Trust...*mély levegő*…kedvenc gyerekkori vígjátéksorozatom nagyszerű karakterét megtestesítő David Schwimmer idepakolt elém egy olyan drámát, amihez nem mostanában volt szerencsém.
A Trust egy tinilány hétköznapi életét mutatja be, melyhez ma már hozzátartozik az állandó chatelés is. Igen, manapság már természetes, hogy a klotyón is idegenekkel beszélünk, osztunk meg gondolatokat, de ha belegondolok apám pl. soha nem társalogna neten. Egyrészt, mert azt sem tudja hogyan kell az internetre csatlakozni, másrészt azért, mert eleget élt ahhoz, hogy ne bízzon meg vadidegenekben. De van aki naiv és elhisz mindent amit mondanak neki. Őt úgy hívják: gyerek. Persze lehet, hogy a mai 14-15 éves lányok már több kilincset fogtak meg mint teszem azt egy tisztességes háziasszony, de attól még nem felnőttek. Mint ismeretes, a magyar gyerekek átlagban 12.74 évesen veszítik el szüzességüket!!! Én nem vagyok egy vén fószer, de ekkorát változott volna a világ 8-10 év alatt?! Anno általánosban mindenki megkapta a maga popótapiját és smaciját, de ennyi, eszünk ágába nem jutott tovább menni. Mármint jutott, de csak orális formában vitézkedtünk.:) Aztán persze középiskola és bumm, minden megváltozik. Én viszont úgy érzem 1-2-3 év azért elég nagy szakadék. Legalábbis az kéne legyen, mert szerintem 13 és 15 éves gyerek között hatalmas különbség van. Ezek szerint ma már nem. (Nem is olyan régen a trolin a szemem láttára lopott ki egy srác gumit egy lány táskájából, és a nyakamat rá, egyik sem volt még középiskolás.) Szóval elképesztő nagyot fordult a világ rövid idő alatt, minden felgyorsult. Ennek a mai életnek egy negatívumát filmesítette meg Ross, félelmetes realitással.
A történet mondhatni primitív. Adott a chatelő lány, aki megismerkedik egy idegennel, kinek jó dumája és tapasztalata könnyedén behálózza a kívül-belül szűz tinit. Meggyőző szövege van a csávónak, érti a dolgát, mintha csak tanár lenne. A lány persze bedől, előlegesen megalapozott kapcsolatuk elferdíti a képet előtte, elvégre a szerelem vak. Még az a fajta is, amelyikről csak azt hisszük, hogy valós.
Az áldozatot alakító lányt nem tudom honnan szedték elő(lehet csak én vagyok tájékozatlan), de valami elképesztőt színészkedett, egészen biztosan látjuk még a jövőben. Catherine Keener a feleség bőrébe bújva hozta a kötelezőt, a film főszenzációja pedig Clive Owen volt, a mentálisan kicsit tropára ment édesapa. Nem tudom ti hogy voltatok vele, de én a film alatt végig az ő bőrében éreztem magam. Még ha nem is pont azt éreztem amit ő(mert nem tudhatom milyen az), de sok mindent kiváltott belőlem. Szinte a teljes játékidő alatt végig feszült voltam, tiszta ideg, a közelemben lévő párna bizony kapott pár jobb csapottat időnként(mi lett volna, ha lányos apuka lennék?:)). Pedig próbáltam visszafogni magam, de elképesztő indulatokat váltott ki belőlem 10 percenként a cselekmény. Nem történtek oltári meglepő dolgok, de annyira ott voltam az apa bőrében, hogy végigfeszengtem én is. És ez nagyban köszönhető a répaevő brit színésznek, akit sok filmben láttam már nagyszerűen alakítani, de ennyire hiteles még sosem volt. A szereplőgárda női tagjai többször kiborítottak a film folyamán, párszor legszívesebben felpofoztam volna a „lányomat" a "feleségemmel" együtt, de ez mind mehet lista pro oldalára, elvégre ha sikerült ilyeneket kiváltani belőlem, az csak a staff teljesítményét dicséri.
Mindezek mellett a mozinak a legfőbb erénye az aktualitása, valóságossága és egyszerűsége. Ez nem az a sztori amikor a felbőszült apa minden útjában állót megsemmisít, csak hogy a végén lányának megrontójának agyvelejét a kutyákkal etethesse meg. Nem, ez nem az. Ez a film sokkal nagyobb pofonokat osztogat Liam Neeson-nál. Olyan szinten van összerakva, hogy egyetlen hibát, kivetnivalót sem találtam benne. Még a zenéje is remek lett(a végén hallgassátok meg a számot, a dalszöveg is játszik).
Szóval a Fuss dagi fuss után(ami szerintem kicsit lagymatag lett) David Schwimmer előállt egy ilyennel, ami úgy bánik az idegrendszerrel és érzelmekkel mint Manning a linebackerekkel. Az, hogy miért nem hallottam eddig erről a filmről, miért nem osztályozták/értékelték itt többen, és miért nem volt jelen a díjátadókon, fogalmam sincs. Mert bár profi munkát eszkábált össze Fincher, ami szerintem aktualitásának (is) köszönheti sikerét, de ha párhuzamot vonunk a két film között, akkor a Trust mondhatni oroszlán, míg a Social Network csak egy kiscica. Mégsem hallottuk még dorombolását sehol. (Zárójelben jegyezném meg, hogy Schwimmer is zsidó, még mielőtt azzal jönnének egyesek, hogy a SC azért lett olyan sikeres amiért).
Remélem lesz olyan kegyes velem a sors, Isten, Allah vagy akármi is az (ha létezik), hogy megajándékoz majd néhány gyerekkel. Nagycsaládban nőttem fel, nagyot is szeretnék majd, de ha lehet, most és innen kérném, pöcsös legyen mindegyik.
|