Fórum - Versek! (81. oldal)

elejére ... 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 ... végére

15830. Cselló111 (2013-01-31 20:17.51)   - (válasz 2Titi 15829. hozzászólására)

"Talán egy kicsit költő... Egyszerű ember ki néha írogat. Nagyok palástját néha magamra öltő, ki lelket ápol, segítve másokat." És még jógaoktató is:)

15829. 2Titi (2013-01-31 20:13.47)   - (válasz Cselló111 15828. hozzászólására)

Éppen nézegetem a honlapját...milyen aranyos, hogy maga illusztrálja a verseit...:))

15828. Cselló111 (2013-01-31 20:05.50)   - (válasz 2Titi 15827. hozzászólására)

:) Egyénként Aranyosi Ervin verse - Kérdések

15827. 2Titi (2013-01-31 20:01.39)   - (válasz Cselló111 15826. hozzászólására)

Milyen igaz...:))

15826. Cselló111 (2013-01-31 19:54.29)   - (válasz Mütyürke 15825. hozzászólására)

Kortárs módra:D Hogy tudnád elfeledni, haragod, dühöd, mérged? Hogy tudnád elfogadni, amit kínál az élet? Hogy tudnád véghez vinni, örömmel minden dolgod? Hogy kéne szebben élni, hogyan lehetnél boldog? Hogyan tudsz megnyugodni, egy túl zűrös világban? Hogy tudnád észrevenni Napod a gyertyalángban? Hogy tudnál feloldódni a mélyen kongó csendben? Hogy tudnál újra hinni, hitetlen emberekben? Vajon hogy lennél képes álmokat újra szőni? A szürke nagy tömegtől még magasabbra nőni? Hogy tudnád szíved nyitni, hogy megláss minden szépet? Hogyan tudnád megtenni a jó felé a léptet? Ugye, hogy mennyi kérdés, mi felmerülhet benned? S ki az, ki választ adhat, mikor és mit kell tenned? Pedig, ahol a kérdés, a választ ott találod, megleled Önmagadban, ha lelkedet kitárod...

15825. Mütyürke (2013-01-31 00:04.36)   - (válasz Cselló111 15824. hozzászólására)

Szabó Lőrinc módra Különbéke Ha tudtam volna régen, amit ma már tudok, ha tudtam volna, hogy az élet milyen mocsok, nem fütyörésznék most az uccán ilyen vigan: valószínűleg felkötöttem volna magam. Régen, mint az álamok tékozló más fiai, azt hittem, lehet a világon segíteni, azt hittem, szép szó vagy erőszak ér valamit s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik. Minden szörnyübb, mint hittem akkor, fiatalon, de, hálistennek, egyre csökken az undorom, egyre jobban bírom az évek förtelmeit, és az idő és a közöny már fertőtlenít. Mert fátylát sorra dobta minden, egymásután, s harminchárom életem ma átlát minden szitán: látom, sokkal több a mocsok, mint az ifjukor sejteni bírta volna bennem valamikor, látom milyen rútúl becsapják a baleket, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet, s hogy az ész az érdek rimája, és hogy magát sugaras hőssé a bitang is hogy költi át, s ha van is, kézen-közön elvész az ideál, és hogy nem hozhat egyetértést, csak a halál, - s mert mindez mégcsak nemis aljas, nem szomorú, a minden dolog apja valóban a háború: úgy nézzem elszát nyugalommal, az életet, mint reménytelen lepratábort vagy harcteret. Ha egyszerre tudok meg mindent, hogy itt mi van, egész biztossan felkötöttem volna magam. De valamit a sors, úgy látszik, akart velem: megmutatott mindent, de lassan, türelmessen: különbékét ezért kötöttem a semmivel, ezért van, hogy csinálom, amit csinálni kell, ezért becsülök úgy egy-egy jó pillanatot, ezért van, hogy a háborúban verset irok s a leprások közt fütyörészek és nevetek s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.

15824. Cselló111 (2013-01-30 21:45.19)

"Emberség és jóság csak szavak S a meghatott, A megrémült világ nincs sehol S fáj, hogy vagyok S fáj, hogy nem lehetek büszke arra, Hogy ember vagyok." Ady

15823. Zsóka65 (2013-01-28 06:33.30)

A szeretetről Valakit, valamit szeretni kell. Istent, szülőföldet, hazát. Kinek lelkében nincs szeretet: Az élete csupa pusztaság. Valakit, valamit szeretni kell. Nyíló virágot, kék eget, Minden koldusnál százszor koldusabb, Ki senkit, semmit nem szeret. Valakit, valamit szeretni kell. Jók vagyunk, ha szeretünk. Az Isten a szeretet tüzét Szövet nélkül adta nekünk. Valakit, valamit szeretni kell. Hogy szívünk boldogabb legyen, Kivert kutyánál is gazdátlanabb Az ember, hogyha szívtelen. Valakit, valamit szeretni kell. A szerető szív tündököl. S Isten világa örök éj marad Annak, ki mindent csak gyűlöl. (Endrődi Sándor)

15822. Zsóka65 (2013-01-28 06:28.47)

Lányomnak Kis szemedben szivárvány, kis szívedben a nagy világ . Kicsi szádon rózsa fénye, kis arcodon angyal színe. Apró kezed két kezemben, apró lábad követ engem. Óriási szívecskédben, óriás az érzés mélyen. Lelkeden a szivárvány, testeden angyalszárny . Szíveden a szeretet az én szívemhez vezet. Szeretlek szép Édesem, Te vagy az én legszebb kincsem. Kicsi lányom vagy te nekem, óriás vagy a szívemen. Szeretlek !!!!!! (Sebestyén Krisztina)

15821. Egyszerűsrác80 (2013-01-27 22:17.28)   - (válasz Angelika58 15820. hozzászólására)

Időm,mint a tenger:) Sajnos:)Úgy értem,ez a munkanélküliség 'varázsa" :) Nem vagyok igazán verskedvelő,bár sok tetszik:)

15820. Angelika58 (2013-01-27 22:14.38)   - (válasz Egyszerűsrác80 15819. hozzászólására)

Jaj,én rajta kívül is olyan rengeteg mindenkit szeretek, legelőször József Attilát, aztán József Attilát, aztán József Attilát,aztán Nemes Nagy Ágnest, Nagy Lászlót, Jeszenyint, Lorcát... meddig van időd elolvasni a sort? :))

15819. Egyszerűsrác80 (2013-01-27 22:10.19)   - (válasz Angelika58 15818. hozzászólására)

Igen:) Hihetetlen jól fogalmazott,rövid élete alatt izzott,mint a fáklya.Csodálom az ilyen elméket:) Arany és Petőfi.Azt hiszem,őket szeretem a legjobban:)

15818. Angelika58 (2013-01-27 22:07.38)   - (válasz Egyszerűsrác80 15817. hozzászólására)

Én is, mert pengeokos volt, isteni humorral és mellesleg ragyogó költő is. :)) Ez az egyik kedvencem.Ez volt a véleménye a nyálas romantikáról.:)) A hold elégiája Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénnyé tettél engem? Inkább volnék a föld utósó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya, Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában, Mint itt járok ezüstsarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát. Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog, Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok, Rokonérzelemből hogy velök busúlok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul, Hanem a méregtől, amely torkomon dul, Hogy ekkép komáznak énvelem e fickók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Eyg kipattant szikra isten homlokából, Egy valódi költő, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja; Csakhogy, csakhogy amig jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallok! Efféle mákvirág minden bokorban nő, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő. Minden este félve kezdem útazásom: Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson? Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani, S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott cigány, Az erek is csakugy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez, S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez. Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka Épen most buvik be a kemencelyukba, Sűlt kolompért szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyelé. Jaj be gyönyörűen rántja félre arcát! Ez a bájos orca épen méltó hozzád. - Megmondtam, aminek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!

15817. Egyszerűsrác80 (2013-01-27 22:03.09)   - (válasz Angelika58 15816. hozzászólására)

Igen:) Értem.Kedvelem Petőfit,nagyon:)

15816. Angelika58 (2013-01-27 21:59.30)   - (válasz Egyszerűsrác80 15815. hozzászólására)

A Major Tamás emlékműsorban hangzott el, úgy, mintha ott előttünk írta volna Petőfi. Olyan laza volt, friss, modern, pedig a felvétel is olyan 40 éves...

15815. Egyszerűsrác80 (2013-01-27 21:56.04)   - (válasz Angelika58 15814. hozzászólására)

Nagy kedvenc:)

15814. Angelika58 (2013-01-27 21:55.09)

Azért ennek is itt a helye. Petőfi Sándor:Levél Arany Jánoshoz Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt?... híred sem hallja az ember. Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal Vágtál életen át múlás nélkűli betűket; Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? Megköszönöm, ha netán így van... no de elhiszem inkább, Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mit jó magam, írni. Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgye lemondasz Róla, ha én kérlek! - Hah, máris látlak ugorni, Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök... Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. - Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan. Írjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről Ír röviden, haragunni fogok majd hosszu haraggal. El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét? És a csonka torony, mely a harcoknak utána Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből A mankót a halál... áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni; A veletek töltött kor tette szivembe örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak... Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! - Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság, Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni A nótáros urat, hogy... hogy... majd beszerezzen Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel. Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom. Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta Századik édesapám eladá vagy meg se' szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)... hah, lesz a kutyának, Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho' vezesse. Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét, Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit - - Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétü vitorlájába beléfújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!

15813. Vbacs (2013-01-27 21:39.57)   - (válasz Angelika58 15812. hozzászólására)

Megtörtént :DDD

15812. Angelika58 (2013-01-27 21:39.02)   - (válasz Vbacs 15811. hozzászólására)

Én annak örülnék, ha nálad csattanna, tényleg. Siccc oda!!! :))

15811. Vbacs (2013-01-27 21:36.22)   - (válasz Angelika58 15810. hozzászólására)

Ottan vagyok :DD

15810. Angelika58 (2013-01-27 21:35.51)   - (válasz Vbacs 15809. hozzászólására)

Fordulj hazafelé! :))

15809. Vbacs (2013-01-27 21:35.24)   - (válasz Angelika58 15808. hozzászólására)

Nagyon jó ez a vers. József Attila általában nagyon betalál (Tomi meg jól választ :D )

15808. Angelika58 (2013-01-27 09:30.32)

A Major Tamás-versműsorban hangzott el az első versszaka ennek a remekműnek. Jó olvasni az egészet, aktuális és zseniális,mint József Attila mindig. A város peremén A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon. Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt - hiába törli a bú szivünkről a rákövesedőt. Moshatja vér is - ilyenek vagyunk. Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj. Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintve forrón és szilajon, hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon. Papok, katonák, polgárok után igy lettünk végre mi hű meghallói a törvényeknek; minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű. Elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult naprendszerünk, nem pusztítottak eddig, bár sok a mult: szállásainkon éhinség, fegyver, vakhit és kolera dúlt. Győzni fogó még annyira meg nem aláztatott, amennyire a csillagok alatt ti megaláztatok: a földre sütöttük szemünk. Kinyilt a földbe zárt titok. Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult, a gép! Törékeny falvak reccsennek össze, mint tócsán gyönge jég, városok vakolata omlik, ha szökken; s döng az ég. Ki inti le - talán a földesúr? - a juhász vad ebét? Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk nevelkedett a gép. Kezes állat. No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét. És látjuk már, hogy nemsoká mind térdre omlotok s imádkoztok hozzá, ki pusztán a tulajdonotok. De ő csak ahhoz húz, ki néki enni maga adott... Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl szivünket! Azé, aki fölemeli. Ilyen erős csak az lehet, ki velünk van teli. Föl a szívvel, az üzemek fölé! Ily kormos, nagy szivet az látott-hallott, ki napot látott füstjében fulladni meg, ki lüktetését hallotta a föld sok tárnás mélyeinek! Föl, föl!... E fölosztott föld körül sír, szédül és dülöng a léckerités leheletünktől, mint ha vihar dühöng. Fujjunk rá! Föl a szivvel, füstöljön odafönt! Mig megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent... A város peremén sivít e dal. A költő, a rokon, nézi, csak nézi, hull, csak hull a kövér, puha korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon. A költő - ajkán csörömpöl a szó, de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.

15807. Lennon16 (2013-01-26 16:40.19)

A vadonban Csupasz fák alatt mendegéltem, Komor felhők kúsztak az égen, Eddig árnyékban éldegéltem, De újra kint vagyok a fényben. Múlt erő éledezik már karomban, S csak üldögélek a kis szalonban, Hol idilli csend lehet lakótársam, Míg odakint kószál régi árnyam. Újra erőt érzek már a karomban, Vígan csavargok kint a vadonban, A csupasz, öreg fák ágai alatt, Hol a magány társam maradt.

15806. Törölt felhasználó (2013-01-25 16:49.38)   - (válasz Menrot 15805. hozzászólására)

Szép.:) Ím egy Hobó előadás ugyanarra a témára. http://www.youtube.com/watch?v=dysXtQHgLx8

15805. Menrot (2013-01-25 15:03.55)

Vlagyimir Viszockij: Nem Szeretem Nem szeretem a fatális végzetet, Életkedvem nem hagyna el soha. Nem szeretem az oly órát s perceket, Mikor nem játszik gitárom húrja. Nem szeretem a hűvös gúnyolódást, Nem hiszek a lelkes rajongásban, Valamint a kémkedést és gyanakvást, Ha levelem fürkészik titokban. Nem szeretem, ha szavam vágják félbe, Vagy teljesen elnémítják torkom, Nem szeretem, mikor hátulról mellbe, De azt sem, ha szemből lőnek agyon. Gyűlölöm a pletykák összes formáját, A kételyt, a méltóság tüskéit, Vagy ha a dolgok visszáját mutatják, Vagy vasat üvegen húznak végig. Nem szeretem a gőgös biztonságot, Akkor inkább a bizonytalanság, Bosszant, hogy a becsület megváltozott, Most nem más, mint rágalom és gazság. Mikor látom a sok kisiklott sorsot, Szánalmat nem érzek, mert utálom - Mind az erőszakot és gyávaságot Egyedül Jézus Krisztust sajnálom. Gyűlölöm magam, mikor gyáva vagyok, Bosszant, ha ártatlanokat ütnek, Nem szeretem, ha lelkembe taposnak, Még kevésbé, mikor beleköpnek! Gyűlölöm a színteret, az arénát - Hol az igaz is értékét veszti, És bármivé változzon is a világ, Mindezt sosem fogom megszeretni! fordította: Viczai Péter

15804. Egyszerűsrác80 (2013-01-23 23:04.15)   - (válasz Cselló111 15802. hozzászólására)

Hoppá,ez elkerülte figyelmem:)) Oké,majd lesz olyan:))

15803. Midwi (2013-01-23 23:02.59)

Volt egyszer egy zsenge-zöld, Senki-lakta, szende völgy; Hadra kelt, ki ott lakott, S csak a nyájas csillagok - Tornyuk azúr ablakán át - Őrizték a völgy virágát, Melyen nappal mindenütt Lusta lángu nap feküdt. Érzi most, ki arra jár: Nyugtalanul fáj e táj. Minden íze úgy zihál, Csak a bús lég ül ma békén Csöndje mágikus vidékén. Szél se libben, de az ág Borzong, mint a Hebridák Hűvös habja, ködvilág! Szél se libben, s mord sereggel Bolyg az ég, nagy fellegekkel, Dalmahodva este-reggel, Árnyalva a miriád Szemmel kéklő ibolyát - S mely névtelen síron zokog, A hajlongó liliomot! Hajlong - s harmatot hullat a Liliom örök illata. Zokog - s szép szárán könny csorog, Mint halhatatlan gyöngysorok. /E. A. Poe: Nyugtalanság völgye/

15802. Cselló111 (2013-01-23 18:05.00)   - (válasz Egyszerűsrác80 15800. hozzászólására)

Alig várom...:))

15801. Egyszerűsrác80 (2013-01-23 17:55.27)

József Attila ÓDA 1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. 2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! 3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. 4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják! Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság. 5 Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak. De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.) 6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) 1933. június

elejére ... 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 ... végére