Arthur Rimbaud-Riadtak(Rimbaud a kis zseni aki fiatal korában hatalmas életművet teremtett)

Feketén a hóban, a ködben
a fénylő pinceszelelőben
faruk kerek,

- nyomorúság! - öt kicsi, térden,
nézi, hogy késziti a pék lenn
a kenyeret.

A szürke tésztát megsodorva,
látják, egy izzó lukba tolja
a pőre kéz.

Hallják, amint a jó kenyér sül.
A pék arcán bő nevetés ül,
úgy fütyürész.

Egy se moccan, odatapadnak
s szívják a rőt, ölmeleg ablak
jó illatát.

Mikor, tán esti vigalomra,
kiszedik mind a zsemlyeforma
cipók sorát,

s a füstfogta gerenda s négy fal
árnyában dalt zeng a kenyérhaj
meg a tücsök:

hő létet ont e pincemély itt,
s rongyuk alatt ujjongni érzik
a lelkük ők,

s úgy föltolul bennük az élet,
hogy dérvert Jézuskák szegények,
kis rózsaszin

orruk nekinyomva a vasnak
bedünnyögnek kábán az ablak
rácslukain,

csöpp állatkák, imát rebegnek
s oda dőlnek, honnét e mennynek
friss fénye süt,

oly mélyen, hogy nadrágjuk szétmegy,
s leng ütemén a téli szélnek
a pendelyük.

(Fordította: Rónay György)

2012-03-29 15:18.30

Ha már a ho Verlaine évfordulója van akkor először
Baudelaire.(mert ő volt a legnagyobb szimbolista és kész:nem Rimbaud,nem Mallarmé vagy Valéry és nem is a köszöntött Verlaine:))

Charles Baudelaire-A dög

Mondd, emlékszel-e még, mit is láttunk mi, drágám,
ama szép nyári reggelen?
Egy ösvényfordulón terült el murvaágyán
egy dög, egy szörnyű fertelem.

Mint szajháé, lazán szétállt két céda combja,
gennyet verejtékezve főlt,
cinikusan kitárt hasából, mérget ontva,
a rothadásnak gáza dőlt.

A nap sugarai úgy tűztek e mocsokra,
mely szinte porhanyóra sült,
hogy visszakapja a természet, atomokra
bontva, mi benne egyesült.

És mint feslő virág, a dús pompájú hulla
úgy nyílott ki az ég alatt:
a bűz olyan erős volt, hogy a fűre hullva
alélsz, ha meg nem tartalak.

A rothadó hason döngött a légy, a dongó,
belőle nyüzsögve rohant
s latyakként szétomolt a milliónyi pondró,
mely az élet rongyán fogant.

Mindez emelkedett s alászállt, mint a hullám,
olykor pezsegve felszökellt;
mintha valami szusz áradna el a hullán,
az most ezer életre kelt.

S ez az egész világ saját zenére zengett,
mint ha szél zúg ás víz csacsog,
avagy a rostáló szórólapátot lenget,
s forgatja, rázza a magot.

S lassacskán sejtelem lett minden forma, nemrég
látott álom, mely ködbe vész,
vázlat, mit félretett vásznán később, csak emlék
nyomán fejez be a művész.

Egy kő megől dühös,, nyugtalan eb szegezte
reánk szemét, és várt, lesett,
hogy menjünk, s akkor ő a koncot megszerezze,
amely szájából kiesett.

- Pedig te is olyan léssz mint e hulla szennye,
mint e fertőző borzalom,
ó szemem csillaga, ó földi létem mennyem,
te,m szenvedélyem s angyalom!

Bizony, ilyen leszesz te is, ó szépek szépe,
ha megenyhít a szent kenet,
s aztán leszállsz a fű, a buja gaz tövébe,
hogy ott porladjon tetemed.

Akkor majd, gyönyörűm mondd meg a féreghímnek,
mely tested csókkal marja szét:
örökre őrzöm én széthullt szerelmeimnek
alakját s égi lényegét.

(Ford.: Kemény Ferenc)