Elfogytak Soderberghék az utolsó táncra.
Bár jómagam személy szerint finoman bánnék azzal a kijelentéssel, hogy a záró piruettet láthattuk Magic Miketól. Viszont jelenleg azt nem tudom, hogy eme közel két óra után kellene e tovább nyújtóztatni még eztet. Csak azért hoztam fel, mivelhogy a stripper táncos világnak is lám vannak azért határai, még ha terítékre kerültek itt újítóbb, kreatív ötletek is. Mégis alig akadt nálam olyan pillanat, mely alatt vettem volna mély levegőket. Csakhogy haza beszéljek, ha megnézel magyar viszonylatban egy esti szórakoztató műsort, akkor lehetséges azt fogod mondani, hogy simán felveszi a versenyt az itt látottakkal.
De ne fussunk ennyire előre. Channing Tatumot bírtam mindig is. A vetkőzés kultuszához, népszerűsítéséhez sokat járult hozzá filmecskéi jóvoltából. A chippendale kifejezés a 18. századi bútorkészítőhöz, Thomas Chippendale nevéhez köthető. Azonban ennek a műfajnak az atyja egy indiai fickó volt, Somen Steve Banerjee, aki 1979-ben álmodta meg, és egy lebujban kezdte el a csajok elé tárni- olvass nyugodtan utána, ha érdekel a sztori.
Visszatérve, Tatum tizenévesen hétről-hétre ebben a világban létezett, ezzel kereste kenyerét, ezzel egyidejűleg modellkedett is. Címlapokon szerepelt, divatcégek reklámarca volt- tiszta életművész életvitelt folytatott.
Aztán volt egy hip-hop stílusú Step Up 2006-ban, amivel betört a népszerűségbe, ami utat nyitott neki a világhírnév felé. Hozta fizimiskájával együtt a folyékony mozgását, ami bizony mindig is volt neki. Sőt, egyesek a világ egyik legjobb fehér bőrű táncosának kiáltották ki. Ha visszapörgetünk egy cirka 10-15 évre, akkor ezek az állítások nem alaptalanok. Még úgy is, hogy Amerikában szinte minden utcasarkon van egy ilyesféle tehetség. Valljuk be, eléggé fel van hígulva a mezőny. Továbbszőve ezt, kukkants rá a kiválogatott srácokra eme moziban. Igen, azért nem voltak semmik, amilyen affinitás szorult beléjük.
Na, Tatumot vesézve tovább, amíg fiatal az ember, addig sok mindenről elhiszi, hogy lehetséges, pontosan ezzel a legyőzhetetlennek vélt mentalitással rugaszkodik neki feladatainak. Ám a régebbi rá jellemző jegyek itt már elég fásultnak látszódtak. Némileg tartottam ettől a jelenségtől. Utóbbi készítése óta, ő mellékvágányra tette a bugizást. Legalábbis nem hiszem, hogy sokat foglalkozott volna az egésszel. Ezek a hiányok meglátszódtak rajta így negyven fölött. Csupán két szóló koreográfiát vállalt be.
Az egyik, amikor Hayeknek csinál Miamiban lévő bungalójában egy felforrósított, erotikus lejtést. Öltánccal, kígyómozgással, csípőforgatással, különféle tekergésekkel- ez tényleg idézte évekkel ezelőtti formáját. A Warner Bros által támogatott műhelyben lévő Ponys tekergését hozom erre fel- azt szinte improvizálta, ezért is lett a maga letisztultságával együtt ennyire telitalálat.
Ráadásként itt nézhettük a balerinával való vizes táncát, amiben az intimitáson túl lakozott némi energia is.
De ezeken kívül nálam Tatum sokszor hihetetlenül unott volt, főleg a színészi részekben. Mintha nem ebben a moziban lett volna, hanem máshol merengene, még ha eme ironikus karaktere valahol ezt kívánta meg tőle. Ám olyan gyér párbeszédeket szőttek rá, amit néhol kínosnak éreztem. Most jönnek páran azzal, hogy itten a táncikálásokon van a hangsúly. Úgy-úgy, de itt azok is távolodni látszódtak a katarzistól. Szó nincs róla, hogy a srácokat hibáztatnám ezért, mivel néhol belerobbantottak végre ebbe a filmbe, nem mondok újat azzal, hogy a finálé során jött ez elő.
A közös koreográfia, a színházi fényekkel, a zene ütemével, a jó átvezetésekkel adott valami olyat abban a pillanatban, hogy kikerekedtek szemeim ennek láttán. Aztán ahogy kinyílt a kör alakú színpad előttünk, hátulról a kameraman bombasztikus módon világította meg a breakes srácot, aki a sikongó tömeg előtt beleállt egy fejenállásba- pár másodpercre kitart a mozdulat, egyszerűen rohadt jól mutatott. Ott megcsillant akkor valami, valami olyan, amiért kedveljük magát a show-businesst.
Érezhetően Soderbergh ehhez a rendezéshez kevésbé járult hozzá. Ha lecsupaszítom, leveszem a táncos jeleneteket, akkor a fércmunkához közelít a vetkőzés harmadik felvonásának lezongorázása.
Steven kapcsolódik a korábbi XXL-hez rögtön, mikor Mike Lane bútorcégének befuccsolásáról mesél, a covid járványra fogja ennek a becsődölését. Miamiba visznek minket az első képsorok, ahol Mike lába alól kicsúszik a talaj. Totál kiégettséget sugall, tedd ide, tedd oda munkákat csinál, e mellett pedig bartenderként keresi mindennapi betevőjét, ezt egy jótékonysági parti alkalmával figyelhetjük. De jó kis filigrán lányka volt ott látható abban a testhez simuló estélyiben, aki a múltból emlékezett rá, hogy ő titkon milyen fellépéseket is varázsolt. Ezen a partin ismerkedik meg egy vagyonos nővel, akit Salma Hayek alakít. Ebből a komfortzónából lép ki fogcsikorgatva a chippendalek elixírje, majd repül el a britek fővárosába, Londonba, ahol egy helyi kisszínház rendezői, alkotói munkáira kérik fel.
Persze, Steve-nél, ahogy az lenni szokott van elegancia. Előkelő, méregdrága hodályokba, házakba, éttermekbe léphetünk be szereplőink által, minden az elitréteg igényeit szolgálja. Ám engem ez most nehezen ejtett rabul, mivel a két főszereplő színészi jelenetei eléggé lecsonkítottak, felejthetőek voltak. Még a mellékarcoknak a karaktereit sem éreztem jóknak. De ez van, ez most így sikerült.
Viszont a mentsvár érkezik, mikor már irtóra a talajon fekszik az egész mozi, akkor belép valamiféle zenés-táncos mozzanat, plusz a főszereplőink puszta kinézete önmagában vizuálisan megkaphat. Természetesen nálam Hayek, aki tényleg dögösen néz ki. És alakításilag is elmondható, hogy inkább ő próbálta hátán cipelni a dolgokat.
Jófej leszek, és nem pontozom le Magic Mike Utolsó Táncát, még ha a várva várt katartikusságtól messze elmarad ez a mű. Viszont kár lenne, ha Tatum végleg eltűnne ebből a szívéhez közel álló műfajból, mert valljuk be, tehetsége sosem feledésre kárhoztatott.

Akik az életemre törnek - Vélemények

2023-02-24 16:34.20

Ha lentebb gyalulom igényeimet, akkor elfogadható.
Sheridan akció-thrillerje a régi jellemzőket idézi fel számunkra. Többen betették eme filmjét a középső fakkra. Igazat adva nekik, hiszen mikor lepörgött előttem ez az egy óra negyven perc, akkor rögvest emlékeztetett engem egy piszok jó kanadai Tv filmre, csakhogy a gebasz ezzel kapcsán az, hogy ezt tudtommal nem annak szánták, hanem egy nagyjátékfilmnek, ami izgibb indulása ellenére sokkal többnek nézett ki az elején, ám a percek elteltével egyre bukott lefelé az egésznek a feszessége. Pedig ügyesen fel volt vezetve a vihar előtti csend, de ez egy ponton megállt, vagy máshogy szólva elbaltázták a végét, így minden pozitív énemmel mondva is rendesen esett lentebb a rátája.
Amerika északi részén, Montana vidékén járunk, óriási erdős környezetben, ahol a helyi tűzoltók tevékenykedéseibe a múltból láthatunk képeket egy nő kitörölhetetlen emlékeiből. Operatőri felvételek helikopterből impozánsak, de azért ez szerintem elvárható ezen a szinten.
A színészek különben nem rosszak. Főleg a két gazfickó, akiknek az a feladatuk, hogy eltegyenek egy olyan ipsét láb alól, aki különféle bizalmas infókra lelt. Ebből kifolyólag menekülnie kell ennek az ipsének a kisfiával együtt. Ez idáig nézve némi izgalommal tartja fent az érdeklődésünket, csakhogy ez esik egyre lejjebb és lejjebb az idők előre menetelével. Tehát, kapunk a thriller elemekből is a mozi közepétől, amik elég kemény hatásúak.
A kisfiú jól játssza a bajbajutottat, reményvesztettet, akinek bujkálnia kell az életben maradásért az erdőben- érzelmei átadták a lelkiállapotát hiteles módon.
A vidék seriffjét, Jon Bernthalt itt viszont gyengusnak éreztem, mivelhogy szerepét, ezzel az akciócselekedeteit jócskán partvonalra tették, pedig ebben a paliban sokkal több van ennél. Hát a végén a terhes neje siet segítségére, hogy megmentse. Igen, akadtak itten irreális dolgok, amik láttán kétségeink merülhettek fel.
Na, de van valaki, akit sokunk epekedve várt a képernyőn. Lépjünk fel nagyasszonyunkra, a csodálatra méltó, Angelina Joliera. Naná, azért forr még mindig az adrenalin benne, pezseg a vére. Figyeld, hogy a járgány hátuljából, hogyan ejtőernyőzött ki- egyszerűen nem bír magával ez a nő. Nem kopik, nem lustul szemernyit sem, ugyanazzal a fékezhetetlen elánnal, öntörvényűséggel veti bele magát az akciózásokba, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt.
Nem fog engem a golyó sem, megyek át a tűzön, villámcsapáson, árkon-bokron, mindenen keresztülküzdöm magamat, úgy, mint egy valódi ARIES! Fájó, vérző sebeimet pedig érzéstelenítővel öblítem le, kurva szar érzés ez ekkor, de hát fakírsággal, összeszorított foggal tűröm ezt is, mivelhogy én vagyok a másoknak példát statuáló hősnő, Angelina Jolie.
Jolies jegyeket szállítja magával ebben a filmben is, amiket jó volt látni. A végére pedig megnyugtató volt az, hogy a múltbeli bakiját a fiú megmentésével csillapítani tudta.
Valamit még illő kiemelnem az alkotás kapcsán, Brian Tyler hangjegyei. Átitatja komoly hangvétellel az egészet. Kár, hogy maga a mozi ehhez a komolyabb dallamvilághoz nem ér fel. Mivelhogy a percek leforgásával, hibáival együttvéve érezhetően lecsökken a nívócska, és kezd tendálni az egyszer nézős filmek táborába.
Fátylat rá, mert mi Jolie szimpatizálók árgus szemekkel figyelhetjük ezt a hiper-szuper, félelmet nem ismerő nőt.
Valljuk be, bizony be tudja még mindig dobni magát, ha akarja.

Ong Bak - A thai box harcosa - Vélemények

2023-02-21 14:16.19

Az Ong Bak.
A Thaiföldiek szuper csillagával, a harcművésszel, kaszkadőrrel, Tony Jaaval a főszerepben, akinek nevét e film kapcsán ismerte meg a világ.
2003-at írunk, Tony ekkor 27 éves volt, elmondhatjuk, hogy teljesítőképességének csúcspontján tartózkodott, ezt szemrevételezhetjük e moziban is, ahol természetesen ő kapja a főfókuszt. Mely már az első képkockákban visszanyúlik a thai világra, kultúrára, régi hagyományokra, falusiak életvitelére. Dicsőített, mindennél többet jelentő, szent szobrukra, ami nekik Hitet, Erőt ad a mindennapokra, e mellett az ínségesebb időkre egyaránt, például mikor a falut aszály sújtja. A történetbe is ebből kifolyólag jön a konfliktus, mikor a falu fejszobrát elrabolják, melyet Ong Baknak nevezünk. Vissza kell valakinek szereznie, hogy újra a nép kiemelt pulpitusára kerüljön, és ezzel segítse az ott lakókat.
Szóval jelentkezik a Tingnek nevezett harcosunk erre az embert próbáló küldetésre, hogy a nagyoktól, felsőbb hatalmaktól visszacsenje a becses szobrot. Beutazik Bangkokba, ahol különböző fordulatos eseményeken, küzdelmeken, meneküléseken vergődik keresztül.
Igen, figyeld azt a menekülést az utcán, parkourosok, free runningosok, kaszkadőrök, tornászok, akrobaták is csak elismerően méltathatják azt a jelenetsort, amiben ez a thai fiú merő könnyedséggel csinálja a nehezebbnél nehezebb elemeket.
Nyilván, nem csettintésre mennek általában ezek a mozdulatok még a Jaa féle szupermeneknek sem, hanem sok-sok kísérlet, ellőtt felvétel előzi meg mindezt. Ám mikor összeáll egy ilyen, akkor tényleg elképesztő látvánnyal szolgálja nézőjét, azaz minket. Gondolok most mondjuk a két tükör közötti átfordulásra, azért az még tőle is durva volt, akárhogy nézzük.
Viszont nálam a legvadabb a későbbi készítésű Tom Yum Goong fináléja. Mikor lökdösik, rugdossák, szórakoznak vele, ráncigálják ide-oda Jaat, akinek elvették a szent állatát, pontosabban elefántját. Abban a pillanatban teljes letargiában létezik, majd van egy pont, amikor beleszúrják a kést a hasába. Mikor ránéz a véres késre, na, onnantól eszmél fel, indul el a metamorfózis benne, utána INDULATBÓL ROBBAN minden irányba, és töréssel, zúzással, csavarással taccsra vág mindenkit, aki az útjába kerül, valami hihetetlen képességek fitogtatásával megspékelve. Azt a három percet megállás nélkül alapból kimozogni is elég komoly, főleg ekkora energiaszinttel, mint amit ő beletesz. Szerintem még Bruce Lee is csak nézett volna egyet, ha ezt láthatta volna. Pedig azért Lee is elég brutál volt ilyen téren évtizedekkel ezelőtt.
Ja, aztán láthatjuk a kigyúrt gorillákkal való életre-halálra menő küzdelmet, amikor már nincs menekvésed, hova futnod. Minden tartalékodat, leleményességedet, mozgás készségedet muszáj elővenned, hogy ne tépjenek szét. Az egykori pankrátorral, erőemelővel, a tesztoszterontúltengésben lévő, Nathan Jonesal és termetes embereivel való harcolás. Hát ez micsoda jelenettel ajándékoz meg minket, nemcsak Tony mozgáskultúrája miatt, hanem az érzelmi túlfűtöttség, amit belevisz, ahogy átadja nekünk a lény iránti szeretetét.
Itt szintén akadnak ilyesféle szegmensek, még ha az előbb említett heroikusságát, intenzitását nem éri el. De mondjuk a klubban vagy a végső barlangban lezajló jelenetek igencsak oda lettek téve, szavunk nem lehet rá.
Akadnak néhol semlegesebb percek ebben a filmben, de nem számít, mivelhogy összességében nézve a harcművészet kedvelőinek bizony ajánlott alkotásról beszélünk.

Ünneprontók ünnepe - Vélemények

2023-02-19 11:08.01

Ez telitalálat.
Az itteni rátája sem hazudtolja meg ezt az előbb említett jelzőt, a nemzetközi filmes bázisban sem szégyenkezhet, és különböző helyeken ugyancsak sokan tapsikoltak a látottakat megnézve.
Romantikus vígjátékról beszélünk, ha a műfaji szempontokat nézzük. Annyi van már belőlük napjainkban, mint égen a csillag, megannyi eléggé egy kaptafára evickél rá, ez által a feledés homályába vész el.
Ám ezt a készítést David Dobkin odatette. Egy az, hogy az alapsztori működőképes, és a karakterek szintén prímák.
Két főszereplővel az élen, értem ez alatt Owen Wilsont és Vince Vaughnt, akiknek a karrierjüknek kimondottan jót tett ez a mozi, pozitív értelemben tornászta fel személyüket, öregbítette hírnevüket.
Itt az esküvői potyázás jeles képviselőit alakítják, akik ezekre az ünnepségekre gátlástalanul pofátlankodnak be, azért, hogy csajokat szedjenek fel, különböző hazugságok árán teszik mindezt. Jobb színben feltüntetve önmagukat, ezzel a módszerrel vágódnak be a csajszikáknál, sőt, az egész családi pereputtynál.
Szóval, gördülékenyen megy nekik a potyázgatás, ami szabályokhoz van kötve. Régi ismerősük, Chazz Reinhold ennek az úttörője, élharcosa, aki lerakta a lagzizás alapköveit, az ő bibliájából merítkezik a két főszereplő pajti.
Aztán egy szép napon beüt a fordulat, mikor ezek a jómadarak egy olyan őrült családhoz toppannak be, ahonnan később már nem tudnak szabadulni, sőt, érzéseket kezdenek táplálni kiszemeltjeik iránt. Ezek alkalmával kapjuk a megmosolyogtató, vicces pillanatokat, amiket szereplőink összeszerencsétlenkednek kiruccanásaik alkalmával.
Owen és Vince még mindig fénykorukban, remek helyzetkomikumok segítik villogásaikat. És figyeljünk a mellékarcokra is, akik ugyancsak érdekesek, üde színfoltjai ennek a komikumnak, gondolok itt például Toddot alakító Keir O’Donnell-re, de idesorolhatnám könnyűszerrel Isla Fishert is.
Walken, plusz McAdams meg úgy általában jó szokott lenni, itt sincs ez másként, illettek szerepükre.
Viszont az aranypillanat az egyvalakié, a flepnis arcé, ki másról is beszélhetnék most, hát a világmegváltó újítóról, negyven évesen az anyjával lakó Chazzről, akit Will Ferrell alakít. Micsoda cameo villanás ez részéről. Ahogy leflangál a sötét, misztikus odújából, a nyakában lógott nunchakujával, „majdnem lenuncsakuztalak”- jujjj ez valami pusztító volt. Amit ott, amilyen módon lenyomott Wilsonnak, az egyszerűen kimerítette a vígjáték fogalmát. Hesszeld, hogy közben Owen milyen meredt tekintettel néz rá és issza szavait, úgy, mintha egy shaolin mester ülne előtte.
Aztán amikor beflangált az az álomba illő pinnyetta, hetykeség, majd hanyatt vágtam magamat ennek láttán. Utána Will amilyen odaadással megcsókolja,- hát ezt oktatni lehetne valamiféle párkapcsolati kurzuson. Uhhh milyen rész volt ez, azt a kutyafáját neki- nyugodtan tedd el egy humorosba, ez pontosan az a kategória.
A végére érkezik a happy lezárás, Wilson megvilágosodása, majd némi elhintett tanulság a részéről, szép, meghitt monológján keresztül, amit a templomban előad az összegyűltek előtt. A tüneményes Rachel szemeit figyeltem ez alatt, szemei tükrözték az érzéseit, amik lejátszódtak abban a pillanatban benne- ez bizony hiteles volt tőle.
Davidtől meg így zárásként kérdem, hol vannak ezek a rendezések mostanában tőled. Még ha itt szó mi szó könnyebb dolgod lehetett ezzel a színészfelhozatallal, mivelhogy szemmel láthatóan elemükben toporzékoltak elejétől a végéig.
Mondom, így 18 év távlatából nézve is jó kis komikum ez, helyenként pedig parádés. Nekem személy szerint ennél több nem kell egy ilyen műfajban.

Jóravaló feleség - Vélemények

2023-02-11 16:11.09

Nemes egyszerűségével ragadt meg anno.
Elüt a tipikus amerikai drámától, valahogy szívhez szólóbban hozza hozzánk közelebb a szereplők indíttatásait, Mike White forgatókönyve jóvoltából, aki különben egyik szereplője a mozinak. Másik erényének azt lehetne aláhúzni, hogy nem csöpögős módon merül bele a való élet szegleteibe, azon belül is egy házaspár sivár, egy mederben zajló életébe, örökös mindennapjaiba.
Lehengerlő színészek tolmácsolásával kapjuk meg ezt.
Kezdve Jennifer Joanna Anistonnal, aki itt olyan volt, mint egy gyémánt, ami nem volt még tükörsimára csiszolva. Értem ez alatt azt, hogy a hollywoodi sztárság nem kebelezte be őt teljesen, még ha a Jóbarátok című sorozattal már régen kivívta magának a rangot.
Ő alakítja itt a jóravaló feleséget, aki hétköznapi életmódot folytat, olyat, melyet sokan folytatnak napjainkban, amit a középréteg képvisel. Nem véletlenül írtam középréteget, hiszen ez a mozi erősen prezentálja az ő életvitelüket, hosszú éveken át taposó munkájukat- lásd a diszkont dolgozóinak tevékenykedéseit.
Ez a feleség együtt éli a vérunalmas napjait férjével, hiányoznak a régi kalandok, programok, pezsgések, melyek egykoron másfajta színben tüntették fel házasságukat.
A sztoriba ott jön a fordulat, mikor ez a „good girl” egy szép napon viszonyt kezd ápolni munkatársával. A lesajnált, félszeg, elvarázsolt lelkületű csávóval, Holdennel, akit Jake Gyllenhaal színészre méltó teljesítménnyel alakít.
Mint vízre a legforróbb nyári napon, olyannyira szüksége van ennek a nőnek erre az új impulzusra, akinek bizony titkolnia kell férje elől minden erejével ezt a kapcsolatot.
A mozi kimondottan csendesen, elgondolkodtató módon zajlik, ez az egyik, amiért szerethetőnek bizonyul sokunk számára.
Aniston szemmel láthatóan sziporkázik kapott minutumaiban. Ezt a tépelődő nőt, vajmi hitelt érdemlően hozza, aki keresi a kalandokat fiatal dolgozójával. Ám nem felejti el a kötelezettségét, a házasság szent kötelékét sem akarja felrúgni csak úgy. Akármennyire is feltöltődéssel szolgál ez az új érzés számára, egy idő után rájön, hogy mi is a helyes út.
A férj jól játssza a befásult, léhűtő manust, akit a szakma régi iparosa, John C. Reilly alakít. Aki annyira belefásult a kapcsolatba, hogy idő után már egy szalmaszálat is alig tesz keresztbe párjáért, ám a kitartás mindvégig ott lakozik személyében. Még akkor is, mikor az ágyon csücsülve Justineről lehull a lepel, és színt vall, az abban a pillanatban FÁJDALOM a férfi számára, ám rendíthetetlen ősereje, bivalyerős kohéziójának köszönhetően megtalálja magában azt a képességet, hogy felülkerekedjen fájdalmán, majd további támasza legyen feleségének.
Aniston drámai vénája, hát kérem, már itt istenien tündökölt, amiben tegyük hozzá, hogy kétségtelenül mindig is a legjobb volt.
Figyeld Jennifert, akkor, amikor férjének alamuszi barija, Bubba megzsarolja, ahogy visszanéz rá, érzi bűnösségét- te jó ég, hogy mennyire hitelesek azok a pillantások tőle!
Gyllenhaal kifordult karaktere mindenképpen érdekfeszítő. Egy furcsa fiú hiú ábrándja a szerelemről. Az elnyomott, semmibe vett, meg nem értett siheder mintaképét mutatja be személye. Ő a végére bekattan, végső cselekedete is ezt bizonyítja, drámai kárhozattal.
Mint ahogy ez a mű nem kerüli el a drámákat, hiszen a Texasban lévő áruház egyik dolgozója ugyancsak elmegy az élők sorából idejekorán. Ezek az események arra hívják fel figyelmünket, hogy az élet múlandó és kiszámíthatatlan.
Nem utolsó sorban említsük meg a mellékszereplőket, akik egytől egyig illenek ebbe a csöndes moziba, és belelátunk abba, hogy ők mit is képviselnek.
Mély, elgondolkodtató, valóságbeli dráma, melynek ereje csendességében, ki nem mondott szavaiban, szereplők tépelődéseiben rejtőzik.
Aniston korai éveinek egyik legjobbja, ám a műfaj kedvelőinek ugyancsak erősen ajánlott darab.

Sport

2023-02-04 10:42.12

A doping szó először 1889-ben Angliában jelent meg nyomtatásban. Egy értelmező szótárban, az akkori magyarázat szerint ópiumról vagy ópiumról és valamilyen más érzéstelenítő keverékéről van szó (dope=izgatószer), ezt a versenylovak futtatásánál használták. Egy másik érvelés úgy véli, hogy a kifejezés a kelet-afrikai kaffer törzsektől ered, a törzs tagjai vallási szertartásaik előtt házilag készült pálinkát, dopot ittak, hogy megfelelő hangulatban várják az isteni jeleket. Amiben viszont mindkét magyarázat egyetért: a doppingnál izgató, ajzó, teljesítményfokozó szerekről van szó. (Egyébként a szót csak a magyarban írják két p betűvel, mindenhol máshol doping a honos).
A nemzetközi Doppingbizottság 1965-ben, Strasbourgban a következő fogalomalkotást fogadta el:
„Dopping minden idegen anyag bármilyen formában való szedése vagy átadása, illetve testazonos anyagoknak szokatlan módon vagy mennyiségben történő használata a versenyen, nem természetes, nem sportszerű teljesítményfokozás céljából. A versenyzők, edzők, gyúrók és más kísérő személyek által ilyen anyagok birtoklása és átadása tilos- a versenyek időpontjában.
A sportolók doppingolása két fajta módon történik: amikor afiziológiás anyagot (gyógyszert) alkalmaznak teljesítménynövelés céljából, és amikor fiziológiás anyagot afiziológiás adagban vagy módon alkalmaznak.
A dopping legfőbb kárósító hatása az, hogy zavart okoz a szervezet védekezési rendszerében, és így lehetőség nyílik a végső energiatartalékok mozgósítására. Ennek következménye a tartós, egyes esetekben helyrehozhatatlan (irreverzibilis) károsodás.
A leggyakrabban előforduló doppingszerek, illetve azok hatásai: fájdalomérzés csökkenése, a jó közérzet megteremtése (morfium és származékai), helyi érzéstelenítés, fáradságérzés megszüntetése, munkakedv fokozása (amphetamine, kokain, alkohol, stb), serkentő hatású anyagok, amelyek érszűkületet okoznak, emelik a vérnyomást, javítják a szívizom- összehúzódását, tágítják a hörgőket, izgatják a légzőközpontokat (adrenalin, ephedrin s származékaik).
A doppingszereket hét fő csoportja oszthatjuk.
Az első csoportba azok tartoznak, melyek a központi idegrendszert veszik célba. Ezeket a szakirodalom pszichostimulánsoknak hívja. Legismertebb közülük az amphetamine, s külön származékai. Hatásukhoz tudni kell, hogy a központi idegrendszer funkciói közül rendkívül fontos a kontrollszisztéma. Ez a rendszer ellenőrzi a különböző szervek működését. A fáradságnál először a központi idegrendszer észleli, hogy fogytán az energia, mégpedig akkor, amikor még a szervek viszonylag frissen tevékenykednek. A pszichostimulánsok szerepe viszont az, hogy becsapják a központot, eltüntessék az élettanilag természetes fáradság érzését. Szellemi munkánál ez kisebb gondot okoz, az amphetaminnal végzett fizikai teljesítménynél azonban maradandó károsodásokat szenvedhet a szervezet.
Második csoportba azok a szerek tartoznak, melyek a légzést és a keringést befolyásolják. Szimpatomimetikumoknak nevezik őket, mivelhogy hatásuk megegyezik a szimpatikus idegrendszerével. A szimpatikus idegrendszer a vegetatív idegrendszer része. Az utóbbi szabályozza az akaratunktól független szervezeti működéseket, így a szív, a vérkeringés, légzés dinamikáját. A szerek közvetlenül korbácsolják nagyobb teljesítményre a keringést és a légzést. Hiába jön a jelzés a központi idegrendszerből a működés csökkentésére, a gyógyszer általi közvetlen serkentő hatása erősebb. A teljesítmény pedig növekszik, hiszen a keringés, légzés szinte mindenfajta sportteljesítménynél alapvető fontosságú. A képlet egyszerű: minél több oxigént vesz fel a szervezet adott időegység alatt, annál nagyobb a munkavégző képessége. A szimpatomimetikumok az úgynevezett állóképességi sportágakban- így például: úszásban, futásban, kerékpározásban közkedveltek.
Az idegrendszeri izgatók tartoznak a harmadik csoportba. Ezek közül a sztrichnin a legismertebb – az úgynevezett kéreg alatti struktúrákra hatnak, nem a kontrollszisztémát csapják be. A sztrichnin és származékai többnyire az izomműködés serkentésére szolgáló központokat befolyásolják.
A kábító, fájdalomcsillapítók kategóriája a negyedik a sorban. Az ide tartozó szerek nem serkentik, hanem egyszerűen kikapcsolják a központi idegrendszert. Sérült, beteg sportolókat szokták segítségükkel átmenetileg harcképessé tenni, általuk ideiglenesen megfeledkeznek fájdalmukról a versenyzők.
A felsoroltakat klasszikus doppingszereknek hívja az irodalom. Közös jellemzőjük, hogy különböző utakon, az idegrendszerre, vagy közvetlenül a szervekre hatva, mozgósítják azokat a tartalékokat, amelyekkel a szervezet rendelkezik ugyan, de különféle védekező mechanizmusokkal- fáradság érzés, fájdalomérzés, megakadályozza mozgósításukat.
A doppingszerek ötödik csoportja a hormonkészítményeké. A hormonokat az emberi szervezetben a belső elválasztású mirigyek termelik, majd közvetlenül a vérbe kerülve jutnak el a test különböző részeibe.
A hormonok közül többnek van anabolikus, azaz építő, anyagcserét fokozó hatása. Ezek elősegítik a fehérje beépülését a szervezetbe, tehát hatással vannak az izomépítésre. A különféle hormonkészítmények eredetileg gyógyszerek. Az anabolitikumok igen népszerűek, főként azokban a sportágakban, amelyeknél nélkülözhetetlen az erő, tehát elsősorban a súlyemelésben és a dobóatlétáknál.
A sportolói többség a növekedési hormont választja, részben a serdülés befejezése előtt, részben pedig utána. Jól ismert, hogy a sportágak többségében a testmagasság szelekciós tényezőként szerepel. A pubertás előtt adott hormon jó néhány centimétert jelenthet a testmagasságnál. Pubertás után pedig már „csak” anabolikus hatás miatt adják, mely régebben kimutathatatlan volt.
A növekedést segítő hormon neve: szomatotropin. Ami ennél a doppingcsoportnál az anabolikánál és a növekedési hormonoknál egyaránt lényeges: nem a verseny előtt közvetlenül élnek vele a sportolók, hanem a felkészülés időszakában, így aztán kimutatásuk is sokkalta nehezebb.
A doppingszerek hatodik csoportjához a béta-blokkolók, túl szaporán vagy ritmuszavarral működő szív gyógyszerei sorolhatók. A sportban elsősorban az öttusában voltak kedveltek, nyugtató, tompító hatása a lövészeteknél sokat segített. Érdekesség, hogy itt, a szó szoros értelemben nem a serkentésről, hanem a nyugtatásról van szó. A bétablokkok célja a munka miatti pulzusszám-emelkedés gátlása. Ez által nagyobb erőfeszítésre nyílik lehetőség- azonos pulzusszám mellett.
Hetedik csoporthoz a leginkább misztifikált teljesítménynövelő eljárás, a vérdopping tartozik. A módszert Svédországban fedezte fel az 1940-es évek végén Per-Olof Åstrand doktor, s honfitársa, Ekblom doktor tökéletesítette. A vérdopping az állóképesség növelésére alkalmas eljárás, így az úgynevezett állóképességi versenyszámokban, mint például: síkfutás, országúti kerékpározás, maraton.
Az eljárás alapja: a vérnek főszerep jut az állóképességben. A vörös vértestek festékanyagának, a hemoglobinnak feladata az oxigénszállítás. Ha több hemoglobin van a vérben, nő az oxigénszállító képesség, javul a sejtek oxigénszállítása, ez által a szervezet munkavégző képessége is.
A módszer lényege, hogy a verseny előtt négy-hat héttel levesznek a sportolótól körülbelül egy liter vért, azaz a teljes mennyiség, ami 5-6 liternek felel meg, ennek a 15-20 százalékát. Ezt a szervezet a versenyig pótolja. A pályára lépés előtt 24-48 órával az addig megfelelően konzervált vért visszaadják a versenyzőnek, akinek a teljesítménye tíz százalékkal növekszik a korábbihoz képest.

T mint tenisz - avagy véleményetek a játékosorkól :-)

2023-01-31 14:03.16

Kívülről nézve viszonylag sima meccs volt Nole számára. Sáfárkodhatott még az energiájával is, ahogyan akart, agyonra nem kellett erőltetnie magát. Meg hát Stefanosz az öltözőben maradt kicsikét, a fránya ránehezedő nyomás miatt közel sem tudott akkora szorongatásokat csinálni a szerbek nemzeti hősén. Pedig a görög kimehetett volna a pályára jobban kockáztatva, kevesebb kétség nélkül is, akkor lehetett volna ez szorosabb viadal valamivel. Ez most ennyire volt elég tőle, de nem szabad a görögöt lesajnálni ezeken a döntőbb megmérettetéseken, merthogy ott van a világ élmezőnyének elején.
Ezt a küzdelmet is elvitte két tie-breakig, még ha mindkettejük teniszében lett volna még feljebb. Így is Novak élete egyik meghatározó pillanatának mondta ezt a győzelmet. A mostani kisebb sérülés, plusz a tavalyi kitoloncolás fényében ez nem véletlen. Erre jön a rekordhajszolás kérdése, ez sem utolsó az ő nézőpontjából. Ha figyelted, akkor a lelátón ülő támogató csapatán még jobban érzékelhető volt az izgulás, akkor kezdted megérteni, hogy valójában mekkora a tét.
Roland Garros érdekes lesz tavasszal, Nadal-Djokovic összemérheti magát- nem sok ilyet fogunk már látni a jövőben, ezt úgy érdemes majd nézni, feltéve, ha összekerülnek egymással. Meglátjuk.
Beszélhetsz a németországi tenisz meccsekről, amiket nézicskéltél a Tv-ben hajdanán. Németország Európa vezető hatalma volt már akkor is, nem véletlenül termelte ki az élsportolók tömkelegét, tenisz is idetartozik. Mellesleg, úgy halkan mondom, hogy a nyolcvanas években nem volt doppingellenőrzés teniszben. Majd írok a doppingszerek csoportosításáról egyszer valamikor.
Hát igen, nem a pornép szórakozásának számított sosem. Már a 15.-16. században az arisztokraták, előkelők ütős játékának mondták, ők űzték szabadidejükben előszeretettel, ez később sem változott annyira.
De nem hinném, hogy napjainkban az élsport szintjét kellene ezzel a sportággal megcélozni az emberek irányába, mert abba tényleg rengeteg energiát, pénzt, munkát kell belefeccölni. Viszont rekreációs szinten, kikapcsolódás, feltöltődés, jó közérzet kialakítása céljából olykor ütögetni nem rossz dolog.
Főleg egy nyári nyaralás alkalmával egy üdülőközpontban, amit előszeretettel csinálnak többen, nemtől, kortól függetlenül- vízi sportok, zenés mozgásformák, különböző mozgásos tevékenységek mellett a teniszezgetés is benne szokott lenni a repertoárban.

2023-01-30 09:49.12

A sokunk várt Ausztrál Open döntő megadatott, hiszen Sztefanosz Cicipász és Novak Djokovic neve fémjelezte ezt a finálét. Cicipász magához képest kimondottan jó formában tartózkodott, ezt már érzékelhettük az előbbi körökben is.
Most újra esélye van, hogy elcsípje a szerb hatalmasságot, és belépjen a Grand Slam győztesek tornyába.
Izgatott rajongók, régi tenisz csillagok, elemzők, eurosport kommentátorok, mindenki találgat, hogy a két balkáni sportoló hogyan fog dűlőre jutni egymással ezen a történelminek kikiáltott meccsen.
Itt az idő, a nézők beözönlenek a melbourne-i, Rod Laver arénába, hogy tanúi legyenek a fenoménok küzdelmének.
A hangulat garantált, annak ellenére, hogy az időjárás nem túl kecsegtető, hiszen esős időbe borult a kontinens ezen a napon.
Beharangozó után kezdetét veszi a parádé, a játékosok megérkeznek szentélyükbe, hogy összemérjék képességeiket, akaraterejüket, azért, hogy kiderítsék kicsoda éppen a sebezhetetlen, rendíthetetlen, leharcolhatatlan egyén, tehát ki a legjobb.
Mindenki izgatottan figyel erre a találkozóra az arénában, az arénán lévő kivetítő előtt tombolók úgyszintén, különösképpen a fanokra értem ezt ez alatt.
Kis bemelegítés az elsőkben, majd elkezdődik a pályán lévő csatározás. Az első szett elején látszik, hogy Nole erejének teljében, fittsége még mindig tekintélyt parancsol. Úgy áll hozzá az egészhez, hogy gyorsan le szeretné zavarni ezt az összecsapást.
Cicipász állja a sarat ideig-óráig, ám koncentrálásai ellenére elveszíti az adogatását, így a szettet is.
Jön a második etap, ahol a görög még mindig agresszívan próbálkozik, de az ellenszert a teniszbajnok ellen egyszerűen nem találja, még úgy sem, hogy ellenfele nem nyújt kivételes teniszt. De hát a rutin, az évek, a befektetett munka bizony beszédesebb.
Sztefanosz kiharcolja a tie-breaket, de a labdamenetek többségében izzadnia kell, hogy féken tartsa a másik oldalon lévőt. A rövidítésben pedig csődöt mond a ki nem kényszerített hibáival együtt, ebből kifolyólag ugrott a második szett számára.
Tehető fel a kérdés, van innen számára visszakapaszkodás. Aligha elképzelhető, mivelhogy Novak továbbra sem engedi ki kezéből a gyeplőt. Végig fókuszált, stabil tud maradni, ez meg azt eredményezi, hogy ezen a meccsen nincs fogás rajta.
Közelítünk időtartamban a három órához, a tenisz minősége nem olyan rossz, még ha a heroikus csatától jóval elmarad. Persze, ehhez a görögnek kellene emelni játéka színvonalán, de ma ez nem megy jobban neki.
A közönség azonban elégedett, mi nézők a képernyő előtt se szégyenkezhetünk azon, amit látunk ezen a keménypályás borításon. Novak szobra újfent kezd dicsőségben tündökölni, mivelhogy a harmadik szettben képes lezárni a döntőt egy remekbe szabott tenyeressel, így besöpörheti életének 22. Grand Slamjét.
A szerb hatalmasságból feltörnek az érzések, óriási üvöltés az egyik biztonsági ember előtt, mely még a decibelmérőt is kiakasztja. Igen, ez ebben a felfokozott állapotban teljesen érthető. Majd felvánszorog támogató táborához, akiknek temérdeket köszönhet a felkészülés miatt. Könnyezve roskad össze előttük,- emberi, érzelmes perceknek lehetünk tanúi, olyanoknak, melyeket ritkán látunk a szerbek fékezhetetlenségétől.
Hamarosan érkezik a ceremónia, ahol a sötétbe burkolózott stadionban, taps, hangorkán fogadja a résztvevőket.
Cicipásztól némi búslakodás, aki többet is kihozhatott volna magából, ám nem szabad elkenődni, mivel számos sansza lehet még a jövőben. Játékosoktól köszönetmondás a szervezőknek, szponzoroknak, önkénteseknek, mindenkinek, aki részt vett ebben a munkában.
Végül pedig a kupát magasba emelő hatalmasság, Novak Djokovic, aki újból a sportág piramisának tetején, aki elmondja, hogy procedúrás heteken, hónapokon van keresztül, sok-sok fáradság árán jutott el idáig. Figyelemre méltó motivációs beszéd tőle, amiben megjegyzi, akárhonnan is jössz, mindig legyenek álmaid, és ha teszel ezekért az álmokért, akkor lesz esélyed elérni őket.

2023-01-27 14:18.10

McEnroe-nak egyébként volt régebben az Eurosportnál műsora, kapott külön perceket, ami bolondosabb köntösben foglalkozott a tenisszel- tisztára bohém volt az ipse, amiket ott összehordott a nézőknek, mégis teret adott neki a csatorna, mert valami színt vitt az egészbe. Most is ennél a csatornánál dolgozik, interjúkat, felkonferálásokat, elemzéseket csinál, haptákba vágta magát, jóval komolyabbra vette a figurát, de persze némi szórakozási faktor természetesen szükséges- neki ezen a téren ez sosem jelentett gondot.
Aztán ott van a bebetonozott arc, az ugyancsak nyolcvanas évekbeli játékos, Mats Wilander, akinek szintén akadnak jóféle meglátásai.
Minden érának voltak kimagaslóságai. A te korszakodban, amit felhoztál, Becker, Lendl, John, Björn Borg, az utóbbi McEnroe-val ádáz csatát vívott Wimbledonban. Utánuk jött Sampras, Agassi. Majd a három gigantikusság, akiről szóltak a 2000-es évek eleje, akiket azért nehéz lesz később még érinteni is, mivelhogy jó vastag betűkkel bevésték magukat a sportág történetébe.
A négy Grand Slam időtálló, mindig lesz értéke, ez olyan, mint Atlétikában Vb-t nyerni, nem lehet csak úgy magától értetődően kezelni, ez annál sokkal többet ér.
Noleban 4-5 év még lehet, ha le nem sérül, és esélye van minden idők legjobbjának lenni ebben a sportágban. Ő és Nadal befejezése után beszélhetünk majd korszakváltásról férfi teniszben.
Érdekességképpen mondok valamit. Tavaly a szerb hatalmasságot be sem engedték Ausztráliába, el akarták gáncsolni, mivelhogy mizéria volt a covid tesztje miatt. Most meg mintha mi sem történt volna, őrjöngéssel fogadták az egész országban. Egy évvel ezelőtt Nole dacolt a körülményekkel, kimondva azt, hogy neki mindent szabad, mert ő Djooookovic, kérem, maga az Übermenschség!
Botrány lett különben az egészből. Azért ne felejtsük el azt sem, hogy az első világháborút majdhogynem a Balkán robbantotta ki, amit méltán nevezünk Európa vásott kölykének, vagy más néven: ez a lőporos hordó. Winston Churchill mondta egyszer: a Balkán mindig több történelmet termel, mint amennyit el tudna viselni-, jól leírja ezzel az ottani népességekre jellemző mentalitást.

2023-01-26 16:45.14

Nyugodtan kitérhetsz a Boris Becker - John McEnroe érára. Bízok benne, hogy pár százalékot azért megkarcolja a mondanivalód. Aha, Davis Kupának az akkori történéseit is taglalhatod, amik téged ott és akkor megfogtak, megérintettek, elértek valamit benned, hiszen ezeket átélted képernyőn keresztül, ha jól sejtem.
Állítólag azt mondják, hogy a tenisz Mekkájában, Wimbledonban jobban összezördültek mérkőzéseik alkalmával…
Hát igen, bő negyven évvel ezelőtt még másfajta mederben folyt ez a sportág. Többet fektethettek a technikai készségek csillogtatására, vagy mondhatnék koordinációs képességeket. Jobban hasonlított a játék nevezetű szóhoz. A te megfogalmazásod se rossz, amit stílusnak neveztél. Ami mondjuk a 2000-es évek utáni három nagyból az egyikben benne volt, Federer személyében. Mintha a legszebb festményét festette volna le nekünk, ő olyan volt az idő előremenetelével a pályán. Megfelelően dolgoztak neki fiatalabb éveiben a pszichomókusai, hogy dühkitöréseit, indulatait, felajzott lelkiállapotát vissza tudják szépen fogni. Nekik, meg pár jó edzőnek köszönhetően megtanulta az önkontrollt, türelmet, ami ugyebár sok más sportágban se éppen utolsó faktor.
Nekem legalábbis a mostani női tenisz valami hihetetlenül gyér, vagy fogalmazok szebben, az erőviszonyok billegnek ide-oda, ezért megjósolhatatlanok a történések. Serena Williams a mai napig az egyik legsikeresebb női teniszező, Steffi Graf és Margaret Court mellett. Szinte egyeduralkodó volt korszakában, ezt nem szabad tőle elvitatni. De magam se mélyültem annyira bele a csajok játékába, mert valljuk be, hogy a királyok harca pár dimenzióval feljebb helyezkedik el.
Favorizálom napjaink tesztoszteronmeccseit, azt, amikor a dühöngő bikák egymásnak ugranak, hogy kiderítsék, kinek van ezen a planétán a legnagyobb egója. Mikor fog bekövetkezni az a pillanat, amikor a másikat a padlóra tudom ütni izzasztó küzdelem árán, ezzel ki is véreztetem, de úgy, hogy ne legyen kedve többet felmenni a tapétára- ez a totális Hérosz az ő szintjükön.
Mert ugye ide önbizalom is szükséges, nem akármilyen, mikor valaki arra játszik, hogy szüntelenül üsse az alapvonalat, rizikózva, hogy vagy bejön, vagy nem. Plusz, mentálisan ki bírja a nyomást legtovább, az idegek harcában, 5-6 órás idegölő tenisznél ez szokott bizony lenni, melyre a közönség, mi nézők, mondjuk ki, valahol áhítozunk. Nem utolsó sorban, például egy Ausztrál Open döntő megnézése körülbelül 500 dollár. Szóval, ha kiperkálsz ennyi lóvét, akkor azért szeretnél látni valamit, még ha az is igaz, ilyen helyekre koránt sem a középrétegecske járkálgat.

2023-01-25 18:36.28

Mi van veletek tenisz fanok ?
Le vagytok amortizálva cseppecskét. Hol vannak az érces szövegek, észrevételek, szövegfordulatok, éles válaszok tőletek ?
Ausztrál Openen, Cicipász-Djokovic döntő borítékolható, aztán lehet mégsem ez lesz. De ha ez lenne, akkor megnéznék egy öt szettes, idegtépő, kinek a nagyobb az egója, küzdeni tudása meccset. Azért kivi leszek, hogy meg tudják e szorítani a Grand Slam óriás nyakát, legalább a döntőben eljön e ez a pillanat.
Nole eddig, mint kés a vajon úgy ment át a többieken, úgy, hogy bal lába vacakolgat, pontosabban combhajlítója, ott a kötés rajta. Ügyelnie is kell, hogy azt a lábát ne terhelje annyira. Igyekezzen minél kevesebbet becsúszkálni, mert az a láb azért sérülésveszélyes. De eddig jól abszolválta mérkőzéseit, még úgy is, hogy olykor simán belecsúszkált a neccesebb labdákba. Elmondása szerint a jelen sérülésének nem kerít akkora feneket, még az interjúzás alkalmával is arcon mosolyogta problémáját. Hát igen, ebben az emberben semmi kétely nincs.
Szembesülhettünk ezzel az Andrey Rublev elleni negyeddöntőben is, ahol ledarálta szépen a fiatal oroszt, aki különben nem játszott rosszul, csak a necces labdák bizony nem a javára dőltek el, azokra a pillanatokra képtelen volt koncentrált, higgadt maradni- szerintem akkor jött elő nála tapasztalatlansága.
Néztem a szerb hatalmasságot, hogy miket csinált. Már megint mennyi labdát ütött rá az alapvonalra. Direkt jól széthúzva az egész pályát, ütötte rendesen a vonalakat. Cirka 10 évvel ezelőtt is már ezt csinálta általában az embert próbáló Grand Slameken, formájának csúcsossága jött ekkor elő. Mekkora harcokban volt benne, akkor bizony előbányászta minden tartalékát, mivelhogy a vérszomjas ellenfelei cafatokra akarták szedni.
Ja, hát nem volt rossz kis meccs ez a negyeddöntő. Novak hatalmassága előbukkant többször is, akkor, amikor a második szervát volt mersze megütni 190 km/h-val- ez csak azt vázolta fel nekünk, hogy még mindig nem ismeri a kétség fogalmát.
Aztán meglátjuk mi lesz, várjuk a további történéseket.

Veszélyes út Hawaiiba - Vélemények

2023-01-23 14:30.19

Andy Sidaris ontotta magából az ilyen jellegű filmeket ez idő tájt.
Olyan volt, mintha a második otthona Hawaii lett volna, hiszen kiváltképpen szeretett ezen a szigeten forgatni, bár olyan alapanyagú színészeket már nehezebb volt összeszednie, akik színészre méltó produkálásokat mutattak volna fel.
De fene vigye el az előbb említettet, mert neki nem is ez volt a mániája, hanem mi más is lehetett volna, mint a küllembeli igényszint.
Hát kérem szépen, micsoda igények vannak itten, alig tértem magamhoz ennek láttán. Jó messzire elküldte a csúnyaságokat, azokat, akik nem feleltek meg a fennkölt igényeinek, hiszen itt külcsínben mindenkinek hozogatnia kellett egy bizonyos szintet, olyat, amit közel se neveznék vajmi hétköznapinak.
Két babát tett fel a mozi térképére. Atyám az a rövid ruci rajtuk, ennél rövidebb már nem is lehetne, persze, látnunk kell azokat a feszes hajlítókat- hajjaj, micsoda musculus biceps femorisok :). Járgánynál pillants rá, mikor a napszemcsis szőke primadonna mórikálja magát a kamerának, figyelgettem- szerintem még néhány modellt is meghazudtolt ezzel.
Sidaris ahhoz képest, hogy kényesen ügyel a külsőségekre, az akciózások során lévő öldökléseknél, lövöldözéseknél eléggé elengedi fantáziáját, a vérpermet már a horrorisztikusság szintjét súrolja nála, sőt, el is éri azt.
A sztori, mint egy falra hányt borsó, de homokszemnyi időre sem ez a fő, hanem az imponáló környezet, ahol játszódnak a felvételek. Helikopterből az operatőrök bizony ám, hogy mutattak pár olyan látképet, ami messziről pompás volt.
De slussz-passz, ennyi, mivelhogy a színészgárdán nemhogy mi, hanem még a szereplők is mosolyogtak alakításaik alkalmával, hogy éppen most mibe is keveredtek bele.
Naná, gond egy szál sincs továbbra sem, mivelhogy a babák testi adottságaival még mindig eladható itt minden. Vizuálisan, nekünk, férfi nézőknek végig a képernyőn tekintetünk- és… és ez itt a lényeg.
Hozzáteszem, hogy Sidarisnak van ennél hangyányival méltóbb filmje is.
1979-ből a Seven, ami egy bűnügyi krimi, mely szintúgy kimeríti az igényesség fogalmát.
Rendezőúr nagyon háklis volt ezen a téren világéletében az hótziher, de ezekben a málnaszörpnek szánt filmjeiben ezek jól jöttek.
Ez a német címe: Die Super Profis, azaz Szuper Profik.
Pötyögd be neten, aztán rá a képtalálatokra, kidobja neked a borítóképet. Ott fogsz látni egy izompacsirtát, két nő társaságában. Úgy hívják a palit, hogy William Smith. Aki különben Arnolddal is játszott az 1982-es Conan, a barbárban.
Ebben a filmben úgy felöltöztették, mintha egy divatmárkát kellett volna reklámoznia, jogos, hiszen többségében őt vette a kamera.
A borítón olyan kidolgozott bicepsze van, mint egy kiköpött bodybuildernek. E mellett milyen büszkén mutogatta magát, hát szó mi szó, tényleg ő lett volna az utolsó ember a világon, aki problémázott volna valamin is. Akkora karja volt, mint Toldi Miklósnak. Ha zuhantál volna lefelé, akkor fél kézzel kapott volna el téged. Ezek mellett egyébként nem egy üresfejű pali volt, hiszen folyékonyan beszélt több nyelven, oroszul, németül, franciául, és szerbhorvátul is tudott.
Szóval, tovább nézve ezt a krimit. Hawaii fővárosában, Honoluluban játszódik az egész. Igaz, hogy mérsékelt tempóban, de az Andyre jellemző külön elemek bebiccennek. A közönség szórakozásáért tűzzsonglőr showt is láthatunk, no meg a másik kaszkadőre, a gördeszkás csávó is behívót kapott ide.
Főszereplőnk egy hekust alakít, aki brigádját navigálja, hogy a főellenséget majd képesek legyenek lefülelni. Partnere pedig a gyönyörűséges Barbara Leigh. Bakker! Milyen spiné volt ő ekkoriban, csak fogtam buksikámat, mikor szemügyre vettem. Mintha skatulyából húzták volna elő, olyannyira előkelően, hótisztán mutatkozott.
A percek menetelnek, rendezőnknek befigyel néhol pár agyalágyult megmozdulása, amit direkt viccnek szán.
Smith még mindig játékporondon, úgy lépked fess szerkójában, aranymedáljában, mintha a tét az lenne, hogy bekerüljön valami divatmagazin címoldalára- személyének egy része valószínű ilyen lehetett akkoriban.
Ja, még feltűnik valaki, egy régi harcművész, a karate ikonja, Ed Parker, aki szigorú arccal mutat pár jól begyakorolt spéci fogást.
A másik piros pont, hogy az elhintett erotikusabb jelenetekbe volt szenvedélyesség, és ezeket megfelelő mértékkel használták is.
Andy, aminek szánta ezeket a mozikat, azoknak az igényeknek a mai napig megfelel.

Csak egy zsaru - Vélemények

2023-01-20 16:11.01

El van baszva a vége, ez meg levesz az egészből.
Pedig nem gagyi kis bűnügyi-thriller, mert ennek van íve, nem lapos, hanem kifejezetten feszes percekről beszélünk. Izgalmunkat egyre jobban felcsigázhatja, ezzel érdeklődésünket végig a képernyőn tartja. Francia nemzetiségű filmbe pillanthatunk bele, mely a főváros belsejében zajlik. Egy híres sorozatgyilkost kell elfogni, erről szól az egész történet. Egy rendőrnőt központi szerepbe állítva, akit Mathilde Seigner alakít, aki egyes részekben, gondolok itt, mikor a csapatát kell kiosztania, na, ott keménykedősre vette a figurát, de kérem szépen, annyira helyénvaló színésznőnek nem mondanám, mivelhogy egy-két mellékarc csuklóból lenyomta. Martine idegtépően dolgozik az ügyén, hogy minél hamarább elfogják a tettest, aki szabadon ólálkodik, és embereket gyilkol meg. A mozi beevickél főszereplőnőnknek a családos mindennapjaiba, belső világába, és az őrsön lévő procedúrákba, vitákba úgyszintén.
A nyomozó bagázsból akadtak, akik alakítottak, mégpedig Philippe Torretonra adnám a voksomat ennek kapcsán, aki a nyomozónőnek a jobbkeze. Ő rendületlenül végzi a dolgát, magán szférájában meg ügyesen titkolja ideig-óráig baját. Kitart majdnem az egész nyomozás során, csak a végére zuhan meg fejben, de akkor totálisan.
Bent vagyunk a város belső részében, láthatunk pár nevezetességet is elvétve, de itt nem ez a lényeg, hanem nyomozóink szemszögéből lévő munka, amit terepszemléjük alkalmával végeznek.
A mozi egyáltalán nem unalmas, fent tartja az ember érdeklődését, abból kifolyólag, hogy a végén mi lesz majd az egésznek a kimenetele. Láthatjuk, hogy mennyi színes bőrű egyén, bevándorló, suttyó alak lófrálgat, él a fővárosban.
A sztori egyébként valós, hiszen Bastille szörnyetege, Guy Georges tényleg egy francia sorozatgyilkos, aki 1991-1997 között gyilkolt. Sok-sok fejtörést, álmatlan éjszakát okozott a rendőrségnek, mielőtt lecsukták.
Szemrevételezhettük az áldozatok családtagjaiban lezajló lelki folyamatokat, erre külön kitértek, mint ahogy a mozi egyik pozitív erénye bizony ez a jellemző. Thriller elemekkel sem fukarkodtak, hiszen erőszak, vér, fertő, ezek mind-mind fellelhetők itten.
Mellesleg a mellékszereplők kimondottan jól játszanak, látszik rajtuk, hogy mennyire komoly esettel állnak éppen szemben, Mathilden szintúgy látszott a komolyság, csak valahogy érződött rajta, hogy színészileg vannak határai- közel sem ájultam el tőle, (bár az is igaz, hogy én igazán senkitől nem ájulok el) még ha látszott, hogy küzdött szerepében.
Guy elkapása eléggé lekváros fánk módon lett ábrázolva, főleg annak fényében, hogy ő valójában mekkora gyilkos is.
Még ha az ügynek volt egy fontos tanulsága, a DNS mintának az előtérbe kerülése ezekben az években nyert teret, kétezres évek elejéről futtatunk eszmecserét, ennek köszönhetően fel tudták göngyölíteni az ügyet, és pontot tudtak a végére tenni.
Mondom, összességében azért bizony nézhető kategória.

A nagy zsozsó (2004) - Vélemények

2023-01-18 15:16.19

Ezt csíptem.
Ha a műfajt szeretném belőni, akkor vígjáték-kriminek mondanám. Most jöhetnek rögvest a hangoskodók, a megmondó emberek, a szigorú kritikusok, akik diskurálhatnak azon hosszasan, hogy mennyire egyszerű, limonádé moziról beszélünk. Ja, olyan messze tényleg nem állnak a valóságtól. Mondjanak többen, amit csak akarnak, nem bánom, mivelhogy én személy szerint jól elvoltam vele.
Ennek a 88 percnek volt egy ütőkártyája, amivel el tudott erre az időre kápráztatni. Ez nem más, mint az álombeli sziget, amit Hawaii-nak nevezünk.
A stáb fogta a sátorfáját, aztán Los Angelesből elrepült Hawaiira, pontosítva Haleiwa a település, ahol számos jelenetet felvettek. Leküzdöttek pár ezer kilométert, hogy eljussanak a helyszínre, pontosabban 4113 kilométert, mérföldbe mérve pedig 2556 mérföld. Azért, hogy mi nézők a mediterrán hangulat ékességében érezhessük magunkat.
Nem vagyok piperkőc beállítottságú, de a pofás tengerparti nyaralók, kéglik, egyedi berendezésű házak, pálmafák, a hullámzó óceán morajlása sokat nyomott a latba. Sőt, ne feledkezzünk el az életerőt, vitalitást, gyógyírt szolgáló napfényről. Arról a napfényről, amire mindenkinek szüksége van. Nálam a környezet egyszerűen telitalálat volt, máris jobban éreztem magamat ennek láttán valamivel. A Baywatch-hoz sem véletlenül írtam anno somliv néven, melyet ugye ezen a szigeten is forgattak, későbbi részeket értem ez alatt, plusz a külön megrendezett 2003-as film is idesorolható.
Szóval, ezek után állítsuk központba színészeinket. Kezdve Owen Wilsonnal, akinek ez idő tájt ment a szekere rendesen, hiszen olyan alkotásokra adta a nevét, mint például: Londoni Csapás, Ünneprontók Ünnepe, vagy éppen A Nagy Zsozsó.
Wilson itt egy agyafúrt személyt alakít, aki rekreációs tevékenységgel szörfözget is. Figyeltem a faszit, Te jó Isten, hogy helyenként mekkora gőg volt benne. Olyan volt, mintha egymaga ostromolta volna az egész szigetet. Mintha Sheen csak egy kisóvodás figurácska lett volna mellette, úgy adogatta a krapekot, akire tényleg egy gyümölcsízű szerepet aggattak rá.
Különben Charlie Sheen szintén futott, mivelhogy a Két pasi meg egy kicsi címmel ellátott szériát ekkor forgatta. A nyugati part dolce vitájában, amit Malibunak hívunk.
Visszatérve ide, bírtam Wilsont ebben a movie-ban. Baszki, hát milyen aranyélete volt. Az esetek többségében egy formás vadmacskával lődörgött ide-oda a napos parton. Akivel közös projektjük alkalmával különféle csíntevésekbe keveredtek. Az itteni partnernőjét úgy hívják, hogy Sara Foster. Hesszeld milyen lapos hasa, karcsú dereka van- még gravírozni is nehéz lett volna ennél jobbat.
Főszereplőnknek akad egy pajtikája, a kerületi bíró, aki a főnöke is egyben, akit Morgan Freeman testesít meg. Általában együtt lógnak gondtalan szabadidejükben. A Walternek nevezett fickó sem éppen egy szentfazék ebben a krimiben, mivelhogy a cselszövés egyik főemberét alkotja, kis nőjével egyetemben.
A mozi lépeget előre, a percek telnek-múlnak. Óriási történések, meghökkentő események igaz, hogy leredukáltak. Ám maga a környezet igyekszik kárpótolni a hiányokért. Jól bevillantott panorámaképekkel karöltve, az óceánról, luxus hajókról, bikinis lányokról. Tiszta nyár érzet kapott el engem, és végig tudta tartani ez a film ezt az érzetet bennem.
Wilson még mindig jó. Ha kell, akkor fondorlatos, ha pedig úgy hozza a helyzet, akkor attól sem riad vissza, hogy akár egy szemrevaló csajszikát kihúzzon a gödörből, ezermesteri színben feltüntetve ezzel önmagát. Olyan címszóval: Ezt nektek gyümölcsízek, ha kételkedtek bennem!
Ordítóan letaglózó csavart közel sem tartalmaz ez a krimis komikum, de mit számít, mert engem magával röpített egy másik világba, ahol minden valahogy felemelőbb.
Ha éppen nincs mással elütni az idődet, akkor ez a másfél óra még lehet tölthet is rajtad egyet.

Criminal Activities - Vélemények

2023-01-15 14:04.32

Sokat akart mutatni a Criminal Activities, de legalább akart.
Nézhető thriller Jackie Earle Haley jóvoltából, aki az esetek jelentős részében színészként tevékenykedett, most nemcsak a moziban tűnt fel, hanem a rendezést is magának mondhatja.
A történet koncepciója nem lenne rossz, csak hát nem valami érdekfeszítően van ez felskiccelve a képernyőre. Halálra nem fogjuk magunkat izgulni nézése közben. Jackie rendezői székbe ülése azért érezhetően elég kezdetlegesre sikeredett. Többen vonogathatják a vállukat abból kifolyólag, hogy meg se közelítette a dicsően fémjelzett thrillerek táborát, ami vitán felül így van. Ám magam személy szerint elnézegettem ezt a másfél órát. A tökkelütött csapat pedig igyekezett játszani a kapott perceikben, ez már majdhogynem néhol vígjátékká vált, főleg annak fényében, amiket összeszerencsétlenkedtek, igen, el lehetett rajtuk néha mosolyodni.
A brigád élén volt egy ember, akit John Travoltának hívnak. Jó volt tőle hallani pár lelkesítő monológot, tanítást, így idősödve sem merült ki ebből a fegyvertárból. Párbeszédek bizony akadtak tőle bőven, mint ahogy az egész mozinak ez az egyik szerves része, ami már egy idő után töménynek bizonyult. A sztoriban ott volt egy csávó, akit elraboltak, na, neki sem kellett a szomszédba mennie pár találóan elmormolt monológért- mondom, erre itt érezhetően sokat fektettek. Viszont pont ebből kifolyólag maga a thrillernek mondható eseményeknek a szuggesztív ereje valahol elmaradt.
A züllött, kiforratlan brigád helyénvalóan mutatta azt, hogy ők mennyire analfabéták egy rablásos kísérlet során. Ebből a csapatból azért volt egy említésre méltó név, Michael Pitt, aki viszont nem rossz karakterszínész. Ő korábban még az ontariói származású csillaggal, Ryan Goslinggal is játszott. Itt olykor elég felfokozott érzéseket produkált, ha kellett, akkor tudott alakítani. De körülbelül ennyi tőle. Mondjuk, én betolnám őt komolyabb szerepekre is, valami igazi „A” szerepre, valamiféle felsőbb kategóriájú filmre, mert szerintem meg tudná azt is oldani.
Jackie, aki különben nyomozót alakít, ő általa belemegyünk az utca söpredékeibe, a fiatalok Harlemébe, ahol szembesülhetünk az élet árnyoldalaival.
Végén lévő csavar nem ütött akkorát, hogy hanyatt dobtam volna magamat, de azért némi meglepi volt benne.

Teljesen idegenek - Vélemények

2023-01-10 16:01.10

Vígjátéknak indul, aztán drámának durvul be.
Virtuális világ terítéken. Igen, számtalanunk ott éli napjait. Ezt használjuk szinte a nap 24 órájában. Mennyi üzenetváltás, megnézett, átlapozott keresés, internetböngészés, telefonhívás, sms megy át ezeken naponta, több millió, és akkor még keveset is mondtam- döbbenetes mennyiségről beszélünk. Te meg csak pötyögsz mindenkinek agyba-főbe, de ezekbe bele sem gondolsz igazán. Aztán elmondható, hogy ezeknek sajnos megvannak a rossz hatásai, ha folyton rajta lógsz és túlságba viszed, akkor butít, leamortizál, energiáidat dobja taccsra, függővé tesz, mentálisan készíthet ki, befolyásol (soha ne hagyd senkinek, hogy befolyásoljon!!!), stb.
Továbbá az emberi kapcsolatok fontosságát öli ki belőled, az élőbeli kommunikációt, érintkezéseket, társas kapcsolatokat, összegezve magát az életet. Az olyan életpillanatokat, amikért sokszor azért mégis érdemes élni. És ha valaki netán belemászik ezekbe az eszközökbe titokban, akkor bizony infók hadára lelhet, legféltettebb titkaidra, beidegződéseidre, melyeket nem akarsz közkincsé tenni, nemhogy a világ számára, de körülbelül senkinek se.
Minek írtam ezt le ? Azért, mivelhogy a mozi pontosan erre telepszik rá. Egy jól megszokott baráti közösség, idilli, szórakoztatóbb pillanatait forgatja fel az a játék, amibe ellenvetések ellenére, de belekezdenek.
Szóval a társaság összegyűlik, ahogy ez szokásuk szokott lenni, hogy megvitassák az élet dolgait. Egy légtérben zajlik az egész mozi az olasz színészeink közreműködésével, akik lájtosak még az elején, mivelhogy a mozi is az, ám aztán ezzel a durva eseményekbe tokolló játékkal felfordul minden. Elkezdik, azzal, hogy mindenkinek ki kell tenni a telóját az asztalra, aztán ha bárkié megszólal, ha bárkinek küldenek üzenetet, azt a többiek előtt nyílttá szükséges tennie- ebből alakulnak ki a kalamajkák, az izzasztó pillanatok, letaglózó hírek. Ebből kifolyólag megdöbbentő feltárásokkal szembesülünk. És igen, akkor kiderül, hogy mégsem ismerjük eléggé a másikat.
Langyosnak indulgat a film, ám mikor az asztalnál ül a csapat, akkor belecsöppenünk az igazi kérdésekbe, mondanivalókba, igazságokba, amikre most fény derül. Olasz színészek itt bizony pazarul muzsikálnak, mivelhogy hitelt érdemlővé teszik ezeket a kellemetlenebb, fájdalmasabb, letaglózóbb perceket, nem rejtik véka alá magukban dúló érzéseiket- tény, kitesznek magukért alakításaikban.
A csavar meg hááát, mindenki bízza magára. Ám a mondanivalója betalál, olyannyira, hogy a percek elteltével is még szép csöndben töprenghetsz rajta.

Gyilkos vágyak - Vélemények

2023-01-09 18:39.17

Brian De Palma messze került itt rendezői remeklésétől.
Olyan semmilyennek lehetne mondani ezt a művét, amit ide megalkotott nekünk. Két csajra van fektetve a sztori, akik munkájukban rivalizálnak egymással, már oly módon, hogy képesek mindenféle galádságokra, azért hogy előrébb jussanak a ranglétrán. Megfigyelhető közöttük némiféle erotikus vonzalom is, erre jön harmadik félnek egy hapsi a képbe, aki mindkettejükkel viszonyt ápol, de ezt próbálják titokban tartani. Valami történni, bekövetkezni fog, ezt De Palma az elnyújtásaival igyekszik tudtunkra adni. A rá jellemző védjegyek természetesen megvillannak, mint például az osztott képmező, amit feleslegesnek tituláltatok. Tény, nem sokat tett a mozihoz, maximum színezte a külcsínt, mert ennek a másfél órának bizony külsőleg van érdeme. Sokat fordítottak a beltéri berendezésekre, a minőséggel ellátott képekre, kéglikre, még divatbemutatón is járunk, ami nekem okés lehetett volna, csak az sem lett kellőképpen megvilágítva. A zene, a varázslat, valami plusz hol maradt ilyenkor kérem szépen… Palma lehet a minőség úttörője, de a történet kidolgozottságára, és a szereplők közötti igazi vívódásokra, feszültségteremtésre nehezen tudott rávilágítani, magával a tartalommal voltak gondok, így szárazzá válnak a látottak, annak ellenére, hogy kinézetileg tényleg minden pöpecül mutatott. Pozitív értelemben adott az exkluzív dolgokra.
Most a szereplőkre térjünk ki, Rachel McAdams ugyan dekoratív volt, de valahogy erőltetettnek éreztem szerepét, nehéz volt neki asszimilálódnia ezzel a gerinctelen, főnöki székben ülő, alulról benyúlok a másiknak nő szerepével.
Noomi Rapace kemény, ha mindent egybevéve látjuk az egész képet a moziról, akkor annak mondhatjuk, ám az elején jól hozta az alárendelt, szürke, kiszolgáltatott, másodhegedűs kiscsaj szerepét is. Utána ez fordult benne, mégis tartotta végig a kiszámíthatatlanság látszatát. Szóval, szerintem alakításilag rendben volt. Csak a gyilkosság levezénylésén azt láttam, hogy Palma már-már túl művészi szeretne lenni, még a balettot is belehabarta. Ám az ütősség szótól jócskán elmaradt ez a levezénylés, még ha újdonsággal is szolgált valamelyest. Aztán variált a visszapillantott meséléseivel, az álmok és valóság közötti szakadékokkal, amik gyötrik főszereplőnket. Majd a végére így összeállt a kép fejünkben a gyilkosságot tekintve, amit megmagyaráz.
Ám összességében egy rutinból felmondott leckéről beszélünk, amit vélekedésem szerint Brian akármikor képes hozni.
Sebaj, kiélhettem enyhe kritikai érzékemet, lám erre ez az alkotás jó volt.

Dzsessz Párizsban - Vélemények

2023-01-09 17:16.17

Hangulatfilm.
Alapjában véve bírom a dzsesszt, főleg a britek által megformáltakat, és a 21. századi smooth jazzt. Az ötvenes évekbeli képviselőivel sincs gondom, értem ez alatt például John Coltranet, aki sokat tett ehhez a műfajhoz, hiszen egyike azon úttörőknek, akik lerakták az alappilléreket. Természetesen idesorolhatók elődei szintén: Charlie Parker, Bud Powell, Thelonious Monk, Shadow Wilson, vagy éppen az utáni időszakból lévő, a megosztó dzsesszzongorista, akit Herbie Hancocknak nevezünk.
1950-es évek végi Párizsban járunk, ahol a helyi kisbárban zajlanak az események, zenei dallamok felcsendülése tölti be a bárt. Erre a melankolikusabb hangulatra, ha éppen ráérzel, akkor a zene mágiája kikapcsolhat és elröpíthet az akkori korszakba egy csöppet.
Maga a történet elég sallang, nem túl sokatmondó. Egy neves szaxofonistáról szól, akit Gordon testesít meg. Ő nap mint nap a bandjével együtt zenélget az egyik helyi párizsi bárban. Csak hát ez az ember a zenélései mellett egy kiüresedett személy. Általában a lóvéját herdálja, vedel, nem tudja, hogy mi tévő legyen életével kapcsolatban. A régi művészekre jellemző életformát él, gondolok itt most Modiglianira, vagy éppen Michelangelóra. Az egyetlen kapaszkodója az esti előadása, ahol nincsenek számára gondok.
Gondonnak aztán akad egy rajongója, aki folyton őt hallgatja. Nem pusztán rajongó, hanem ő is a zene szenvedélyének él. Szóval, ő húzza ki általában a slamasztikából Gordont. Francois Cluzet itt még milyen fiatal volt, nem csoda, hiszen 87-ben forgatták a mozit.
Kettejük baráti percei adják nekünk az egész gerincét. Mondom, töménytelenül sok átitatott zenélés burjánzik itt, ami már tömény volt egy idő után. E miatt vonható le az értékéből. Aztán lehetne azon morfondírozni, hogy főszereplőink mennyire kovácsolódtak össze egymással. Nekem kicsit szürreális volt, a felek közti kitárulkozás, főleg, hogy Gordon egy neves zenész, aki akárkivel azért nem áll le parolázni. Még ha megértem, hogy a történet direkt ennek a fókuszáltságára irányult, azon belül is a kettejük jellem fejlődésére.
Magam sztoriztam fikarcnyit régebben, az extravagáns határtalan művészről, Miles Davisről, akihez csak úgy nem lehetett odamenni, mindig megközelíthetetlenséget sugallt. Főleg amikor a zene áramlott a fejében, akkor egyszerűen tüzes volt.
Mellesleg ebben a moziban hallunk egy szót, amit úgy hívunk, hogy bebop, ez a dzsesszen belül egy műfaj, amit a régi bandek már bizony képviseltek.
Aztán úgy halkan elmondom, hogy Martin Scorsese is feltűnik a szereplők között. Nem meglepő, hiszen szíve-csücske a letűnt korok bárjaiban lévő muzsika. Az 1976-os Taxisofőrben is olykor dzsesszt pörget, a komor, sötét hangulatú amerikai esti nagyvárosban. Plusz, zenés fronton rendezett is hasonlót, Liza Minellivel és Robert De Niroval: New York, New York.
Akadtak itt azért simogató számok Hancock által, ő jegyzi a betétdalt is, ami Oscart kapott- ezeket jó volt hallgatni.
Ám nem kövezem meg azokat, akiknek lagymatag, untalan perceket kínál ez a zenésnek szánt melankóliába burkolózó mű.
Ha ebben nem is annyira, ám azért egy John Coltrane • Johnny Hartman: My One And Only Love-ban azért még mindig van valami.

I Wanna Dance with Somebody - Whitney Houston története - Vélemények

2023-01-01 15:36.18

Maximumot adtam.
Minden idők legnagyobb énekesnőjének betekintéséről szóló életrajzára, ami Whitney Houstonról szól. Kasi Lemmons kapta meg a lehetőséget, akihez kisebb színészi alakítások, rendezések párosíthatók. Most esélyt adtak neki, hogy zenés filmet csináljon a valaha volt egyik legnépszerűbb énekesnővel, a huszadik század koronázatlan királynőjével.
Valami irtó nehéz feladattal bízták meg rendezőnőnket. Olyan súlyt tettek a vállára, ami bárki számára kihívás lenne. Magam azért lehetséges, hogy egy nevesebb, tapasztaltabb rendezővel zongoráztam volna le ezt az alkotást. De fátylat rá, mivelhogy Kasi színészeivel együtt közel sem vallott szégyent, sőt, olykor komoly hangulattal, zenei élményekkel ruházta fel a látottakat.
Mely abból a szempontból ügyes, hogy nem cizellálja szét információk hadával, száraz, elcsépelt párbeszédekkel alkotását, sőt, az énekesnő pályáját se vesézi annyira ki nekünk, hanem sok mindent feláldoz a koncerthangulat javára.
Többen fanyaloghatnak, hogy nem megyünk bele a részletekbe, a pontosításokba, csak felületesen érintjük az eseményeket. Valahol joggal, de kérem, két és fél órában egy ekkora sztár életútjába nem fér bele minden. Így hát a hangi élmények teszik ki az egésznek javarészét, ami tényleg szuper atmoszférájú. Sőt, moziban, nagyvásznon, hangerőre kapcsolva, ez olykor BOMBASZTIKUSAN szólt! Olyan átvezetésekkel, hogy erre azt mondtam: Most azért történt valami.
E mellet fő színésznőnkre rögvest ildomos kitérni, a harmincegy éves, Naomi Ackiere, aki nem zuhant össze ettől a próbatételtől, a helyzethez képest egész jól megoldotta bizony ezt az embert próbáló feladatot.
Na, de ne ugorjunk ennyire bele a közepébe. Hanem kezdjük el az elején az egészet. Egy fiatal lány első ízben csak gospeleket énekel templomokban, már akkor felfülelünk hangi adottságaira, mellesleg, mint meséltem Elvis Presley is e műfajjal kezdte húszas évei elején. Szóval, ennek a leányzónak az édesanyja a zenetanára, mentora, akit Cissy Houstonnak nevezünk, aki nem éppen kesztyűs kézzel bánik vele. Fegyelemre, önmérsékletre, kitartásra neveli, ami ugyebár nemcsak a zenében, hanem az élet különböző színterein is elengedhetetlenek. Lemmons filmje a szereplőkben lejátszódó folyamatokat szintén finoman, nőies módon körvonalazza már az első kockákban.
Telnek-múlnak az idők, aztán egyszer csak a New York-i Sweetwater's klubban megkapja a lehetőséget Elizabeth, hogy kiálljon a színpadra, és valami olyat mutasson énektudásával, ami megragadja nézőit, hallgatóit. A Greatest Love Of All című számot énekli, ami amúgy George Benson dala, 1977-ből. De a másik lényeges tudnivaló, hogy a „zenei alkimista”, Michael Masser volt a dalszövegírója, komponálója ennek a számnak, akiről ebben a moziban egy árva kukkot se hallottunk. Aki olyan szárnyaló dallamokat, mesterdarabokat komponált, írt neki, mint például: Saving All My Love for You, After We Make Love, Didn’t We Almost Have It All. Igaz, szerintem se bocsátkozzunk részletekbe vele kapcsán, mert húzós lapszámot tenne ki. De az tény, hogy ő volt az egyike azoknak, aki sokat tett hozzá dalainak minőségéhez, a másik névről még írok majd lejjebb.
Persze, ehhez a csúcshoz vezető úthoz kell valaki, aki felfigyeljen erre a talentumra, majd utat mutasson neki. Tehát a klubba invitálják azt a producert, akit méltán lehet nevezni az egyik legjobbnak ebben a szakmában. Aki olyan zenészeket fedezett fel régebben, mint Janis Joplin, Bruce Springsteen, Simon and Garfunkel, vagy a gitárvirtuóz, Carlos Santana, az utóbbit hullámvölgyekből lendítette fel. Hadd ne menjünk most bele Carlos kapcsán az 1999-es Supernatural albumba. Ez a producer nem más, mint az élő legenda, Clive Davis. És akkor innen gördüljünk rá arra a megállapításra, hogy Stanley Tucci egy az egyben Clive volt. Mintha az igaz Clivot láttad volna magad előtt- remek átalakulás a részéről, de jó volt ezt látni tőle. Az, meg amit megoldott színészileg, egyszerűen neki sima ügy. Ebből a brigádból nálam vitte a prímet, hátán cipelte ezt a filmet az összes apró mozzanatával együtt.
Az élettörténet lavírozik előre, Davis a szárnyai alá veszi tehetségét. Elbeszélget vele és szüleivel az ő birodalmában. Megállapodnak, hogy az akkori uralkodó lemezkiadó vevő rá, amit úgy hívunk: Arista. A mozi belecsöppen a stúdiómunkákba, felvételekbe, megláthatjuk, hogy mi zajlik a kulisszák mögött. Nyolcvanas években járunk, hifik, kazettás magnók korában- korrajz pontosan ezt vázolja fel számunka. Beindul a karrier, Whitney elkezd szárnyalni, olyan híres dalokkal, mint például: I Wanna Dance With Somebody, How Will I Know, So Emotional, I’m Your Baby Tonight- és ez csak pár darab a popnak szánt műfajból.
Nyilván, ha róla beszélünk, akkor mindenki elsőre rávághatja, hogy ő volt a balladák istennője. Vitathatatlanul a bolygó egyik emocionális gyöngyszeme ő általa vált ismerté: I Will Always Love You. Amiről beszéltem évekkel ezelőtt, hogy Dolly Partoné az eredeti szerzemény. De nem ez az érdekes, hanem, hogy az 1992-es Bodyguard forgatásán, az egykori jó barát, Kevin Costner, aki ebben a romantikusban egy hős testőrt játszott, és nem volt rest arra sem, hogyha szükséges, akkor az életét áldozza másokért.
Tehát, Kevin volt az az ember, aki megmutatta először ezt az általa favorizált country számot csak úgy suttyomban Clive-nak. Hogy mi lenne, ha ezt elénekeltetnéd az amerikaiak első számú csillagával. Whit meghallgatta először Walkmanen keresztül. Tetszett neki, és rábólintott, szabad utat adott a dalnak. Mit is mondjak ezek után: máig az egyik legistenibb lírai a földön. Egyszóval kifejezve: ÉRZÉS!
Az angyali hang keresztül-kasul világkörüli turnéi alkalmával az egész univerzumon, kockára teszi teljesítőképességét, hangszálait is, hogy valami gigantikusat alkosson. Már beszél róla a világ, neve van a show businessben, szinte mindenki rá kíváncsi. Eladott lemezeket tekintve is veri többi vetélytársát. Címlapokon, újságokban, hirdetéseken, díjátadókon szerepel.
Néha azért becsúszik pár kisebb kudarc részéről, például az 1987-es Soul Train Music Awards-on, Janet Jackson elhappolja a díjat előle. Pici csüggedés, de oda se neki, mert ő A HANG még mindig, ezzel illő mindenkinek tisztában lennie. Ezen az összejövetelen ismeri meg Bobby Brownt, akivel később összeházasodnak és születik egy lányuk. Csak hát Brown a fiús álarca mögött, azért elég elvetemült fazon, így hát a közös jövő egy ponton megbicsaklik számukra- ebben a zenésben ennek drámaibb kivitelét szintén fókuszba teszi rendezőnőnk.
Megállíthatatlanul dübörögnek a percek előrefelé. Újból az előadásokba, klipekbe csöppenünk bele, ami erősíti bennünk azt az élményt, hogy ez az élettörténeti kitekintés valahogy mégsem rossz. Sőt, éteri, nem e világi magasságokba visznek el minket a dallamok, amiket hallunk. Énekesnőnk hol amerikai Himnuszt énekel a Super Bowl nézőserege előtt, hol Nelson Mandelának szánt Dél-afrikai koncerten dalol, csillogó aranyszínű estélyiben, hol pedig olyan kihívásra is kapható, ami hangi adottságok terén már-már Guinness Rekordnak számít. Gondolok most az I Have Nothingra, melynek szövegét a másik kiemelkedő szövegírója, David Foster írta. Ezt a számot kiénekelni pedig csak pár ember tudja ezen a planétán, úgy ahogy ő tette, vagy éppen akkor sem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy lehet rajta kívül más nem is rendelkezik ezzel a képességgel, mint amivel ő rendelkezett.
Higanygyorsasággal pörögnek a zenék. Híresebb klipjei a kilencvenes évek végéről. Szól a Grammy díjas, It's Not Right but It's Okay. Közben halljuk, hogy iszonyatosan jól át vannak vezetve a zenék különböző párbeszédeken, jeleneteken keresztül- erre Kasi bizony ráérzett.
A vége felé érkezik a lejtő, mint ahogy a legtöbb csillagnál ez be szokott következni. Sajnos ezt ő sem ússza meg. Houston életében ott voltak a fekete felhők, ezer ördög lakozhatott szívében, annak ellenére, hogy Istentől milyen kivételes ajándékot kapott. Élete utolsó periódusaiban szembesülhetünk drogproblémáival, megzuhanásaival, elvonókúráival, amik összessége későbbi halálához is vezettek.
Figyeltem Stanley alakítását, ahogy ellátja atyai jó tanácsokkal szupercsillagát, aki akkor sem hagyta lent a mocsárban, mikor már minden kezdett összedőlni körülötte, hanem simogatta és szerette őt, és igyekezett minden követ megmozgatni azért, hogy valamivel jobb legyen neki.
Aztán a családi dráma szintén felütötte fejét, a házsártos apjának az eltávozása, aki szigorral bánt vele pályája alatt, és csak a haszonszerzés érdekelte.
Fináléként pedig titkon, mi nézők azért egy ekkora kaliberű, két lábon járó, dollármilliókat érő aranyhangnál vártunk valami extrára, magára a kicsúcsosodásra.
Ezt örömünkre megkaptuk. Visszautazhattunk 1994-be, a Los Angeles-i, csillogó Shrine Auditoriumba, az American Music Awardsra. A helyszín úgy nézett ki belülről, mint egy színház. Arra a felemelő tíz percre nincs világ, nincsenek gondok, tüskék, csak valami bizsergető magasztosságot érezhetünk. Kapunk egy nem akármilyen egyveleget, mely méltó búcsút adott ennek a műnek. Jól megkomponált dalokkal, igényes zenekarral. Azzal a dzsesszes felvezetővel, azokkal a hajlítgatásokkal, nyújtásokkal, magas hangokkal, azzal az élvezettel, ami kiült Houston arcára, - hátborzongatóan jó volt ezt elnézegetni.
Éreztük, hogy ez még az igazi Whitney, az a páratlan hangú énekesnő, akire mindig is emlékezni fogunk.

A védenc - Vélemények

2022-12-27 11:36.12

Marha jól indul ez az akció-thriller.
Nem akárki rendezésével, az új-zélandi származású, Martin Campbellel, akinek hozzáértése vitathatatlan ezen a téren. Kettő James Bondot is feltámasztott sokak meglepetésére, pedig számtalanon már eltemették végérvényesen a sorozatot. Kritizálóival meg nem érdemes foglalkoznia. Személy szerint magam mindig is kedveltem rendezéseit, mert az esetek többségében egy bizonyos színvonalról beszélünk vele kapcsán. Érzelmi mélyítései csakugyan kimagaslóak, még Edward Zwicket is übereli ezen a fronton.
Maggie Q található itt a főszerepben, aki számára ez az alkotás szívhez szólóbb lehetett a vártnál, hiszen szülei pont a Vietnámi háború alatt találkoztak egymással, Vietnámban ismerték meg egymást. A hawaii színésznőről plusz az is elmondható, hogy világéletében elemében volt ezekben az akciózásokban. Ez a műfaj igencsak passzol hozzá, itt sincs ez másként. Egy magabiztos, hidegvérű bérgyilkosnőt alakít, akit azért bérelnek fel, hogy különböző embereket kutasson fel, majd tegye el őket láb alól. A mindennapjaiban úgy álcázza magát, hogy Londonban könyvesboltot vezet, mert ez az egyik szenvedélye. Samuel L. Jackson az irányítója, aki „kis kaméleonnak” becézi őt, akivel bensőségesebb kapcsolatuk van, mivelhogy gyerekkorában pont ő mentette meg az életét, adott neki egy új életet, ezért sokat köszönhet neki- ezt Martin visszacsatolt, életszerűbb, múltbeli képekkel közli felénk, hogy átérezzük ennek jelentőségét.
Maggie szülinapjára, hálája jeléül egy Gibson Flying V 1958-as gitárral lepi meg, melynek értéke több millió forintnál kezdődik. Például, a világ egyik legnagyobb balkezes gitárosának, Jimi Hendrixnek is ilyenje volt. Afrikából származó Limba fából készült, ezt a hangszert csak két évig gyártották, és állítólag mindössze 98 db van belőle a világon- semmihez sem fogható. Sőt, azt, amit odaajándékozott neki, az kuriózum, mivelhogy pont Albert King bluesgitáros gitárja volt.
A másik erénye ennek a műnek, hogy némi életbölcsesség elhangzik benne, kultúrára szintén fektettek nekünk, tehát egy szóval se lehet rá azt mondani, hogy ez kimondottan egy lebutított vérengzős akció lenne, hanem túlmutat valamivel ezen.
A mozi hasonlít, Luc Besson Nikitájához, vagy a 2019-es Annájához, szintén egy bérgyilkosnőről szól a történet. Van benne szintúgy annyi vér, erőszak, és keménység- ezek jól elvegyülnek egymással.
Keatont mindig jó látni, és azt is, hogy így hetven fölött sem hagyta el magát. Még ha ez közel sem volt tőle olyan hatalmas villanás, bár igaz, ezt már megtette régebben. Fightolni azért ne fightoljon, kérem szépen, ez nem az ő stílusa- ez meglátszott azon a pár kockán, mikor a kamera vette azokat az elkorcsosultabb mozdulatokat, bár ha azt az átfordulást tényleg megcsinálta, akkor rögtön visszaszívom, amit most mondtam.
Akadnak néhol unalmasabb percek, olykor a színvonal alábbhagy, mint ahogy az izgalom is csorbát szenved. Campbell rendezése távolabb saját mércéjétől, valami extrától.
De nem vagyok szőrszálhasogató, nálam bejött ez az egy óra negyven perc. Levezetésként, a stáblistánál csak hallgattam azokat a hangokat,- mélysége egyszerűen magába szippantott.

Ronaldinho Gaúcho - Vélemények

2022-12-22 11:16.15

Kivételes játékos volt.
Elmondható róla, hogy a legjobb formájában tündökölt éveken keresztül. Heteken, hónapokon át vártuk, izgultunk, hogy lássuk a Tv-ben játszani. Vágtuk a centit nap mint nap. Aztán eljött a várva várt pillanat. Este mérkőzés, éreztük, hogy ma nem mindennapi perceket varázsolhat nekünk, adhat valami pluszt számunkra. Hosszas meccsfelvezető, esélylatolgatás, tűkön ülés. Csapatbusz befordul a stadion elé, szállnak le a játékosok. Pár bevillantott képen láthatjuk a résztvevőket. Aztán megjelenik az istenített brazil csillag, Ronaldinho sapkában, napszemcsiben, headsettel a fülében dübörgő zenét hallgat, nyakában pedig lóg a feltűnő keresztje.
Két lábon járó millió eurókat érő szupersztárként van beharangozva, akinek szereplésére a fél világ kíváncsi. Látjuk, szembesülünk vele, hogy tényleg egy különc manus. Aki különben szabadidejében a magánsofőrje vezette, robusztus, méregdrága Hummerjával szokott ide-oda kocsikázni. Akinek reklámszerződésekből álló jövedelme horribilis pénzeket tesz ki. Vele szinte bármilyen reklámot el lehet adni percek alatt, lásd: Pepsi, Nike. Aki általában szeret az élet naposabb oldalán járni. Erről az ad tanúbizonyságot, hogy a franciák fővárosának egyik leghíresebb neonfényes, vöröslámpás negyedében, a Pigallen lévő koktélbárok törzsvendége is volt huszonévesen, és úgy dorbézolt, tobzódott hajnalhasadásig, hogy felugrott a pultra táncolni, közben a csajok pedig körbe őrjöngték, tapsolták őt. Akiről hajdani PSG-s csapattársa, Jérome Alonzo, akinek fizetése az övéhez képest csak töredék volt, mégis úgy nyilatkozott róla, hogy egy aranyember.
De most a legfontosabb az esti attrakciója, mikor pályára lép, elnézést, inkább az ő esetében mondjuk ezt színpadnak. Az arénában több tízezren, a képernyők előtt pedig több millióan kíváncsiak rá. Meccsre érkezve szerfelett lazának mutatkozik, odamosolyog a kamerának egyet-kettőt, merő gondtalanság tükröződik le a szellőléptű brazilról, úgy áll kívülről nézve az egészhez, mintha ez egy kisiskolás mérkőzés lenne, ám mi nézők tudjuk, hogy ez megint egy komolynak kinéző összecsapás lesz. Képek érkeznek a bemelegítésről, csapatával hangol épp össze, szabadrúgásokat gyakorol, vagy éppen trükközget, ritmusosan dekázgat, hosszasan a fején táncoltatja a labdát a stadionba tóduló nézők kedvére.
Már csak percek vannak hátra a kezdésig, nemsokára indul a párharc. Üdvrivalgással bejönnek a csapatok, mint régen a mindenre elszánt, megfélemlíthetetlen Gladiátorok tették ezt. Fotósok izgulva készítik elő apparátusukat, hogy minél jobb, közelebbi képet készítsenek a játékosokról. Közben a közönség tapsol, és árgus szemekkel figyel. Bajnokok Ligája himnusz megszólal. Utána a labdarúgók lepacsiznak egymással, szép sorban mindenki mindenkivel.
Dinho terpeszben mozog, előremeredve nyalja a szája szélét. Toltál fókuszáltság látszik a tekintetén, olyan, mintha egy élete egy halála lenne ez a meccs. Kezdő sípszóval elindul a haddelhadd.
Ronaldinho beleveti magát a küzdelembe. Annak ellenére, hogy a felvezetésnél mennyire komoly volt, itt most a mozgásán csak a lazaság látszik. Mégis ha kell, akkor szempillantás alatt baszottul tud égni. Érződik rajta, hogy most nagyon meg akarja mutatni a stadion résztvevőinek, képernyő előtt ülőknek, nőknek, férfiaknak, gyerekeknek, nézők millióinak, hogy mi rejtőzik benne.
Kreativitása megvillan, hihetetlenül jól lát a pályán. Adogatja a passzokat, a forintos labdákat, a leglehetetlenebb, legmacerásabb bejátszásokat valósítja meg játszi könnyedséggel, olyanokat, amelyekről képzelni se merünk, hogy ilyet meg lehet csinálni a valóságban. Mintha a Copacabana strandján éreznénk magunkat. Néha mérnöki pontossággal ad egy ötvenméteres átadást csapattársának. Minden labdaérintését emelt pulzussal figyeljük, mert érezzük, hogy mikor nála a laszti, akkor bármi történhet. Többször sarokkal trükközik, olykor pedig löbbölve emeli át a másiknak a labdát szinte a semmiből. Még azt is megmeri tenni, hogy rizikós helyzetben oda sem nézve passzol. Mindent a közönségért, akik még jobban feltüzelik magukat, fogják a fejüket ennek láttán. Telnek a percek, Dinho izzad, liheg, küzd, de alig fárad, látszik, hogy fénykorában ragyog. Van erőnléte még ahhoz is, hogyha kell, akkor lefussa védőjét, vagy, hogy végigzakatoljon simán kilencven percet. Szájtátva nézzük gyorsaságát, robbanékonyságát, virtuozitását.
Szóval, valami ilyesmi volt a Ronaldinho Show a múltban.

2022-12-20 13:30.16

Igen, én vagyok.
Egyenesbe írtam a nevemet, nagy kezdőbetűvel, amúgy magyarul akartam, de az már le volt foglalva. Ennyi az egész. Nem kell ezt túlgondolni, mint teszik ezt sokan. Azért regisztráltam be újra, mert többen megijedtek, mert visszafelé volt írva a nevem. Sőt, sok emberke is rám szállt, akik azt hiszik, hogy velük foglalkozok. Közben meg nemigen szoktam másokkal foglalkozni, sőt, sokszor kimondottan rühellek másokkal jópofizni.
Értem, hogy miről beszélsz. Milyen okfejtést írtál le a nézőpontodból, amivel gond egy szál sincs. De jómagam mondanivalójának lényege nem ez volt, hanem az ELV, hogy Dinho volt akkora mágus, miként el tudta volna azt is érni, ha akarja, még ha semmi szüksége nem lett volna rá, miképpen a nők perkáljának neki, azért, hogy lefeküdjenek vele, vagy csak pusztán az ok folytán, hogy eltöltsenek ővele pár kellemes órát, akár egy dizsi VIP részlegében, vagy a privát hotelszobájában. Olyan magas szintre tornázta fel magát az idők folyamán, annyi női rajongó epekedett érte, hogy ezt is nyugodtan megengedhette volna magának.
Még ha természetesen ő sem a hétköznapi, átlagos kiscsajok társaságát kereste, hanem azokét, akik magasabb szinten helyezkedtek el, vagy valamiben elől járnak. Ezért írtam, hogy topmodell csajokkal voltak inkább jórészt flörtjei, vad egyéjszakás kalandjai, lepedőgyűrései- nem így hasra ütésből találtam ezt most ki, hanem amikor még játszott, mikor dicsfényében tündökölt, akkor erről írtak az újságok sűrűbben, különböző sportmagazinok úgyszintén előszeretettel lecsaptak ezekre a hírekre, és az emberek elé tárták ezt.
Azokban az időkben nyomógombos telók voltak, az okostelefonok még alig jártak valahol, most a 2000-es évek elejéről beszélünk, 20 évvel ezelőtti időszakról. Internetem sem volt nekem személy szerint, ezért csak újságokból tudtam előbányászni információt, interjút Ronaldinhoval kapcsolatban. Szebb idők voltak azok, mivelhogy akkor küzdened kellett, hogy valami tudást szerezz, és azonnal nem kaptad meg azt, hanem várnod kellett rá, akár heteket, hónapokat- ám azt többre tudtad értékelni. Tovább vesézve, ezekben a lapokban azt is fejtegették, hogy tényleg imádott az éjszakában különféle klubokba császkálni, és ott bizony hajnalig dorbézolt.
Ez lett volna az egésznek a lényegi része.

2022-12-20 10:42.18

Igen, akadt olyan nő, aki fizetett volna neki könnyűszerrel, azért, hogy lefeküdjön vele, vagy csak abból kifolyólag, hogy pusztán a társaságát élvezhesse ideig-óráig egy szórakozóhelyen, vagy a hotelszobájában. Ronaldinho mindig is egy kötöttségektől irtózó, extrém manus volt, huszon-egynéhány évesen meg főleg tudta élvezni az életet, habzsolta azt nagykanállal. Már Párizsban lévő éveiben is akadtak rajongói jócskán, pedig akkor még akkora csillagnak közel se mondhatta magát. Mondok neked másik sportolói példát, akiről régebben írtam hosszasan: Usain Bolt is így lehetett ezzel a helyzettel, mikor a csúcson volt, mikor a világ a lábai előtt hevert, akkor számtalan ajtó megnyílt, olyanok is megnyíltak, amikről gondolni se mert előtte..
Ők Alfák voltak saját sportágukban, nézők, nők ezrei, milliói istenítették, voltak rájuk kíváncsiak szerepléseik alkalmával, sőt, megadatott nekik az a kiváltságosság is, hogy a legmagasabb szintre jussanak abban, amit csinálnak.
De nem kell ilyen messzire elmenni ennek kapcsán. Elég, ha belegondolsz abba, hogy a hétköznapi életben is megannyi magányos csaj van, akinek egyszerűen nincs ideje a munkájából, miegymásból kifolyólag ismerkedni, és csak alkalmi kapcsolatot keres, mindenféle érzelmi kötődés nélkül. Csak szaladj fel egy szexhirdetésre, nemcsak a pasik keresnek maguknak csajokat, hanem olykor ez visszafelé is igaz. Jujjj, most jönnek az erkölcsösek, a prűdek, a vaskalaposak, hogy ez mennyire visszataszító dolog. Szerintem azért annyira nem az, nincs benne semmi meghökkentő dolog. Nem sikkasztottál, nem törvénytelen dolgokat vittél véghez, nem másokat szívattál meg, törtél fel szemét módon, nem komolyabb stikliket csináltál mások kárára. Hanem alapvető szükségleteink kielégítéséről beszélünk most, Maslow Piramis alja- nézz utána, ha akarsz. Persze, a tetejétől, az Önmegvalósítástól még jóval messzebb vagyunk, sőt, elég ordító a különbség a kettő között. És igen, valahol aláírom azt, hogy erkölcsi, hótiszta piedesztálra nem fogod magadat emelni ez által, de ez nulla ahhoz képest, amilyen problémák keringenek napi szinten a világban…

Tudás ? Ez körülbelül még semmi, csak egy töredék, amit ide levéstem. Lehetne róla oldalakat írni és beszélni.

2022-12-19 18:32.24

Élményből, Érzésből tudok róla sztorizni a múltból, amely megmaradt bennem.
Különben közel se hoz lázba azért annyira a foci. De fénykorában felfigyeltem rá, figyeltem őt, mikor az FC Barcelonában focizott. Legszebb korszaka volt, egy olyan korszak, amire jómagam is jóleső érzéssel emlékszek vissza.
Pedig már előtte volt neve a futball világában, mivelhogy nemzetével, Brazíliával VB-t nyert 2002-ben. A PSG-ben próbálta ki magát először az európai porondon, több-kevesebb sikerrel. Az éjszaka császárának mondták joggal akkoriban. Mindig szórakozóhelyeken dorbézolt, bugizott a párizsi éjszakában, teleaggatta magát mindenféle ékszerrel, arany-ezüst nyaklánccal. Merő könnyedséggel spannolgatott mindenkivel, a pulton pedig patakokba locsolta a pezsgőt. Plusz csajozott, a nők fizettek neki azért, hogy lefeküdjön velük, top modelleket is ágyba vitt, ha úgy hozta a helyzet-, égette a gyertyát rendesen, nem egy piskóta manus volt huszonévesen. Párizs mindig is Párizs marad a szívében, ő így van ezzel (különben a francia fővárosban nyert BL-t a Barcával).
Tehát tovább folytatva, az éjszaka királya színében mutatkozott, és sokszor az edzést is kihagyta, mert olyan holtfáradt volt, hogy másnap felkelni is alig bírt a délelőtti órákban. De még így is betette a vezetőség a keretbe, mivelhogy akkoriban a PSG közel sem volt egy világverő brigád, ezért kimaradásai ellenére is könnyen befért a csapatba. És természetesen, ha akart, akkor meg tudott villanni, csapata hasznára vált. Párizst a mai napig imába foglalja, még úgy is, hogy az álom nem ott íródott számára valósággá.
Hanem Spanyolországban, Barcelonában. Élete porondja volt neki a katalán föld, azokban az években, mikor ott tartózkodott, és a Camp Nou gyepén attrakciózhatott.
Eto’o-val, Decoval, Xavival, Iniestával, Puyollal, majd az üstökös Messivel is rúgta a bőrt- álomcsapatban szerepelt.
Frank Rijkaard volt az edzőjük, egykoron ő válogatott játékos volt, egy holland vezetőedzőről beszélünk, aki tényleg parádésan összetartotta azt a csapatot. Nemcsak bajnokit, hanem mondom, BL-t is nyertek 2006-ban az Arsenal ellen. Dinhónak akadt számos felejthetetlen pillanata csapatával.
Óriási labdazsonglőr volt fényéveiben, olyan, amilyet alig hordott hátán ez a planéta. Olyan hajszálpontos, megrajzolt 50 méteres keresztlabdákat tudott adni, mint kevesen-ahhoz meg technika és tudás rendeltetik. Cselei, Joga bonitos mozdulatai, oda nem nézős passzai, egyszerűen azt mondatták ki velünk, hogy huuu, ez a faszi mennyire VIRTUÓZ!
Általában nyalta mindig a szája szélét a mérkőzés felvezetésénél- ez volt az egyik védjegye. A másik pedig az, hogy mindkét kezét himbálta, mikor gólt lőtt, úgy, mint aki telefonálni akarna. Sőt, meccs előtti bemelegítésen sarkazgatott, dekázgatott, cselezgetett a többiek szeme láttára, vigyorgott, játszotta az agyát jó értelembe véve- csapattársai meg csak néztek, hogy ilyen létezik e.
Felfoghatatlan, hogyan lehet valaki ilyen halállaza, és az esetek többségében mégsem farag erre rá. Akadt olyan nemzetközi tétmeccs, ahol szinte csak sarokkal ért bele a labdába harminc percen keresztül- és baszki nem faragott rá. Őt egy született mázlistának lehetne mondani, aki folyton a talpára esik.
Akadtak emlékezetes BL meccsei. Mondjuk a Carlo Ancelotti által vezetett, AC Milan ellen. 2005-ben nem bírtak egymással a felek, sokáig 1-1 volt az állás, aztán a végén az ő góljával nyert a Barca, de nem akárhogyan! Nem is játszott kimondottan frankón, ám utoljára, a semmiből, az alvó Oroszlán feljött sec perc alatt, és feszített magán egy herkulesit, mindenki csodálkozására, meglepettségére.
88. percben megkapta a labdát, robbanékonyan eltolta két védő között kifelé, és ballal belebikázott egy őrjítően nagyot, BUMMM föl a ficakba, mintha zsinóron húzták volna a labdát. A kétméteres Didát, a Milán kapusát padlóra fektette, elküldte egy másik univerzumba. Az egész közönség pillanatok alatt tűzben égett. Póló le, őrjöngés, ordítás, vicsorítás, bömbölés a részéről, fanjai felé- Önkívületi állapotban! Félmeztelen kidolgozott testét pedig nők milliói csodálhatták meg. Ilyet kimondva: Feszítettem magamon egyet, csapatomért, közönségemért, egyszóval: ÉRTETEK.

Köszi Ronaldinho ezeket az élményeket, nem lehet téged elfelejteni!

Die Hard 4. - Legdrágább az életed - Vélemények

2022-12-18 15:03.19

Közel se lehengerlő.
Mégis Bruce Willis legnépszerűbb akciósorozatáról beszélünk, amire valaha nevét adta. Sőt, továbbtrappolok, a filmvilág keményfiújának máig egyik olyan megtestesítő alakját mondhatja magáénak, melyre mi nézők mindig is emlékezni fogunk vele kapcsán. Férfiassága mellett pedig filmjeiben, pontosabban szólva ezekben a részekben a korrektség mintapéldájának lehetne nevezni őt, mellyel sokunk képes rokonszenvezni- szerintem ebben rejlik az ő titka. Még ha igen, a világ az közel sem korrekt, mint ahogy az emberek zöme sem az. Hősideálokat ma már nem sokba nézik, szinte semmibe- valljuk be, valahol ez így van. Eme alkotásban szintén előjön, pont Bruce szavai világítanak erre rá. Mégis az akciók során mi is képesek voltunk azonosulni karakterével, motivációjával, cselekedetei miértjével, még ha óriási mondanivalók nem rejtőztek benne, de minek is rejtőztek volna. Hiszen ez az akcióigényeket elégítette ki folyton, ám a Legdrágább az életed jócskán elrugaszkodik a valóságtól.
Milyen messze vagyunk már John McTiernan, 1988-as változatától, amit máig minden idők egyik legjobb akciófilmjének mondanak.
Majd húsz évre, nem mondom, hogy nem kellett haladni a korral, valami újítást belerakni. De ez átesett itt a ló túloldalára, azzal, hogy a technikai megoldásokra lett fektetve az egész mozi. Nekem ez egy idő után azért elég tömény volt. A sok képzeletbeli trükkel, hackertevékenységgel, machinálással, ilyen-olyan kütyüvel elárasztott két óra lett, amitől néha már kezdett elegem lenni, mintha a Mátrix klónjába futottam volna bele. Persze, műfajrajongók izzadt tenyérrel ülhették végig a látottakat- az ő szemszögükből nézve ez érthető.
Ám ezektől függetlenül ez a negyedik rész mégsem rossz. Költségvetési szempontból nézve biztosan nem, hiszen kasszasiker lett. Kétségtelenül pörgetett, gyors akciók burjánzanak benne. És ami fontos, ami az egyik legfontosabb az ilyen jellegű műfajnál, hogy halad előre, nem lehet rá azt mondani, hogy unalmas lenne, mivelhogy tempós. Mégsem adott nekem akkora izgalmat, feszültséget, hogy azt mondjam rá, húúú, ez most komoly volt.
Kitérve színészeinkre, mellékszereplőinkre, ők jók, hitelesek, teljesítményeket raknak alakításaikba. Timothy Olyphant a főgonosz, aki taszító, tenyérbe mászó figura, alamuszi hacker fickó (Igaz, ÉN is egyesével törném darabokra azoknak az ujjait, akik a háttérben mozognak az eszközeimen 0-24-ben,- szerintem is inkább hagyjuk). Az ő célja: virtuális térben szeretne károkat tenni, nemzetét katasztrófába sújtani. Olyphant hozta a karaktert, nem lehetett akkora panaszunk rá.
Aztán még lefolytatott Willissel is pár cool dumát. „Nagyon el vagy szállva magadtól, igaz ?- Bruce válasza: Vannak nagy pillanataim! Szövegfordulatok megvillantak olykor- úgyszólván sok ebből nemigen akadt, de nem is erre volt fektetve az egész, hanem a virtuális tér központba állítása. Itt van a gonoszok között, Maggie Q, aki dögösen diszpécserkedett, az FBI-os szerkó is vageszul állt rajta- magam erre figyeltem.
És akkor a jófiús hacker, Justin Long, akit a falkavezérnek kellett istápolnia. Szinte végig ketten mozognak a filmben különböző akciókkal tarkított utazásuk során.
Szóval, amire készítették ezt az eksönt, arra rendben van, napjaink igényeit maradéktalanul kiszolgálja.
De nálam ennyi, nem több.

Csináld magad karácsony - Vélemények

2022-12-14 18:30.18

Karácsonyi filmnek megteszi.
A szuper csajjal, a francia-makedón származású, Michelle Argyrissal, aki odatette magát, egyszerűen kisugárzása átjött képernyőn keresztül is. Sőt, jó kis párbeszédek akadtak itt tőle, alakítása tükrözte a komolyságot. Nem is értem, hogy még nem tolták be valamiféle magasabb rendű alkotásba, keményebb szerepek ugyancsak jól állnának neki, mivelhogy szerintem az itteni látottak alapján azt is képes lenne hozni.
Amúgy valóban Kanada havas időszakában forgattak, bent a központban, Ontarióban. Itt nincsen műhó, se trükkök, hanem szereplőink, az egész stábbal együtt kibattyogtak a hidegbe és leforgatták a jeleneteket.
Michelle egy egyedülálló, tipp-topp dekoratőrt alakít, e mellett a legjobb problémamegoldó, amolyan „karácsonyi angyal”, mivelhogy vészesetek alkalmával neki szólnak.
Egyszer egy félreértés miatt a helyi játékboltba keveredik, ahol sok noszogatás következtében, de vállalja a melót. Először alárendeltebb szerepet aggatnak rá. Ezt nehezményezi is, mivelhogy ő szeretne komolyabban a bolt hasznára válni, jobban benne lenni különböző projectekben, de a belekotnyeleskedései ellenére csak a saját prezentációjával foglalkozhat. Aztán egy szép napon a játékbolt kirakatát, mely az utcára néz, elkezdi csinosítgatni, olyan kreatív módon kidekorálja, hogy megdicsérik. Megan nevezetű kisasszony pedig a játékbolt dolgozóinak egyik élen álló személye lesz, aki akár este is kész ugrani, hogy teljesítse főnöke kívánságát.
A történetbe megérkezik a romantikus szál a film közepén, mikor főszereplőnőnk tépelődik két pasi között. Az egyik a vezető, a másik egy felső körökben forgó, menő dizájncéggel rendelkező személy. A férfi főszereplők azért többször lagymatag módon mutatkoznak, értem ez alatt Travis Nelsont és Connor McMahon játékát. De hát ebben a kellemes filmben mennyezetet dübörögtető alakítás nem szükséges, mert nem is ez az északi romantikusak célja.
Továbbá a külcsínre adtak, így karácsony alkalmával ez nem is lehet másként, belső terek díszítéseinél, árusok hadánál, természetesen a központi szerepet játszó játékboltnál szintén, és az éttermi rész ugyancsak dekoratív volt.
A szokásos negatív esemény megérkezik a mozi háromnegyedénél- műfajhoz mérten lágyan, visszaszorított módon tálalva.
Karácsonynak a hangulata garantált ebben a másfél órában, erre megfelelő a Csináld magad karácsony.
Argyrisnak meg innen üzenem, jól eltalált sminkkel tényleg gerjesztő vagy!

Szerelem Las Vegasban - Vélemények

2022-12-13 13:34.33

Viva Las Vegas.
A nők bálványával, mississippi fenegyerekével, az egykori karatéssal, 20. század legnagyobbjának titulált rock and roll sztárral, Elvis Presleyvel a főszerepben. Akiről számos bulvárcikk, történet, botrányok hada kering életével kapcsolatban.
Vannak, akik elismerően bólogatnak vele kapcsán, vannak olyanok, akik kevésbé.
Ám az vitathatatlan, hogy a külső fegyverét, énektudását, pár jól berögződött mozdulatát úgy tudta használni, úgy meg tudta vadítani közönségét, hatni rájuk, elsősorban a kis fruskákra, hogy azt nehéz szavakba önteni. Teljesen a bűvkörébe kerültek akkoriban személye láttán.
Mondjuk, ha visszakeresel az egyik legcoolabb, 1968-as Comeback Special felvételére, “A nagy visszatérésre”, akkor megbizonyosodhatsz róla, hogy nem alaptalanok voltak ezek az állítások, melyek azt hangoztatták, hogy ő mekkora zenei ikon, mennyien hanyatt dőltek attól, amit művelt fellépései alkalmával. Azokon a képkockákon megvillan karizmája, neki teherautónyi nagyságú volt belőle, melyet nehéz reprodukálni majd hatvan év távlatából is. Az tuti, amit ott láttam azon a tekercsen, talpig fekete bőrszerkóban, védjegyéül szolgált gitárjával, puszta hangjával, nincs rá jobb szó: félelmetesen KARIZMATIKUS, hát még akkor a csajok mit gondolhatnak, ne is firtassuk inkább.
Az már más kérdés, hogy Hollywood filmiparában hogyan teljesített, ahová szintén beverekedte magát, bocsánat, inkább érte küzdöttek, hogy mozijukba szerepeltessék, perceket kínáljanak neki jó gázsiért cserébe. Plusz a hírverésért, mert hát Presleyre azért csak sokan kíváncsiak voltak.
Ebben mégis hiányt szenvedett, valami nem volt kerek, valami nem állt össze, mert bűn gyenge filmekre szerződött, sőt, rossz színésznek mondták a kritikusok. Én nem leszek vele ilyen sarkos, mivelhogy szerintem igyekezett helytállni, önmaga pozitívabb oldalait kidomborítani, még ha bizony a kritikusok tollai nem ferdítik el a valóságot. Mert mintha olykor egy más embert láttál volna magad előtt, inkább egy visszafogott, feszélyezett fiút, akinek a kamera előtt kellett mutatkoznia, színészekkel, kellékesekkel, sminkesekkel, szóval az egész stábbal együtt, amiben lehetséges közel sem érezte annyira otthonosan magát. Még ha persze musicalek, zenés alkotások tömkelegében tűnt fel, amik kisegítették a csávából, de ott sem lehetett érezni azt az elemi, nyers, elsöprő erőt, szerfeletti könnyedséget, mely a való életbeli koncertek, összejövetelek, fellépések alkalmával számtalanszor megvillanhatott benne, amivel megbolondíthatott annyi embert.
Viva Las Vegas tucat jellegű az ilyesféle Elvis filmeket tekintve, ám valamivel a jobbik fajtából való, sőt, sokak által a legjobb szereplése.
A hatvanas évek Vegasában járunk, külső csillogások, villogások, fényáradat, kaszinók, szórakozóhelyek fellegvárai rögvest feljönnek a képernyőre, Aaron elhíresült betétdalával egybekötve. Egy remeklő Ann-Margret kisasszonnyal a főszerepben, akinek milyen formás lábai voltak! Azért ő hozzájárul, hogy a mozi jobb, nézhetőbb színben tűnjön fel. Az olasz, Cesare Danovanak pedig szintúgy van némi jelenléte.
George Sidney rendezése nem olyan vérlázítóan rossz, a napsütötte, sivatagos vidéket, az éghajlat adta adottságokat jól használta fel a látottak javára- mediterrán hangulatot varázsolt. Fő központi szerepet kapott a szórakozóegységek világa, ahol zajlik sok-sok esemény, ezek jó ötletnek bizonyultak, még ha emlékezetes pillanatokat nekem nem adott. Elvis erkölcsös színben feltüntetett filmbéli magatartása folyton jelen volt alakításaiban, melyek jóságosra húzták ki személyét.
Egynek elmegy ez a zenés-táncos, arra megnézni se utolsó, hogy viszonyításképpen meglássuk, hogy mennyit fejlődött a technika, vagy hogy éppen az 1978-as Grease mennyivel más dimenzió.

Elvis Presley - Vélemények

2022-12-12 17:35.09

1954 végére, bár a fiatal Elvis megízlelte már a sikert, még mindig „külön” pénzkereset volt csak számára az éneklés. Még mindig teherautó sofőrként dolgozott. Hétköznap esténként, amikor Memphis vendéglőiben énekelt, a legtöbb pénz, amit keresett, tizenöt dollár volt esténként. Jó pénz volt ez akkoriban, de nem egy királyi váltságdíj. Kezdetben a félhomályos éjszaki lokálok felnőtt hallgatósága udvariasan, de nem valami lehengerlő lelkesedéssel fogadta Presleyt.
-Baromi jó műsor volt- mondta Red-, de az idősebb hallgatóság Délen nagyon konzervatív, és többet fizettek a hagyományos countryért és westernért és az egyszerű balladákért. Elvis felpattant a színpadra, több lelkesedés égett benne, mint tíz emberben, de az idősebb közönséget nem tudta igazán megvadítani. De amikor gimnáziumokban, megnyíló vegyesboltokban és ilyen helyeken játszott, más volt a helyzet.
Öntudatlan lelkesedése átcsapott a fiatalok tömegére, és elsöprően hatott. Elvis az övék volt. Nem egy másik nemzedék lekezelő képviselője volt, hanem tényleg az övék.
Red West szolgálatai önmaguktól alakultak ki azokban az időkben. Fordultak egyet-kettő Presley kocsijával. Red meggyőződött róla, hogy az egész szerelés megfelelően van-e becsomagolva és általában arról, hogy a dolgok simán mennek-e. Az idő tájt mikor az útviszonyok megjavultak, Presley vett egy rózsaszín Crown Victoriát. Red így emlékszik:
Több tucat kocsi közül, melyeket Elvis megvásárolt, véleményem szerint az öreg Crown Victoriát szerette legjobban. Amikor Red Presleyhez csatlakozott a pályáján, nem volt olyasfajta elképzelése, hogy testőr legyen. Társ és barát volt. Bár Presley sosem kérte, hogy legyen más is, a dolgok nem úgy alakultak.
Jártam az utat vele. Egy estére szóló fellépései voltak. Vagy egy hónapig mentünk. 1955-ben történt mindez. Akkor rájöttem, hogy Elvis tényleg tűzveszélyes holmi. A lányok megőrültek érte, ha fent volt a színpadon. Még mindig meglehetősen félénk volt, de a tapshullámok és az őrjöngés körülötte fokozatosan feloldották.
Magabiztosabb lett. Elvis volt Marlon Brando és James Dean egybegyúrva ezeknek a csajoknak. Egyszerre kezdtem látni, hogy milyen lesz a jövő. Amikor láttam ezeket a csajokat felmászni a színpadra, hogy megpróbálják megcsókolni, tudtam, hogy még sok csata vár ránk. Amikor Elvis látta, hogy a csajok miként reagálnak erre az ugrándozásra, rákapcsolt. A lányok még jobban bepörögtek, és a srácaik csak ültek egyre dühösebben.
Ahogy Presley népszerűsége nőtt, a verekedések is keményebbek és gyakoribbak lettek Red számára. Mindig akadt egy pasi, aki arra gondolt, hogy a barátnője szerelmes Presleybe. Ő volt a déli nők első számú fenyegetője. Néha Red már előre látta a verekedéseket, és lehűtötte a kedélyeket, mielőtt bármi elkezdődhetett volna. A kezdeti időkben annyi hapsit küldött földre, hogy a talpaikat hirdetési célokra is kiadhatta volna.
Vidám idők is voltak, de vad idők is. Egy este Reo Palm Isle nevű klubban- azt hiszem, valahol Lubbock területén, Texas államban- nem verekedés volt, hanem valóságos háború. Texasban nagyban szeretik az ilyen dolgokat. Hadd mondjam meg neked, azon az estén szerencsések voltunk, hogy nem öltek meg bennünket.
Elvis fent volt a színpadon és tette a dolgát. Két pasi összebalhézott. Hát, bang, áll a balhé. Elszabadult a pokol, váratlanul az egész helység két pártra szakadt. Repülő asztalokkal, emberekkel. Több mint száz ember vett részt benne, a verekedés átcsapott a színpadra, Elvis még mindig énekelt, a lányokkal a nyakán. Odakiabáltam Elvisnek: Nyomás kifelé! Ő nem vett róla tudomást. Autogramokat kezdett osztogatni fényképekre, én meg arra gondoltam, hogy bármelyik pillanatban elkaphatja valaki őt. Áttörök a gyűrűn, és megragadom Elvist.
Red félig vonszolta, félig vitte Presleyt, ütésekkel vágva az utat a tömegben. A kocsihoz vittem Elvist, és kilőttem, mint egy rakéta. Szélvész gyorsan elhajtottunk a helyszínről, és Elvis nevetett, mint egy bolond. Még sohasem volt ilyen hatással egy tömegre, és ez tetszett neki.
Mint az igazi fenegyerekek, amikor kilovagoltak egy városból, felfordulást hagyva maguk után. Olyan kaland volt ez, amely összekovácsolta Redet és a fiatal Presleyt.

2022-12-12 14:08.25

Elvis Presley tele volt paradoxonokkal, ellentmondásokkal, bonyolultsággal. Nagylelkűsége az önzésével versengett, derűs pillanatai borús perceivel viaskodtak. Az izgalom utáni vágyakozása összecsapott az unalomba való beletörődésével. Ezek az ellentmondások természetesen a legtöbb emberben benne vannak, de a legtöbb emberben van egy irányító erő is, amit érettségnek hívnak, a fékentartás csírája, amely megszólaltatja a vészcsengőket, ha túl messzire mentünk ebben vagy abban az irányban.
Az egykori karatés, Elvis testőre, barátja, Dave Habler mondta: Anélkül, hogy megpróbálnék amatőr lélekidomár lenni, a legjobb úgy megmagyarázni ezt, hogy mindent, amit tett, minden, ami érdekelte őt, mindent, amit felszedett, Elvis azonnal megragadta, megfojtotta, halálra nyúzta. Ha hirtelen megszeretett egy ételt, akkor naponta négyszer akarta fogyasztani, egy hónapig enni, amíg ki nem hányja.
Az érettség eme hiányának persze okai vannak. Az egyik, hogy még huszonegy éves kora előtt becsomagolták a népszerűségbe, és eladták rajongó millióinak. Semmi szükség nem volt arra, hogy felnőtté váljon. Talán épp az éretlenség az, amitől egy Presleyhez hasonló ember ellenállhatatlanná válik milliók számára. Azon kevés Peter Pan közül való ő, akiknek nemcsak sikerült életben maradnia, hanem hasznot húzni is tudtak belőle. De a fő ok gyerekkorába nyúlik vissza. Élete első tizenkét évében, amíg el nem hagyta a Humes Gimnáziumot, kevés meghatározója volt sorsa alakulásának. Paradox módon az eredetileg egyértelmű hatások ellenére- pl. mint koldusszegény déli indíttatása,- a befolyások melyek férfivá gyúrták, sokkal zavarosabbak voltak, mintsem az ember gondolná.
A szegény srácok életcéljai bizony elég egyszerűen megrajzolhatóak voltak. Sok tekintetben az olyan durva, kemény fickóknak, mint Red West, sokkal könnyebben mentek a dolgok. Úgy tűnt, nekik kevesebb választásuk volt, kevesebb ambíciójuk is lehetett. Az olyan fiatalok, mint West, sosem engedték meg maguknak az álmodozást, az akkori félfeudális Délen. Álmokról beszélni Memphisben olyan volt, mint copfot viselni. Valahogy nem volt férfias.
Red így emlékszik:
Nem volt sok zavar a fejembe. Mindig zenész vagy talán futballista akartam lenni, de sose vártam, hogy ebből valami valóra is válik. Egy darabjaira hullott családból jöttem én. Számomra egy jó állandó munka, néhány sör, egypár gyerek felnevelése egy családban, ez volt a legtöbb, amit remélhettem. Tudod, csak hogy boldoguljak valahogy az életben.
A múltban sok déli fiú gondolta úgy, hogy a legjobb állandó munka harcolni Koreában vagy Vietnámban. Red a tengerészethez ment, nem tudva, mit fog csinálni utána. Persze, repülő öklei ellenére, Red érzékeny fiú volt, amint ezt később dalszerzői pályája bizonyította. Ha mozgolódott is érzékenysége a kezdeti időkben, mikor először találkozott Presleyvel, okosabb volt annál, hogy túl sokat mutasson belőle.
A fiatal Presley a menedzserek álma volt. Pontos, udvarias, a beképzeltség leghalványabb nyoma nélkül. Megtett mindent, amit mondtak, kerülte a kocsmákat, és nem keveredett züllött tömeg közé, amely megfertőzte az akkori idők country-zenéjét. Mert volt ilyen tömeg. Koncertek után a fiatal Presley és Red legbűnösebb cselekedete az volt, hogy elmentek vacsorázni. Hamburgert ettek, és itták a malátasört.
A helyi lakosság igényei ellenére, a suhanc Presley még mindig szeretett gospeleket énekelni. Alkalmanként helybéli templomi csoportokkal énekelt, és partikon is gyakran lehetett látni, amint kólával a kezében gospel-csoportokkal hangolt össze. Egy nagyon tehetséges gospelénekes-csoport volt abban az időben a Blackwoods. Gyakran kísérték Presleyt, és ha valaki lemezre vette volna azokat az összejöveteleket, vagyont érnének ma. Red észrevette, hogy elképesztően kevéssé talált lelki tartalmakat közvetítő előadásmódot dalainak. Azonban valami volt abban, ahogy a bal lábát rázta, és a csípőjét himbálta.

Honey - Vélemények

2022-12-11 10:49.06

Kedvelem magát a táncos műfajt, mindig is kedveltem.
Ám ez a langyos víz kategória képviselője. Majd húsz éves alkotásról beszélünk, amit a nem túl közismert Bille Woodruff fűzött össze. Magam sem hallottam ez idáig nevét. Pedig később több részt is csinált ebből.
Egy fiatal színésznőt „A” szerepbe téve, ez nem más, mint a feszes testű, boci szemű, Jessica Alba, akiért számtalan siheder odalehetett akkoriban. Szobájuk falára tehették ki poszterét, kiemelt helyen elhelyezve. Miértje tiszta sor a látottak alapján. Mondjuk magam nem mondtam volna akkora táncosnak, se túlmozgásos csajnak, még ha akadtak bizony ügyes mozdulatai. Nem is feltétlenül csak erre van kiélezve szerepe. Hanem álmai hajszolására, kitörésére megy rá a sztori. Fő célja pedig, hogy klipekben szerepeljen a későbbiekben. Ő eleinte New Yorkban egy dizsiben pultosként dolgozik, no meg táncot tanít az utca emberei számára. Csapatának irányítására futnak rá az események, csak valahogy az igazi ereje elvész az egésznek, vagy nincs is neki, ez által szürkévé teszi a látottakat nekünk.
Mondom, Alba a mozi második felében keveset ropja, ellenben a táncosain látszik, hogy nem ma kezdték, mert akadtak bizony figyelemreméltó mozdulatok, koreográfiák- főleg a végén. Lejjebb vések még erről.
Tehát Jessica, Honey szerepében, amolyan jótündér, aki lelket önt fiataljaiba, hogy sok-sok gyakorlással, önmagatokba vetett hittel ti is tudjátok majd valamire vinni az életben.
Zenei műfajok be vannak nekünk lőve: Hip-Hop, R&B, Rap. Hadd ne mondjam, hogy ezek mindig is a feketék műfajai voltak. Az ő szüleményük, ez által ők voltak a legjobbak ebben. Ez a mozi szintén hemzseg a néger kölykökkel, akiket nézhettünk, hogy például a klipforgatások alkalmával, hogyan breakeltek. Mi nézők pedig nyúlfarknyit a forgatás rejtelmeibe is betekinthettünk.
2003-at írunk e rendezés kapcsán. Csak azért írom, mert volt egy 25 éves űrbéli fickó ez idő tájt, aki hasonló műfajt tolt a színpadon. Aki különben harcművész, zen mester, vagy akár jógaoktató is lehetett volna.
2004-ben járunk. Atlanta, Philips Aréna a helyszín, toporzékoló, ujjongó emberek hadával karöltve. Volt egyvalaki fehér szerkóban, óriási kereszttel a nyakában, ezüst fülbevalóval, ékes gyűrűvel, kicsit magasított Adidas lépőjében a tomboló tömeg előtt. Olyan volt, mintha ebben a másfél órában a világ utolsó showjának megtartására kapott volna lehetőséget. Mintha egy NBA játékost láttál volna magad előtt, akinek nem létezik olyan, hogy holnap, hanem mindent belead, mindent kiizzad magából a kapott perceiben.
Usher Raymondról beszélek mostan, aki hallatlanul profi ELŐADÓ volt fényéveiben.
Folytatva az előbb említett koncertjét. Ott áll az emelvényen fent, patakokban csorgott verítékkel, mint egy rettenthetetlen félisten, háttérben együttese izzítja még jobban a levegőt, aminek a zenei producere, Valdez Brantley volt.
Fénybombák, lézerágyúk villognak ide-oda a színpad körül, zenei hangeffekt meg zúg kitartva, cintányér megszólaltatásával hosszú-hosszú másodperceken keresztül. Közben a közönség hangorkánja hallatszik, alig térnek magukhoz. Usher csak egyhelyben terpeszben feszül, zihál, heroikusságot gyakorol közönségére. Lassan leveszi napszemcsijét, majd a felsőt, aztán csinál forgásban pár izolációt, és felhangzik: „You Make Me Wanna”. Juan Johnny Najera káprázatos akusztikus gitárpengetésére elkezdődik a szám, táncosoknak felhajítják a széket. Baseballsapka fel, kezdetét veszi a székes koreográfia. Majd a végén lévő break mozdulattal a részéről. Lelépeget azon a csillogó, exkluzív, robusztus, összetolható, két részes acéllépcsőn- Figyeld, hogy milyen bitangul össze volt rakva. Megcsinálja azokat az éles, robotszerű, mátrixos mozdulatokat táncosaival együtt, szempillantás alatt le a talajra. Jön az effekt, fényekbe burkolózva. Nézd, AHOGY kiforgatja azt a mozdulatot, lézerpontosan, BAMMM bele!
Az egyik legkomolyabb műsor, amit valaha láttam. Innen is köszi Usher ezt a régi élményt- totálbrutál volt, amit lenyomtál.
Plusz, ehhez az is hozzájárult, hogy csúcsminőségű felvétel készült erről a koncertről, melyet DVD-n szintén kiadtak. Most ne menjünk bele Michael Jackson és az ő közte lévő párhuzamokra, mivelhogy ez oldalakat tenne ki.
Hogy mi a fészkes fenéért sztoriztam ezt el ? Hát azért, merthogy ebben a filmben, pontosítva az uccsó fellépő koreográfiában szintén akadnak ilyesféle variációk jócskán. Sőt, ez a fénypontja ennek a másfél órának. Szokásoshoz híven a kicsúcsosodás rendben volt, de nálam nem érte el a későbbi népszerű Step Up szintjét. Ja, plusz volt még valami előtte, 27 percnél előjött egy remek kis szám, abban Alba dögösen riszált, csak kár, hogy lecsapták a jelenetet idejekorán, pedig elnéztem volna tovább.
Az atom karcsú, Jessica szimpatikusan mutatkozott, de összességében, mint zenés-táncos. Kérem, e műfajban azért léteznek jóval markánsabbak.
Még ha tini fejjel érthető is ez a közkedveltség.

1 2 3

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk