Oltári kafa feel good movie.

Richard Linklaternek nemcsak a drámákhoz van érzéke, hanem zenés fronton is képes volt alkotni, ilyet például, mint az Everybody Wants Some.
A nyolcvanas évek előtérben, igen, azok a nyolcvanas évek. Sőt, érezhetően a hetvenes évek legvége szintén befigyel. Mondhatjuk, hogy megint egy időutazás a múltba. Ha hátad közepére nem kívánod ezt az old school korszakot, akkor érthetően nem a te mozid lesz, ám ha mégis, akkor elröpíthet kikapcsolódni, feltöltődni, adni neked valami plusz élményt ez a két órahossza.
A történetet műfajhoz illően kezeljük, szóval semmi szőrösszívűség nincsen ennek kapcsán. Egy csapat halállaza fiatal baseball játékosról szól a sztori, akik egy lerobbant vityillóban tengetik a napjaikat közösen. Ők fittyet hánynak az élet nehézségeire, csak ÉLIK az életüket. Úgy élik, ahogy sokunk tehette ezt a tizenéves éveiben, plusz a húszas évei elején. Csak te voltál, az éjszaka, a pezsgés és a diszkógömb- azt képzelted, hogy ott és akkor a világ a tiéd. Persze, utána ez változik bennünk. Érlelődünk, keményedünk, befelé fordulóbbakká, negatívabbakká válunk, páncéllal burkoljuk be magunkat a sivár mindennapokkal szemben. Szembesülünk azzal, hogy az élet közel sem fenékig tejfel.
Okés, álljunk is meg most ezekkel a leírtakkal.
Mert ezek a képernyős percek egészen másról szólnak. Inkább a letűnt fiatalságunk újbóli bizsergető érzésére hivatottak. És valami kitűnő módon hozza vissza nekünk ezt az érzést, az első órahossza ezt főleg jobban meglovagolja.
Tehát, Linklater összeverbuválta fiatal srácait, akiket porondra tett, és azt mondta nekik: Ne foglalkozzatok semmivel, semmi gátló tényezővel, csak éljétek ki magatokat itt és most a kamera előtt. Srácok pedig megfogadták rendezőúr tanácsait, és valami hihetetlen könnyed módon lófráltak alakításaikban.
Mikor úgy hozta a helyzet, akkor házibulit szerveztek, hacacáréztak, különböző balhécskákba keveredtek, rodeóztak, csajokkal flörtöltek. Fogadásból még kettéütöttek baltával egy baseball labdát is- ott a tökösség abban a snittben. No meg rakatnyi rekreációs tevékenységet végeztek, hiszen papíron ők valahol egy baseballcsapat, de semmi megerőltető dolog nem szerepel a szótárukban, csakis amiben jól festünk, és könnyedén érezhetjük magunkat.
Komolyabban vizsgálva, Richard tényleg figyelt a részletekre, nem is akárhogyan. Nézd meg a vityilló berendezését, a szereplők ruházatát, és természetesen a dizsit. Milyen élethű volt az a szórakozóhely, azokkal a fényekkel, italpulttal, parkettel, hemzsegő spinékkel- bazijól eltalálta. Erre megfejelve, a zeneszámok, többféle műfajból, diszkó, rock, country, még a punk is tiszteletet tesz. Ezek rányomtak egyet-kettőt az amúgy is parádés percekre.
Kitérek kimondottan, Giorgio Moroder és Pete Bellotte zenei keverésére, Donna Summer- 1979-es Bad Girls-re- huuu micsoda gyöngyszem ez a diszkó korong- a végén lévő fúvósokkal, síppal, Summer hangjával, azzal az ÜTEMMEL egy épületet is megremegtetne- egyszerűen non-plus ultra! Amely egyébként a legtöbbet eladott Donna album volt.
Aztán rendezőurunk a kisebb berendezésekre szintén ügyelt, gondolok itt a bakelitlemezekre, videókazetta arzenálra, vagy éppen a régi hifire, kazettás magnóra. Még a játékgépekre is, egyiken a Kiss nevezetű rock zenekarnak volt az emblémája feltüntetve, ha figyelted. Mit több, hesszeld be azokat az Adidas csukákat (three stripes), aminek az egyik reklámarca, viselője, Freddie Mercury volt akkoriban.
Lépnek előrefelé a percek, akadnak holtidők, láthatóan óriási események sem burjánzanak eme filmben. Ám erre az élet élvezetének nevezett hullámvasútra rá kell hangolódni. Ha nyitott vagy rá, akkor bizony felemelőbben érezheted magadat nézése közben, és szerintem ennyi bőven elég.
Nem is ragozom tovább, aminek szánták ezt az élj a pillanatnak mozit, arra első osztályú.

A maflás - Vélemények

2022-12-07 17:25.18

Kevin James jó ezekben a vígjátékokban, ezeket neki találták ki.
Könnyed amerikai komikum a 21. századból, tehát napjainkból, bár nem mostani, hanem tíz évvel ezelőtti rendezésről beszélünk Frank Coraci jóvoltából, aki általában vígjátékokat alkotott pályája során.
Fight jelenetek is akadnak bőven ebben a moziban, a durvább ligából, a ketrecharcosok szorítójából, amiket itt direkt sokszor teátrálisan, megmosolyogtató módon adnak elő. Amúgy véres összecsapások szoktak lenni a valóságban. Olyannyira véresek, melyek azért közel sem az esztétikus küzdelmek alfája és omegája- viszont az emberi természet olyan, hogy sokunk vágyik az ilyen brutálisabb, véresebb harcok megtekintésére. Mondjuk, legszívesebben én is beverném azoknak a pofáját, akik mindig az eszközeimen vannak virtuálisan a háttérben. Élőben meg a kilencven százalékuk egy nulla lenne, ha előttem állna!!! De hát bizony sajnos ilyen ez a fránya élet.
Hayek nőies azzal a pöttöm termetével. Külsőleg a formának atomnak kell lennie, egy világ fordulna ki magából, ha ez nem így lenne. Arc beesve rendesen, szóval diétázhatott, sanyargathatta magát, koplalhatott kőkeményen, hogy pazarul fessen a kamera előtt-igaz, ebben az iparban ez az egyik legfontosabb faktor. De tényleg, ezt komolyan mondom! A melót tutira beletette ezen a téren, ami megsüvegelendő. Színészileg pedig a kisujjából kirázza a szerepet, ezekben a műfajokban biztire így van, melyek jól is állnak neki. Számtalan vígjáték, családi szösszenet fémjelzi nevét.
Bár itt az igazi ászok, úgy vélem, hogy a mellékbrigád tagjai.
Az egyik, Henry Winkler, aki hajdanán éppenséggel Michael Keatonnal is játszott. Elképesztő villanás tőle, vannak olyan beköpései, arckifejezései, pillanatai ennek az ürgének, amik pozitív értelembe véve veszedelmesek voltak. Sőt, életre vonatkozó tanulságai, okos tanácsai szintén akadnak, amivel ez a mozi talán leheletnyivel többet mutat.
A másik pedig a holland csillag, Bas Rutten, aki a való életben kickbox harcos, de nem is ez a truvájság részéről, hogy mutatott pár csiribiri fogást, hanem az, hogy szórakoztatóak azok a párbeszédek, amiket elcsiripelt, amikben benne tartózkodott- csillogott egyet ezek alkalmával.
Főszereplőnk, James egyáltalán nem rossz színész, volt ott merészség, mikor felszólalt, és ki kellett állnia az igazáért az igazgatóság előtt.
Lepörgött ez a másfél óra gyorsan, jómagam meg személy szerint elvoltam vele.

Hova tűntél, Bernadette? - Vélemények

2022-12-04 10:30.16

Szokásostól eltér.
Családi drámának mondanám Richard Linklater rendezését, melynek alapja egy Maria Semple regény. Mely elsősorban a szereplők személyes problémáira koncentrál, tehát ezzel arányosan egy lassan lefolydogáló cselekményről beszélhetünk, melyre éppen ezért sokan nem annyira kíváncsiak.
Pedig vannak benne komolyabb párbeszédek, velősek, mélyek, ezek olyanok, hogy tudunk azonosulni a szereplők helyzetével- ez az egyik piros pontja a látottaknak.
Cate Blanchett alakítja a Bernadette Fox nevezetű tervezőnőt, aki egykoron építészettel foglalkozott. Az egyedi tervezésű házak, épületek specialistája volt. Hírnévvel rendelkezett ennek kapcsán, különböző delikvensek bevágott interjúkban beszéltek erről, hogy milyen alkotózseninek is tartották. Mintha egy dokumentumfilm is néha beröppenne a képernyőre nekünk- olykor ez ezt sugallta magával. Azért azokat az exkluzív villákat megnézve, ledöbbenhettünk pár perc erejéig- megépíteni egy ilyen egyediséget, mutatós berendezésekkel megspékelve- hát közel sem kis ívű dolog, inkább mondjuk grandiózusnak.
Folytatva sztorinkat, ez a nő mentális betegségekkel küzd. Hosszú-hosszú évek után felhagyott szakmájával, csak a lánya nevelésével volt elfoglalva. Családjának élt, de ebbe a monotonitásba, egyhangú életformába annyira belefásult, hogy ez a leépüléséhez kezdett vezetni. Társadalomban betöltött szerepét sem találja, nehéz beilleszkednie, újra megtalálnia, hogy ki ő valójában. Erre a leépülésére, kiútkeresésére, önfelfedezésére telepszik rá a Hová Tűntél, Bernadette című mozi, amely némileg összehasonlítható a Blue Jasmine nevezetű alkotással.
Kicsit nyomasztó, művészi, különös hangulata van ennek a bő másfél órának. Sokaknak semleges perceket kínálhat, mivelhogy nem sok minden történik.
De ami igen, annak van közlő szándéka, olyan közlő szándéka, amelybe ha jobban elmélyedsz, akkor gondolatokat ébreszthet benned.
Mint ahogy már írtam feljebb, delejesebb párbeszédekkel van karöltve, igen, egymáshoz irányított nem kertelt beszélgetésekkel. A három főszereplőre értem ezt, amit egy háromszögnek is lehetne nevezni. Billy Crudup bölcselkedő, atyai tanácsait, nyugtató szavait, kordában tartó érzéseit jó volt elnézegetni, melyet a lányával folytatott. Térjünk is ki a kislányra, Emma Nelsonra, aki nem is volt olyan kicsi, hiszen bizony színészi titulusokat mutatott fel, remekül alakított a felnőtt színészeinkkel a közös morfondírozások, életproblémák diskurzusaiban.
Egyébként a helyszín ügyes húzás, hiszen Amerika keleti részén kívül, Kanadában is forgattak. Megcsodálhattuk a torontói CN Tower-t, amit a hetvenes évek közepén építettek, az ottani ipar erejének demonstrálása miatt, amely 2007-ig a világ legmagasabb tornya volt. 351 m-es magasságban helyezték el a gömb alakú, forgó éttermet-ez itt is képernyőre került esti kivitelben. A toronyban étkező vendégekkel a padló 72 perc alatt körbefordul, hogy zavartalanul élvezhessék az alatta elterülő várost és az Ontario-tó látványát.
E mellett fektettek a földrajzra szépen, hiszen az Antarktisz (Déli-sarkvidék) szürreális világáról szintén kaptunk felvételeket.
Mondom, nem rossz kis dráma, mely szerintem valamivel jobb esélyt érdemelne. A végén lévő betétdal meg, áhhh, álljuk is meg egy pillanatra, hunyd le a szemed, és csak Hallgasd,- egyszerűen a zsigeredig hatol!

Judy - Vélemények

2022-11-30 18:36.10

Irgalmatlanul erős dráma.
2019-ben lett elkészítve ez az életrajzi betekintés, mely az aranykor egyik híres színész-énekesnőjének utolsó éveit mutatja be.
Judy Garlandról beszélek, Liza Minnelli édesanyjáról, aki már két és fél évesen a szórakoztatóipar gyermekének számított. Erre az akkori uralkodó filmgyár szintén rögtön felfigyelt, amit úgy hívunk, hogy Metro-Goldwyn-Mayer. Röviden: MGM. Ennek az emblematikus mozgó jelképe az üvöltő oroszlán, amely fölött az van vésve latinul, hogy Ars Gratia Artis, vagy franciául írva, L'art pour l'art, vagyis a Művészet a művészetért.
Na, újra Judyra visszaugorva, kislányként kövérke volt, így a filmstúdió szigorú diétára fogta, a megfelelő testsúly elérése érdekében. A vállalat csakúgy, mint a többi ilyen „kisfruskát", portékaként kezelte, sakkban tartotta, és finoman szólva sem éppen kesztyűs kézzel bántak velük, ha kellett egésznap dolgoztatták a lányokat, Garland akár 18 órát is lehúzott egyhuzamban a forgatások alkalmával- a mozi egyes aspektusai ennek a negatív vetületét visszatükrözi.
1950 után hagyta ott a céget, majd a filmezésben megbízhatatlannak titulálták a sorozatos kicsapongásai miatt, ezért szép lassan kezdett felhagyni ezzel.
Életrajzunk hálistennek a korai időszakát nem szedi szét darabokra nekünk, hanem élete legvégi időszakára fókuszál. Tehát a koncertezéseire, fellépéseire, televíziós interjúira- ezek az 1960-as évekre tehetőek. Ha zeneileg akarnám neked belőni a korszakot, akkor Beatles korszak.
Viszont nem vajmi petyhüdt keretek között hozza előtérbe ezeket a drámaibb eseményeket, hiszen művünk kihangsúlyozza az énekesnő anyagi gondjait, gyógyszerfüggőségeit, túladagolásait, ivászatát, majd ebből kifolyólag egészségügyi problémáit. Később példaként említve légcsőmetszést (tracheotomiát) hajtottak végre rajta- hangszálai szinte tropára mentek, skálázni alig tudott. Fiatalkori függőségei megmaradtak neki negyvenen túl is- ezekkel a démonokkal élete végéig küzdött.
Elég is mostan ennyi felkonferálás, nem koptatom tovább ennek kapcsán a klaviatúrát, mivel ha feltrappolsz a világhálóra, és bepötyögöd személyünket, akkor számtalan információra rálelhetsz.
Azonban Rupert Goold drámája azonnal megkaparinthat, magával ragadhat, legalábbis én így voltam ezzel. Egy név nyomban rásrófolt egy óriásit erre. Ez nem más, mint a texasi színésznő: Renée Zellweger. Izzasztóan nehéz szerepet kapott, ám döbbenet, amit itt beleadott. Semmi elmismásolás, hanem tiszta színészi játék, valódi éneklés a részéről- Akadémia jutalmazta is ezt a Teljesítményt!
Rupertet amúgy ekézték, hogy rendezése szűkmarkú, ha nem lett volna Renée, akkor veszített volna értékéből,- van benne némi igazság, de nálam nem volt benne hiba. Azért is ekézgették, mert Garland életének záró állomását vesézte ki. Kérkedőkkel ellentétben szerintem ezt pontosan jól csinálta, mivelhogy így nem egy fárasztó, agyon unott, elcsépelt életrajzi mozira kaptunk jegyet, hanem a zenés paletta kapta a nívósabb teret.
Igen, ez igencsak nívós volt, sőt, még szebben fogalmazok: Impozáns. A legendás énekesnő londoni fellépéseivel, abban az előkelő teremben, amit Talk of the Town kabaré klubnak nevezünk. Big-Bandjével együtt, ennek a karmestere, zongoristája, Burt Rhodes volt. Hozzáteszem, hogy a brit birodalom fővárosának egyik luxus hotelében lakott, a személyzet pedig természetesen az ő kénye-kedve szerint teljesítette kívánságait.
Borsószemnyi termetével, azzal a cirka 151 cm-es magasságával valami elképesztő emlékezetes pillanatokat adhatott az ottaniaknak, ezzel az otthonülőknek, azaz nekünk is. Persze akadt számos allűrje, de kétségtelenül hódolói piedesztálra emelték és korszakának ékességének bizonyult. Sokan nem is gondolják, de a világon ő az első, aki Grammy Díjat zsebelhetett be magának.
Ám magányos és boldogtalan volt életének jelentős részében- Zellweger ezt felettébb hitelességgel adja át számunkra. Átéreztük, azonosultunk a nyomorúságosabb pillanataival. Gyermekeivel való távoli kapcsolatával, félresiklott temérdek házasságával, megbotránkoztató viselkedésével.
Ez a dráma a fenséges és a nyomasztó perceket váltakozva hozza- Rupert ezt parádésan mérlegre tette. A szomorúbb, hányatatottabb magánszféráján túllátva. Vess egy pillantást a színpadra, azokkal a háttérizzókkal, azzal a zenekarral. Mintha a régebbi világhírű, sanzonénekesnőt láthattuk volna, Edith Piaf féle magasságokban járunk, nem picinyke szót mertem most ide leírni.
Énekesnőnknek London volt a végső beteljesülés, a második otthona. Az esték alkalmával, mikor nem itta le magát a sárga földig, és tényleg odafigyelt, akkor káprázatos estéket adott közönségének. Olyan zeneszámokat énekelt, mint például: Once In My Life, San Francisco, vagy éppenséggel a levezető lírai: Over The Rainbow- ez az alkotásunk zárása is egyébként. Elcsuklott hanggal a végén, a két hódolója segítette ki, akikkel a filmben szemrevételezhettük, hogy pár idilli percet eltöltött.
Zellweger búcsú szavai megérinthettek minket, beléd ivódhatott azzal az énekléssel- nem utolsó sorban megszívlelendők ezek a szavak tőle.
Plusz úgy összességében az egész Goold féle mű megérinthetett.

A szerelem ösvényein - Vélemények

2022-11-26 17:48.16

Volt benne valami ebben a John Patrick Shanley által leforgatott drámában.
Elsősorban a helyszín miatt, ami Írország. Hogyan is lehetne ezt az országot leírni ? Az emberek és a történelmük, a falvak, a hegyek, az erdők, a folyók és a tenger, a tavak és a források, a számtalan pub és store, a kicsi és a nagyobb kőházak. Írország: a múlt és a jelen, valamint a politika, amely elválasztja egymástól a sziget északi és déli területeit.
A természet szerelmeseinek már réges-régen kedvelt úti célja volt ez az ország. A távoli öblök csendjét és nyugalmát csupán madárzaj töri meg, és a tenger morajlása hallatszik, mint egy lágy muzsikaszó: a kis falvak egyszerű bája, a partok meredek sziklái sokakat vonzanak. S a helyiekkel sem nehéz ismeretséget kötni, hiszen az írek egyaránt hajlamosak a vidámságra és a búslakodásra, szívesen mesélnek történeteket, s nem okoz nekik problémát, hogy egy idegennel beszédbe elegyedjenek. A beszélgetések visszatérő témája pedig mi más is lehetne, mint az időjárás. Az enyhe és nedves éghajlat következtében az ír táj összetéveszthetetlen egyedi jellemvonásokkal rendelkezik,- hozzáteszem Shanley drámájának ez a varázsa. Tovább ecsetelve a bemutatást: Juharfák, fenyők és évtizedes faóriások árnyékában azálea és rododendron virágzik, mindenütt zöld gyep és páfrány tenyészik, az utakat pedig fuksziasövény kíséri.
Bevezető után térjünk rá filmünkre. Egy lovagkort megidéző szerelmi történetbe kapunk bepillantást, rendezőnk, színészeink jóvoltából. Egyszerű falusi emberek életvitelébe, nemzedékeket átfogó kérdéskörébe. Öröklési kérdéseibe, ki milyen párt fog magának választani, a régi mezsgyéken haladva.
Két színészre van téve a reflektorszerep, a férfiút, az északír, Jamie Dornan játssza, aki agglegény, és esze ágában sincs elköteleződni. Csak magányosan tengeti a szürke napjait farmján. Kiválasztott női párja pedig az önfejű, makacs Rosemaryt alakító Emily Blunt lehetne. Olyan dilis ez a csaj, hogy a szakadó esőben ázik és mereng az életén. Kettejük konfliktusait, életpillanatait láthatjuk,- ez alkotja a mozi gerincét. Az szüli a konfliktus perceit, hogy Dornan rigolyáinak köszönhetően hidegen kezeli Rosemaryt, és folyton figyelmen kívül hagyja közeledését.
Patrick csajoknak szánta ezt a drámát, mivelhogy olyan túlcsorgatott érzelmek vannak itt, hogy azt ki sem tudom fejezni. Hihetetlen, hogy mennyi emóciót tett bele, ami már nekem megülte a gyomromat. Christopher Walken alakítja a katonás apa szerepét, aki nehezen dönti el, hogy mi legyen a családi birtokkal. Walkent ennyire ellágyulni sem láttam még, ilyen krokodilkönnyeket hullatni, mikor beszélgetett a fiával, akkor kaptuk meg ezt a részt. Mondom, adtak rendesen az érzéseknek az biztos.
Hogy mennyire állt ez jól ennek a drámának ? Döntsétek el ti.
Sztori még nem egész, hiszen van egyvalaki, a NAGY amerikai: Jon Hamm. Írországba volt pofája bekocsikázni egy pofásan kinéző Rolls Royce-al, mekkora flash, amit felvágásból csinált. Amikor betér a vidékre, akkor szembesül vele. Hoppá! This is not America.
Nos, ő kutyulja meg a szálakat, hiszen a vidéki faluban szemet vet Blunt kisasszonyra, csak hát más világ, más értékrend a kettő- ezt összehozni, érzik mindketten, hogy képtelenség lenne. Ám azért Rosemary egy álmodozó nőci, ezért szeretné megnézni a világ egyik leghíresebb balettelőadását, gyerekkori álmát: Pjotr Iljics Csajkovszkij szerzeményét, A Hattyúk Tavát. Így hát elérkezik az a pillanat, amikor erőt vesz magán, és elutazik New Yorkba, a felhőkarcolók fellegvárába. Még randizik is a nagy amerikaival balettelőadás után, ám szíve visszahúzza falujába.
Hammt nem hagyják nyugodni a közösen eltöltött nem mindennapi pillanatok, „Te vagy a Fehér Hattyú”- ott csillant meg benne valami a másik iránt. Utána úgy dönt, hogy még egyszer repülőre ül, próbát tesz Európa északnyugati részén, ám a repülőn megismerkedik egy mutatós nőiességgel- rögtön le is mentettem képét annak a csajnak, akivel a repcsi nem éppen fapados részlegében dumcsizott.
Végére megkapjuk, hogy az értékrendek a helyükre kerülnek, az érzések újra győzedelmeskednek. Voltak jó pillanatai ennek a mozinak, az elején leírt természet adta lehetőségeket kiaknázták. Ám akadt, ami nem tetszett, Dornan és Blunt közötti noszogatások, civakodások, huzavonák már-már gyerekeseknek tűntek. Írtátok, hogy színházi darab ennek az alapja. Rendben van, színházban ezt ilyen módon szokták levezényelni, nézők elé tárni, ha ebből a szögből nézzük, akkor világos. Csak hát ez egy film, amiben nekem ez azért kilógott a sorból, de ezt leszámítva, próbát lehet tenni ezzel a 2020-ban elkészített drámával.

A lázadó (2015) - Vélemények

2022-11-24 16:01.27

A beavatott: Lázadó.
A tinilányok, kiscsajok, nők bálványával, az „Olümposzi magasságokba” emelt, Theo Jamessel a főszerepben. Érthető, hogy ámuldoztak miatta, hiszen fizimiskája átjött képernyőn keresztül is, a jó öreg fonott kalács ott volt a karján, fekete pólójában még sunyiban rá is feszített néha-néha,- Szó se róla, bizony jól csinálta. És hát evidens, nincs is fontosabb a külsőségeknél. Nincs is annál szívderítőbb, hogy a tinicsajok ezt láthatták. Mennyire várhattátok már ezt a pillanatot. Igen, most örülhettetek, mert megkaphattátok.
Insurgent egy amerikai akció sci-fi, mely felvonultatja a fiatal színészek garmadáját, hiszen a központi figurán, Theo Jamesen kívül itt van még, Miles Teller, Ansel Elgort, hogy e korosztályból csajt is említsek, Shailene Woodley. Az a rövid friszkós Shailene Woodley, akit megannyian méltattak teljesítménye miatt. Jogos, mert a fontosabb drámai részeket itt is megoldotta, mi több, szerintem már kinőtte ezt a mozit is.
Aztán az idősebb frontról szintén feltűnt pár színésznő, nem is akármilyenek, akik némi gázsiért aláírtak, megmutatták magukat, hogy nem tűntek el, léteznek: Kate Winslet, Ashley Judd, Maggie Q. Hát szavunk nem lehet ennek láttán, akiket ideverbuváltak nekünk. A krém tényleg itt van, azt viszont nem tudom, hogy a forgatás alatt hogyan jöttek ki egymással, milyen lehetett a légkör, egymás sarkára léptek e, ha úgy hozta a helyzet. Vagy azért a kisebb összetűzéseket eltekintve csak kijöttek egymással a nagyágyúk. Talány.
Bár Neil Norman Burger rendezőúr igyekezett terelgetni színészeit az első rész alkalmával, melyet nem láttam, szóval fogalmam sincs, hogy milyen lehetett. Vagyis, ezt látva mégis kapizsgálok valamit. Burger ezzel a sorozattal rajongókat talált szériájának, megszállott tiniket, fiatalokat, olyanokat, akik nyitottak erre a műfajra, akik epekedtek avégett, hogy lássák ezt az utópiát.
Mégis most ezt a 2015-ös sci-fit Robert Schwentke rendezte. Műfaj távol áll tőlem, nehezen haraptam rá, inkább csak visszafogottan nézegettem, hogy mi is történik éppen a vásznon, hogy milyen hatást fog kiváltani belőlem A lázadó. Nyilvánvalóan nem számomra készült, hanem tizenéveseknek, huszon-egynéhány éves korosztálynak, akiknek ha bejön, mert miért is ne jönne be nekik, akkor minden gond nélkül fejet hajtok ez előtt.
Történet nem fogott meg. Elég futurisztikus ez a két óra, a látványelemek sem sültek el úgy, hogy azt mondtam volna, basszus, most ez tényleg látványos volt. Az aktorok párszor azért megvillantak, de hát kérem, ilyen felhozatal mellett ez megint nem egy óriási kunszt.
Egyszer megnéztem, de ennyi, a tiniknek meg átadom szívesen ennek kapcsán a terepet, akik kenhetik-vághatják a filmben lezajló történéseket, sőt, rajonghatnak ezért a szériáért.

Tina (2021) - Vélemények

2022-11-23 17:50.20

Tim Cappellot nézzétek meg, Tinával karöltve, 1996-os Amszterdamban lévő koncertjén. Mikor az ég besötétedik, kigyúlnak a fények, kezdetét veszi valamiféle pezsgés. Aki mellesleg szaxofonosa, kongása, billentyűse, szájharmonikása, testőre, kellékese, plusz úgy körülbelül mindenese volt az énekesnőnek. Akkora állat a pali, hogyha adott volna valakinek egy maflást az azon nyomban elterült volna (bár ha istentelenül gyors vagy, akkor lehet mégsem), noha nem feltétlenül ez az érdekes, hanem zenei sokoldalúsága.
Tim zeneiskolában végzett, csapata szintén volt, még The Lost Boys nevezetű vámpírfilmben is szerepelt. Később közös turnézásra adta a fejét Turnerrel.
In Your Wildest Dreams smoothjára- Legvadabb Álmaidban című koncertműsorát figyelgesd, azokkal a csípőforgatásokkal-, totál könnyedséggel nyomta a zenész. Tina odabújt hozzá, úgy hergelte fel a nézőket. Jönnek a csodás táncos csajok, élen először természetesen Tinával, elkezd flörtölni, magához húzza szorosan a fronténekesnőt és úgy forgatja a csípőjét vele együtt összhangban, játszadoznak a közönség előtt, megérkezik az uccsó csajszika, huuu milyen Szexi volt! Őt a flört végén elengedi a placcra-, de amilyen módon megcsinálja. Azt suttogja előtte neki: Most mi jövünk bébi, ez a mi pillanatunk lesz, dobd be magadat a kedvemért. Beindulnak a színpadi fények, néha messziről is kapsz kameraképeket, és a palinak a drasztikus erejű dobolására szentelj figyelmet, egyszerűen nekiugrik hangszerének, közben a csajszi minél gyorsabban, lázasabban elkezd táncolni a színpad közepén. Villognak szupergyorsasággal a képek ide-oda, utána jön a váltás, lecsillapodunk, nyugiba vágjuk magunkat, megszólaltatja csuklóból, könnyedén a hápogót- Hogy vált aztán vissza ?! Áhhh, egyszerűen valami félelmetes hatása van annak a szegmensnek.
Egy másik emlékezetes műsorra ugyancsak kitérek, vissza a múltba, még régebbre, 1993-ba, Kalifornia déli részére, San Bernardino városába, a 65 ezer férőhelyes, szabadtéri Blockbuster Pavilionnál, amit ma már Glen Helen Amfiteátrumnak neveznek. Az ikonikussá vált Private Dancer- Privát Táncos balladájára. Cappello a sötétben, kis terpeszben, elkezd mozogni lassan egyhelyben, majd szaxizni. Tina csábítóan áll középen két gitárosával együtt. Ez a nő még 50 felett is úgy nézett ki, mint egy faragott szobor, elképesztően proporcionális volt fénykorában! Tim előlépked lassacskán a sötétből hátulról szépen ütemesen, be a rivaldafénybe, fekete kigombolt trikójában, kiformált bodyját előtérbe helyezve, ezzel beindítja szólóját. Közben hol ütős hangszeren játszik, hol pedig visszaáll szaxofonozni. Turner odahajol hozzá, odasimul a hátához, Cappello pedig bizsergetően, finoman szólaltatja meg direkt a hangszert- csábítást szimulálva az őrjöngő nézőseregnek. Utána énekesnőnk visszasasszézik gitárosaihoz, akiket körbefog kezeivel, egyiknek benyúl az inge alá, majd érkezik a gitárszóló, háttérben meg láthatjuk a visszalépő Timet újra dobolni.

Miért éppen Minnesota? - Vélemények

2022-11-22 21:30.25

Igaz Szamcsi bácsi, de temérdek sallang szerepben játszott. Olyan filmszerepekben, melyekre a kutya sem emlékszik. Annak fényében, hogy ezekben a mellékszerepekben is volt jelenléte, húzott valamit ezeken a filmeken, nem lejjebb, hanem feljebb.
A 2014-es Whiplash-Ostorszíj az egyetlen olyan mozija, amiben ki tudta domborítani igazán magát, amivel köztudatba került. Élete „A” szerepét megkapta, és élni tudott ezzel a lehetőséggel. A Te Intenzív kritikádban is leírtad ezt anno, hogy mi az ábra vele kapcsán.

Ez szintén egy jó írás a Whiplashről:

Az amerikaiak szeretik azt a filmtípust, amelyben rendszerint a tehetséges sportoló (csapat) és edzője hajszolja egymást és önmagát a győzelembe. Ennek egy módosulatát látjuk most kevésbé szokványos terepen, a zenekonzervatórium keretei között. Azt is tudjuk, hogy az igazi világsikerhez ma már nem elég a tehetség, mert az is csak kitartó, szorgalmas, verejtékes munkával érhető el a legjobbak szintjén. Aztán az eredmény igazolja, vagy sem, hogy megérte-e a belefektetett energia és minden másról való lemondás.
A Whiplash főhőse egy roppant tehetséges és szorgalmas dzsesszdobos, Andrew Neyman (Miles Teller), aki az Egyesült Államok (értsd a világ?) leghíresebb ilyen intézménye, a Shaffer Konzervatórium elsőéves növendékeként célozta meg azt, hogy ő legyen a legjobb. Maximalizmusára és tehetségére felfigyel az iskola zenekarvezető tanára, Terence Fletcher (J. K. Simmons), aki meghívja a fiút az iskola országos versenyeken is induló stúdiózenekarába. Csakhogy az első élmény boldogsága hamarosan kétségbeesett küzdelembe csap át, ugyanis Fletcher lehet jó zenész, de rossz pedagógus. Nem azzal, hogy tanítványait állandó bizonytalanságban hagyva folyamatosan versenyezteti őket egymással, hanem azzal, hogy szavakkal és tettekkel állandóan megaláz mindenkit. Az a filozófiája, hogy az emberből nem elég a maximumot kihozni, hanem azon túl, a még mélyebb rétegekből kell előbányászni a küzdeni tudást és képességeket, méghozzá minden áron. A növendékek még meg sem ismerhetik a zenélés örömét, máris egyfajta görcsös, rivalizáló megfelelni akarás közepén találják magukat, amely fanatikus önostorozással hajtja őket a jobb teljesítményre.
Fletcher kedvenc példája, hogy a világhírű Charlie Parker szaxofonos sosem lett volna a „Bird” becenév birtokosa, ha a zenekarvezetője egy semmitmondó dicséret helyett nem vágja hozzá a cintányért, ezzel sarkallva a jónál is jobbat kihozni magából. Így aztán ő is válogatott sértésekkel és a zenészéhez vágott székkel „nevel”, egyaránt kínozva ezzel a növendék lelkét és testét. És ha megnyernek egy versenyt, az is „természetes”, nem pedig jutalmat érdemlő. Az ő számára akkor sincs helye egy zenésznek, ha hamisan fújt, de akkor sem, ha nem biztos benne, hogy egyáltalán ő fújt-e hamisat. Ha tanár módszereit világhírű tanítványok sora igazolná, talán más lenne a helyzet, de egy fiatalon meghalt, viszonylag sikeres növendékén kívül semmi sem igazolja őt.
Andrew jól fanatizálható diák. Megtesz mindent, mikor már vér serken ki az ujjaiból, akkor is. Bár összejött egy kedves lánnyal (Melissa Benoist), azért szakít vele, mert már előre látja, hogy neki minden idejében gyakorolnia kell, és még az együttlét idejében is csak a dob járna az eszében. Csak aztán a tanár módszerei fizikailag és lelkileg is megtörik, olyannyira, hogy abbahagyja a zenetanulást, sőt még vallomást is tesz tanára ellen. És Fletchert eltanácsolják a katedráról.
Tanár és növendék egy kis dzsesszklubban találkozik ismét, és Fletcher meghívja Andyt egy másik versenyen induló zenekarába dobolni. A fiú hezitál, de rááll, és ismerve a repertoárt, egyetlen próba nélkül elmegy a játékra. Még nem tudja, hogy Fletcher már tudja, ki vallott ellene. És a két egymásnak feszülő, erős egyéniség egy végső összecsapásra készül, amely a film váratlan, katartikus csúcspontját adja.
Miles Teller. Damien Chazelle, aki maga is tanult dobolni, nem kevésbé erős egyéniség. Filmforgatókönyvére alig talált támogatókat, ezért először egy rövidfilm-változatot készített, amellyel két díjat is elhozott a Sundance Fesztiválról és Cannes-ban is szép sikert aratott. Ez segítette hozzá, hogy a Whiplash – viszonylag alacsony költségvetésből ugyan – nagy játékfilmmé teljesedhessen ki, amelyben J. K. Simmons játéka a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Golden Globe-díjat elnyerje, és hogy a mű jelenleg öt kategóriában is Oscar-díj várományos legyen. Ez azért nem semmi egy elsőfilmes rendezőtől, aki a dobosokra jellemző ritmusérzékkel és pontossággal hozta össze a filmje tempóját, ráadásul kiváló humorú dialógusokkal is segítse a sikerét. Noha ebben az eredményorientált, sikerhajszoló filmtípusban számos más alkotást is láttunk (csak egyet említek: HajdúSzabolcs Fehértenyér című alkotásával is rokon), ez a film magasan kiemelkedik az átlagból.
Jonathan Kimble Simmons (Pókember, A főnök, Juno, Hulk, Hogyan írjunk szerelmet, Korra legendája stb.) megbízható karakterszínészből ezzel a szereppel emelkedett ki igazán az ismertség fényébe. Fletcher szerepében többet is érzékeltet a rossz módszerű tanárnál, és minden negatívuma ellenére szerethetőséget is csempész a figurába. Ez a zenekarvezető muzsikus valahol nagyon magányos, és csak részben sikeres élet, akinek a zenei tökéletesség elérése tölti ki az életét. Gyűlölendő, de szerethető, mert ő is esendő, minden maximalizmusával együtt. Ebben a játékban kirobbanó energiák feszülnek, s nem csupán a be- és leintések feszességével, hanem azzal, hogy minden idegszálával a zenét kívánja szolgálni. A színész zongoratudása is meggyőző, a rangos elismeréshez kétség sem fér.
Ugyancsak a felfedezés örömét jelenti Miles Teller (Engedd el, Footloose, Képszakadás, Az élet habzsolva jó, Kétéjszakás kaland, Csajkeverők stb.) játéka. A színész maga is tanult dzsesszdobot, így felfrissített tudással, teljes hitelességgel el tudja játszani szerepét. Ez az Andy meglehetős rossz körülmények közül indul, bár apja támogatja, de tudja, hogy csak sikeresen tud karriert befutni, és ezért mindent feláldoz, bizonyos mazochizmussal még saját egészségét, testi épségét is. Csodálja a tanárát és azokat a példaképeket, akikre felnéz, de nagyon sokat kell nyelnie, szenvednie, akár vérét is adva az eredményért. Ebben a szerepformálásban is nagyon sok van a fiú jelleméből, igazán a rendező jó színészvezetésének köszönhető, hogy mindezt elő tudta hozni az eddigi szerepeiben nem túl sok tehetséget felmutató színészéből.
A film látszólag főleg a dzsesszrajongók figyelmére érdemes, de túl azon, hogy valóban vannak benne a laikus nézőnek nem sokat mondó, vagy nem igazán észrevehető nüánszok, mégis élvezhető azoknak is, akikhez nem áll közel a műfaj. A már említett címadó dalon túl főleg Duke Ellington Karavánját halljuk bigband-hangszerelésben. A zene jelen esetben másodlagos, mert ez nem úgy zenés film, mint pl. egy karriertörténet. Tudomásom szerint nincs is konkrét személyhez köthető alapja, mégis az általánosabb motívumokból összehozott „karriertörténet” sokat felmutat ennek a nehéz hivatásnak a felépítéséről, amihez a filmzene (Justin Hurwitz) jó keretet szolgáltat. Sharone Meir operatőri munkájában a közeli képek dominálnak, kevés fénnyel, de sok kifejező erővel.
A Whiplash nem léleküdítő, mégis nagyon erős, jó, és szerethető filmalkotás, amelyben a humor jó adagolással oldja a nyomasztó részeket. Megtekintése dzsesszdobosoknak kötelező, dzsesszbarátoknak és az akciófilmeken túl látó laikus közönségnek pedig melegen ajánlható, igényes szórakozás. A néző pedig közben eldöntheti magában: megéri-e, ha gyakorlás közben véres lesz a dobszerkó…

Forrás: [link]

2022-11-22 18:09.10

Húz a tipikus romantic comedy műfaja felé, de néhol eltér ettől.
Renée Zellwegernek megvan ez a műfaj, mivelhogy a Bridget Jones filmekben bizony központi szerepet játszott, és milyen pompásan is állt neki az a szereposztás. Ez a mozi azért jóval lentebb van az előbb említettől, úgy mondom ezt, hogy mindkettőre igaz az az állítás, hogy inkább csajoknak készült, mégis a Jones naplóját személy szerint kedveltem mindig is.
Ide a látottakra, a sztori lerágott csont, sok hasonló kaliberű ilyesféle szösszenet kering ebben a világban. Egy vezető üzletasszonynak a kiruccanásáról szól, aki a napos, luxus Floridában éldegél, ott köti a jobbnál jobb üzleteit. Egyértelmű, a felső vezetés körében nincs helye semmiféle puhányságnak, sem érzéseknek- ez a mentalitás hozzátartozik az egész személyiségéhez. Úgy megy tovább a történet, hogy elküldi a vezetőség a fagyos, téli kisvárosi Minnesotába. Ahol sarkára áll, majd rendet teremt a gyári dolgozók között. Innen kezdődnek az összetűzések. Igen, nehéz beilleszkedni ebbe a környezetbe ennek a nőnek, mivelhogy totálisan szokatlan számára a környezet. Nehezen barátkozik meg a helyiekkel..
Elég szerény mezsgyéken halad ez a film, akad pár kisebb megoldás, zenei csengés, de ennyi, nem több. Ám inkább a minnesotai lakók, munkások mindennapjaira fókuszál, arra, amik lejátszódnak bennük. Zellwegerre nincs panasz, hozza, amit úgy általában szokott. Voltak tőle őszinte pillanatok, érzések, amik erősítettek nimbuszán. És feltűnik a dolgozók között egy arc, egy régi veterán, akit J.K Simmons alakít, aki még mindig vajmi könnyed hitelességgel képes bírni. Csak az a peche, hogy ő sosem lesz sztáralkat, így hát a nyugati filmgyárosok nem fognak kapkodni utána, még ha lazán felülmúl sok ilyen csillagot is.
Persze, hemzseg a klisétengertől a Miért éppen Minnesota, a levezénylés is szokványos, ám a pozitívum az, hogy ebben a romantikusban nincsenek túlcsorgatott érzések, ezeket úgy próbálták visszaszorítgatni, és igyekeztek a munkások problémáira fókuszt tenni, ami szerintem azért volt jó, mert mondom, így ez az alkotás érzékelhetően közelebb hozta valamivel a való életet.

Dübörög a szív - Vélemények

2022-11-21 17:44.17

Kevés.
Ez valami össze nem álló maszlag lett. Úgy néztem meg pár nappal ezelőtt, hogy amúgy is rohadtul szar napom volt, hát ez sem segített rajta, hogy némi fokkal feljebb vigyen, netán cseréljen rajtam itt és most egyet. Ez nem történt meg, hiszen semmi érdemlegesség nincs felvázolva ebben a filmben. Kár is volt ezt leforgatni számunkra. Streepet lehet védeni így meg úgy, mekkora színésznő, milyen filmek vannak a háta mögött, mit tett le a moziiparban. Jogosak ezek az állítások, hogy meghatározó személy volt mindig is ebben a világban. Ám ezzel a Rocker szereppel mellényúlt most, megesik az ilyen, neki ez is belefér, sőt, megteheti, ha néha belekerül egy-két pocsékabb felhozatalú, csak peregjenek már le a percek nevezetű készítésbe.
Dübörög a szív pont ilyen. Vártam volna egy olyan rockos másfél órát, olyat, hogy a ház is beleremegett volna, de ennek a száznyolcvan fokát kaptam. Egy vérunalmas drámát, mely nem ment ki sehová, csak az állóvizet kavargatta, az meg hát a nullával egyenlő. Meryl egy rock ikont alakít, rocksztárnak van titulálva- fabatkát sem részesültem abból, hogy ő hajdanán mitől volt sztárnak titulálva, de elnézzük ezt.
Szóval, a rock and roll már nem az igazi, így úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot újra a lányával és családtagjaival. Tényleg a valós életbeli lánya szerepelt itt, akit Mamie Gummernek hívunk. Valljuk be, hogy nem valami szép kinézettel áldotta meg az élet- igaz, a szépség múlandó adomány, már az ókori gondolkodók is ezt firtatták, bocsánat, filozofáltak erről megannyit, ők túlláttak a szépség adta dolgokon ebből kifolyólag, még ha rokonszenveztek is erősen vele. Sokunk nem képes ezen túllátni, csakis Legszebb, Legjobb, Legegyedibb, vagy akkor senki se! Igen, csak középút ne legyen. Na jó, befejeztem.
Tehát jönnek az anya-lánya közös programok, amik régebben kimaradtak, ezeket vázolgatja fel filmünk, de valami hihetetlen érdektelenséggel. Nem akarok ennyire kritizálni, de még az északi filmek limonádénak szánt minutumait se nagyon éri el, amikkel személy szerint nincsenek gondjaim, azért nincsenek, mert tudom, hogy mit várhatok el tőlük.
Pedig ez műfajilag drámának lett szánva, nem zenés filmnek- zenei paletta amúgy is gyérnek tekinthető. Tehát dráma lenne, amiben Streep otthon érezte mindig is magát, és akkor még finom voltam.
Mégis meglepő ez a rendezés a megboldogult Jonathan Demmetől, hiszen olyan műveket csinált sikeréveiben, mint például Philadelphia - Az érinthetetlen, Bárányok Hallgatnak.
De ez valahogy az okéstól messze állt.

Kötéltánc (2015) - Vélemények

2022-11-18 16:31.10

Láttam benne az ihletet.
A világhírű akrobata, Philippe Petit életének elmesélése, Robert Zemeckis rendezésében. Mely szó mi szó, beletrafál a mesterkélt jellemzőkbe, mégis érdekes, és a figyelmünket odaszegezheti a képernyőhöz.
Erre nyom a latba még egyet az, hogy 1970-es évekbeli igaz történettel szembesülhetünk.
Philippe kezdetben egy mezei artista, akit gyerekkorában rabul ejt ez a világ, mikor életében először meglát egy kötéltáncost a cirkuszban, aki a nép szórakozására különböző mutatványokat csinál a zsinóron. Beugrik neki, hogy ő is ilyen akar lenni, így hát töménytelenül belekezd gyakorlásaiba. Annyira belejön, hogy a franciák fővárosában zsonglőrködik a járókelőknek némi aprópénzért. Saját számát is beleviszi, ami a kötélen való egyensúlyozás, égő rudak feldobálásával- elérhető magasság, mégse piskóta, amit produkciózik! Annak fényében, hogy még talajon is keservesen nehéz véghezvinni, nemhogy a levegőben balanszozva. Itt ismeri meg szerelmét, Annie Allixt, akit a csinos, francia-kanadai származású, Charlotte Le Bon alakít. Ő utcazenész, a téren ismerkednek meg egymással, majd innentől kezdve vállvetve fognak egymásért küzdeni.
Zemeckis mint egy életrajzot, úgy teszi nekünk képernyőre a látottakat, mely védjegyével meghintve, érzésekkel itatja át moziját. A főszereplőnk narrációja szerint történik ennek eltolmácsolása. Gond nélkül lecsorog a moziból 50 perc, és valahogy annak ellenére, hogy az élethűsége érezhetően ingadozik, mégsem lehet rá mondani, hogy ez a rendezés valamiféle nyeretlen kezdőre vallana.
Petit kezd köztudatba kerülni, sikereket aratni, újságokban is szerepel. Notre Dame tetején csinálja meg első komolyabb attrakcióját, mely persze illegális, de hát szenvedélye hajtja őt előre ennek kapcsán. Visszalépve arra a megvilágosult momentumra, mikor artistánk a fogorvosi rendelőben lát egy prospektust, fiatal éveiben. Akkor ötli ki, hogy egy szép napon a World Trade Center két ikertornyánál fog átlépkedni kétszáz kilogrammos acélkábelén, 400 méter magasban, ami 110 emelet. Maga a sztratoszféra, a világmindenség, mely semmi mással nem összehasonlítható számára.
Őrült ötlet, sőt, a képtelenség határát súrolja, de pont ez a lényeg benne, mint ahogy ezek az emberek is folyton a minél őrültebb, vakmerőbb helyzeteket keresik.
Ilyesmi szlogennel: Olyan magasra nyúlok fel, ahová senki se merne.
Ez a mániája, a titkos álma, hogy a két felhőkarcoló között oly módon átlépkedjen, amit ezelőtt más nem csinált meg ezen a világon. Miért teszi mindezt ? Azért hogy felülmúlja önmagát, beteljesítse álmát, bevésse magát a történelemkönyvbe, hogy mindenki róla beszéljen, ráfigyeljenek- igen, ezek egyvelege, plusz, ami csak rátartozik.
Ha azt mondom necces ennek kivitelezése, akkor meg se mukkantam. Először feltérképezi a terepet, cinkos társakat szerez magának, akik aládolgoznak. Építőmunkásnak adja ki magát, hogy feljusson a tetőre cókmókjával együtt,- a történet még mindig jól fel van konferálva, nem tudunk nem oda figyelni rá. Bár, a cinkostársakkal való összehangolt lépései, karakterek kibontása lehetett volna többrétűbb, ebbe szerintem maradt hiány, nálam váltott ki hiányérzetet. Ám rendezőnk ízlése panaszmentes, hiszen még jazzt is bepörget az egyes mozipercek alkalmával. Alan Silvestri fennkölt dallamai viszont majdhogynem a Titanic kottáit idézik elő, szóvá tehetik többen a fináléban, hogy ez már azért túl fennkölt. Ám ezt leszámítva, az utolsó, majd 50 évvel ezelőtti mutatvány értékéből nem von le, hiszen emberfeletti, amit megcsinál abban a magasságban ez az artista, azzal a 25 kg-os rúddal a kezében, különféle piruettjeivel- kapkodhattuk a levegőt ennek láttán.
Főszereplőnkre illik kitérni, a Philippet megformáló, Joseph Gordon-Levitt sokat adott bele, egyes pillanatokban tényleg apait-anyait. Érezhetően át tudta adni, hogy mit jelent számára álmának hajszolása, a felkészülés alkalmaival felfokozott állapotba került, ez az attitűd jól állt neki.
Robert életrajzinak szánt műve akkora népszerűséget nem vívott ki magának, ámbár erre a két órára érdemes egyszer időt szakítani.

A magas ősz férfi társat keres - Vélemények

2022-11-15 18:57.17

Pierre Richard matuzsálemi életkorban lévő alkotásának egyike.
Stéphane Robelin rendezése, mely egy idős férfi szemszögéből mutatja be a szerelmet. Neje halála után egyedül, magányosan tengeti napjait üres házában ez az öregember. A fővárosban, Párizsban járunk, Pierre teraszáról rálátunk a csodás 300 méternél is magasabb Eiffel Toronyra, és a belvárosi cikázó emberekre úgyszintén- ezt operatőrünk igencsak kellő módon elkapta.
Tovább folytatva a történetet, Pierre felbérel egy számítógépgurut, akit Yaniss Lespert alakít, abból kifolyólag, hogy segítsen az internet világában szörfözni neki. Fő célja, hogy társat keressen magának a virtuális térben. Párkapcsolati oldalakra regisztrál be, keresi a megfelelő partnert. Hányan vagyunk ezzel így való életünkben ? Akár az élvezetesebb pillanatok hajszolására mennyien vágyhatunk.. De nem szabad ezt túlgondolnod, csendbe is maradtam azonnal.
Bár, mondjuk, ha komolynak szánt társkeresésre adod a fejedet virtuálisan, az még ennél is rizikósabb lehet, hiszen megfigyelhetnek, sakkban tarthatnak, hazudhatnak, nem a valós képet mutathatják magukról az egyes emberkék, miegymás- szóval, elgondolkodtató, ha belevágsz. Ha egyáltalán van merszed ebbe belevágni. Nem könnyű, tény, az életben semmi sem az.
Na, tovább folytatva sztoriját, érzi, hogy ez lehet számára az utolsó felvirágzási időszak, amikor találkozhat valakivel, randizhat, élhet, és ha az égiek is vele vannak, akkor még szerelembe is eshet valaki iránt. Olyan impulzus kezdi hatalmába keríteni, mely fiatal éveit idézi elő. Úgy be van zsongva, hogy nemhogy az Eiffel Toronyra mászna fel kiszemeltjéért, hanem elutazik Párizsból- Brüsszelbe, négy órás utazásról beszélünk, azért, hogy LÁSSA nőjét! Igen, huuu azok az utazások, ha csináltál ilyesmit tudod, hogy miről mesélek éppen.
A randi le van zsírozva, csakhogy nem Richard jelenik meg a randevún, hanem informatikus guruja. A történet halad előre, a franciás lágyság érezhetően rajta van ezen az alkotáson. Elvétve azokkal a bevillantott képekkel, azzal az aláfestő muzsikával találóan bemutatja nekünk, hogy milyen nemzetnél is járunk.
Lespert jó ebben a rejtélyekbe burkolózó, halálra nem kereső, kisegítő, írói szerepben, akinek magánélete sivár nőcijével együtt. És pont az ősz hajú bácsi által kínált lehetőség következtében gyúl benne fel újra a láng. Új esélye van egy bimbózó szerelemre.
Fanny Valette pedig mutatós, mutat az a kinézet, annak irtóra mutatnia is kell bizony! Igen, az ilyen nők miatt szokott Történni valami, a semminél talán morzsaszemnyivel több…
Többen mondhatják, hogy csigatempóval csoszog a mozi olykor, de ennek ez a védjegye, valahogy ettől jók az ilyen csendes alkotások.
Persze, a sztori hordozza magával a zűrt is, de ezt hihetetlen finomsággal kapjuk meg, úgy, hogy komolyabban senkinek se essen bántódása.
Igencsak melankolikus, álmosító, meseszerű percek peregnek le előttünk. Őszintén megvallva, ennél jóval jobb filmet vártam volna, közel sem a francia mozik legteteje ez a szűk egy óra negyven perc, rátája szintén erre világít rá.
Ettől függetlenül a végén lévő drámai pillanatok magával ragadtak engem, megható volt, ezért összességében értékelhetőnek titulálom.

Kivonat - Vélemények

2022-11-12 16:59.03

Vígjáték a haloványabb fajtából.
Mike Judge sokféle dolgot kipróbált élete során, színészkedett, rendezett, írt, zenéket is csinált, de ez most nem sikerült olyanra, amilyen lehetett volna. Főleg annak fényében, hogy felvonultatták a színészek nevesebb rétegét.
Mi több, van olyan sanda gyanúm, hogy Mike a Miért éppen Minnesotából is emelt át dolgokat, amit csakugyan 2009-ben alkottak.
Jason Bateman pedig ász a saját kis műfajában, bizony tud és szeret is megvillanni az ilyesfajta percek során, jómagam elnézném egy-két drámaibb műben is, szerintem abban se lenne rossz, mivelhogy láttam már őt letargikusabb jelenésekben, ott is megállta a helyét. Ám itt nehezen jött ki a lépés számára, elképesztő felszínesen kaptunk vidámabb perceket, és a felek közti párbeszédek is életuntnak tűntek így képernyőn keresztül.
Bateman egy vállalkozó szerepét játssza el, akinek megyeget az üzlete. Gyárigazgató, ő irányítja munkásait a sikeres termelés érdekében. Affleck a helyi bárban melózgató cimbije, aki ellátja az életre és a házasságára nézve instrukciókkal, ebből alakulnak majd ki a vérlázítóbb élethelyzetek. Kristen Wiig ölti magára a feleség szerepét, igyekszik is hozni, még ha elég lapos módon ennek árnyaltabb vetületét, melyet kiveséztünk, kiveséztem már csomószor több film kapcsán.
Ben ritkán bújik bele ilyen hatodrangú szerepekbe, kelletlennek is érezte magát, látszott rajta, ahogyan vette a kamera,- vélekedésem szerint nem állt annyira jól neki. Mint ahogy Mila Kunisnak sem, mert egyszerűen nehezen passzolt bele a történetbe, és igen, azok a jelenetbeli alakításai, na jó, inkább most nem mondok semmit.
Viszont akadt valami ebben a komédiának szánt másfél órában. Az az, hogy a mellékszereplők a mozi egyes perceit elvitték, ha nem is teljesen, de szépen alakítgattak, rájuk egyáltalán nem lehetett panaszunk. Gondolok elsősorban, Dustin Milligan-re, aki szállított pár jobb helyzetkomikumot magával.
Csakhogy ez ennyi, nem több. Azért, hogy írjak valamiféle pozitívat, kitérek így a végén még valamire. Van egy olyan komikum ez évből, hogy Másnaposok. Todd Phillips grátisz alkotása, melyet életemben először Görögországba utazva láttam, ezt csak érdekességképpen mondtam el, melybe a brooklyni rendezőúr érdekes módon úgy beletalált, ami csak keveseknek adatik meg.

Armageddon - Vélemények

2022-11-05 08:09.32

Michael Bay mesterműve.
Melyben helyenként akkora pátosz van, hogy az amerikaiak döngethetik erre a mellkasukat. De ez sem zavart, mivelhogy ez a katasztrófa-akciófilm még mindig időtálló. Amúgy személy szerint nem magam vagyok, aki íziben felnyújtja a kezét egy ilyen jellegű műfaj kapcsán, sci-fi jellegtől verdesni szokott néha a víz, mivelhogy a kitalációs dolgoknak is vannak azért határai. Az sem kézenfekvő, ha ennyire elrugaszkodunk a valóságtól, de hát ennek ez a műfaji sajátossága, ehhez így ildomos hozzáállni.
Mellesleg, úgy halkan mondom, hogy nekem a Transformersekkel, sőt, a Pearl Harborral sem volt gondom, végigtekinthetőnek bizonyultak számomra.
Armageddon pedig mindegyik Bay munka fölött helyezkedik el. Akármilyen szögből vizsgáljuk, hiper-szuper precizitással lett ez a két és fél óra megalkotva. E mellett elérte bennem azt, hogy nézése alatt nem vettem le szemeimet a képernyőről, mert az izgalom, lépésről lépésre a tetőfokára kezdett hágni.
Michael olyan színészgárdát verbuvált ide, hozzáteszem elég furcsa arcokkal, akik a maximumot nyújtották, hát le is hordta volna őket, hacsak ímmel-ámmal működtek volna filmjében. Itt bizony oda kellett tennie magát mindenkinek, nehogy szó érje a ház elejét. De ők ezt a kérést örömmel teljesítették.
Marha jól fel lett vázolva a történet. Egy óriási aszteroida Föld felé robogásáról szól, mely a nullával tenné egyenlővé magát a Földet és ezzel a teljes emberiséget. Az egyetlen menekülési terv, hogy a világűrben fogják ezt szétrobbantani, oly módon, hogy apró lyukakat fúrnak bele, akár mélyebbeket is. Erre kell egy gyakorlatias, összeszokott gárda. Így hát a NASA felkeresi az univerzum legjobb olajfúró szakembereit. Velük akarják megcsinálni ezt az elképzelhetetlennek, drasztikusnak tűnő akciót. Ja, de már előtte vannak kisebb becsapódások Földünk irányába- rendezőnk adagolja számunkra a drámaibb perceket, nehogy véletlenül fel tudjunk lélegezni.
A cél adott, felküldeni a brigádot a világűrbe és szétrobbantani az aszteroidát. Az idő erre minimális, ezért a szedett-vedett, de mégis valahol profi brigád kiképzését gyorsítani szükséges. Bay izgalommal telin mondja fel nekünk a felkészülés perceit, olyannyira, hogy magunkon érezzük mi is ennek gigantikus súlyát. Színészek továbbra is kellő hőfokon égnek, és tudják a dolgukat, amit rászabtak. Az irányító központ öregharcosa, Billy Bob Thornton nagyszerűen navigál- minden döntését, érzését megértjük, átérezzük. Itt előhúzta képességeit, szerepelt ő később ilyesfajta filmben néhányszor, passzolnak ezek a vezérszerepek neki.
A német származású ősmacsó, Bruce Willis még nála is átütőbb. Mi ez a becsmérlő Aranymálna az Akadémia részéről- inkább azon nyomban felejtsük is el. Nincs az a nyomás, ami alatt ő kettétörne, olyan, mint egy vasbetonpillér, pakolhatsz rá akármennyi terhet, azt mondja belül- ÉN akkor is megbirkózok vele, mert nem veszíthetek! Igen, csapatában falkavezérként tekintenek rá, szavai bizony mérvadóak. Szállítják is nekünk a minél tökösebb, grandiózusabb szövegeket, párbeszédeket ezzel kapcsolatban.
Aztán itt van az érzelmes szívtipró, Ben Affleck, aki Liv Tylerrel hozza nekünk az érzelmesebb perceket, a kettejük lovagkort megidéző jeleneteikkel,- Aerosmith- I Don't Want to Miss a Thing Oscar díjas betétdalára. Steven Tyler 1970-ben alapított bostoni hardrock bandájától nekem más a kedvencem, de ezt most mellőzzük. Sőt, ezen a fronton inkább Bon Jovis vagyok, de erről többet nem árulok el.
Szóval, Michael vénásan adagolja a feszültséget, ezt akkor érezzük igazán, mikor ezek a hősfiúk fent vannak az űrben, hogy világraszóló cselekedetet hajtsanak végre. Igencsak töménynek lehetne nevezni ezt a sok drámai percet. A világ alig hordott hátán ennyi balul elsült akciót, mint ami velük történik fent, de szemet hunyunk felettük, mert amit idetesz az utolsó egy órában Bay kapitány, a látványon túl olyannyira feszültek, feszesek ezek a percek, hogy rabul ejthetnek, és mondhatjuk rá, hogy műfajilag csúcsszintet képviselnek, értelemszerűen a színészi alakítások turbóznak ezen még egyet.
Felszólalhattak páran azért, hogy a végén hüledezés van, az amcsi szív dobog, mámorba úszik mindenki, a pátoszosság új értelmet nyer. Tényszerűen akad benne jócskán ráció, de én azt mondom, hogy ezek ellenére, ez a katasztrófafilm egyike a legjobbaknak, amit alkottak.

Szerelem otthon - Vélemények

2022-11-03 18:50.20

Rákaptam a kanadai Tv-filmekre, melynek itt igencsak vacak osztályzata van.
Nem alaptalan ez a lepontozás, mert az érdektelenségi faktort öregbíti.
Mely csalóka a helyszínt tekintve, nekem az volt így elsőre, mivelhogy a Dél-Karolinában fekvő Greenville nevezetű hetvenezres településre is hasonlított, ahol rengeteg kulturális rendezvényt tartanak, 16 ezer férőhelyes arénája van különben a központban. Ezt csak azért hoztam fel, mivelhogy a sztrádán bizony feltűnik a filmben lévő táblán ez a helységnév, még a légköre is hasonló volt így ránézésre. Mégsem ott forgatták, hanem 1500 kilométerre feljebb lévő Durham régiójában, vezet oda autópálya is amúgy. 1850-ben alapították ezt a 21 ezer fős, kanadai kisvárost, melynek a neve: Uxbridge.
Tényleg van a vidéknek, a csendességével, nyugodtságával, természet adta lehetőségeivel együtt valamiféle meghittsége- talán ez ennek a filmnek a fénypontja, mert ezt leszámítva a langyosnak nevezhető romantikusok sokaságába tartozik. És igen, ezeket a mozikat pont ezért nézzük, délutáni pihenés, kikapcsolódás gyanánt, mert elhanyagolható előrevivő, okosító, érdemleges dolgok vannak benne, mégis jó elnézegetni őket.
Brigitte Kingsley a főszereplőnő, aki a rendezőnek, Andrew Cymek-nek a házastársa a való életben, úgy dolgoztak most együtt e mozi miatt, ott navigált neki a forgatások alatt- képeket láttam erről, nemcsak úgy hasra ütésre mondom ezt. Akire ha ránézel, akkor szembesülhetsz azzal, hogy a kanadai exotikumnak, Vaugier-nek az ikertestvérének is lehetne nevezni. Jó, nálam Emmanuelle kiemelt dimenzión tartózkodik, meg ő jóval felkapottabb volt mindig is saját országában, mint az fentebb említett szereplőnk.
Brigitte játssza az újságírónőt, aki elmenekül egy trauma miatt kisvárosából, aztán egyszercsak hosszú-hosszú idő után újra visszalátogat arra a helyre, ahol felnőtt. Sokat változott a város, nehezen illeszkedik be ebbe a légkörbe, a nővére és a városlakók nehezményezik, hogy ilyen hosszú ideig volt távol. Közben találkozik egy vendéglátós férfival, akinek az a specialitása, hogy különböző ízesítésű italokat készít, sütőtök keverékével.
Ősszel, Halloween időszakán járunk. Mit is jelent a Halloween-i időszak ? Az angolszász országokban óriási keletje van ennek az ünnepnek, gondolok most Skócia, Írország, de az amerikaiak sem lógnak ki ebből a sorból, bár sokan azt hiszik, de nem az amcsiktól ered. Lényege pedig így mondható el: Az ősi hiedelmek szerint ezen az éjszakán, október 31.-én szinte összemosódik az élők és a holtak világa, gyakorlatilag „kinyílik a kapu” a két dimenzió között. Vannak lelkek, akik ilyenkor próbálnak visszatérni a mi világunkba, ezért öltözünk ijesztő jelmezekbe (főként szellemnek), hogy megtévesszük ezeket a lelkeket, és visszaűzzük őket a túlvilágra.
Tovább folytatva a sztorit, az újdonsült férfival kezdenek szép lassan összemelegedni, ám ez a finom romantikai szál nem megy oly simán, hiszen feltűnik a láthatáron az exe. Így hát Kingsleynek tépelődnie kell két férfi között, plusz a helyiekkel is törekedni szükséges összhangot teremtenie- ennyi dióhéjban a sztori.
Lágy romantika- mond ez neked valamit ? Ez pontosan ilyen. De a pozitívabb pontja mégis az, hogy mégse mondható nyálasnak, inkább sokaknak, érdektelennek, szajkózhatják azt, hogy semmi sem történik az égvilágon nézése közben- igaz, nem sok minden. A francia filmek kimenetelére is ráslisszol, még ha ebben semmi komédia nincsen. Csak egy szépnek mondható történet elmesélése, mely természetesen happy kimenetelű véggel végződik.

Vezess - Sose kövess - Vélemények

2022-11-01 16:08.18

„Ha valahol ráleltek az önmagatokba vetett Hit parányi szikrájára, akkor a kezetekben van a győzelem kulcsa”.
Liz Friedlander a zenés klipjeiről, sorozatairól híres. Ez az egyetlen köztudatban létező filmes rendezése, érződik ezen a táncos alkotáson, hogy női készítésről beszélünk. Mely nem is annyira az összerakottságával vívott ki magának előkelőbb helyet, e mellett a játékideje sem rövid, de valaki miatt mégis a képernyőhöz szegezhet, sőt, továbbmegyek, egy ilyen táncosba külön öröm volt, hogy még mondanivalót is csempésztek, mely jót tett a látottaknak. Adott valami pluszt, amire mindig is vágyunk.
És egyvalaki által több ez a mozi, mint puszta végigtekert két óra, ez a valaki, nem más, mint Antonio Banderas. Egy értelmiségit alakít, tánctanárt, aki az összes létező pozitív tulajdonsággal rendelkezik, amivel csak férfi rendelkezhet. Komoly teher nyomja a vállát, azzal, hogy a New York-i iskola finoman fogalmazva sem éppen mintadiákjait kellene kicsikét kikupálnia, jóra, tiszteletre nevelnie, grátiszként pedig megtanítani velük pár kulturált tánclépést.
Vitathatatlanul ebben a moziban ott van a kultúra fogalma, fontos, hogy rendelkezzél vele. Mélyedj bele nyugodtan, ha akarsz, hiszen a mai társadalmunkat is ezt formálja.
Tehát komoly kihívásra szánja el magát oktatónk, mely tele van buktatókkal, kínosabb pillanatokkal, nehezen tudja összekovácsolni szertelen brigádját,- ezeket a nézeteltéréseket hozza a mozi első harminc perce, majd utána is szállítanak még belőlük.
Majdan akad egy pillanat, mikor leesik a csapat álla, és a miénk is. Azzal a letáncolt Argentin Tangóval.
Kis figyelmet kérek, most következnek José Antonio Domínguez Bandera percei- meglepetésszerűen megvillan, feszít egyet magán sámsoni erővel. Nekem elsőre az ugrott be ennek láttán, hogy irtózatosan Markáns ebben a táncjelenetben! Elérte bennem, hogy ne a nőre figyeljek, hanem RÁ. Micsoda élei vannak azoknak a mozdulatoknak, micsoda vezérléssel, szenvedéllyel megtámogatva- a zene, a kamera is szépen a párosnak dolgozik, tangó elengedhetetlen hangszerével: a Hegedűvel! Azóta is népszerű az a valamivel bővebb két perc- már ezért érdemes belenézni.
De a gigászi pillanatnak ennyi. Persze, az iskolai bagázs életerőre kap a bemutatót megnézve, alig térnek magukhoz, hogy most éppen mit is láttak, mi a franc történt velük.
Kezdenek magukra lelni, fejlődni, kezdik elhinni, hogy többek annál, mint amit eddig csináltak. Jönnek a közös próbák, ez az összecsiszolódás fázisa- nincsenek óriási mozdulatok, se koreográfiák, inkább a szereplők közti vívódásokra, majd megbékélésekre megy rá alkotónk. És betekintést nyerhetünk a mindennapi családi zűrökbe is- ezért is lett ez az alkotás elnyújtva. Tehát ez közel sem a tánclépések tökéletes megtanulásáról, kivitelezéséről szól, hanem messzebbre néz ennél. Jobbá tenni magadat, emelni magadon, legyőzni önmagadat.
A karmesteri pálca Antonio kezében van végig- ez a vezérszerep az életbölcsességeivel, útmutatásaival együtt szerintem remekül állt neki, nem is billent ki belőle.
Volt olyan szilárd, hogy végén a körülmények hajoltak meg előtte, mások tiszteletét ki tudta vívni.
Az IMDb-n adtak neki vagy hat körüli osztályzatot a tízből, ez lehet mérvadó, ha egészében nézem, de engem lekötött a mondanivalójával egyetemben.

Creed: Apollo fia - Vélemények

2022-10-31 09:08.20

Ambivalens érzéseim vannak a Creed kapcsán.
Ryan Coogler híján volt a rendezések során, mikor készítette sportdrámáját, gyakorlatlansága szerintem rányomta bélyegét filmjére. Először is az a helyzet, hogy parányilag követte az elsöprő hatású szériának a jellemzőit, mert valljuk be, hogy homlokegyenest egy másik műfajra lett belőve neki ez a két óra, hiszen ez egy letargikusabb, komorabb hangvételű sportdráma. Még ha mondhatják sokan azt, hogy igen-igen a Rocky első két része azért inkább hasonlít a híres bokszoló kezdeti indulásaival, felemelkedésével egy drámaszerűséghez. Itt szintén erről van szó. Csak eme alkotásunkban Apollo Creed fiának felcseperedését, profi bokszolóvá válásának göröngyös útjába kaphatunk bepillantást.
Magával a drámával nem lenne gondom, csak talán az a problémája, hogy nem túl érdekfeszítő módon van ez vetítve a néző irányába. Eléggé naturalista, földhözragadt keretek mentén mutatja be a fekete fiú álmának hajszolását,- megértem, miszerint ez a talajhoz szögezés sok embernél hiányérzetet válthatott ki, még ha ez által eredetibb sztorit is mondtak fel nekünk.
Rocky Balboa mítosza, történetének eltolmácsolása egy mérföldkő volt a filmezés világában, mely Stallonét a csúcsra röpítette, mellyel kiemelt helyen szobrot állíthattak neki. No meg Sly élete maga volt mindig is A Küzdelem, csakúgy, mint kitalált hősének. Szintúgy millió ember eszméje is ezt képviseli szerte a világon.
A harmadik résztől elmondhatjuk, hogy erősen rágyúrt a szórakozási faktor kimaxolására, sőt, a negyedik felvonással érte el ennek csúcspontját. Kevés olyan motivációs mozi kering ebben a világban, mely azóta is ennyire képes sokunkat megmozgatni, ösztönözni- én is természetesen így vagyok ezzel.
VHS-en láttam életemben először,(akkortájt a DVD-k még gyerekcipőben jártak) ilyen tekercsen megnézni, ha most visszagondolsz, ma is szívhez szólóbb. Rátapaszthatták azt az állítást, hogy irreálisak az összecsapások, amiket láthattunk a nyolcvanas évek elejétől ezekben a részekben, de mit számított, mert a heroizmus, a tesztoszteron, az inspiráció, amiket kaptunk, ezek kárpótoltak mindenért. E mellett volt benne egy nagy adag szív.
Ebben a moziban is akad, ezt nem vitatom, ám valahogy mégsem annyi, mint elődeiben. Michael B. Jordan játssza a kicsi Creedet, aki személyesen nem ismerte sohasem apját, korai nehézségek ellenére álmodik egyet és elmegy szerencsét próbálni Philadelphiába. Később sok-sok unszolás ellenére, de a volt faterjának a vetélytársa, régi cimbije, Balboa lesz a trénere. Innen indul el az ő közös projektjük.
Michaelnek testhezálló a szerep, fizikálisan tényleg rendben volt, összerakta a bodyt erre a két órára, és mikor drámai jeleneteket szabtak rá, akkor is elmondható róla, hogy meglepően jól muzsikált. De mondom, személy szerint mikor Jordan a kivetítőnél árnyékbokszolt, onnantól kezdve ennél jobb filmet vártam volna, ez valahol elmaradt.
Nehéz felérni arra a szintre, amit az egykori énekes, amerikaifutball-játékos, Carl Weathers megtestesített. Mert ő egyébként szűkölködött az emlékezetes alakításokban, kivéve a Rocky, plusz a Ragadozó, amikor Arnold markába belecsap-, ezek megadatottak neki, és élni is tudott ezekkel a mozzanatokkal-, olyan pillanatokban volt benne, melyek köztudatba tették.
Csak vess egy pillantást Carl tekintetére, mennyi érzés parázslott a szemeiben, kiderült egy árva pillantásából, hogy mit jelentett neki az egész bokszkarrier.
Creedben a tréningezős jelenetek nálam visszafogottnak, fakónak tűntek, hol vagyunk azoktól felturbózott, hegyeket megmozgató montázsoktól ? Fényévekre. Nekem az itteniek, ezek a 21. századi felújítottak nem érintettek meg annyira, mivelhogy a perzselő tűznek csak a töredékét éreztem rajtuk.
Ellenben nézd meg a háromban azt a megható pillanatot, majd az edző montázst, mikor Rocky éppen padlón van, összeroppan mentálisan, de érkezik valaki, jön a támasza, felesége, Adrian, aki a Santa Monica-i fényes parton elbeszélget vele, Bill Conti szívedig hatoló zongorahangjaira! Különben eme műben szintén hallható ugyanez a dallamvilág, át van emelve, mikor Sly ott ücsörög a temetőben- ám a kettő közötti mondanivaló mégis más. Visszaslisszolva, pár percre rá pedig besüvít a Gonna Fly Now, a Beachen lévő sprintelés, ki a Marsikusabb faszi ezen a placcon, az izmok szeparációja, kidolgozottsága lassítva megcsillan a napfényben- a mai napig olyan jelenet, mely meghatározó.
Volt még feljebb ettől a szinttől is. Stallone nem restelt rátenni műsorára egy-két lapáttal. A negyedik rész mindent vitt ebből a szempontból. Élete legbrutálisabb meccsére készült fel, A HEROIZMUS ékes példájának méltán lehet nevezni ezt az egymásnak ugrást. Pont Apollo halála váltja ki az ominózus megpróbáltatást. Ott kattan be teljesen Rock, beutazik a hófödte, jeges, didergős cári birodalomba. Egy pajtában sanyargatja magát a világtól elzárva. Ösztönzésképpen viskójának falára teszi ki ellenfelének, az izomkolosszusnak, a gépnek nevezett szőke óriásnak, Dragonak a képét, akit Dolph Lundgren alakít. Iszonyatosan mélyre kell lemennie főhősünknek, hogy valami kincset bányásszon ki majd abból a tátongó mélységből. Vince Di Cola zenéje pedig olyan beleélővé teszi a felkészülés perceit, szintúgy a meccset, hogy most Te is azonnal feltápászkodsz a székedből és elkezdesz valamit mozogni- mintha tegnap vágták volna, olyanok a felvételek, közben majd negyven évesek.
Jó, szóval pillantsunk újra rá a Creedre, mely néhol igyekszik kopírozni a sikerszériát, de nem hagyatkozik rá, hanem tekinthető egy önálló alkotásnak. Összességében pedig a drámai szegmensek a pozitív aspektusai az egésznek, ott néhol nekem is elszorult a torkom, ha másért nem is, de ezekért a percekért mindenképpen figyelmet érdemel.

Disco - Vélemények

2022-10-27 16:01.14

Ez komolyan mondom jólesett.
Egyáltalán nincs eljutva ez a zenés-táncos francia nemzetiségű alkotás, melyre rá lehet aggatni azt, hogy a Saturday Night Fever klónja egy másfajta kivitelben, de ezzel se volt csipetnyi gondom sem. Mondjuk ki, hogy nem az égbekiáltó cselekményvezetések miatt szoktunk tapsolni e műfaj kapcsán, hanem más miatt. Annak jóvoltából, ahogyan érzed magadat nézése közben- és nálam ez teljes mértékben átjött, átrepített egy másik univerzumba, ha nem is sokáig, de erre a 96 percre biztosan.
Fabien Onteniente időutazása a halhatatlan zenei csarnokba. Ráérzett már az első percekben, hogyan kell kezdeni egy ilyen jellegű filmet- a német popegyüttes, Boney M.- 1976-os Sunny dallamára, jujjj azzal a hegedűhanggal, basszusvezetéssel nyomban a bőröd alá kúszik és magába szippant. Fentről a helikopterről tárul elénk a látvány, a hullámzó tengerrel- érezzük, itt és most valami elkezdődött.
Ezzel párhuzamosan a zenei kollekció természetesen kegyetlenül oda van téve. Sőt, ez önmagában nem is lenne akkora truváj, de mikor a film nem duruzsolóbb részei pörögnek, még akkor is érezhető volt Michel Legrand mesteri mivolta, nem véletlenül kapott Oscar Díjat ezen a fronton. Ez finoman érintette a szereplőink belső világát, hogy mi zajlik le bennük- ezek apróbb dolgok voltak, mégis nálam betaláltak. Mint ahogy a gallok városi légköre szintén jót tett a látottaknak. Franciaország északnyugati részén, Felső-Normandia régiójában járunk, a Szajna folyó jobb partján, Le Havre nevezetű településen forgattak, mely az UNESCO világörökségének része- Európa egyik legforgalmasabb kikötővárosa, konténerszállító hajóiról elhíresült, e mellett mesés sziklás partszakaszai vannak.
Hétköznapi embereket látunk a vásznon, akik viszont esténként átváltoznak, levedlik minden gátlásukat produkciózásuk alatt, és a show-business kölykei lesznek. Didiert alakító Franck Dubosc a tartóoszlopa brigádjának. Hoppá! Figyeld azt a Bee Gees pólót rajta, Travoltás nyakékkel, e miatt rögtön adtam neki plusz egy csillagot. Ő az egykori táncos, aki kivénült már ebből az iparból, de újra szeretné faragni márványszobrát és bebizonyítani magának, csapatának, saját fiának, az embereknek, hogy még mindig van keresnivalója, őt nem lehet csak úgy leírni.
Vannak egyébként a szereplők között furcsa arcok. Hogy Jerome Le Bannert már megint honnan szalajtották ide, ez rejtély, vagyis mégsem az, hiszen ennek a városnak a szülöttje, ahol leforgatták ezt a vígjátékot. Különben kész vicc ez a pali miket be nem vállal,- Le Banner a csapos városa kocsmájában, meg a kameraman is. Aztán ott van nekünk Samuel Le Bihan, akire ha ránézel, akkor tüstént az ugorhat be róla, hogy úgy fest, mint egy most szabadult bűnöző. Az ilyen arcok, az ilyen vígjátékokra lettek teremtve, szóval színfoltok mindenképpen.
Csatlakozik a kiscsapathoz, a balett oktató, Emmanuelle Béart, aki jótanácsokkal, mentorálásokkal látja el a többieket, higgyetek magatokban, hogy képesek vagytok porondra lépni. Jó volt őt látni, a nőiessége mellett pedig még színészi kvalitásokat is fel tudott mutatni.
A kihívás adott, felkészülni a táncikálós megmérettetésre. Firtatták, hogy ez a trió nem valami ütőképes mozgásokat varázsol a parkettre. Egy az, hogy ez mégis csak egy paródia, bolondot csinálni magadból, és ezzel kiszolgálni a közönséget- a szórakoztatóipar erről is szól, benne van a nevében.
Másrészről pedig ezek a skacok nem az űrbéli módon kivitelezett tánclépéseik miatt váltak azzá akikké, hanem amilyen életvitalitással, lelkesedéssel nyomták produkciózásukat- elérte bennem is azt, hogy jól érezzem magamat. Ez az egy óra 46 perc erre ment ki.
Azért az a Béart és Dubosc féle egymásba simulás a balett teremben koránt sem volt piskóta. A diszkó királynővel, Donna Summer 1978-as-Last Dance-re- ennek a korongnak a bevezetője figyelemreméltó, na ezt hívják BEVEZETŐNEK!
Bugizás nem megy oly simán, a brigádnál elszakad a cérna- a negatívabb metszéspont a film háromnegyedénél megérkezik. Didier elutazik, hogy átgondolja újra életét- együttesétől a kedvence hallható, How Deep Is Your Love- Milyen mély a szerelmed, erre vágtat át azon a gigászi méretű hídon, amit Pont de Normandie-nak hívnak, rendkívüli építésű, hiszen 215 méter magas és hosszabb két kilométernél is ez a műalkotás,- madártávlatból szemrevételezhetjük.
A finálé ugyancsak ügyesen lett tálalva, Earth Wind & Fire- September, Maurice White volt a főemberük- ez a mai napig egyike a legkirályabb funkyzenéknek. Azzal a lüktető, felperzselő, vadító Ritmikával. Itt meg a kelleténél mélyebben, hangosabban szólt, a loudness rá volt adva- ez még egyet dobott rajta.
És előtte akadt egy momentum, rendezőnk ezt újfent eltalálta, mikor a dizsiben lassítva jöttek le a fiúk a lépcsőn: Akkor már be voltak pörögve, és valami ilyesmit mondtak magukban: Hadd szóljon!
Igen, nálam is szóltak ezek a mozi percek, mert ebben bizony volt lelkesedés.

Abszolút kezdők (1986) - Vélemények

2022-10-22 11:08.54

Julien Temple rendezése, aki számos videóklipet is forgatott élete során.
Lejjebb írok, hogy milyen világsláger fűződik a nevéhez. A brit származású rendezőúr itt sem bánik csínján a zenés egyvelegekkel, Gil Evans támogatásával, mert rendesen elengedik magukat ezen a téren, főleg az első órában. Eléggé töménynek is mondható, és nem ijedt meg a groteszkebb dolgoktól sem, már ami társadalmának mindennapi életének ábrázolását illeti,- ezt igyekszik kifigurázni eme művében.
Az ötletet különben Colin MacInnes 1950-es évek végi életéről szóló könyvéből adaptálták, Eddie O’ Connell főszereplésével, partnernőjeként pedig Patsy Kensit támogatja, aki az Eighth Wonder együttes frontnője volt,- ha van, ami leírja, átélővé teszi a nyolcvanas évek világát, akkor nézd meg tőle azokat a videóklipeket, megfejelve, a Pet Shop Boys- West End Girls-el- mert ezek tényleg ezt közvetítik számunkra egy az egyben.
Szóval, a sztori nem valami érdekes, inkább lagymatag, de műfajához mérten elnézően bánunk vele. Julien alkotása hasonlítható a musicalek frontjához, fellelhető benne a West Side Story beütés is, azzal, hogy vannak összetűzések, e mellett utcán bóklászó fiatalok, emberek összegyűlnek, jól érzik magukat, az elengedhetetlen jókedv jegyében pedig táncra perdülnek. Plusz, korban az ötvenes években járunk, eme kor megjelenítésére ügyeltek a készítők. Továbbá a különböző korosztályok, sőt, nemzetiségek is keveredtek egymással.
Igazat adok azoknak, akik azt mondják, hogy ez a film zűrzavaros, káoszos. Jogos, mivelhogy közel sem egy szokványos vonalvezetést képvisel, csapong ide-oda a témák között. Na és a zenés részek se annyira markánsak.
Annak azért örültem, mikor David Bowie megjelent, ekkor kezdett erőre kapni ez a szűk két óra, csak marha keveset szerepel a képernyőn. Ezt a palit egy hatalmas zenei újítónak tartják, nemhiába kapott hat Grammy díjat, ezt ne felejtsük el. Egyéniséggel bírnak még mindig a dalai. Egy régi olasz korong forgott a tűzpiros sportkocsijában az elsőkben, Volare-ra gondolok, mikor köröztek a brit birodalom utcáin Connellel, eme dal többször is felhallatszódik, visszhangzott a háttérben, mint akusztikus estéken, legalábbis jómagam ott éreztem ilyesmit- azt tudja, hogy miről beszélek, aki élt már át ilyet- iszonyatos feelingje van.
Bowieról elmondanám azt, hogy itt még mindig több kurázsi volt benne, mint a többi szereplőben együttvéve. Ennek a zenés-táncosnak a betétdalát is ő jegyzi, ami megint csak tolt egyet a nívón.
Visszakanyarodva Temple-re, blődség lenne azt felróni rá, hogy nincs érzéke ehhez a műfajhoz, hiszen az ő nevéhez fűződik a világ egyik, hanem legnagyobb Jazz számának videóklipje, az 1984-es Smooth Operator.
Egy akkori feltörekvő nigériai származású énekesnővel az élen, a szofisztikált elegancia megtestesítőjével, akit úgy hívnak teljes néven, hogy Helen Folasade Adu. Ő eleinte csak bárokban zenélt, sőt, ki se mert állni nyüzsgőbb közönség elé, ám ahogy teltek az évek úgy kezdett ambiciózusabb lenni, feljebb lépkedni a ranglétrán, kezdte legyőzni lámpalázát, aztán szerzett maga mellé három zenészcimbit, nem akármilyet. Stuart Matthewman, Paul Spencer Denman, Andrew Hale- ők alkották együttesének alappillérjét, aminek az lett a neve, hogy Sade! Az első albuma is ekkor jelent meg, Diamond Life névvel, innen beindult a gépezet, a világhírnévhez vezető út biztosítva lett számukra. Számtalan klip, zeneszám, turné, DVD-n is kiadtak pár koncertfelvételt.
Például az egyik emlékezetes, az a 2011-es, amit Kaliforniában vettek fel, Citizens Business Bank Arénában, ahol számos sporttal kapcsolatos rendezvényt is tartanak.
Ám mostan a kulturális paletta kapott teret ezen a helyen.
Egy vérprofi brigád koncertezésének lehetünk szemtanúi, játszották az Ő Egy Sármőrt is. Gigantikus kivetítővel dolgoztak végig a háttérben. A trombitás klipszerű intróval, kisvártatva alulról emelkedtek felfelé a zenészek a színpadra. Bejön a konga az elején, utána az a lélekkel átitatott basszusgitár megpengetése, majd AHOGY beindul a szám, az óriási Lion, Matthewman terpeszben áll az árnyékban, azt mondja magában, akkor figyeljetek most rám, Rákezdek! Azzal a káprázatos szaxofonjátékával, ami az eredetit is felülmúlja, végül szép lassan, ahogyan beflangál Sade ezüst nyakláncában, karika-fülbevalójában, a kivetítőn pedig az éjszakai kivilágított New York épületei forognak a vásznon- áhhh, ez nálam a mai napig HIDEGRÁZÓS!
Kis kitérő után, összességében nézve az Absolute Beginners elég halovány eresztés, ám személy szerint nekem nincs gondom ezzel a korszakkal, a zenei műfajt meg egyenesen kedvelem, ezért rábólintok arra, hogy elfogadható.

Veszélyes emlékek - Vélemények

2022-10-16 10:18.11

Helyénvaló kis misztikus thriller.
A nem túl sokatmondó Philippe Gagnon nevével lett ez ellátva. Ami korántsem az „A” kategóriát erősíti, hanem a Tv film jelleget, ez érződött a látottakon. Sebaj, mert én személy szerint elvoltam vele, a tempósság meg végig felfedezhető volt benne.
Egyvalaki miatt pedig persze, hogy sokkal nézhetőbbé vált számomra.
Ez a valaki nem más, mint a kanadai exotikum, a hajdani címlapfotós modell, Emmanuelle Vaugier, aki számos címlapon szerepelt, például a világ egyik leghíresebb férfimagazinjában, a 2006-os februári Maxim magazin kezdő oldalán pózolt közel a 30. életévéhez, akit a Két pasi meg egy kicsi című vígjátéksorozatban láttam életemben először, az akkori formáját nehéz reprodukálni. Emlékezetes, mikor benne volt azokban a vidámabb helyzetkomikumokban a sorozat jóvoltából, Mia „kisasszonynak” bizony volt ott és akkor jelenléte.
Viszont ebben a filmben valami más, ami rögvest eszembe jutott róla, az, amilyen határozottságot mutat a kamera előtt. Nincsenek arra szavak, ahogy belépett egyes rizikós helyzetekbe, ha másért nem is, de miatta egyszeri szemrevételezésre javasolt.
Ezt a mozit Kanadában, Quebec tartományban forgatták, valahol észak-keleten, ahol a hivatalos nyelv a francia, nem véletlen, hiszen ez a nemzet alapította ezt a tartományt 1608-ban. Az erdős környék, a zöld növényzettel, óriási fákkal bizony dobott rajta szépen- engem is megfogott, elsőre figyelmes is lettem erre.
A történetnek a témája fent tudta tartani az érdeklődésemet, még ha akkora izgalmakat nem is rejtegetett magában.
Vaugier egy riportercsajt alakít, aki különféle riportokat készít különböző alanyokkal, sőt, olyan felvételeket csinál, mely átlép egy bizonyos határt, mások magánéletébe is belemászik, ha szükséges. Ezzel az emberek mocskosabb ügyeit igyekszik leleplezni, mely természetesen nem valami korrekt dolog. Ám hacsak a szépet, a pozitív történéseket mutatod a televízióban, akkor annak meg közel sincs akkora hírértéke. Most gondolj bele, hogy mi zajlik napjaink médiájában, és sokan el vannak ezektől a figuráktól ájulva, akik mélyebb, fájdalmasabb, megrendítőbb interjúkat készítenek,- na, de mi nekik akkor a belső motivációjuk ezzel- jobban ne is mélyedjünk ebbe bele- egy szó, mint száz, érdekes ez a dolog.
Tehát, főszereplőnőnk messzire megy az interjúk alkalmával, ezért el akarják tenni láb alól. Ez majdnem sikerül is az üldözőinek, de mégsem. Balesete következtében emlékezetkiesése lesz, ezért újból össze kell raknia a szálakat, segítségére akad egy motivációs előadásokat tartó férfi, aki segít ebben neki- a krimis jelleg is felfedezhető az elvarratlan szálak összerakása alkalmával. A mozi jórészében azt látjuk, hogy főszereplőink menekülnek kettesben a leszámolók elől- ezért írtam fentebb, hogy pörög ez a másfél óra szépen, még ha a jelenetek minőségében, összerakottságában el is maradozhattak attól a bizonyos szinttől.
Olyan volt, mintha egy sorozatból néztem volna egy hosszabb időtartalmú részt, de nem bántam, hogy rászántam a perceket.

Mogambo - Vélemények

2022-10-13 15:32.06

Azért engem nem nyűgözött le annyira.
1953-ban készítették, majd 70 éves alkotásról beszélünk, ez az iramán észrevehető, hiszen lomhán csordogál előre, ez az egyik, amire panaszunk lehet, még ha a régi filmek bizony ezt a lassúságot képviselték általában, akadt úgy, hogy ez okés volt, akad olyan is, mikor nem- ezt el kell fogadni. Kalandfilmnek lett lejegyezve, mely egy óra után indul be, válik kalandosabbá a szafari alkalmával.
Inkább a színészi játék az, ami megfoghat, amiben fellelhető némi spiritusz, amire lett kiélezve ez a szűk két óra. Három korszakalkotó színésszel lett megtűzdelve, Ava Gardner, Grace Kelly, Clark Gable.
Filmbéli szerelmi háromszögnek is lehet ezt a hármast nevezni, hiszen közöttük alakulnak ki az érzelmek. Igen, érzelmek, itt ezekről válthatunk eszmecserét. Mivelhogy ekkortájt ezek domináltak, a mérleg nyelve jócskán erre billent, ma már mondjuk ki, az érdekkapcsolatokra, tisztelet a kivétel, meg hát napjaink értékrendje jóval másabb, mint évtizedekkel ezelőtt. Ilyen látásmóddal is érdemes ezt az alkotást nézni.
Szóval Hollywood három arcát láthatjuk, ahol nekem Kelly kicsit kilóg a sorból. Értem én, szerepe ezt a visszahúzódó, szürke kislányt testesítette meg, de nálam elszürkült ebben a mezőnyben. A Golden Globe díja meg érdekes, még ha az Akadémia ezt ezekben az időkben előszeretettel osztogatta, főleg azoknak, akik reflektorban voltak, közel a tűzhöz.
Oké, lépjünk egyel feljebb, Ava Gardnerre, mit is mondhatnék róla, talán azt, hogy jól hozta a dörzsölt nő szerepét, aki oda van a szafari vezetőért. Mindenféle női praktikával szeretné magához édesgetni. Volt jelenléte, ez látszódott, nem lehetett csak úgy sarokba szorítani, tényleg nem volt rossz, de csak ennyit tudok rá mondani, hogy nem rossz, vélekedésem szerint tudott volna még tenni az alakítására egy-két lapáttal, ha akar, de ez így sikerült.
Végül a hármasból Gable, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a legerősebb pontja ennek a filmnek. Ő szerepel a jelenetek kilencven százalékában, és hozzáteszem, bizony jól teszi mindezt. Elhittem róla, hogy tényleg egy szafari vezetője, aki képben van munkáját illetően, tudja, hogy mikor mit kell csinálni, neccesebb helyzetek alkalmával is megőrizte hidegvérét. Fellépése pedig vitathatatlanul átjön így képernyőn keresztül is. Aztán még valami, a mellékszereplők, a szavannán lévő segítők nem maradoztak le oly mértékben ettől a három kiemelt színésztől sem.
Az első órahossza az afrikai táborban zajlik, ilyenkor a színészi játék lett előtérbe helyezve, a kalandosabb részek csak ezek után kezdődnek, mikor antropológusunk felvételeket szeretne csinálni a vadonban. A túra alkalmával kapunk egy kis biológia órát is az állatokról, sőt, bennszülött törzsek szintén feltűnnek. Hiányoltam, hogy a túrának nem volt igazán izgalma, ez elmaradt, a szereplők lelki vívódásaira lett téve inkább a fókusz. Mi zajlik le belső világukban, mit érezhetnek a másik iránt, mely ezt a kalandosabb filmet keverte a romantikával.
Aláírom, miszerint az idősebb korosztálynak jobban bejöhet, és főleg a női nemnek.

Nápolyban kezdődött - Vélemények

2022-10-11 18:25.22

Tagadhatatlanul olaszos jellegzetességgel bír ez a mű.
1960-at írunk, a színes filmek ez idő tájt már kibontakoztak, itt is ilyen színárnyalatokat szemrevételezhetünk, a miliő szempontjából fontos, mert ez sokat dob a szebb kivitelhez. Az amerikai Melville Shavelson rendezése, melyet DVD-n is kiadtak. Két pazar színész közreműködésével, értem ez alatt Sophia Lorent és Clark Gablet. De e felett van valami, ami még inkább elragadó ebben a moziban, az nem más, mint a környezet.
Capri csodás szigete tárul elénk, mely a Nápolyi-öböl déli részén fekszik, Sorrentói félszigethez közel. Szemmel láthatóan régi felvételeket kapunk a szigetről, mégsem érezni ezt oly mértékben régiesnek, mert a színesebb mivolta miatt hihetetlenül jól átjön a képernyőn keresztül, mintha mi is ott lehettünk volna egy adott ideig- bennem ezt el tudta elérni. Mind a messziről felvett panorámaképek, mind a sziget belsejében, a főtéren zajló igazi mediterrán nemzetre illő hangulat érezhető, főleg az éjszakában. A Marina Grande kikötővel, ahol a filmes képkockák javarésze lett felvéve.
Evickéljünk rá színészeinkre. A volt katonát, Gablet utoljára a 30-as évekbeli tekercsen láttam, azokban az időkben elég fiatalos volt, azóta nemigen néztem tőle filmet. Itt amúgy Charles Bronsonra hasonlított ezzel a bajusszal, így idősödve még inkább elmondható ez róla, ám nála is karizmatikusabb volt ez a férfi. Ha stílus van, akkor minden van, tartja a mondás- hát neki volt belőle tonnányi. Olyan kegyetlenül jól állt rajta az öltöny, hogy én is csak néztem egyet. Aztán erre még ráspékelt a színészi adottsága, fellépése, amit mutatott, sőt, áradt belőle a természetesség. Neki ez volt az utolsó alakításainak egyike, hiszen ebben az évben ment el az élők sorából, mindössze 59 évesen, szívkoszorúér-trombózisban.
Most forduljunk rá a dívánkra, Lorenre, aki hozza, amit hoznia ildomos. Nem ez élete filmje, sem élete alakítása, de hát Loren az Loren, őt nem lehet csak úgy mellékvágányra tenni. Azért megvoltak a percei, mert hát villoghatott a kamera előtt táncikálásai, éjszakai klubban lévő fellépései alkalmával. A fő attrakció pedig az elhíresült Americano dal, mely fent van a világhálón is milliós nézettséggel, pedig mondom, ősrégi felvételekből van összerakva, mégsem gagyi minőség, ezt az is alátámasztja, hogy sokan vevők voltak megnézésére.
A sztori ahhoz képest rendben van, hogy egy habkönnyed musicalszerű vígjátéknak lett titulálva, mi több, a fiúcskával, Mariettoval meg lett színezve, aki beleillik ide, szépen muzsikált összességében. Gable játssza a hatalmas amerikait, ő utazik be erre a kis szigetre, hogy felkeresse testvérének árván maradt gyerekét, nagyvonalúan segítsen a rokonain. Ám erre a gyerekre a Luciának hívott nagynénje vigyáz, ebből kerekednek ki majd a bonyodalmak, hogy a fiúcskának mi lenne a legkézenfekvőbb, ami a nevelését, és a jövőjét érinti. Ebből kifolyólag lesznek nézeteltérések, melyek érintik szereplőinket, akik színészi játékára nem lehet panaszunk. Viszont Lorennek kevés a drámai része, ezért jutottam arra az állításra, hogy a vártnál halványabb pár fokkal, bár ő csettintésre tudott érzelmeket produkálni, ha kellett. Továbbá a dívára jellemző tartása megkérdőjelezhetetlen, és a fiatalkori Arcszerkezete pedig a mai napig Legendás!
A látványtervezőknek kalaplengetés, adtak a külsőségekre,- ebben a bő másfél órában mindenki patentosan lett felöltöztetve. E mellett a környék tényleg mesés, a szereplők jóvoltából elkalandozhattunk különböző helyekre, zegzugos öbölrészekre a szigeten belül, egy körutazásra is kaptunk jegyet ez által.

Mocsok (2013) - Vélemények

2022-10-10 18:16.16

Irvine Welsh regénye adta ennek a filmnek az elkészítésének ötletét, melyhez a sokak által kedvelt Trainspotting is köthető.
Jon S. Baird rendezte, mely az előbb említetthez is hasonlítható, csak itt egy ember lett központba állítva, nem pár drogos fiatal mindennapjait mutatja be.
Megosztó mivolta sem véletlen ennek a kult. státuszra törekvő alkotásnak, hiszen messze állnak a látottak a középutak keresésétől, vagy rábököd, hogy igencsak nézhető számodra vagy egyszerűen a világból is kiszaladsz miatta.
Kétségtelenül a brit fekete humor eluralkodik ezen a másfél órán, amely tele van szó szerint mocskos, meghökkentő jelenetekkel, már a cím is találóan előrevetíti, hogy mi vár ránk ennek nézése közben.
A sztori nem túl erős, a forgatókönyv szerintem vérző pont. A krimi szálra értem, a megfejtendő rejtélyre, tettesek előkerítésére- ezek elég mellékesek, ki kell mondani, amolyan semmilyenek. Még ha az őrsön lévő fazonok kifigurázása belefért egynek, de ennyi.
Ám mégsem lehet mellőzni csak úgy ezt a mozit, mert egyvalaki miatt döbbenetes intenzitású. Figyelem! Ez a valaki nem más, mint James McAvoy. Mindenféle illetlenség nélkül mondva baszott kemény, amit itt lenyom.
Egy előléptetésért törtető skót nyomozót alakít, aki szinte mindenkivel szemét módon viselkedik, és mindenkinek alátesz, ahogy csak bír. Senkire nincs tekintettel, saját elveinek él. Persze, megkapjuk, hogy miért ilyen, hiszen a felesége és a lánya sincs vele, ebből kifolyólag önmarcangoló életet kezd el folytatni. Belül rombol, ahogy csak tud. Egy látszat spanja azért akad, az a szemüveges Bladesey, akit Eddie Marsan alakít- mekkora színfolt ez a kicsi muki, ha ránézel, akkor már ez önmagában mosolyra csalhat téged, úgy hogy semmit sem csinált még, csak állt egy helyben, mint egy faszent. Na, és amikor ott bugizott Hamburgban a csajok gyűrűjében- ez teljesen morbid volt pozitív értelemben. Aztán Bladesey csinos nejének is akadtak remek beköpései, melyek erősítettek a látottakon.
Menjünk odébb, mivelhogy ebben a moziban a morbidnak mondható események burjánzanak: drog, depressziós hangulat, prostik, bűnözők, sztriptízbárok- tehát nagyon a zavarosban vagyunk,- ezt rendezőnk végig érzékelteti is bizony nekünk.
McAvoy még mindig a képernyőn tobzódik, abszurdnál abszurdabb dolgokat csinál. Semmi sem szent neki, ami az életvitelét illeti. Óriási mélységei és magasságai vannak ennek a Bruce Robertson nevezetű fazonnak. Gyógyszereken, tablettákon, pián él, fájdalmának csillapítására ezt használja, de ezek visszájára sülnek el, mivelhogy sokszor hallucinál, képzeleg, és az embereket torzan látja,- bevágott képekkel kapjuk ezt. A múltbeli Érzelmei pumpálják előre, ez a hajtóereje, melyek mocskosabb dolgokra is késztetik.
Ám mikor találkozik azzal a valakivel, aki hasonlít a feleségére, akkor meglágyul, kinyílik egy kicsit, segítő kezet nyújt a másik felé. Szívmelengető volt ezt látni tőle, hogy képes jobb ember lenni ennek láttán azokban a pillanatokban, percekben.
James vitathatatlanul óriásit alakított, és VALÓS érzéseket prezentált felénk, melyek a film megnézése után is belénk éghettek, nem hagyhattak nyugodni. Sőt, bevallom, akármilyen beteg film, de miatta többször is megnéztem, mert ő az igazi ereje ennek az egésznek.
Valamit még illő kiírnom, a zene, Clint Mansell dalválasztásai remekek, rávarázsol némi hangulatot. Főleg a kezdőben hallatszódó, és a lezárás: Billy Ocean- Love Really Hurts Without You- A szerelem irgalmatlanul fáj nélküled.
Megértem a kritikákat, az elutasító kommenteket, azokat, akik a hátuk közepére nem kívánják ezt a kifordult, őrült alkotást.
De nálam ennek ellenére bejött.

A lopás művészete - Vélemények

2022-10-09 18:18.21

Nem rossz, annak ellenére, hogy holnap már lehetséges el is felejted.
Heist mozi, Kurt Russell főszereplésével, akit nem tudom mi lelt ezekben a hónapokban, ám kinézetre elég lestrapáltan festett végig a képernyőn. Hol vagyunk már a nyolcvanas évekbeli formájától, Tequila Sunrise-os menőségétől. Itt még korához képest is finoman szólva gyűrötten, meggyötörten mutatkozott, akkora alakítást pedig nem kellet beletennie, mármint, ami ezt a filmet illeti.
Rablásos kriminek is hívhatjuk ezt a másfél órát, aminek egy igencsak pozitív tulajdonsága akad, ami az, hogy van tempója az egésznek, nem ül le, nem fárad el. Mennek a percek, és a képernyőhöz szegezheti tekintetünket. Eleve a lopás eltolmácsolása önmagában érdekességgel bír. E mellett jók azok a kulturális betekintések, melyek egy teadélutánt is igénybe vehetnek.
Egy brigádról szól a sztori, akik különböző értékes festményeket, relikviákat lopnak el különböző helyekről, úgy hogy csinálnak egy másolatot, ők meg lenyúlják az eredetit. Például a francia festő, Paul Gauguin festményét, aki a posztimpresszionizmus legnagyobb alakja volt a 19. században.
Csakhogy megbicsaklik egyszer az akció, így hát a bosst alakító Russellt dutyiba vágják hosszú időre. Ennek az oka a brigád másik esze, Matt Dillon, aki miatt szívnia kell sokat a górénak,- ezt nem lehet semmissé tenni. A múlt lezáratlan marad ideig-óráig.
Mikor kikerül főszereplőnk a zárkából, eleinte csak kaszkadőrmutatványokat csinál a közönség örömére, ha kell, akkor össze is töri magát értük, mindent a közönségért filozófiával. Utána kérik fel az újabb megbízatásra, melyet győzködések ellenére, de nagy nehezen elvállal- a rablás felépítése jól megkoreografált- kínált nekünk figyelmesebb perceket. A vágások is némi egyénibb módon vannak megcsinálva Geoff Ashenhurst jóvoltából. Ám valahogy lehetett volna ennél jóval izgalmasabb. A karakterek azért hiányt szenvedtek, ezt kárpótolta a lexikális visszatekintés, a bölcsességek hada, melyek igazságtartalommal bírtak.
És a csavar természetesen ütősre sikeredett.
Még egyszer leírom, ennek a mozinak van dinamikája, ha veretesebb erényei nem is akadnak a felsoroltakon kívül, de kikapcsolódás gyanánt próbát lehet tenni vele.

Majd' megdöglik érte - Vélemények

2022-10-09 16:38.26

Bizarr egy film.
Gus Van Sant kliséktől mentes rendezése, mely máig megosztja a közvéleményt. Egy az, hogy a szereplők eltolmácsolása alapján kapjuk meg a történetet, mely tetemesebb csavaroktól mentes bűnügyi krimivé avanzsálódik, tehát nem mondanám annyira azért közel se vígjátéknak. Körbe lengi ezt a művet valamiféle furcsa hangulat, mely vagy magába szippanthat és lelsz benne némi affinitást vagy kikapcsolásra kárhoztatott. Három főszereplőre lett itt kihegyezve minden, akik nem rosszak. Egyvalaki pedig dögös, aki a legtöbbet szerepel a képernyőn, az nem más, mint Nicole Kidman.
Egyszer, régebben megkérdezték Tom Cruiset, hogy mit érez Kidman iránt, ő meg beszólt a riporternek toltál hidegen, keményen- Ne akard ezt tudni! Igen, érthető itt ennek láttán, hogy mit érezhetett iránta. Bele se merjünk ebbe jobban menni.
Szóval, ez Nicolenak a one woman showja, aki egy kezdő riportert alakít, világhírnévre szeretne törni, szinte bármilyen eszközt felhasznál erre gátlástalan módon. Matt Dillon a kiválasztott palimadár, akivel összeházasodnak, de magánéletük gyatra, mert ez a nő csak a munkájának él. Dillon halvány, mivelhogy szerepe eléggé mellékesen lett ábrázolva.
Az eseményeket, amik folynak a szereplők körül, ezeket különböző figurák tolmácsolják el nekünk, amik néha mosolyra is deríthetnek.
Főszereplőnőnk diákokat interjúztat, hogy belelásson a mindennapi életükbe, kik ők, mit csinálnak, kik akarnak lenni. Őket hálózza be a felvételek érdekében, innen kerekedik ki a viszony egy fiatal sráccal.
És igen, Joaquin Phoenix, kiemelt fókuszt érdemel, aki bravúrosan jól játssza a nincs ki a négy kereke jellemzőkkel bíró csávókát. Aki idővel beleesik riporternőjébe, és brutális cselekedetre is képes Érte. Pont akkor kattan el teljesen az agya, mikor a kettejük közös jövőjére gondol, sőt, rendezőnk ezt pedig bevillantott képekkel érzékelteti számunkra, amikor ketten éppen szeretkeznek- elgondolkodtató, hogy mit indíthat el benned.
Mondom, ez Kidmannek a másfél órája, aki nemcsak az énekesi pályát bitorolta később, hanem mint színész sem volt éppen utolsó ezekben az időkben.
Nehéz hova tenni ezt a filmet, már ezért is megér a megnézése egy misét.

Aranyszem - Vélemények

2022-10-09 11:07.45

Pierce Brosnan patinás Bondjának jeles képviselője.
Legelső szerepe a brit titkos ügynök színeiben. 1995-ben járunk, ez a GoldenEye, az Aranyszem. Nézz rá arra a mesteri Blu-ray borítóképre, mikor a hátrafésült hajú Bros szenvedélyesen megcsókolja partnernőjének, Izabella Scorupconak a nyakát, hátul meg tartja a pisztolyt az aranyszínű mandzsetta gombos ingében- az intimitás és a veszély ötvözetének nyugodtan lehetne mondani. E mellett kétségtelenül egy ilyen képpel célszerű ábrázolni, hogy megtudd ki is valójában James Bond!
Ez idő tájt a széria kicsit lecsengőben volt, lógott a levegőben. Kellett valamiféle komolyabb durranás hat év után, hogy végre újra abba a skatulyába tegye magát, ahová mindig is tartozott. Jött Martin Campbell, aki felrázta az egészet, zeneszerző pajtijával, Eric Serraval együtt, e mellé érkeztek a mesés helyek, amik még inkább turbóztak a látottakon.
Tüstént ugorjunk az intróra, amit illő kiemelni, mert valami piszkosul jól meg lett koreografálva. Svájc a helyszín, a világ egyik legnagyobb boltívgátja, a Verzasca folyón, ott van az a szemkápráztató gát, orbitális építésű objektum, hiszen 380 méter hosszú. Ügynökünk pedig 220 méterről ugrik Bungee Jumpingot (egyébként a valóságban Wayne Michaels kaszkadőr ugrotta), úgy ereszkedik le a titkos bázisra.
Serra taktusai ütemezik nekünk végig a feszültséget, a csörgődobbal, haranggal, egyéb különböző hangszerek megtámogatásával. Sean Bean mint társügynök belépése. „Egyedül vagyok”, a válasz erre: Mind egyedül vagyunk!- az egyik legigazabb mondat az ő szemszögükből. Kettejük közötti párbeszédek nincsenek túlbonyolítva, mintaszerűek, frappánsak. A kezdés ütemszerűen megy előre, jön a gubanc, mivelhogy „a pajtit” elteszik rögvest láb alól. Pierce egymagába marad, egy rahedli orosz katona dolgozik ellene, innen kivergődnie szinte képtelenségnek tűnik. A minden és a semmi határán mozog abban a pillanatban, de hát az egetrengető Büszkesége nem engedi, hogy összeomoljon. Aztán az arcába nyomják a híres mondatot: Nem fogsz nyerni. Gondolja magába, még csak most veszem elő az eltántoríthatatlan cselekvőképességemet, pozitív attitűdömet.
És igaza lesz, mivelhogy kisvártatva érkezik a motoros ugrás, ami látványilag káprázatosra van alkotva. A zuhanó repcsi megmentése, amit a szürrealitás szüleményének jogosan fel lehet írni, de ennek a bevezetőnek ez is jól áll. Megkérdőjelezhetetlenül akad „pár” ilyen irreális akciózás, ekkor, ezekben az időkben bizony ezt favorizálták, Campbellnél sincs ez másként. Ha szőrös szívűek akarnánk lenni, akkor elmondhatnánk, hogy pont a Casino Royale a valósabb kivitelezése miatt többet ér összességében. Sőt! Daniel Craig tényleg asszisztált A KIRÁLYNŐNEK, II. Erzsébetnek, a 2012-es londoni Olimpiának a reklámja jóvoltából, amit különben Danny Boyle rendezett.
Ám az Aranyszemben Brosnan személye a rendkívüliséggel párosul. Éles, dinamikus, minden mozdulata vezérelt, még stílszerűség is ötvöződik a kegyetlenségével- így hát ráaggatható az a szó, hogy: Profi! A bevezető lezárása is ráslisszol erre a szóra, merthogy végül szétrobban az egész erőd, úgy csúszik be Tina Turner slágere, mely méltán nevezhető a legbondosabb betétdalnak.
Kis kalandozás, lemegyünk délre, a Cote d’Azurre, a hegyekbe, Monte Carlo környékére, ahol sportkocsis száguldások kerülnek képernyőre, mely szerves része a franchise-nak.
Utána be az északi sarkvidékre, Severnayaba, egy elbújtatott főhadiszállásra, mely Oroszországhoz tartozik, ahol számítógépguruk ügyködnek, akik akár különféle rendszerekbe is képesek betörni. Direktorunk nem fukarkodik a thriller elemekkel, véres mészárlást kapunk, amit csak két ember vészel át. Közben feltűnik a parancsosztó, Judi Dench, akit most láthatunk első ízben ebben a szériában, itt szemmel láthatóan elég visszafogott jellemzőkkel bír, majd később a Craig féle Bondokban jobban kibontja szárnyait.
Utazás a keleti régióba, Szentpétervár, varázslatos főtérrel, ódivatú járgányokkal, országra jellemző épületegyüttesekkel, templomokkal, még ha ma már azért sajnos másféleképpen, negatívabban gondolhatsz erre a nemzetre, ám külcsínben volt benne mindig is valami.
És kérem, a nőiesség, Izabella, aki kémiában van a 007-el, a mozi közepe után kezdenek együtt mozogni, ebből kifolyólag érkeznek az akciók. Az emlékezetes tankos jelenettel a főutcán, mikor ügynökünk bevágja magát a gigantikus masinába- azok a hanghatások rányomnak eme szegmens ütőképességére.
Akad még néhány ilyen. Szóval a mozi tartalékai nem merülnek ki, a szövegkönyv ugyancsak frappáns.
Tehát rendezőnk sorozatának felrázása sikeresen megy végbe, sose rosszabb kivitelt. Eric zenéje szintúgy méltó lecsengetés, mikor valamibe még emóciók is szorulnak, Experience of Love nevezetű dalra gondolok.

1 2 3

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk