Manapság sokat lehet hallani a filmrajongók panaszát: hova tűntek az igazi akciófilmek? Azok amelyekben nem szuperhősök, óriásrobotok és egyéb digitális technológia által létrehozott teremtmények CGI animációval teletömött cicaharcát látjuk, hanem hús-vér emberek vérző-izzadó, súllyal és érzelemmel felvértezett küzdelmeit? Amelyekben nem rajzolt felhőkarcolók és városok romba dőlését látjuk, hanem valódi kocsik törését, valódi robbanásokat, valódi kaszkadőrök hajmeresztő kunsztjait, a valósnak érzékelhető veszélyt? Én nem tagadom, pártfogoltja vagyok a Marvel filmeknek, meg Halálos iramoknak de a régi idők egyszerűbb, analógabb akciófilmjeiben van egy olyan plusz, ami miatt mai napig emlékezünk rájuk és elővesszük őket.
Itt van nekünk George Miller, aki a Mad Max széria első három részével anno harminc-harmincöt évvel ezelőtt bukkant fel és hagyott olyan nyomot az akciófilmek világában, melyre rendezők tömkelege építkezett (pl. James Cameron is). Az első két rész mai napig a műfaj klasszikusainak számítanak, olyan erő, elszántság és energia lapul bennük, amitől még ma is elámul az ember. George Miller, aki most már elmúlt hetven és az elmúlt 30 évben drámákat meg táncoló pingvineket rendezett, jelentkezett Hollywood-nál, hogy szeretne egy hiperlátványos, teljesen elszállt valamint teljes mértékben régi stílusú és maximálisan az ő elképzelései alapján létrejövő Mad Max filmet csinálni. Egy olyan akciófilmet, ami manapság ritkább mint a fehér holló, és neki erre kell 150 millió dollár, mert ő igenis igazi járgányokat akar összetörni és nem egy stúdióban, hanem a sivatag kellős közepén. És meglásd, az a Hollywood, amibe manapság annyit rúg (sokszor jogosan) az ember ötlettelensége és az újszerű dolgok kipróbálásától való gyáva félelme miatt, most belement a rizikós mocsárba. Adták a pénzt és hagyták Miller-t, hogy azt csinálja amit akar.
A lehető legjobb döntést hozták meg: A Mad Max - A harag útja az elmúlt 10-15 év egyik, ha nem a legjobb akciófilmje.
Most biztos hátrarettensz és nézel rám, hogy mit dobálózók ilyen reklámszövegekkel, de az a helyzet, hogy a profin megvágott és elképesztően hangulatos előzetesek sem fognak felkészíteni arra a két órára, amit a film nyújtani fog. Egy elképesztően intenzív, eszelősen tomboló akció-hajszaáradat A harag útja, olyan mintha a második Mad Max film fináléja lenne mozifilm nagyságúra szétnyújtva csak még annál is látványosabb, pörgősebb, tébolyultabb. Viszont ez még közel sem jeleni, hogy agyatlan lenne, sőt az utóbbi évek blockbusterivel ellentétben a történet, a karakterek, a hangulat és a mondanivaló nincs elkenve vagy feláldozva a faltól-falig tartó zúzás oltárán. Mind egy tűpontosan megtervezett és precíz gépezet részei, amik egy tökéletes egészet alkotnak.
Miller gyors, de pontos ecsetvonásokkal festi fel poszt-apokaliptikus világát és annak szereplőit. A világ káoszba borult, a régi civilizáció elbukott. Hogy annak poraiból éledjen fel az új rend, ahol a legbrutálisabb farkastörvények uralkodnak és csak a legerősebb marad életben. Mad Max Rockatansky (Tom Hardy) az egykori rendőr hosszú idők óta járja a sivatagot, a túlélésért folytatott küzdelem már lassan őbelőle is kiölte az embert. A film kezdetén kocsiját kilövik, őt pedig fogolyként és szervdonorként a Citadellába hurcolják, ahol az eltorzult testű és lelkű Halhatatlan Joe (az első rész főgőnoszát alakító Hugh Keays-Byrne teszi tiszteletét) uralkodik vaskézzel a megmaradt túlélők felett. A lakosok nagy része rabszolgaként esedezik a vízért, a fiatal nők vagy Joe ágyasai vagy szülőgépek lesznek, akiknek a katonákat kell termelniük. Joe tábornoka a félkezű Furosia (Charlize Theron) ezt végül megelégeli és elrabolja a főnök feleségeit és legerősebb járgányát, hogy egy jobb világba menekítse őket. Joe persze rögvest utánaered és az eseményekbe akaratlanul is belekerülő Max hamarosan Furiosa oldalán találja magát, és a furcsa páros akarva-akaratlanul is elkezdenek közösen harcolni a túlélésért.
A film története szimpla A pontból B pontba féle sztorinak tűnhet, de az igazi erőssége nem is a komplexitásában rejlik, hanem a feszes és pazarul kidolgozott szerkesztésben. Az akciók, az üldözések, (amik szinte már az első negyed óra után megkezdődnek) nem kilógó öncélú nyúlványok a sztoriban, hanem annak gerincét képezik, általuk halad a cselekmény és sokszor nem is a köztük lévő szünetekben, hanem maguk az akciók során ismerjük meg a karaktereket és motivációjukat. Az viszont már fantasztikus, hogy Miller sokszor nem is hagyatkozik magyarázó dialógusokra, a szereplők csak akkor beszélnek, amikor kell, sokszor pillantások, arckifejezések, vagy a puszta képek alapján át van nekünk adva minden, amit tudni érdemes.
A karakterek fantasztikusan kitalált és a színészek által maximálisan eltalált figurák. Tom Hardy nemcsak remekül veszi át Mel Gibson kemény és hallgatag főhősének szerepét, de még plusz karizmát és humort is visz a karakterbe, a gonoszak elképesztően groteszk és emlékezetes fazonok a torz, maszkos Joe-től kezdve, zakkant szövetségesein át, fehérre mázolt, kopasz, fanatikus hadseregéig, kik úgy hiszik haláluk után várja őket a Valhalla. A pozitív mellékszereplők legyenek akár a feleségek vagy a kis csapat segítségére siető női harcosok szintén szimpatikusak viszont Theron Furosia-ja valóságos telitalálat. Egy testben-lélekben erős, független mégis érző és szenvedélyes női harcos, akit az Alien sorozat Ellen Ripley-hez tudok hasonlítani, nem panaszkodik tudja mit kell tennie és cselekszik is célja érdekében. Hardy és Theron fantasztikus párost alkotnak, egyenrangú társakként vetik bele magukat a küzdelembe.
Ez a küzdelem pedig olyan, amit nem nagyon fog a néző elfelejteni. Miller és operatőre az Oscar-díjas John Seale fantasztikusan megtervezett, sokszor festői látványvilágot alkottak, hatalmas sivatagokkal, expresszív színekkel, grandiózus nagy totálokkal, amik pillanatok alatt érzékeltetik a méreteket. A sokat emlegetett akciók olyan intenzitással, dinamikával és koreográfiával vannak felvértezve, hogy szinte kiszakítják a mozi falát. A nyaktörő tempó ellenére Miller nem trükközik CGI-vel vagy kamerarázással, szépen kitartott, egyszerre gyönyörködtető és csontig hatoló ütközések, karambolok, verekedések és halálok váltják egymást. Margaret Sixel vágása úgy képes egyre fokozni a tempót, hogy közben sose veszítjük el a követhetőséget. A veszélyérzet pedig szinte folyamatosan fenn van tartva, korántsem lehetünk biztosak, hogy melyik szereplőt hagyja életben a film. Emiatt erősebb is a kötődésünk hőseinkhez, minden sérülésnél összeszorul a szívünk és emelkedik a pulzusunk, a film világában valódi tétje van a halálnak.
Viszont a film legszebb része az, hogy a kocsik, robbanások és pusztítás tornádószerű örvénylése ellenére, nem a nihil járja át a filmet, hanem a mélységes humanizmus. Furosia és a feleségek nem csak egy szimpla hadúr, hanem az teljes elfajzottság és a moralitás nélküli őrület elől menekülnek el, nem tárgyak és rabszolgák, hanem igazi emberek akarnak lenni. Ez a szimbolikus küldetés pedig a környezete által szinte félállati szintre degradálódott Max-ben is feléleszti emberi énjét, és így Furiosa és Max a régi értékek visszaállításáért küzdenek, azokért az alapvető dolgokért, amik megkülönböztetik őket az ellenül felsorakozó barbár hordától. Miller ezen pedig még egy utolsót csavar, amikor a nagyobb célt összekapcsolja hőseinek élettörténetével is. A családjától elszakított, megnyomorított, egész életében engedelmességre nevelt női harcos és a családját vesztett, démonai által kísértett ex-rendőr közösen találnak egy célt, ami értelmet ad létezésüknek és ha kell életüket is adják érte, mert ha másért nem is, a reményért mindig érdemes küzdeni.
Ha az első Mad Max a pokolba való leereszkedés és a bosszú filmje volt, a második pedig a túlélésé és az útkeresésé, akkor a Mad Max - A harag útja a remény és a megváltás katartikus erejű akciófilmes mesterműve, amit vétek kihagyni minden filmrajongónak.
|
