Fórum - Ifjú regényírók (akinek készül, akié kész van és aki tervezi) (18. oldal)

elejére ... 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 ... végére

819. Fémszívű (2008-09-16 22:32.10)   - (válasz Seiya 817. hozzászólására)

Köszi édes.)))

818. Fémszívű (2008-09-16 22:31.52)   - (válasz Kirschakos 816. hozzászólására)

Köszönöm.

817. Seiya (2008-09-16 22:30.29)   - (válasz Fémszívű 804. hozzászólására)

elolvastam, ügyes vagy! :)

816. Kirschakos (2008-09-16 22:30.21)   - (válasz Fémszívű 815. hozzászólására)

Hmm... hát ez szomorú, részvétem.

815. Fémszívű (2008-09-16 22:24.32)   - (válasz Kirschakos 814. hozzászólására)

A legtöbb családtagunk rákban halt meg. Ezért használtam az "átok" szót

814. Kirschakos (2008-09-16 22:23.24)   - (válasz Fémszívű 813. hozzászólására)

óh..szóval nálatok valaki abban szenved? Sajnálom. Mondjuk sejtettem, hogy valami személyes indíttatásból írtad.

813. Fémszívű (2008-09-16 22:21.57)   - (válasz Kirschakos 812. hozzászólására)

Ez azért lehet, mert majdnem minden családban előfordul a rák. Nálunk egyszerűen egy átok.

812. Kirschakos (2008-09-16 22:20.02)   - (válasz Fémszívű 811. hozzászólására)

Persze, hogy az már a témájánál fogva is, de amellett kemény is mert olyan sokkoló.

811. Fémszívű (2008-09-16 22:19.05)   - (válasz Kirschakos 810. hozzászólására)

Én szomorúnak érzem.

810. Kirschakos (2008-09-16 22:18.18)   - (válasz Fémszívű 809. hozzászólására)

tényleg az. Leeandra rátapintott a lényegre.

809. Fémszívű (2008-09-16 22:17.13)   - (válasz Leeandra 808. hozzászólására)

Köszönöm.)))

808. Leeandra (2008-09-16 22:16.25)   - (válasz Fémszívű 804. hozzászólására)

Ez kemény. Elismerésem.

807. Kirschakos (2008-09-16 22:15.26)   - (válasz Fémszívű 806. hozzászólására)

Értem. :))

806. Fémszívű (2008-09-16 22:14.41)   - (válasz Kirschakos 805. hozzászólására)

Ez egy másik történet.

805. Kirschakos (2008-09-16 22:13.13)   - (válasz Fémszívű 804. hozzászólására)

wow...ez elég nyomasztóra sikerült Fémszívű:) Ez ahhoz a történethez kapcsolódik amit még múltkorában mutattál - mert ott is volt egy Őrző vagy mi - vagy ezt még nem láthattuk itt?:)

804. Fémszívű (2008-09-16 22:05.18)

A Félelem Temploma (elbeszélés) (az apám emlékére.) "Álmomban különös helyen jártam. Egy gyönyörű vízesés közelében, mely különös módon visszafelé folyt. Rácsodálkoztam.A part egy rétből, és egy erdőből állt.Én a réten álltam, de furcsa módon semmilyen állat-még egy bogár sem-volt a közelemben.Még a vízesés hangját sem hallottam. Különös, nyomasztó csend borult a vidékre. A vízesésből váratlanul egy alak bontakozott ki, de az volt a furcsa, hogy a ruhája nem látszott nedvesnek. Az alak magasnak, vékonynak tűnt. Hosszú, ősz haja lobogott a háta mögött, a szakálla a földig ért. Szeme zölden ragyogott. Fehér selyem köntöst viselt. Kezében hosszú, aranybotot tartott, melynek fejdísze kobrára emlékeztetett. Kiért a partra, olyan gyorsan, mintha csak futóversenyen vett volna részt, ennek ellenére nem tűnt izzadtnak. - Légy üdvözölve, ifjú barátom.- mondta az öreg szelíden. - Feltételezem, nem tudod, hogy hol vagy? - Nem, tényleg nem. - feleltem óvatosan. - Ez itt az Átjáró- mutatott körbe, majd meghajolt. - Az én nevem pedig Őrző. - Az én nevem... -kezdtem, de félbeszakított. - Tudom a nevedet, és azt is tudom, hogy miért vagy itt. Mert az utad végére értél. - Az utam végére értem? - Úgy értem, hogy haldokló vagy. - Igen, az vagyok, mert leukémiában kínlódom, és nincs több időm két hónapnál. - aztán körbenéztem.- Mi ez a hely egészen pontosan? -Ahogy mondtam neked ez az Átjáró. Átjáró, amely a Túlvilágra vezet. Őrzőm, hogy ne juthasson át illetéktelen. - Kik számítanak illetékteleneknek? -Azok, akik nem békültek meg az elmúlás gondolatával, és azok, akik félnek tőle. - Én nem félek. - mondtam határozottan. Ó, dehogyisnem, te is félsz. Csak elfojtod magadban. - mondta szomorúan. - Én tudom, hogy félsz, és azt is, hogy mitől. - Na és, mitől félek? - Erre magadtól kell rájönnöd.Én nem segíthetek. - és ha rájövök, átléphetek a Túlvilágra? - kérdeztem. - Igen persze. -felelte. - És mi van Odaát? Erre Őrző felnevetett. - Majd megtudod, ha átmégy. Addig vár rád a Félelem Temploma. Az Átjáró eltűnt.Helyébe egy sötét, nyirkos hely került, de még , de még a ködön át is kivehető volta templomra emlékeztető épület. Tiszta feketében tornyosult a magasba. - Hol vagyok? - kérdeztem. - Ez itt a Lélek Fájdalma. A te lelked fájdalmat is érez, nemcsak félelmet, mert elmegy tőled végleg. - az épületre mutatott. - Ez pedig nem más, mint a Félelem Temploma. Be kell lépned ide. Az Őrző rávert a fekete kapura, amely hangtalanul kitárult, és én én beléptem. Az egész Templom feketében díszelgett, még a keresztek, , sőt az oltár, illetve az az ezer gyertya is amely világosságot sugárzott magából. Más fényforrás nem volt. - Nyomasztó hely. - jegyeztem meg. - Na igen. - mondta az Őrző. - Tényleg az, de rózsaszínre mégsem festhettük igaz?Az nem volna ideillő. - Nekem mit kell tennem? - Csak beszélgetned kell velem. Ez a dolog lényege. - De... miről beszéljek? - Magadról. A félelmeidről, és bármiről ami fáj neked. - miért kellene erről nekem beszélnem? Az Őrző furcsán nézett rám. Hogy megszabadulj mindezektől. - mondta végül. - És ha nem sikerül? - kérdeztem szorongva. Felsóhajtott. - Akkor nem léphetsz át a Túlvilágra. A Lelked az Élet és a Halál közötti úton megrekedve fog bolyongani. Viszont a tested ott marad a kórházban. Mozdulatlan lesz. Nem fog érezni semmit." Ekkor ébredtem fel. Éjszaka volt, és én a kórházi ágyamon feküdtem. Csak képzelődtem volna, vagy tényleg megtörtént? Álom volt, vagy valóság? Az Őrző tényleg létezik, vagy csak gyógyszeres hallucinációim képzelete szülte? Vajon, mitől félhettem én?Erre kellett választ találnom.Csakhogy az ember ritkán látja az erdőtől a fát. És ráadásul a gyógyszerek sem segítettek. Elmúlasztották ugyan a fájdalmat, de csak rövid időre. Nekem viszont nem volt sok időm. Rá kell jönnöm a megoldásra. Nincsen más választásom, függetlenül Őrző, vagy a Félelem Temploma létezésétől. Azt is tudtam, hogy nem ezen az éjszakán fogok rájönni az igazságra. Ezért megpróbáltam visszakönyörögni magam az álmok kapujába, de nem sikerült. Amikor világosodni kezdett még fent voltam, de a nappal semmivel sem volt jobb az éjszakánál, sőt még inkább rettegéssel töltött el.Tudtam, hogy mennyi fájdalom fog érni. Ettől még nyomorultabb lett a hangulatom. Az egész kórterem ébredezni kezdett.Megjelentek a csinos nővérkék. Vidámak voltak, és nevetgéltek.Kár, hogy én nem tudtam együtt nevetni velük. 2007.szeptember 11.

803. Kirschakos (2008-09-16 21:56.16)

„ Életem hosszú évei lassan véget érnek, ezért írom e naplót, hogy mielőtt még az öregség – eme csúf, legyőzhetetlen kór – megbomlasztaná elmém, legyen mit papírra vetnem, hogy megőrződjön a titok, mely oly sok esztendőn át gyötört éjt-nappallá téve, sok boldogtalan percet okozván. Titok, amit kapzsiság és becsvágy szült, hogy szerelembe torkolljon, melyet a legnagyobb fájdalom kövessen, mit valaha csak átélhettem. De hadd kezdjem az elején! A nevem Titus Meriré, egy gazdag egyiptomi család sarjaként láttam meg a napvilágot a fáraók földjén. Imádtam Egyiptomot kiskoromtól fogva. A sivatag szinte vonzott magához, a Nílus megbabonázott. A sors iróniája, hogy félig rómainak születtem, mivel apám római katonaként szolgált a seregben. Sosem vágytam apám hazájába, de mily különös a sors, hogy most mégis itt végzem be életem. Róma dicső városában, hová elmenekültem és elrejtőztem. Súlyos bűnt követtem el, de az istenekre esküszöm, nem bántam meg! A gyilkosságot még Egyiptomban, Alexandriában követtem el, alig harminc évesen. Hidegvérrel és minden bűntudat nélkül tettem meg. Ezen cselekedetemhez vezető események akkor kezdődtek, mikor találkoztam egy Caius Marcus Asellus nevű férfival. Gyönyörű nap volt, a Nílus áradása megkezdődött, az emberek ünnepeltek. Én éppen a kikötőben felügyeltem a család egyik hajójának berakodását, mely datolyát, értékes balzsamokat és ritka fűszereket készült szállítani görög földre. Már egy éve átvettem apám üzletét, aki a leggazdagabb kereskedők egyike volt egész Egyiptomban. A római akkor toppant elém, mikor a hajó felhúzta a horgonyt, és a kapitány kiadta az indulási parancsot. Marcus Asellus magas, erős testalkatú férfi volt, göndör fekete hajjal és kék szemekkel. Ajánlás után keresett meg, mivel azt állította, hogy olyan kincs van a birtokában, amint túl akar adni, de a pénzből le is akar telepedni Egyiptomban. Ebből sejtettem, hogy értékes tárgyról lehet szó, amin hamar visszaszerezhetem a kiadott költséget, akár meg is duplázhatom, ha lesz kinek eladni. Kértem, hogy mutassa meg, de azt mondta nincs nála, ezért kért, hogy kísérjem el lakásáig, mely az egyik közeli fogadóban helyezkedett el. Az úton feltűnően nyugtalannak tűnt és állandóan környezetét kémlelte. Viselkedése felkeltette figyelmem és még kíváncsibbá tett. Megérkezvén a fogadóba, bezárkóztunk szobájába, hol kést vett elő övéből, majd kifeszítette a padló egyik deszkáját. Kisebb, rongyokba burkolt csomagot emelt ki a nyílásból, amit letett az asztalra. Helyet foglaltunk és ő felfedte a csomag tartalmát. A rongyok alól egy aranyozott ládika került elő, ami már maga tetszetős volt, de az igazi érték benne rejtőzött. Felpattintotta a fedelet és bekukucskáltam a dobozba. Szemeim tágra nyíltak, lélegzetem elakadt a látványtól, s csak tátogtam, mint a partra vetett hal. A kézfejemnél alig nagyobb, csiszolatlan kék gyémánt hevert előttem, melyen megcsillant az ablakon besütő napsugár. Abban a pillanatban arra vágytam, hogy az enyém lehessen, ezért habozás nélkül megkötöttem az üzletet a rómaival és, bár az árat magasnak találtam, hajlandó voltam kifizetni, de előtte tudni akartam honnan szerezte a követ. Marcus Asellus megértően bólintott, majd hosszas hallgatás után mesélni kezdett… Róma hadjáratot indított Ázsiába, hogy megismerje és meghódítsa a Keletet. Marcus Asellus a légióban szolgált Licinius Lucullus seregében, mely átkelt a Tigris és Eufrátesz folyókon, hogy megütközzenek VI. Mithridatész, pontusi királlyal, aki ezeket a területeket uralta. Lucullus, Sulla hadvezéreként tűnt ki a háborúban, mely sokáig elhúzódott, de végül a rómaiak győztek, és hatalmas hadizsákmányt szereztek Ázsiából, melynek felvonultatása három teljes napig tartott. A fogás Lucullus birtokába került, miután Ázsia tartomány helytartójává nevezték ki. A kincsek hatalmas vagyont jelentettek, és köztük volt a gyémánt is, amit Kék Szemnek neveztek. A gyűjtemény egyik legértékesebb darabja volt, amit Lucullus állandóan magánál tartott, szinte mániákusan ragaszkodott hozzá és senki nem mehetett a kő közelébe. A helytartót megbabonázta a gyémánt és a kincs többi része, ezért zavartalanul élvezhette az életet, de hamarosan beköszöntött a Mithridatész elleni harmadik háború, melyen újra részt kellett vennie. Végül Chalcedon és Cyzius városoknál győzelmet aratott, s hol Marcus Asellust kitüntették hősies helytállása miatt, de ő kezdett belefáradni az örökös harcokba. A pontusi király, azonban elmenekült, így a háború tovább hömpölygött egészen Leszbosz szigetéig, melynek partjainál a két hajóhad egymásnak esett. Lángoltak a gályák, dolgoztak a katapultok, a nyílvesszők sivítva szelték a levegőt, miközben emberek vesztek hullámsírba és mindkét fél veszteségeket szenvedett. Aztán a rómaiak számára billent a mérleg és szétverték a pontusiak armadáját. Lucullus ismét diadalt aratott, de öröme másnap haragba csapott át – ahogy Marcus később hallotta - , mivel éjjel valaki ellopta a gyémántot, melyet zászlóshajóján tartott. Marcus Asellus üzlettársam volt a tettes, saját bevallása szerint, aki az egyik elsüllyedt hajón szolgált és a vízbe zuhant, így azt hitték meghalt, ezért nem kereste senki sem. Ő viszont túlélte és az éj leple alatt magához vette a követ, majd elkötött egy csónakot és megszökött. A Chalkidiki-félszigeten kötött ki, s mivel jól beszélte a görögöt, eljutott Athénba, ahol meghúzta magát pár napig, majd Krétára hajózott és onnan tovább Alexandriába, ahol eljutott hozzám. Meg kell, mondjam, hogy rendkívül izgalmasnak találtam történetét, mert noha egyszerű üzletember voltam csupán, lelkem mélyén áhítoztam kalandok után. Bár ne tettem volna! Szerencsére ismertem pár személyt, akik megvásárolhatnák tőlem a követ, így elhívtam Marcust a birtokunkra, ahol kifizettem az összeget, ő pedig kezembe nyomta a gyémántot. A római nagyon hálás volt és megígérte, hogy ha kell, akkor bármiben a rendelkezésemre fog állni. Másnap felkerestem a lehetséges vevőket, de a négy férfi közül csupán egyikük: Nemu Ramsat ajánlatait lehetett figyelembe venni. Nemu kopasz, kövér és idős férfi volt, aki tisztességes kereskedő hírében állt. Sokáig alkudoztunk, de hajthatatlan maradt és nem vitte följebb az árat, s már azon voltam, hogy távozom, mikor egy istennő libbent be a szobába, gyümölcsöstállal a kezében. Mikor megláttam a gyémántot, azt gondoltam nincs annál szebb dolog a világon, de rájöttem, hogy tévedtem. Ez a nő milliószor csodálatosabb volt! Leplezetlen rajongásom nem maradt titokban, mire Nemu elmosolyodott és lányaként mutatta be a nőt, akit Themisznek hívtak. Hosszú fekete haja vízesésként hullott meztelen vállaira, nagy szemeiben vidám fény csillogott, telt ajkai hívogatóan piroslottak. Látva reakciómat, kacéran felnevetett, majd távozott, de előtte érdeklődő pillantással végigmért és úgy tűnt tetszett neki, amit látott.

802. Kirschakos (2008-09-16 21:53.19)   - (válasz Fémszívű 801. hozzászólására)

Valóban régen. Hol van mindenki?? lol

801. Fémszívű (2008-09-16 20:55.10)

Tényleg régen írtak ide.

800. Fémszívű (2008-09-01 17:42.02)

Hát ide is elég régen írtak.

799. Henkee (2008-08-06 11:29.18)   - (válasz Fémszívű 797. hozzászólására)

Hát nem szeretnék sokat mondani, mert ha előre beszélek aztán nem lesz belőle semmi..:( Egy az én ötletem, ez amolyan varázslatos- mágikus sztori(ld. Szentivánéji álom), 2 pedig feldolgozása egy-egy műnek....tehát, mnit a Rómeó és Júlia, csak egyik sem Shakespeare:)

798. Henkee (2008-08-06 11:27.35)   - (válasz Kirschakos 794. hozzászólására)

Ha tudnád..:DDD Már a főszereplőket is kiválasztottam magamnak az Operettszínház tagjai közül:D

797. Fémszívű (2008-08-05 20:59.21)   - (válasz Henkee 793. hozzászólására)

Milyen jellegűek ezek a musicalak?

796. Kirschakos (2008-08-05 17:39.45)   - (válasz PejPej 795. hozzászólására)

Ez nagyon jó hír! Meg tudod mondani melyik ez a kiadó? Van e-mail címük?

795. PejPej (2008-08-05 17:29.51)

Én írok a haverokkal egy krimit, és már kész van belőle négy fejezet. Lehet hogy elválalja egy ifjúsági kiadó, akit nemrég ismertünk meg.:) Most pedig belekezdtünk egy Dr. House-os krimibe is! Minden írójelöltnek sok szerencsét kívánok!:)

794. Kirschakos (2008-08-05 17:09.13)   - (válasz Henkee 793. hozzászólására)

wow..musical? jól hangzik. :)

793. Henkee (2008-08-05 15:10.54)

Az eszemben van 1 remek regényötlet, de azt hiszem még nem vagyok elég ahhoz, hogy megírjam...talán egyszer... Előbb megírom a musical-eimet, aztán meglátjuk:)

792. Kirschakos (2008-08-03 20:33.31)

Itt egy újabb rész: Nadia kezdett fáradni a nagy rohanásban, ezért John lassított a tempón sűrűn hátratekingetve, de sehol nem látta a két férfit, akik úgy tűnik alaposan lemaradtak. Behúzódtak egy sikátorba, mely fölött köteleken lógó ruhák száradtak hídként összekötve két épületet. – Most mihez kezdünk? – kérdezte lihegve Nadia, próbálván igazítani szakadozott ingén, de fekete melltartója minduntalan kibukkant a ruha alól teljes pompájában, mire John nem győzött megacélozni magát, hogy másfelé tekintgessen. – El kell jutnunk a repülőtérre! Minél előbb, amíg még mi vagyunk előnyben. Egyébként jól van? Bántották? – kérdezte gyengéden, mire Nadia könnyes szemekkel a férfira nézett és hevesen megölelte. – Köszönöm, hogy… megmentett! – Ó… én… szóra sem érdemes – hebegte John zavarában, ily közelségben a nőhöz, aki végül elhátrált és elpirult. – Ne aggódjon! Túlélem, de a pofonokat pár napig biztos érezni fogom még. – A kéziratot akarták igaz? – Meg a naplót. Hogyhogy nem találták meg Cartwright lakásán, mikor leütötték magát? – Eleve rossz helyen keresték, ráadásul el sem tudja képzelni mennyi könyve hevert ott szanaszét. A kollégámnak is beletelt pár órába átnézni őket, mire megtalálta a naplót. De elég a beszédből! Menjünk tovább. Fojtatták hát útjukat keresztül a városon, majd a férfinak támadt egy ötlete és irányt változtatva a Canal Grande felé fordult. – A csatornán gyorsabban átérünk, ha szerzünk egy motorcsónakot – magyarázta, bár Nadia nem kérdezett. Hamarosan elérték a csatornát, melynek a partján éppen árválkodott is egy csónak, ami kapóra jött nekik. Hirtelen valami elsüvített a férfi füle mellett és Johnnak nem kellett találgatni, hogy mi volt az. Valaki rájuk lőtt. Azonnal belökte a nőt a csónakba, és ő is utána ugrott, közben kicsomózta a kötelet, amivel rögzítették a cölöphöz. Szerencsére a motor rögtön életre kelt, ahogy beindította, a csónak oldalába csapódó golyók zenéjétől kísérve. John vetett egy pillantást a feléjük rohanó két férfira, majd előrenyomta a gázkart és fehér tajtékot vetve a vízen, mozgásba lendültek. További lövések dörrentek, de hatástalanul, viszont az utcán a járókelők sikoltozva menekültek távolabb. A szőke hajú, aki az atletikusabb alkat volt, leelőzte társát és az utolsó pillanatban ugrott rá a motorcsónakra, mely megbillent a súlya alatt. A vörös hajú átkozódva és tehetetlenül nézte, ahogy a csónak távolodik. – A francba! – sziszegte John, hátrapillantva a potyautasra, aztán a kormányhoz rántotta Nadiát és rábízta az irányítást.. – Tartsa egyenesen! Azzal már rá is vetette magát a szőke hajúra, akinek a kezéből sikerült kirúgnia a fegyvert, mely belezuhant a vízbe. Dulakodni kezdtek a száguldó csónakon, miközben John bevitt egy ütést a férfi gyomrára, de az egy gyors mozdulattal belefejelt a nyomozó arcába, aki hanyatt esett, elvesztve egyensúlyát. Ellenfele azonnal ráugrott, s azon volt, hogy megfojtsa a férfit. John meglepődött mennyi erő van a férfi karjaiban, kinek szorítása egyre erősebb lett a torkán. A nyomozó megpróbált szabadulni, de lassan alig kapott levegőt, miközben ellenfele szeméből csak úgy sütött a gyűlölet. Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, hogy az útjába álljanak. Nadia igyekezett egyenesen tartani a csónakot, ami a jelenlegi sebességüknél elég nehéz volt. Mivel még soha nem vezetett motorcsónakot, a jármű inkább pattogott, mintsem siklott, a vízen. Irányítás közben vetett hátra egy pillantást és látta, hogy John szorult helyzetbe került és úgy tűnt segítségre van szüksége. Nadia nem habozott. Jobbra rántotta a kormányt, mire a csónak ugrott egyet az apró hullámokon és nekiütközött egy házfalnak, majd szikrákat szórva végighúzta az oldalát az épületen. Később újra egyenesbe került, de addigra a szőke hajú már a padlóra zuhant az ütéstől és John fellélegezhetett. Viszont kénytelen volt azonnal visszatámadni, mivel ellenfele elkezdett feltápászkodni, ezért John vesén rúgta, majd a hátába öklözött. A szőke felnyögött, de hirtelen egy kést húzott elő a zsebéből, amivel széles ívben hátra csapott. John a sötétben csak a penge villanását látta, mely épphogy elkerülte az arcát, de ejtett egy vágást a jobb karján, ami fájdalmasan égető érzés volt, mintha tűzbe dugta volna a kezét. Hátrált, amíg tudott, de a férfi már fel is ugrott, hogy szembenézzen vele. Most sajnálta John, hogy fegyverét a bőröndbe tette, mikor az utcára kiléptek, mely most Nadia lábánál hevert a műszerfal alatt, túl messze ahhoz, hogy időben megkaparinthassa. John tapasztalt verekedő volt, aki jó testi erővel rendelkezett, de tudta, hogy ellenfele is ügyes küzdő, aki ráadásul túl veszélyes. Valahogy véget kell vetnie ennek a harcnak! A szőke hirtelen előredöfött, de a nyomozó jobbra kitért előle, bal tenyere élével rácsapott a férfi csuklójára, mire a kés a vízbe pottyant. Ezzel egyidőben bevitt egy jobbegyenest, ami keményen csattant küzdőfele arcán, aki egy gyönyörű ívet bemutatva csobbant a sötét vízbe, melyen utcai lámpák fényei táncoltak aranyként fénylő szentjánosbogarak módjára az éjszakában. John mélyet sóhajtott megkönnyebbülésében, amiért véget ért a verekedés, majd átvette a kormányt, épp mikor egy lehorgonyzott rakodóhajó került az útjukba, amit alig sikerült kikerülniük, de szerencsére megúszták az ütközést. – Jól van? – kérdezte Nadia, megérintve a férfi jobb kezét, mire a nyomozó felszisszent. – Megsérült? – Nem vészes, csak egy karcolás. Hamarosan kikötöttek, közel a város széléhez, ahonnan pár perc alatt elérték a buszállomást, honnan eljutottak a reptérre, ahol egy mosdóban ellátták a férfi sérülését, amit lemostak és bekötöztek egy zsebkendővel. Ez után Nadia is rendbe szedte magát azzal, hogy felvette a férfi egyik ingét, amit a köldökénél összecsomózott, így nem okozott gondot a méretkülönbség. – Azt hiszem ideje felhívnom ezt a Gavin Mitchellt – köszörülte meg a torkát John, hogy elterelje a figyelmét a nőről, aki most kócos haját igyekezett megigazítani. Kikereste a régész számát, majd megnyomta a hívógombot és várt. Tudta, hogy Mitchel nem fog örülni a késői zavarásnak, de minél előbb meg akarta találni őt. Az ötödik csengésre végre felvette valaki és egy álmos hang szólt bele. – Halló? – Gavin Mitchel? – Én vagyok. Ki maga és mit akar? John bemutatkozott, majd elmesélte, hogy milyen ügyben nyomoz, és hogy van nála egy szöveg, ami fontos bizonyíték lehet. – Latin? Nem az erősségem – dörmögte az archeológus, beleásítva a telefonba. – De persze le tudom fordítani, ha muszáj. De tudja maga hány óra van ember? – Sajnálom, de mindenképp találkoznunk kell! – vágta rá John. – Sürgős lenne. – Akkor ráfázott barátom. Jelenleg Egyiptomban vezetek egy ásatást a Királyok Völgyében… – Igen, tisztában vagyok vele. Még ma éjjel elindulok. Találkozzunk Kairóban! Hol lakik? Mitchell alaposan meglepődött a kijelentésen, de válaszolt a kérdésre. – A New Palace Hotelban szálltam meg, ha már annyira tudni akarja. Esténként megtalálhat, de napközben a völgyben dolgozom. Egyébként honnan a fenéből tudja a mobilszámomat? – Egy közös ismerőstől – tért ki a válasz elől John, majd elköszönt és bontotta a kapcsolatot. – Én kész vagyok – jelentette be Nadia, aki sokkal elfogadhatóbb állapotba került, s ahogy ránézett, a férfi nem tudta visszatartani mosolyát. – Akkor keressünk egy Kairóba induló gépet! Kiléptek a terminálba, majd átvágva a csarnokon megkeresték a megfelelő pultot, ahol sikerült szerezniük két jegyet az egy óra múlva felszálló gépre. Amíg várakoztak, leültek a váróban, ahol szinte egyedül voltak, annyira kongott az ürességtől. Alig öten szundikáltak távolabbi székeken, türelmesen várva járatukra, csomagjaikkal körülvéve. – Zűrös nap volt – szólalt meg halkan Nadia, közelebb húzódva a férfihoz. – Valóban – ismerte el John, aki nagyon is tisztában volt a nő közelségével, kinek illatát minden lélegzetvételével beszívta. – Sajnálom, hogy belekevertem. – Úgyis megtaláltak volna és akkor… jobb, hogy maga jött előbb – tette a kezét gyengéden a férfi nyitott tenyerébe, mialatt még közelebb csúszott hozzá. John szerette volna, ha hozzábújna, ha megcsókolhatná, hisz annyira vonzotta egész lénye, mint mágnes a fémet. Viszont eszébe jutott egy régi ígérete, amit magának tett: „nem ragaszkodhatsz többé senkihez”! Veszélyesen élt és most is hajszálon függött az élete. Tudta, ha közel enged valakit, akkor újra elveszítheti, ahogy a feleségét is elvesztette és ezt nem akarta újra átélni. Nehezen, bár de elhúzódott a nőtől és felállt. – Iszom egy kis kávét… magának is hozzak? – Persze… kérek – felelt zavartan Nadia, aki nem tudta mire vélni a férfi viselkedését és úgy vélte hibát követett az előbb, ezért lesütötte a tekintetét. John téblábolt egy darabig, mintha mondani akart volna valamit, majd keresett egy automatát és vett kép pohár kávét, amivel visszatért Nadiához, akivel szótlanul megitták azokat. Vánszorogtak a percek, de végül eljött az idő és felszállhattak a gépre, mely aztán dübörgő hajtóművekkel emelkedett a csillagos éjszakába. Várt rájuk Egyiptom.

791. Kirschakos (2008-08-03 15:01.12)   - (válasz Aythar 790. hozzászólására)

Szia! További sok sikert:)

790. Aythar (2008-08-03 14:39.16)

Sziasztok alkotó társak!

elejére ... 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 ... végére