„Leülni! Emlékezzenek arra, hogy nincs egyetlen szarházi sem, aki azzal nyert háborút, hogy meghalt a hazájáért. Azzal nyerte meg, hogy elérte, hogy egy másik szegény szarházi haljon meg a saját hazájáért. Emberek! Amit hallanak arról, hogy Amerika nem akar harcolni, ki akar maradni a háborúból, nagy rakás lószar. Az amerikaiak mindig szerették a harcot. Minden igaz amerikai szereti, ha megérinti a harc szele. Amikor gyermekek voltak, csodálták a legjobb golyógurítót, a leggyorsabb futót, a bajnok baseballost vagy bokszolót. Az amerikaiak szeretik a győzteseket, és ki nem állhatják a veszteseket. Mindenben győzni akarnak. Le sem tojom azt, aki nevetve tud veszíteni. Az amerikaiak ezért nem vesztettek soha háborút és nem is fognak. A vesztés gondolata gyűlöletes minden amerikai számára. Hát… A hadsereg egy csapat. Úgy él, eszik, alszik és harcol, mint egy csapat. Ez az individualista duma egy nagy túró! Ezek a kötekedő marhák, akik ilyesmiket írnak a Saturday Evening Post-ban, annyit sem tudnak a harcról, mint a paráználkodásról. Nálunk van a legjobb élelem, felszerelés, a legjobb szellem és a világ legkiválóbb emberei. Tudják, istenemre, sajnálom szegény szarháziakat. Istenemre! Nem egyszerűen csak lelőjük a szarháziakat, de ki is belezzük őket és azzal zsírozzuk a tankjaink lánctalpát. Halomba fogjuk gyilkolni azokat a tetves fritzeket. Nos, néhányan önök közül, nyilván azon gondolkoznak, hogy összeszarják-e magukat az ágyútűzben. Ne aggódjanak emiatt! Biztosíthatom önöket, hogy teljesítik a kötelességüket. A nácik az ellenségeink. Gázolják le őket! Ontsák ki a vérüket! Lőjék hasba őket! Amikor a kezük elmerül egy halom trutymóban, ami pillanatokkal korábban a legjobb barátjuk arca volt, akkor tudni fogják mit tegyenek... Még valami, amit soha ne feledjenek. Nem akarok olyat hallani, hogy „tartjuk az állásainkat”. Mi semmit nem „tartunk”. Tartsák a fritzek. Folyamatosan előrenyomulunk és nem tartunk semmit, kivéve az ellenséget. Orron ragadjuk őket és szétrúgjuk a seggüket, a szart is kiverjük belőlük, aztán átmegyünk rajtuk, mint libán a fos! Van egy dolog, amit elmondhatnak, amikor hazatérnek. És hálát adhatnak neki Istennek. Harminc év múlva, amikor a kandallónál üldögélnek, unokájukkal az ölükben, aki megkérdezi: „Mit csináltál a II. Világháborúban?” Nem kell azt mondaniuk: „Tudod, szart lapátoltam Louisianaban.” Rendben, kurafik, tudják mit érzek. Büszke leszek, ha ilyen csodálatos fiúkat vezethetek harcba, bármikor, bárhol… Ennyi.”
Ezzel a beszéddel kezdődik a film válik két dolog már nyilvánvalóvá: 1) miért szarták össze magukat a németek, amikor Patton is a színre lépett a II vhban 2) miért is kapott ennek a szerepnek a megformálásáért Oscart 1970-ben a címszerepet döbbenetesen alakító George C. Scott. Ő volt egyébként az első színész, aki visszautasította az Oscar-díjat, elmondása szerint azért nem jelent meg az ünnepélyen (amit húsmustrának nevezett), mert fontosabbnak tartott egy hokimeccset. Ezen film esetében nem érzem túlzásnak a díjesőt, (bár szerintem Karl Malden megérdemelt volna egy szobrot dettó) a látvány miatt különösen – megelevenednek a híres hadszínterek is – így többek között a szicíliai partraszállás, az ardenneki csata epizódjai. Patton személyisége mondhatni kissé nehéz volt, viszont housei modor ide vagy oda, katonai zsenialitása kiemelkedő, vitathatatlan. Aki szereti a háborús filmeket, ne hagyja ki.
|