Hosszú snitt. Az Orosz bárka egyetlen, másfél órás snittből áll, Alekszandr Szokurov rendező egyszer sem vág bele a képfolyamba. A videokamerák korában nem mondható egyedülállónak az egyetlen beállításban felvett nagyjátékfilm (elég csak arra gondolnunk, hogy Tarr Béla vágás nélkül rögzítette a Macbethet), de az Orosz bárka egy kétségkívül monumentális alkotás lett, amely bizonyos mértékig feltétlenül lenyűgözi a nézőt. A vágás, az egyes snittek hossza viszont csak eszköz a rendezők kezében, nem lehet a film egyedüli célja.

A hosszú snitt egymással teljesen ellentétes tartalmakat hordozhat. A szereplők egymáshoz való helyzetét, a játékteret jobban átlátjuk, ha kevesebb a vágás, általában jobban el is fogadjuk valóságosnak az egy beállításban megmutatott helyszínt. Ugyanakkor szimbolikus tartalmakat is hordozhat, hogy miket köt össze egymással a kameramozgás, elég, ha csak a New York bandái igencsak mesterkéltnek ható többperces jelenetére gondolunk, amelyben az Újvilágba érkező bevándorlók kerültek egy képbe a hajóra szálló koporsókkal. A hosszú snitt Tarr Bélánál a monotóniát, a pusztulást, az anyagi világ mögött lévő semmit mutatja, ami egy pillanatig sem mond ellent annak, hogy Tarkovszkijnál a metafizika, a szellem, az öröklét szolgálatában áll. A sor persze hosszan folytatható, más eredményre jutunk attól függően, hogy Michelangelo Antonioni, Takeshi Kitano, vagy a vágást egyszerűen technikai okokból kerülő amatőrfilmesek hosszú beállításait nézzük.

Szokurov sem csupán a kihívás miatt dönthetett amellett, hogy nem vág. Egész filmje egyetlen szubjektív beállítás, az Ermitázs múzeumban kóborló szellem látószöge, aki korokon és termeken áthaladva keresi a kiutat. Azon túl, hogy a vágás megtörné a szubjektív szemszöget, ez egy érdekes időutazás-kísérlet is. Hiszen az időváltást általában vágással oldják meg a filmesek (persze láttuk már az ellenkezőjét is: Angelopulosz filmjei, A nap vége, vagy David Cronenberg Pókja), Szokurov viszont megtartja a folytonosságot, kihangsúlyozva az orosz történelem organikusságát. Természetesen a helyszínválasztás sem véletlen, hiszen a szentpétervári múzeum Téli Palota néven volt ismert a cári időkben. Az pedig külön jól jött Szokurovnak, hogy az Orosz bárkával Eizenstein a híres – kitalált – ostromról készült, Október című montázsfilmjének bizonyos értelemben vett ellenfilmjét készíthette el. A legfőbb érv viszont a ritmus lehetett. A lassan hömpölygő kamera egy nosztalgikus hangulatot teremt, amely a XIX. századi orosz világnak hivatott emléket állítani.

Sokrétűsége ellenére az Orosz bárka nem jó film. Talán egy hatalmas festményhez, vagy épülethez hasonlíthatnánk, amelynek mindössze nagysága nyűgöz le. Az érdeklődés nem tart ki a film végéig, az pedig sovány vigasz, hogy a film vállaltan feszültségnélküli. Talán jobban jártunk volna, ha Szokurov több energiát fordít a dramaturgiára és kevesebbet a képekre.

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk

Megmondom hozzászólásai

Az eltűnt stukker - Vélemények

Jim Carrey - legjobb filmje

Orosz bárka - Vélemények

Jay és Néma Bob visszavág - Vélemények

A rét - Vélemények

Út a szívhez - Vélemények