Dragonball Z
Dragonball és Dragonball Z igazából 1 életút története. A kettő együtt áll 444 epizódból, amit én személy szerint nagyon stílusosnak tartok. A „Z” betű nyilván nem Minden Szuperhősök Archetípusára utal Kaliforniából. Azt jelképezi: „a végsőkig eljutva”. Szándékosan nem azt mondom, hogy a „végső határ”, mert az egy szlogen volna a Star Trekből. A lényeg: a két széria ugyanazon dolognak a két fele, a Son Goku Sztori gerince. A „Z” 5 évvel a Chichivel való esküvő után kezdődik. Son Gokunak már van egy kisfia, Son Gohan – a nagyapja után elnevezve. Felfedezzük, hogy Goku egy földönkívüli faj egyik utolsó tagja, és innen ered emberfeletti ereje. A sorozat során megismerjük távoli bolygók lakóit és gonosztevőit, tehát az események horizontja kozmikus léptékűvé válik. 3 nagy történet-kör, ezeket 3 kisebb, átmeneti fejezet választja el.
A cselekmény felvezetése mindhárom esetben kiváló. Minden információköteg hozzáköthető egy tréningprogramhoz, és egy csatához utána. Goku szembesül a Földön túli veszéllyel, mikor Piccolo-val megküzdenek Raditz-cal. A Vegita elleni párbajra pedig ismerjük a „saiyan” nép spártai agytrenírozását. Nagyon örülök, hogy ezt a szálat nem magyarázták túl, mert így a néző jobban átérzi, mennyire megveti Son Goku a születése körülményeit. Kaio az utolsó nagy tanítója, onnantól kezdve maga fedez fel új módszereket az ereje fejlesztésére. Sokaknak talán nehezen lenyelhető, hogy Son Goku képességei exponenciálisan fejlődnek. Ez engem nem zavart, hiszen most már felnőtt, sokkal keményebb feltételek között kell helytállnia, és elégséges alkalom is kínálkozik. A Son Gohan nem kevésbé főszereplő: először Piccolo képezi ki, aztán Namek bolygón gyűjti tovább a harci tapasztalatokat. Freezer fajtársai kicsit olyanok, mint a berlini fal. Újabb és újabb ledöntendő akadályok, akik nem igazán jelenetek kihívást „Kakarott”. A Dragonball Z nem hoz sok újat az alapsorozathoz képest, ami a történetet illeti. Az ütőereje abban van, ahogy érzékelteti ezeket a magán csatákat. „Dermesztő” legyőzése önmagában több lépcsőfokban zajlik, először Vegita, majd Piccolo, és a legvégén Son Goku is alaposan megkínlódik, hogy tudása legjavát nyújtva végre megállíthassák az űrbéli zsarnokot. A „szuper-csillagharcos” legenda arra szolgál, hogy az exponenciális fejlődés újabb állomását hivatott jelezze. A lezárás Son Goku eltűnésével epikus.
A második nagykör az alapsorozathoz való kapcsolódást hivatott erősíteni. A cyborgok ellen már Goku összes harcostársa felsorakozik, ahogy korábban Nappa ellen. Oké, a Sárkánygömbök visszaadhatják a holtak életét, de a halál súlya ettől nem érződik kisebbnek. Ezt mindig nagyon nehéz megoldani egy fantasy-animében. Ha kellene reklamálnom valami miatt, akkor két dolgot tudnék megnevezni. Trunks és az időutazás kicsit olcsó megoldás felvezetésnek, és a fejezet végén a földi lakosság túlságosan vak arra, hogy mi történik az események hátterében. A super-saiyan szint feletti harcosok pusztítási potenciálja nem mutatkozik meg kellően, ha azt vesszük, hogy ez az alakváltás mennyit adott a Freezer elleni párbajhoz. Úgy látszik a saiyanek jobban tudják mobilizálni az erejüket egy ponton túl. Cell, a genetikai kiméra remek ötlet volt, ahogy a harcosok magánéletének a közelebbi prezentálása. Ez sokat segít, hogy jobban érdekeljenek minket a karakterek, és nem csak legyintünk, hogy: „Ó, azok az izomagyúak megint pofozkodnak!” Son Gohan és apja viszonya ebben a körben a legösszetettebb. Tökéletesen látszik, hogy Gohan egy másfajta lelkületű gyerek, mint Goku volt régen. Még a drámai katarzis is másként következik be. Son Goku „utolsó cseppje” a társai gyáva, un-fer orvgyilkossága, míg Gohané a kérlelhetetlen mámor, amit az élet eltiprása jelent. A csapatmunka Krilin, Yamcha, Ten Shin Han és a többiek között jól szervezett. Son Gohan mindössze az utolsó erőfeszítést teszi meg. Mr. Satan figurája a földiek logikus reakciója a képtelen méreteket öltő borzalmakra. Ha egy világuralomra törő hadúr elpusztítását kötni kell valakihez, legyen olyan személy, akit az átlagpolgár is fel tud vállalni.
A harmadik nagykör már kotorja a padlást új ötletekért, de még erősen tartja a színvonalat. Son Gohan a szokásos tinédzser–malőröket követi el, amikor – Kal-Elt parodizálva – megpróbál másik személyazonosságot kialakítani magának. Új karakterek közül itt kedvencem Mr. Satan lánya, Videl. Ahogy Chichi is szóvá teszi, szerintem is illik Son Gohanhoz, mint későbbi barátnő. Bár ennek nem sok jele mutatkozik Gohan részéről. Vegita ebben a fejezetben a főszereplők kritikusa. Kritizálja saját és a környezete életét, emlékeztetve őket, hogy a bolygó békéje mindannyiuk közös türelmének és toleranciájának tudható be. Ezért is van csavarértéke Majin Buu feltámadásának. Ő megint egy feljebbi szinten van, mint amit Gohan, Cell és mostanra Goku meg Vegita is elértek. Minden Dragonball nagykör közül a Buu-saga során hagyatkoznak leginkább a karakterek a Sárkánygömbök erejére. Ami borzalom vagy veszély eddig fennállt a Dragonballban, az itt szó szerint bekövetkezik: egy saiyan-ember erejének maximuma, a földi lakosság kiirtása, a végső halál a túlvilágon belül, végül a Földbolygó megsemmisülése és újra megalkotása. Az ilyen antirealisztikus vonásokat a stílus, karakterisztika, és belső szabályok szilárdsága együttesen képes kompenzálni. Szerencsére itt mind a három elem megvolt. Majin Buu a legtöbb alakban létezni képes életforma, és a legkiszámíthatatlanabb is. Rendkívül sok taktikázásba kerül még az is, hogy időt nyerjenek. A veszély atmoszférája tehát megfelelően fel van építve. Buu egyértelműen a saiyan-ek és minden intelligens lény rémálma. A Freezer-sagában a nameki Genkidama nem volt elég, és azután következett a super-saiyan transzformáció. Ügyes csavar, hogy most a csillagemberek harmadik szintű verziója nem elég, de egy maximalizált földi Genkidama megadja a végső lökést. El kell ismernem, hogy a Buu-fejezet során már nehéz volt nyomon követnem, hogy mi miért történik. A túl sok fordulat miatt a Karen-toronyi mészárlás után legkönnyebb megunni a történet kifacsarását. Azért tudtam elfogadni az emlékezettörlést a végén, mert az csak Buu-ra vonatkozott. Mindaz, amit az emberek a Harcművészetek Nagytornáján láttak, azt le kell nyelniük és együtt élni vele.
Bármekkora erőszintig is jutnak el a harcosok, a harcművészeti technikák nem folynak össze. Ez azért fontos, mert ha a készítők egy átlagos történetet végsőkig akarnak fokozni, az érzékeltetésen múlik minden. Vagyis az összes többi alkotóelem csapatmunkája pótolja ki a hiányosságokat. Amikor a saiyan-ek vagy a földiek használják a hatalmaikat, az nem érződik varázslásnak, mint a Sailor Moon vagy a Slayers quatro-széria esetében. Nagyon tetszettek az új önfejlesztő módszerek. Eddig jelen voltak a Kame-Hame-Ha, a Doudon, Nap-Támadás, Fantomkép-Trükk satöbbi. A legfontosabb új aspektusok a Kaio-Ken, a Genkidama és a Fúzió. Személyes kedvencem a Kaio-Ken, ami idővel Son Goku védjegyévé válik. Ez egy gyors menet a halálba, majdnem molekulapontossággal kell végrehajtani, hogy ne végezzen a használóval. Son Goku az életével játszik ezen technika során. A grafika annyira részletes, szinte érezni lehet a testének minden apró rezdülését, ahogy mobilizálja a fizikai és szellemi erőforrásait. A mérőlencsék, azután pedig gravitáció sokszoros terhelése pedig lehetővé teszi.
A saiyan- és földi harcosok kapcsolatai is precízen vannak bemutatva, néhány régi megszakad, és néhány új létrejön. A humorfaktort nem mindig használják helyesen, de nem rombolja le az egyes veszélyhelyzeteket. Két dolgot írnék a stúdió számlájára. Lunch a Freezer-saga során eltűnik, és csak az utolsó Genkidama-jelenetnél látszik egy röpke pillanatra. A Cell-saga után a színész, aki Ten Shin Han japán hangja volt, elhunyt, ezért őt is alig látni a harmadik nagykörben során. A mangában jóval többet tesz hozzá a cselekményhez, de ez nem az anime hibája. Ez egy vészmegoldás volt.
Ahogy az alapsorozatnak, a folytatásnak is 9/10-et adok. 444 epizódnyi szilárd adrenalinfürdő.
|