, vagy még inkább gyalázatos sárba tiprása és gyomorforgató elkorcsosulása. Ez a fantáziadúsnak nem nevezhető szánalmasan gyenge sztori ugyanis nyilvánosan szembeköpi az eredeti verziót, és meggyalázza az alakjait, majd kiokád egy végkifejletet, amiben egyértelműen a Gonosz győz, és a Jó pedig (vagy legalábbis a karakter, aki a Jó oldalt képviseli) nem más, mint egy személytelen, inkompetens, ostoba kis szőke liba, és a bárgyú vigyorán kívül a világon semmit nem tesz le az asztalra. Ó már hallom is vitapartnereim jogos érvelését: hiszen az eredeti Csipkerózsika sem volt csak egy ostoba szőke liba. Ez akár még igaz is lehetne, de nem igaz: az általunk ismert klasszikus Csipkerózsika alak egy tiszta, és elvileg rendíthetetlen álláspontot képviselt; szeretete és jósága a sajátja volt, nem pedig a tündérek ajándéka, feltétel nélkül szeretett és bízott meg emberekben, ugyanakkor képes volt különbséget tenni morál és gonoszság közt. Ezzel szemben áll az Elle Fanning által megformált Auróra hercegnő, akinek halvány lövése sincs arról, mi az, hogy igazán szeretni – ugyan honnan is tudná, hiszen a három tündérrel való kapcsolatáról semmit nem tudunk meg. A három tündér egyébként megint érdekesen transzformálódott át az eredeti sztorihoz képest: igaz már az alap mesében sem voltak épp konyhaművészek, vagy tökéletes anya alapanyagok, de a Demóna olyan életképtelen, buta, és legfőképp idegesítő karaktereknek állítja be őket, hogy azt garantáltan megutálja minden néző. A szimpátia persze merőben a címszereplőnk, Demóna felé irányul, aki igazából neveli a gyereket, és amíg a tündérek egész répával akarják etetni, neki van annyi sütnivalója, hogy cumit adjon a gyerek szájába (– csak egy logikus kérdés: és ő honnan tudja, hogy a kicsit szoptatni kell, mikor ugyanúgy tündér, mint a másik három?). Még ha ezeket a totálisan abszurd történetvezetési szálakat nem is vesszük figyelembe, akkor is akad még mit kifogásolni. Demónát még el se kezdtem cseszegetni, szóval itt az ideje. Ez a nő a megtestesült gonosz. Egy jólelkű tündérnek ugyan mi a túróért lenne szarva? A Hellboyban még elment a szarv, ebben a filmben viszont borul a teljes régi értékrendszer. Az eredeti mesében is azért rajzolták ilyennek, hogy a külseje is tükrözze lelke romlottságát. Persze eltekinthetnék attól a ténytől is, hogy a csaj neve eleve az, hogy démon, csak kicsit kicsinosították, hogy hejcegnős legyen, és még így is hánynék ettől a szereplőtől. Hallottam ugyan elméleteket, miszerint a film a nemi szerepek közti ellentétek elmesélésére hivatott, és hogy Demóna karaktere egy erős és független nőalak, aki kiáll a saját igazáért blablabla… Nem. Ennek a filmek egyetlen üzenete van: hogy a Gonosz az Jó. És a néző ezt az orbitális nagy hazugságot be is kajálja, mert őszintén átérzi Demóna indítékát, ami az, hogy levágták a szárnyait. Ami a film végén visszanő a hátára és… te jó ég, hisz simán besétál a kastélyba, mikor elátkozza Aurórát! Nem tudta volna már akkor visszanöveszteni a szárnyait? Megkímélt volna minket egy csomó elpocsékolt időtől. A történet egy nonszensz katyvasz; buta értelmetlen, és csöpög a kliséktől. Semmi újat nem tud mutatni (már azon kívül, hogy egy szép nemes történetet teljesen kifordított, és bemocskolt), és nagy „csattanókat” tíz perccel azelőtt ki lehet találni, mielőtt bekövetkeznének. Azért nem érdemes megnézni, mert Jolie úgy sasszézik keresztül kasul a képernyőn, mint egy fekete bőrruciba öltöztetett fültisztító pálcika, az arcán meg úgy kiállnak a pofacsontjai, hogy Auróra azon is megszúrhatta volna az ujját, minek ide rokka… Jolie szenzációsnak titulált alakítása mentes minden szenzációtól, egy tömény szenvedés az egész. A karakterfejlődés egy nagy nulla; valaki, ha igazi bosszúvágy hajtja, akkor nem tud megváltozni, főleg nem egy olyan gyerekét, akivel semmiféle kapcsolata nincs, és akit egyszer képes volt elátkozni. Hogy hihetném el egy ilyen nőről, hogy később anyai érzelmekkel viseltet majd egy lányért, akit ő maga ítélt halálra? A nemi szerepeket ez a film még hírből sem közelíti meg, minden értelem és indíték nélkül operál. Miért megy le Auróra a rokkákhoz a végén? Mert a hangok mondták, hogy nyírja ki magát? Miért támadják meg az emberek az erdei királyságot? Borsot tört az orruk alá a Greenpeace? Miért néznek ki az erdei királyságot védelmező fák úgy, mint Griveous tábornok a Star Wars háromból? A CGI meg… undorítóbb, mint egy Barbie babákból összeturmixolt puding. Ez a film az, ami torzítja a gyerekek gondolkozását, nem pedig a klasszikus mesék. Nem tudok mit mondani rá. A szezon egyik legrosszabb darabja, nem hogy egy lyukas garast, de még egy másfél órát sem érdemelne meg. Ennyit nekem Demónáról. Borzalom. |
2014-09-10 20:48.34 |
Parked – Parkolópályán
Az angol nyelvtanulás tagadhatatlan előnyei SPOILER veszély Először fordul elő velem, hogy Filmkatalóguson én nyitom meg a Vélemények témát, és ez a tény büszkeséggel tölt el, még abban a tudatban is, hogy valószínűleg senki, de tényleg senki nem fogja elolvasni a kritikámat erről a másfél órás észak ír filmről. Ennek ellenére én mégis felrakom ide a véleményem, mert egyrészt ez a produkció abszolút megérdemli, másrészt pedig azért, mert a remény hal meg utoljára, és talán mégis akadnak majd páran, akik valamilyen úton-módon rátaláltak erre a filmre, megnézték, vagy meg akarják nézni, és szükségük van egy viszonyítási alapra. Ha mással nem is, nos, azzal legalább szolgálhatok. A története annak, hogy én hogy kerültem kapcsolatba a Parked című filmmel, nem egy bonyolult história; az ember ugye több indokból kifolyólag néz filmeket, érdekli a téma, a sztori, rajong a gyártó országért, a színészi játékért, az eredeti nyelvvért, és persze nem utolsó sorban szórakozni szeretne. Nekem ezek a kritériumok két szóban kiteljesedtek, a két szó pedig: Colin Morgan. A legfontosabb, amit tudni kell rólam: a három kedvenc színészemtől minden film kötelező, és mivel Colin áll a harmadik helyen, adta magát a szabály: a Parked alapfilm számomra. Az elszántság tehát pipa, csak egy volt a bökkenő: hol fogom megnézni a Parkolópályánt? Ez a kérdés foglalkoztatott végig, keresztül egy nyáron és egy német nyaraláson, és egyre inkább bosszantott a gondolat, hogy miért van az, hogy míg a Tedhez hasonló undorító, obszcén és ostoba filmeket előszeretettel szinkronizálják és adják ki Magyarországon, addig a Parked megmarad elásva még egy ilyen nagynak számító magyar internetes filmes fórumon is, mint a Filmkató. Persze finoman szólva nem bírtam megülni a fenekemen addig, amíg ha a föld alól is, de elő nem ástam a Parkedet – és persze minden fáradságot megért. A megoldás egyébként meglepően kézenfekvő volt: Google. Persze eredeti nyelven, minden felirat nélkül pörgettem le a másfél órás futamidőt (amiből végül egy jó tizenöt perccel több lett, tekintve hogy még a felsőfokú angol nyelvvizsgám ellenére is akadt néhány jelenet, amit nem egyszer kellett visszatekernem, mert a tősgyökeres ír akcentus mellett pont Colin Morgan karaktere volt az, aki az ír szlenget is megszólaltatta, az pedig szöges ellentétben áll a brit akcentussal). Óriási előny volt tehát az angoltudás, és épp ezért tartom igazságtalannak, hogy aki nem tud angolul, de akár csak egy kis szépérzéke is van, kimarad egy ilyen gyönyörű, megindító, megríkató, érzékeny drámából. Mert, hogy a Parked ilyen. Ó de mennyire hogy ilyen. Első és talán utolsó hozzászólóként adom meg rá minden gondolkodás nélkül az öt csillagot. Furcsa volt egyébként a korábban számomra csak a Merlin sorozatból ismert Colin Morgant ebben a teljesen új szerepkörben látni, de egy percig sem aggódtam, hogy esetleg nem fog felnőni egy drámával járó felelősséghez, és nem is volt rá szükség: Colinnak minden tehetsége megvan ahhoz, hogy egyszer nagy színész legyen, és aki látta a Parked-ot, az erre a kijelentésre csak bőszen bólogathat. Színészpartnerei, Colm Meaney és Milka Ahlroth is jók természetesen, mindkettő ír, nálunk mindkettő full ismeretlen, de Írországban azért kijár nekik a jól megérdemelt tisztelet. A történet kreatívabb, mint az előzetes alapján azt várni lehetne, a végkifejlet sem fullad klisékbe, mi több, újat, hoz, mutat, tanít a nézőnek, egy újfajta, eddig ismeretlen emberi kapcsolat épül ki a szemünk előtt. Főszereplő párosunk két groteszk figura, két szerencsétlen alak: mert ki a fene hallott már olyat, hogy egy korosodó túlsúlyos pasas konkrétan a kocsijában lakjon, de halál komolyan, és a nyilvános vécében végezze a napi tisztálkodást? Fred Daly elve mégis az, hogy sohasem szabad feladni, kérdhetnénk, ugyan mit nem akar ő feladni, mikor amúgy sincs a világon semmije? Egy nap azonban beáll a Fred otthonául szolgáló majdnem teljesen üres tengerparti parkolóba egy sárga kis tragacs, és kiszáll belőle a még Frednél is félresiklottabb életet élő huszonegy éves Cathal O’Regan. Ő viszont úgy, ahogy van, a folyton égő füves cigijeivel, a lázadó stílusával, a nyomában lihegő elszámolást követő ír dílerekkel, és valójában hihetetlenül fantasztikus látásmódjával, és érzékeny lelkével teljesen felforgatja Fred négy kocsiajtó közzé szorult üres és értelmetlen világát. Mit jelent majd Cathal Frednek? Remek kérdés, én azt hiszem, egyszerre fia, legjobb barátja, tanítója ez a drogos kölyök az élet nagy részét már bebarangolt Frednek, aki maga mondja a film vége felé: He made me see things I thought I would never see again (Rávett, hogy észrevegyek dolgokat, amelyeket azt hittem, nem fogok többé látni.). Érdekes egy világ ez a miénk, ahol egy drogfüggő srác arról beszél, milyen gyönyörű a pillanat, ahogy lehull egy levél a fáról. Ahol egy értékek nélkül élő gyakorlatilag hajléktalan férfi még verekedni is kész egy fiúért, akit alig ismer, és mégis ő az egyetlen barátja. Ahol egy zeneszerző zongorista, aki a férje halála után nem találta a helyét a földön, két ilyen a társadalom legalját képviselő emberrel való találkozása, és barátsága után újra komponálni kezd. Az életben senki nem mondja meg nekünk, hol keressük az értékeket, és mi hajlamosak vagyunk az előítéleteinkre hagyatkozni, elfordulni. De mi van, ha néha – ahogy azt film kulcsmondata hirdeti – tényleg az általunk legkevésbé várt személy segít megtalálni a hazavezető utat? (Sometimes the person you least expect can help you to find your way home.) Talán nehéz elképzelni, hogy egy drogos srác kincset ért, hogy egy kocsijában élő hajléktalan nem adta fel, hogy volt még remény. Pedig volt. A Parked gyönyörű história, ami megmarad, még évekkel a megtekintése után is. Igaz, hogy Fred azóta házat vásárolt magának, mert egy fiú, aki alig élt éppen élni tanította, de a fiú sosem megy el igazán, és ha láttuk a filmet, nekünk is valahol a részünkké vált, ha máshogy nem talán az érte hullatott könnyeinkben. Engem lenyűgözött ez a film, és megérintett, igazán sajnálom tehát, hogy másoknak ki kellett maradnia ebből az élményből, pusztán azért, mert az emberi érzékenység és értékek kora múlóban van, és nálunk nincs már igény ilyen filmekre. Azt azért javasolnám, hogyha a filmet nem is, legalább azt nézzük meg egyszer, milyen is az, amikor egy levél megtöri a növény vonalát, és lehull a fáról. It is a beautiful thing. |
2014-08-29 11:33.49 |
SPOILER veszély
A Guardians of the Galaxy az egyik legjobb Marvel film, ami valaha is a mozikba kerülhetett. Hogy mi erre az elsöprő erejű bizonyíték? Hogy még Robert Downey Jr. ezt nyilatkozta róla! Ez pedig, be kell ismernünk, hogy nagy szó, legalábbis ha elkezdjük méricskélni a fent említett színészóriás arrogáns pökhendiségét, és beképzelt stílusát - RDJ egy seggfej, de még a saját Vasember-filmjeit is kész volt a galaxis idióta őrzői mögé sorolni. Hogy miért tette, egyértelmű: kasszasiker lett az új Marvel-produkció. Marvel fan-és ereklye gyűjtőként nekem is kötelező volt meglátogatni a mozit, amit a bátyám társaságában meg is tettem. Naná, hogy a moziteremből kitántorogva eldöntöttem: a következő Marvel-ereklye amit megszerzek egy facsemete lesz, lehetőleg garanciával arra, hogy egy bizonyos korban kimászik a földből, és közli velem, hogy: Én vagyok Groot. De tekintsük csak át, miben is hozott nekünk újat a Marvel Comics a Galaxis Őrzőivel. A történetben aligha történt változás; esetleg azt lehetne kiemelni, hogy most egy másik geometriai formára vannak rágerjedve a főhősök, vagyis nem egy kockát (lásd: Bosszúállók, Theseract) hanem egy gömböt üldöz öt félnótás keresztül-kasul a galaxison, mert a gömbnek a belsejében van egy lila kavics, aminek ereje elpusztíthatja az univerzumot. Míg a néző nyeli a popcornt (ami néha cigányútra szalad a nagy röhögés közepette) összeáll a banda: adott egy balfék "terrai" vagyis Peter Quill, aki az életben eddig csak annyit ért el, hogy a csempészbanda tagjai, akik anno elrabolták a Földről, nem ették meg (Pedig még sosem kóstoltak terrait!); egy fegyvermániás mosómaci, akinek a kezében tartott puska nagyobb, mint ő maga, de még ezzel együtt is komolyan kell venni őt (és akinek akkor is Rocket a neve, mert mi a túró az a fordítás, hogy Mordály????) egy új generációs, fitt Shrekné, vagyis a szexi Gamora, egy beszélő fa, amilyet én is akarok ültetni, mert amúgy is természetvédő vagyok, és egy reménye vesztett családapa, aki a galaktikus börtönben sem volt rest lejárni a kondiba. Csapatmunka tehát a film, de ezt már láttuk a Boszzúállókban, sőt egy olyan szereplő is beköszön, aki anno a mi Lokinkat is megfenyegette, pedig akkor még csak a Föld sorsa mögé volt biggyesztve egy kérdőjel. Most az egész univerzum a tét: a világok végzete pedig öt selejtes egyéniségen múlik. És itt a film újdonsága. Megfogtuk. Got it. A Galaxis Őrzői mind olyan személyiségek, aki a világtól eddig csak pofonokat kaptak, és igazán semmi okuk nem lenne megvédeni az univerzumot, ahol csak a veszteségeiket szenvedték el. Az elején mindegyikük önös érdekből cselekszik, a saját boldogságát igyekszik megtalálni, végül azonban összefognak, és ahogy megismerik egymást, már képesek magasztosabb célért harcolni, ami - már félreértés ne essék -, nem az hogy megvédjék a galaktikus fővárost a pusztulástól, hanem hogy egymáson segítsenek, és barátokként egymás mellett álljanak. A vége felé hangzanak el a film ütőkártyáinak szánt mondatok: "De hát ti csak egyszerű halandók vagytok, hogy lehetséges ez? Te magad mondtad féreg. Mi vagyunk a Galaxis Őrzői. " Együtt harcolva, tehát ez kb annyit jelent, hogy: Mi vagyunk Groot. A Bosszúállók, habár ők is megbékéltek egymással, és talán meg is kedvelték egymást, ahogy Hill ügynök mondta "Szétszéledtek.". Külön filmekben külön küzdenek, de nem hiszem, hogy a Galaxis Őrzőivel ez bármikor megesne. Jó tudni, hogy van egy összetartó bagázs, akik hétköznapiak és mégsem: megvannak a sebeik és megvannak a trófeáik, s habár néha elszalad velük a ló (vagy a műláb) vigyáznak ránk. A poénok és a látvány csak a ráadás: laikusok számára is tökéletesen szórakoztatóvá teszi a filmet, de akkor sem csalódunk, ha többet várunk, mint egy átlagos popcorn mozit, mert a Guardians of the Galaxy megadja ezt a pluszt. Csak ajánlani tudom. |
2014-08-28 12:16.41 |
Nekem is a Merlin. |
2014-08-28 12:14.56 |
Jaj, bocsi, azt elfelejtettem írni, hogy SPOILER veszélyes lehet előző hozzászólásom. :)
(Shhh! Keep the magic secret!) |
2014-08-28 12:13.33 |
Szurkolok neki, szerintem simán lehet még jövője Hollywood-ban, vagy legalábbis az álomgyár fog vele órásit szívni, ha nem csap le erre a fiatal titánra. Csiszolatlan gyémánt, fiatal őstehetség. Vagy úgy is mondhatnánk, varázsló. :) A lényeg az, hogy továbbra is jó célokra használja a mágiát, és ne engedje beskatulyázni magát. Akár még legendák is szólhatnak róla. |
2014-08-28 11:54.02 |
Nyár elején kezdtem a sorozatot, a legjobb barátnőm adta kölcsön az első évadot, azzal az ajánlással: nézd meg, nagyon jó nekem is kedvencem. Most nyár vége van, és vége a Merlinnek is; végignéztem az utolsó évadot, és mit mondjak: az elkövetkezendő érettségire tanulós napjaim üresek lesznek a fiatal boszorkánymester nélkül.
Nehéz volt a kezdés: a barátnőm eredeti első évadja kb. fél évig dekkolt a polcomon, és porosodott, miközben a csaj egyfolytában rágta a fülem: "Néztél Merlint? Nem. Még mindig nem?!" Aztán végül csak rávettem magam, és nekiugrottam, angolul, felirat nélkül. Azt először is had szögezzem le; felesleges ezt a sorozatot bármelyik másikhoz hasonlítani. Filmes szempontból jobbról balról lehetne ütlegelni: az első évad nagyobb látvány effektjei borzalmasak, a szereplőkön öt év alatt sem cserélték le a jelmezeket. Sem költségvetésében, sem pedig a feldolgozott témában nem lehet mondjuk egy Trónok harcához mérni, vagy mondjuk a számítógépes technikát egy Gyűrűk urához viszonyítani, mert akkor nagyon leértékelnénk ezt a kis BBC One-os sorozatot (tekintve mondjuk, hogy a Merlin első évada 2008-ban debütált, és ott van például az 1996-os Sárkányszív című film, ami ugyanennek a mondakörnek a történetét folytatja, és a speciális effektjei még így is rendesen odacsapnak a Merlin CGI szörnyecskéinek). Vannak viszont olyan előnyei a produkciónak, amelyek játszi könnyedséggel egyenlítik ki ezeket a kisebb gyengeségeket, és ha ezekre koncentrálunk, először hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy igen, néha a háttéren nagyon is látszik, hogy csak oda van montírozva, és a következő lépés pedig az hogy a Merlint teljesen a szívünkbe zártuk. Nézzük mik is ezek: 1. Kreativitás: Amúgy is kedvelem a Merlin-Artúr mondakört, a kelta legenda számomra mindig is izgalmasnak hatott, és számos filmfeldolgozásban láttam már. A legjobban mégis az fogott meg a sorozatban, ahogy hozzányúltak ehhez a sztorihoz: a két főhős, az érem két oldalának fiatal éveire alapoztak. Így nem csak annak lehetünk tanúi, hogy a legendás öreg kelta mágus, Merlin, hogyan tanítja meg a fiatal, és önfejű Artúr királyt uralkodni, hanem annak is, hogy alakul ki köztük egy életre szóló barátság. Emellett a nézőnek is már szimpatikusabb Merlin karaktere, ha azt látja, hogy a világ legnagyobb mágusának élete sem volt mindig fenékig tejfel: ő is ember volt, tanulnia, elbuknia, küzdenie kellett, harcolt, szeretett, és bizony nem egy végzetesen rossz hibát követett el, idővel mégis legendák százai énekelték újra a történetét. Amikor Merlin a legelső részben arról beszél, hogy varázslat nélkül ő egy senki lenne, a szavai csontig hatolnak: azt bizonyítják, hogy a képességeinknek célt kell találnunk, egy jó okot, amiért megéri küzdeni, még akkor is ha néha úgy érezzük, összeesünk a végzetünk súlya alatt. 2. Szereplők: két szó: FULL RESPECT. A legnagyobb telitalálat, természetesen (legalább is szerintem természetesen) a mi "Young Warlock"-unk, vagyis Merlin. Colin Morgan tökéletes a szerepre: az arca nem hétköznapi, egész lényéből sugárzik a jóindulat, és a színészi tehetsége sem utolsó: habár a többi színész is kiválóan alakít, szerintem Colin Morgan az aki messze maga mögött hagyja a stáb minden tagját, és (ha odateszi magát) idővel képes lesz kinőni Merlin szerepkörét, és akár igazán nagy színész is válhat belőle. Bradley James, vagyis Artúr is kifogástalan: szőke, kék szemű, olyan tipikus Artúr király, amilyennek szerintem mindenki elképzelte. Kiválóan hozza a figurát: a karakterében egyszerre keveredik tekintély, és úri arrogancia, mégis a néző tudja, hogy a láncing alatt érző, megértő és igazságos szív dobog. Katie McGrath és Angel Coulby is megérdemelnek egy nagy tapsot: főleg Morgana figurája az, akin érdekes végignézni a változást: ahogy először még jó szívű és segítőkész, később pedig a gyűlölete rabjává válik. Akit még kiemelnék az Richard Wilson, vagyis Gaius, aki a legbölcsebb a sorozatban (leszámítva a Nagy Sárkányt) és olyan hihetetlenül igaz és jó dolgokat mond, amiket a való életben is érdemes lenne szem előtt tartani. 3. Humor: ez az ami miatt az ember kitartóan végignézi az első évadot. Voltak olyan részek, amiknél csak fetrengtem, és úgy röhögtem, hogy folyt a könny a szememből. Még a legegyszerűbb, legátlagosabb poénokat is olyan jó szituációkban helyezték el, hogy a váratlanságuk miatt hirtelen a szusz is kifogyott a tüdőmből a nevetéstől. A komikus helyzetek fő szolgáltatói persze Merlin és Artúr, akik kitartóan igyekeznek szívatni egymást, de közben meg elválaszthatatlanok (ebben pedig az a legviccesebb, hogy Colin és Bradley a valóságban is nagyon jó barátok, és rengeteget hülyéskednek együtt - ajánlom figyelmetekbe a forgatási videókat, az volt a kedvencem, mikor a forgatás alatt a franciaországi hotelben Bradley egy pókot vadászott a fürdőkádban egy chipszes dobozzal, Colin meg röhögött rajta). Persze vannak más humorforrások is, pl.: Gaius, aki a maga száraz humorát is mindig a megfelelő pontossággal időzíti, vagy a harmadik évadban belépő Gawain, aki később Camelot lovagja lesz. 4. Mentalitás: szívmelengető, szerethető sorozat ez, nemcsak hogy kellemes felüdülést nyújt, hanem kicsit (legalábbis számomra) megnyugtató a tudat, hogy ilyen sorozat is létezik még amely a gyilkolás és öldöklés elé helyezi a barátságot, a szerelmet, a szeretetet, nem úgy mint például a Trónok harca, amely kétségkívül nagyon izgalmas, és elképesztően fordulatos, mégis mindig ömlik benne a vér, és az egyetlen kiszámíthatatlanságát az adja, hogy a néző sosem tudja, legközelebb ki fog meghalni. A durvaság, a brutalitás a Merlinben nincs jelen, az izgalom úgy is képes a tetőfokára hágni, hogy Merlin és Morgana maximum kábítanak a varázserejükkel (nagy erővel eltaszítják az ellenfelet) vagy ha nem, akkor sem arra úszik rá folyton a kamera, hogy annyi a vér, hogy szinte már a néző arcán is az folyik. 5. Üzenete: Morgana mondta az első évad harmadik részében: "Úgy tűnik a lovagiasság kora elmúlt. Mindenütt csupa apró férfi, akikre nagy a páncél. Egyik sem elég erős ahhoz, hogy kiálljon a jóért." Sajnos igazat kell adnom a Régi Vallás utolsó főpapnőjének: ma már ritka madár a tisztesség, a becsület, a hűség, és az igaz barátság: állítólagos legjobb barátok támadják hátba egymást, irigyek vagyunk mindenkire, akinek valamivel több van, és a vezetőink nem megosztani akarják a javakat, hanem azt a keveset is elvenni az emberektől amijük még megmaradt. Ebben a világban kell élnünk, és nincsenek már lovagok, akik az igaz ügyért forgatják a kardot. És az egyetlen amit tehetünk, ha reménykedünk: hogy egyszer talán lesz még egy ilyen kétoldalú érme, mint Merlin és Artúr, egyszer talán újra összefog a mágia, és a tiszta emberi erények, és egyszer talán mi is láthatjuk egy jobb világ, egy új Albion megszületését. Artúr király sírjára Avalon szigetén a következőket vésték a legenda szerint: "Here lies Arthur, the Once, and Future king. - Itt nyugszik Artúr a Hajdani és Majdani király." A történet úgy szól, soha nem is halt meg: hanem visszatér, amikor Albionnak szüksége van rá. Várjuk tehát vissza őt szeretettel, csak el ne felejtse Merlint is hozni. :) |
2014-07-02 19:50.27 |
A nyolc hullából összefércelt Aaron Eckhart olyan kigyúrt és überférfias, hogy arról minden holttest példát vehetne... számomra ez volt a legnagyobb poén. |
2014-06-27 11:28.53 |
Kinek mi:) nekem az |
2014-06-27 11:27.13 |
Való igaz, hogy az egész HP filmsorozatot tekintve ez a rész lett a legjobb ami viszont azért sajnálatos, mert ez a film is bántóan keveset vesz àt a könyvből. Alfonso Cuarón abból a szempontból dolgozott jól, hogy a cselekmény leegyszerüsített változata a teljesen laikusak számára is megérthető. Azoknak viszont, akik tudják, mi zajlott le a könyvben, túlságosan érzékelhető a kihagyott jelenetek és magyarázatok fontossága. Nemrég mesélte egy barátom aki az unszolásomra most olvassa előszöra HP köteteket, hogy őt meglepte, mennyivel összetettebb a harmadik rész könyvben mint filmben, és mennyi mindent magyaráz meg. Rowling könyveiben az egyik csoda, hogy a sztori hihetetlenül bonyolultan épül egymàsra, könyvről könyvre. Ehhez képest az adaptációk nem hogy nem adják a legfontosabb részletek vizuális változatát,egyes helyeken buta, oda nem illő felelsleges jelenetekkel operálnak (ez leginkább a hatodik részre igaz).
A harmadik rész ehhez képest jó,habár történet szempontjából csak a legszükségesebb adatokat sürìti. A làtvàny kivitelezése ügyes és esztétikai, és hát, azért a zene is sokat nyom a latba. Vérbeli HP fanként azonban mindenképp hiányoltam Harry szarvas alakú patrónusát ( ami az egész sorozat alatt csak ebben a filmben tűnik fel egyszer mint szarvas, a többi részben pedig mint csak világító fénygolyó,) ami kispóroltak a látványelemek közzül, és a magyarázatot, amit Harry az apja és baràtai roxfortos éveiről kellett volna hogy kapjon. Ebben a részben közelebb kerül a csalàdjához mint bármikor, és ezt bele kellett volna tenni a filmbe is. |
2014-06-26 18:09.15 |
Hihetetlen és szenzációs.
Annyira jó, hogy még egyszer nem is bírnám végignézni. |