Katonazene, Katonazene, hogyan is kezdjem :)
[SPOILERVESZÉLY]
Bródy Sándor Kaál Samu című művének ezen adaptáció egy érdekes, a magyar film szempontjából egy átmeneti korszakban készült. Ez a korszak, ami 56 után jött, kissé keserédesnek hat, mert a nemzeti tragédiánkról ekkor nyíltan beszélni nem lehetett és politizálni is csak óvatossággal. Ehelyett inkább adaptálni kezdtek a rendezők, és ezekbe az adaptációkba rejtették el azt a mondanivalót, ami erősen reflektált az átélt eseményekre, de nem nyíltan...inkább csak ki-kikacsintgatott a filmvásznon. Nem is mindig üzenet, sokszor inkább érzés formájában.
Marton Endre kiválóan érezte, hogy mit kell kezdenie ezzel a művel, és hűséggel átültette a vászonra annak lényegét: hogy mit is jelent a császári hadsereg, és úgy eleve a nagybetűs „elit” és az „alsóbb rendű népek” közötti hierarchia. Ez a film csodálatosan mutatja, hogy mit is jelent maga az osztályharc, az igazságtalanság- és az a tehetetlenségérzet, ami áthatotta a késő 50-es és a korai hatvanas éveket.
Ott van főszereplőnk, a főhadnagy (érdekes módon itt őt látjuk a fókuszban, és nem Kaál Samut, aki az eredeti mű címszereplője), aki tekintélyét legfőképpen a rangjának köszönheti, báróságának, befolyásának, és kevésbé annak, hogy a harcban milyen érdemeket szerzett. Ez a főhadnagy bizony nem egy pozitív főhős. Amit meglát, azt meg is akarja szerezni. Nem számít, hogy ezért csalnia, hazudnia….vagy gyilkolnia kell. Kállai Ferenc alakítása megnyerő, letaglózó. Máskor is láttam már, hogy tökéletesen áll neki az intrikus, negatív szerep és ezt most is bizonyította. Szinte ráöntötték a főhadnagy szerepét. A testtartásából, tekintetéből folyamatosan valami nyugtalanító árad, egyszerűen megkedvelhetetlen a karaktere.
Aztán hasonlóan fontos szerepben láthatjuk az orvost, és nejét (Básti Lajos, Bara Margit), akik az értelmiség megbecsült tagjai és nem kívánnak részt venni ebben a társadalmi hierarchiaharcban. Ez a réteg a tudásának, tanulmányi eredményeinek és nem a születési jogaiknak köszönhették, hogy a társadalom minden oldalról egyaránt megbecsült rétegének számítottak. Ők voltak középen, ők voltak azok, akik eldönthették, hogy kihez is húzzon a szívük. Mi főszereplőink a kívülállóságot választották. Nem kívántak az elit kis játékaiban aktívan szerepet vállalni. Emlékezzünk csak a „Mi nem járunk bálba” mondatra. Ezért is bizonyult kihívásnak a főhadnagy számára elcsábítani Bara karakterét, aki mint elhangzott, nem a vagyon, a nyerészkedés miatt ment hozzá az orvoshoz – mint ahogy egy báróhölgy tenné - , hanem szerelemből. Az egész történetnek ez lett végül a mozgatórugója.
A harmadik szereplőnk az alsó, legkiszolgáltatottabb réteget képviseli. Ő maga Samu, a tisztiszolga. Aki egy dolgot tesz az életben: szolgál és naivan reméli, hogy urai majd emberként tekintenek rá. Mondani sem kell, hogy ebben nagyot fog tévedni. Egy véletlen pisztolyelsülést ugyan még elnéz neki a főhadnagya, mert épp a szerelem mámorában tobzódik a döntéskor és csak egy jobb szeszélye folytán nem küldi szolgáját hadbíróság elé. De ennek a megbocsátásnak bizony később meglesz az ára. Amikor is a Főhadnagy féltékenységből meggyilkolja a doktort, mert az becsületsértés miatt párbajra hívja őt. A hadnagy gyáván, nem szemtől szembe, hanem háta mögött állva lövi le a doktort. Magyarán szó sincs becsületről, ez hidegvérű gyilkosság a javából. Igaz ezt mind elbeszélésből tudjuk, nem látjuk az eseményeket. De nincs is rá szükség. Hogy a presztízs és az elit fölényének fénye ne sérüljön, a szolgára keni Kállai karaktere a gyilkosságot.
A történet lényege maga a vég. A tárgyalás, a kihallgatás, és ahogy Szirtes Ádámmal együtt reménykedik a néző is abban, hogy a végén csak közbeszól a sors és nem az „elit” nyer, hanem az igazság. Nem így lesz. A szolgát kivégzik, a főhadnagy megússza és a vége jelenet világosan érezteti, hogy utána az élet a rendes kerékvágásban megy tovább, minden marad a régiben. Nyert a való világ. Mert sajnos nemcsak akkor, hanem manapság is ugyanebben a világban élünk és lélegzünk. Vannak nagy halak akik feláldozzák a kis halakat a győzelem, és főként a „megúszás” érdekében. Van az a pénz….van az a hatalom. Az élet egyik örök igazságát láthattuk a Katonazenében kicsiben.
Hogy miért nem adtam 5 csillagot? Marton Endre – a Nemzeti akkori főrendezője, később igazgatója – ugyan a legjobb tudása szerint járt el ezzel a filmmel, nem végzett szerintem tökéletes munkát. Voltak furcsa megoldásai, mint a történet tördelésében, mint a színészvezetésben. Azon kívül roppant hagyományos, csúnyább szóval modoros volt sok helyen a mű. De aki ismeri Martont, az ezen nem csodálkozik, ugyanis ő maga is ilyen volt. Viszont örültem annak, hogy Nemzetis társulatot vett maga mellé, akik akkoriban igen erős csapat volt. Minden színész igyekezte túlszárnyalni a másikat….kivétel nélkül mindenki hibátlan volt a filmben. Az operatőri munkáról szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ahogy a film színezéséről is.
Összességében nagyon jó élmény volt számomra a film. Rettentően fontos történet, nagyon jól tálalva. Bárcsak kicsit ismertebb és fontosabb filmnek számítana a korszakból.
|