Franco caudillóskodásának kétharmadát már maga mögött tudta, amikor a mozik műsorukra tűzték ’A hóhér’-t. Ahogy a két címszereplő, José Luis és Amadeo családjának, az ibériai filmkészítőknek sem volt fenékig tejföl a ferroli diktátor országában átlavírozni a mindennapokat. Ellentétben az olasz, a német vagy az orosz rezsimmel, a katolikus egyházzal szövetséges hispán vezetés nem fedezett fel pozitív energiát a mozgóképgyártásban, akár népnevelésről, akár szórakoztatásról lett légyen is szó. Berlanga keserédes vígjátékai azonban rendre átsiklottak a cenzúra rostáján. Ezt – azon túl, hogy művei nyilvánvalóan megnevettették a publikumot – elsősorban szimpatikus, empátiacsiklandó, a hatalom magasából is vállalható karaktereinek és a tekintélyuralmi rendszer cizellált, metaforikus kritikájának köszönhette.
José Luis temetkezési vállalkozó, egy kollégája mutatja be neki az idős Amadeót, a nyugdíjazás előtt álló hóhért. Ők, a testek elhantolói sem bejáratosak ugyan a társasági összejövetelekre, de azért szemmel láthatóan van, aki páriább náluk is. A döcögős kezdés után lendületet vesz a történetmesélés, sorjáznak a klasszikus commedia dell’arte-elemek: szaladás a másik után annak elhagyott batyujával, szerelmesek in flagranti, szánalmasan csetlő-botló antihős. A humor azonban, amin átszűrték a sztorit, nem olyan harsány, vérbő, mint az itáliai eredetű műfaj reprezentánsaiban.
Az árnyalt fogalmazásmódra jó példa a „szerelmesek” karikatúra-kontúrja. Bőven túlvannak mindketten azon a koron, amikor a családalapítás körül kalandoztak ekkoriban a népek nemiszervei. Társadalmi marginalizációjuk gondoskodott róla korábban, hogy ilyesmi szóba se jöhessen. Csendes, összesimult táncukkal is elviselhetetlenül károsítják a rádiót hallgató piknikezők szabadságélményét.
A Nino Manfredi alakította ügyefogyott, sodródó Rodríguezben sokan magukra ismerhettek vetítés közben, kinek gyengeségéből – nevezetesen abból, hogy képtelen a légynek sem ártó árnyékát átlépni – más olvasatban akár erényt is lehetne kovácsolni. De a pacifizmus nem igazán dédelgetett gyermeke a mérlegelési és a döntésekbe beleszólási jogaiktól megfosztott, mindössze engedelmes parancs- és ítéletvégrehajtókra igényt tartó államberendezkedéseknek. A megbízható tisztviselőknek ezzel szemben különböző ízesítésű jutifalatokat is asztalukra pottyanthatnak a békeidők szelei. Komfortos lakás, utazás, kulturális programok nem juthattak bárkinek osztályrészül.
Egy pontnál azonban felbomlani érezzük a José Luisszal való sorsközösséget. (Illetve nem vállaljuk fel büszkén, amennyiben mégsem.) A kurrens hóhér ugyanis a lehető legtermészetesebb módon veszi birtokába az új munkaköre után járó privilégiumokat, ám amikor meg is kellene szolgálnia azokat, nem hogy a helyzet magaslatán nem áll, de még a saját lábain is alig. Mintha kirántották volna alóla a talajt.
A legszuggesztív jelenete a filmnek, amikor az elítéltet egy fehérre meszelt hodályon vezetik át a vesztőhelyre. A pálinkával, kávéval és pezsgővel meglélekerősített José Luis két fogdmegbe karolva tántorog utánuk, de – miután ő a tartalékenergiáit is felemésztve hisztérikusabban viselkedik – egyre többen csoportosulnak át az előbbi teamből a támogatói közé. Nehéz eldönteni, melyikük sajnálatra méltóbb. Míg a bűnösnek talált foglyot a fizikai, addig az ítéletvégrehajtót a lelki megsemmisülés mezejére kalauzolják.
Ne menjünk el szó nélkül az Amadeo szerepében lubickoló Isbert alakítása mellett. A szeretetre méltó öregúr ahányszor csak a kamerák pásztázta térben virít – az aláírós színrelépését nem számítva –, fel sem ocsúdunk, miként, de zsebre teszi a show-t. Kiemelném azt a megmozdulását, amikor egy már eleve dedikált kötetet visz az ismert szerző standjához, hogy az kapásból felismerje.
Az epilógusban váratlanul egy váltig ismeretlen vitorlásra közelít rá az operatőr. A testi-lelki nyavalyák gyötörte emberek bőrébe bújva fényképezi le, amit kínlódásuk közben átengednek reléik a környezetükből. Míg ők elanyátlanodva szenvednek, a világ vigad, köszöni szépen, remekül érzi magát, boldogan csordogál tovább nélkülük is.
Ismét a kitaszítottak morzsa nem sok, de annyit sem látott tányérja került José Luis elé vacsora gyanánt. Ez az, amihez soha nem lehet igazán hozzászokni!

Kapcsolódó fórumok

Vélemények	VAL P, 2022-12-14 14:52	1 hsz
Kérdések téma megnyitása	0 hsz
Keresem téma megnyitása	0 hsz

A hóhér adatlap

Eredeti cím: El verdugo

Évszám: 1963

Rendezte: Luis Garcia Berlanga

Szereplők: Nino Manfredi, Emma Penella, José Isbert, José Luis López Vázquez, Ángel Álvarez...

További információk

Szereplők fórumai

- Tonino Delli Colli - Vélemények

- Nino Manfredi - Vélemények

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk