Nagyon jó humorú, kedves történet egy kislány és egy hasonlóan magányos, beteg férfi barátságáról. sokszor nevettetett meg a képi világ és a poénok, ugyanakkor áthatotta az egészet egy kis szomorúság ahogy megérttette a film, hogy mekkora szüksége van egymásra ennek a két esendő embernek. Megérte rászánnom az időt.

10. Hirthg (2011-03-27 23:27.06)

Ez egyszerűen fantasztikus. Félve ültem le elé, de.. Nem lehet elmesélni, látni kell. Még egyszer: fantasztikus.

9. Vbacs (2011-02-26 19:36.21)

Tényleg jó kis mese.És valóban gyerekeknek nagyon nem ajánlott, de még a felnőttek közül sem ajánlatos azoknak, akik szokásos mesét várnak illetve nem elég nyitottak az ilyesmire.
Egyébként minden furcsasága ellenére nagyon tetszik a mondanivalója, ami nagyjából ez: Csak rajtad áll, hogy hogy állsz hozzá az élethez, és az élet is ily módon fog igazodni hozzád.
Bár ez elsőre nagyon "klisésnek" hangzik, de ez a film nagyon jól szemlélteti, hogy nem így van.
Mary és Max két olyan személy, akiknek nem valami fényes az életük, külső és belső bajok egyaránt sújtják őket, mégis véletlenül egymásra találnak és elkezdődik az egy évtizedes levelezgetésük.
Alapból ez még nem is kelti fel az ember figyelmét, de mégis van valami, ami abszolút leköti az embert.Nagyon jó az egész film atmoszférája, az alakok is furcsák, de egy idő után meg lehet őket szeretni.A zene is nagyon jó és az ilyen apróságok is, mint pl: "Amerikában is söröskorsóból bújik ki a gyerek?" nagyon bizarrak, de abszolút szerethető dolgok, amik ezt a művet egyedivé teszik.
A hangulatát a legjobb indulattal sem lehet vidámnak nevezni, ezért sajnos nem is kerül majd sokszor terítékre ez a film, de egyszer mindenképp ajánlatos megnézni, mert tényleg ad egyfajta új szemszöget. De azért aranyos ez a film, főleg a vége. Egy nagyon-nagyon erős négyes, majdnem öt.

8. City225 (2011-02-11 18:37.17)

vélemény:
[link]

7. Laslow (2010-11-07 22:05.11)

Kemény film, gyerekeknek kifejezetten ajánlott elkerülniük. Ugyanakkor: jó. Leköti az ember figyelmét, fél percet sem lehet belőle kihagyni, mert minden kis apróság kell ahhoz, hogy teljes legyen a kép.

6. Pkittike (2010-10-10 10:14.32)

Ez valami eszméletlenül jó!!! Nagyon sokat nevettem rajta, de a végén majdnem kijöttek a könnyeim...

5. Bodyboy (2010-10-06 00:23.31)

Hihetetlenül jó, nem gondoltam, hogy másfél órába belefér ennyi mondanivaló :/

4. Hungigi (2010-10-03 11:16.45)

Annyira tökéletesre sikerült ez a film,hogy mindenkinek meg kell nézni :D Már csak azért is,mert ebben a világban a sok animációs filmek mellett nagy ritkaságnak számít egy gyurmafilm,meg azért is mert maga a történet is bőven megéri azt a 1,5 órát :)Néhol olyan vicces és jócskán van benne angol humor és nem bírod ki röhögés nélkül...a másik pillanatban annyira megható,hogy könnyek szöknek a szemedbe...Ha pedig bele gondol az ember,hogy maga a történet nem is áll messze a valóságtól..Az elhanyagolt gyerek,az alkoholista szülő,aztán a gyerek életére hatással van a gyermekkora és csak egy igazi barátja marad Max,akit még nem is látott.Többet nem is írok róla,mert mindenképp meg kell nézni:)))

3. Chris92 (2010-10-01 20:20.32)

Mai, egyre inkább rohanó világunkban egyre kevésbé tudunk odafigyelni egymásra mi emberek vagy csak szimplán megállni egy perce, hogy elmerengjünk az élet dolgain, Adam Elliot alkotása pedig el tudta érni azt a bravúrt, hogy igenis elgondolkozzam az emberekhez és az élethez való felfogásomról. Elliot furcsa fickó: az animáció világa a CGI és a 3D bűvkörében él, ő pedig egy hagyományos technikára, a gyurmára esküszik. Pár éve még Oscar-t is nyert egy kisfilmjével, egész estés debütálására pedig nehezen tudok ömlengés nélkül beszélni.
1976. Mary Daisy Dinkle egy nyolcéves ausztrál kislány. Családja enyhén szólva szétesett, apja végzi a napi robotmunkát, esténként pedig madarakat töm a gyereknevelés helyett, anyja pedig alkoholista. Egyik nap találomra levelet ír Amerikába és a levél el is jut valakihez. Max Jerry Horowitz egy 44 éves depressziós túlsúlyos zsidó (aki nem gyakorolja hitét) aki kényszeres evő, terápiákra jár, pánikrohamok gyötrik és később Aspenger-szindrómát is diagnosztizálnak nála. Levelezés kezdődik közöttük, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal 18 éven át tart. Kettejük kapcsolatát helyzetük köti össze: mindketten magányosak, a társadalomból való kivetettség miatti fájdalom az, ami mindkettejük problémája eltérő életkoruk, szociális és földrajzi helyzetük ellenére. Levelezésük pedig elkezd kihatni életükre hol pozitív, hol negatív módon.
Sokszor mondják, hogy a kevesebb néha több és ez a film példa rá. Egyszerű a történet és a technikai megvalósítása is, mégis annyi mondanivalót tud közölni az életről (legyen az általános tény vagy személyes élményből fakadó tapasztalat) hogy az példanélküli. Elliot viszont nem depresszív, reménytelen képeket sugároz felénk. Tény hogy, a filmet végig körüllengi a rezignált szomorúság és fájdalom, de egyben meglepően humoros film ez. A két ember leveleiben lévő furcsa és néha kifacsart gondolkodás a világról és azoknak dolgairól számos megmosolyogtató pillanatot tud okozni, de ezekben is ott a groteszk fricskák és néha már olyan a humor fekete, hogy a nevetés kishíján a torkunkra forr, és erre a képi megoldások rátesznek egy lapáttal. Elliot okosan építi fel a filmet nemcsak szerkezetben, de témáját tekintve is: Nem egy szimpla tucatalkotás, a barátságról, mert tartózkodik a giccshegyektől, nem fél olyan felnőtt témákat is komoly húron megpengetni, mint a halál, az alkoholizmus, a lelki és idegi összeomlás. Magát a filmet egyszerűen jó nézni: a gyurmamegvalósítás fantasztikus tele remek sziporkázó ötletek sorozatával, a színek, és tónusok terén lehetne ezt külön kiemelni (Ausztrália barnás csokiszínű, New York szürkés, feketés). A tökéletes egységességre a zenei megoldások teszik fel a koronát melyek tökéletesen jelenítik meg a szereplők érzelmeit és cselekedeteiket: az izgatott várakozást a következő levélre, ahogy kicsúszik a láb alól a biztosnak vélt talaj, az illúziókba vetett hit és azokból való kiábrándulás. És az az érzés, hogy igenis jó dolog barátságot kötni, mert ha bár nem is látjuk egymást, tudunk egymásnak segíteni, hibáinkat elfogadni és legfőképpen rájönni arra, hogy a boldogság nem valami külsőség, amit célként kell elérni, hanem belülről fakadó teljesség, amit talán pont az adhat meg, hogy van egy lelki társunk.
Lehet hogy mind túlfilozofált, szentimentális bagolyköpet, amit fent írtam és az, amit most írni fogok de ez a film kötelező. Nem szimplán, azért mert külföldön imádták a kritikusok és közönség is. Nem azért mert én ezt előírom. Nem szimplán, azért mert példa rá hogy az ilyen technikával készült filmeknek még van keresnivalójuk a piacon. Nem szimplán, azért mert érdemtelenül lett mindenhol az artmozik ki páholyába száműzve. Hanem mert egyszerűen van szíve, lelke, esze és tartalma. És mellesleg nem fél a megbélyegző társadalomnak cinikus fityiszt mutatni.