Fórum - Kísérleti könyv (5. oldal)

1 2 3 4 5 6 7 8 9

128. Z79 (2011-01-21 21:06.23)

Preadwell már vagy egy órája menekült.Karja-amire rázuhant-élettelenül csüngött, felhasított ajkából továbbra is szivárgott a vér.Nem evilági erő hajtotta elgyötört testét.Az Újváros egyik sikátorában állt, a falhoz lapulva.Mindenütt fáklyás csoportok kutatták nyomát,a városfalak irányából küzdlem zaját hozta az őszi szél. -Elkezdődött..itt vannak a démonok..nem hiába a sok szenvedés..-gondolta Megpróbált elmosolyodni, de nem sikerült.Iszonyú fájdalom hasított ajkába. A sikátor végében apró telk húzódott,melyet alacsony kerítés határolt.A pap átlendült a palánkon.Egy udvarban találta magát,melynek végén egy félbehagyott ház állt.Belépett az épület befejezetlen, félig nyitott falán.Térdre rogyott a kimerültségtől.Érezte ahogy szíve dübörögve pumpálja a még testében maradt vérmennyiséget. Hányinger fogta el, szédült...de fájdalma enyhülni kezdett..az Úrnő hangját hallotta .. -Mindjárt..mindjárt befejezed feladatod..jutalmad már vár.. Nem vette észre, hogy háta mögött az éjszaka sötétjéből különös képződmények körvonalazódnak.. Néhány , levegőben úszó rakoncátlan vízcseppre emlékeztető titokzatos lény ereszkedtt le a ház döngölt padlójára...majd növekedni, örvényleni kezdtek.Preadwell rövid időre eszméletét vesztette. A vízcseppre emlékeztető négy képződmény formálódni kezdett.Három emberi,és egy állati lény körvonalait vették fel.A folyamat hosszú percekig tartott.Ők léptek át először a Preadwell tudatába épített emberi kapun. Miközben az atya az ispotályban rohamokat szenvedett el, hörgött, verejtékezett, szenvedett..,tudatán át láthatatlan, test nélküli lények léptek ki..az Úrnő csatlósai.Testtelenül napokig keringtek az ispotályban, erőt merítve az atya szenvedéseiből, lassan sorvasztva testét. A Vallatóval vívott harc során védelmezték, majd követték idáig...képlékeny testük az atya testéből elszívott életerőből, energiából,az atya véréből, könnyeiből épült.Most, formálódásuk közben környezetük anyagaiból merítettek..a porból a kőből, az udvar növényeiből..és.. és a szerencsétlen csavargó testéből, aki a ház sarkában aludta-most már-örök álmát. A szilárd testet öltött szürke, földszínű lények ügyet sem vetettek az ájult egykori papra,a torz farkasra emlékeztető vörös lény még csak meg sem szimatolta..Villámgyorsan mozogtak, átkozott, fordűtott rúnákat rajzoltak a falra , porral, sárral, a halott csavargó vérével...egyikőjük vaskos körmeivel apró mintákat vályt a falba, majd az Úrnő nevét véste oda... Predwell hánykolódott...emlékek rohanták meg..gyermekkora, amikot gondtalanul, mosolyogva szaladt a főváros közeli mezőkön..vele volt apró kutyája..majd a papnevelde..ahol szigort, de emberséget is kapott..de lehetőséget, előbbre jutást már akkor sem...aztán a főváros,meg az a csalfa feleség...majd a lelepleződés..a nő rávallott..így szabad maradhatott..őt viszont ide száműzték..ebbe az apró lyukba..se pénz,se lehetőség..de most megmutatja... Szemei felpattantak. A szemközti falon egy félkész pokol-kaput látott körvonalazódni..félkörben furcsa teremtmények álltak,számszerint négyen. A kapuban az Úrnő alakja jelent meg,az atya meg akarta érinten, de képtelen volt mozdulni -Hű segítőm Preadwell-mondta halkan, búgó hangon.-Halld hát szavam..Elméden keresztül néhány alattvalóm érkezett e világba, hogy Kaput emeljenek..amin át híveim, csakis az én híveim eláraszthatják e várost..hála neked pusztíthatnak....és éppolyan fájdalmat okozhatnak mindenkinek, amlyet te is átéltél..-felnevetett -A szenvedés..amit én is átéltem..-futott át Preadwell agyán egy pillanatra..és agondolat egy másikat szült..talán hiba volt segítenie..talán -Jutalmad... -Tested..rebegte Preadwell.. -Jutalmad, hogy életben maradhatsz..amíg bírsz, és nem kell kínhaláltól tartanod.. Preadwell elgyengült....testéből kiáramlott az Úrnő által beléplántált mágia....és minden más mágia is...nem maradt más, csak egy öreg, nyomorék, sérült áruló..földrebukott. -Nee..erőtlenül felzokogott..eszébe, saját, szabad tudatába ismét képek villantak..hogy mi LETT belőle..és mi LEHETETT volna.... Itt fekszik a sárba megalázva, magától is undorodva..de lehetett volna..becsületes ember..akit tisztelnek..aki mások javát is nézi.. de most már nem .Minden hiába, mindent elszalasztott.Ebben a pillanatban,ha csak egy- szer is életében őszinte megbánást érzett,látta saját elrontott életét, és ezrek jövőbeni szenvedését..Istenéhez próbált fohászkodni,de tudata elnehezült,szíve egyre lassabban,de erőteljesebben dobbant.Alvadt vére lassan elöntötte gyomrát,a levegő sűrű masszává vállt tüdejében.Még felrémlett egy kép..a mezőn játszó kisfiú a kutyájával...mi is volt...a neve.? Teste hátrazuhant. Ezatron Preadwell dicstelen élete bevégeztetett.

127. Z79 (2011-01-20 00:51.02)

Hiába próbálta kimenteni magát,a szolga és a fiatal gyógyító könyörögtek.Belépett az ispotályba és örömmel láthatta, hogy Iwer és Evelyn is itt tartózkodik. -A véletlen megint nekem kedvez-gondolta Udvariasan bólintott Iwer és a lány felé. Nem sejthette, hogy alig egy óra múlva másként alakulnak majd a dolgok.... Preadwell ágyával szemben ült.Mindenkit kiparancsolt a teremből, még a többi nagybeteget is kivitette.Az elmúlt fél órában-bár látszólag Preadwell állapotát vizsgálta-összerakta a mozaik darabkákat, egyúttal kapcsolatba lépett néhány a város körül ugrásra készen várakozó magasabb rendű teremtménnyel. A várost tehát körülvették a démonok..ez jó, hisz akkor egyenlőre senki se ki, se be... Ha már nem sikerült a Hősök lejáratása..így is jó, talán még jobb is.A lány és Iwer közelében maradhat.A kiszabadult démonok eddig csürheként támadtak, de miután felvette a kapcsolatot néhány agyagdémonnal..szervezetté váltak.Igen,a leghatásosabb fegyvert használják,a félelmet.Utasítást adott, hogy páran hatoljanak be a falak mögé, támadjanak sátrakra, házakra, félelmet elhintve mindenütt....elmosolyodott. Felkelt,az ágy fejvégéhez lépett.A fejtámla mögé állt,a mozdulataln pap fölé hajolt.Lehunyta szemeit.Megnyitotta az elmét... Nem tudta mennyi idő telte el, csak azt érezte, hogy verejtékezik.Nem a melegtől..olyan bizonytalanság és félelem kerítette hatalmába-ha csak egy pillanatra is-amit évszázadok óta nem érzett.Egy homlokáról legördülő, kövér csepp Preadwell sápadt arcára hullott. A pap szemei felpattantak..A Vallató testébe bújt Nagyúr döntött...meg kell ölnie..itt és most. Kezeit a pap kövér nyakára kulcsolta.. Preadwell emberfeletti fürgeséggel kitépte magát az ujjak bilincséből. A következő pillanatban az ágyon térdelt szemtől szemben ellenfelével. Szeme sötétebb volt a pokolnál, ajkai torz mosolyra húzódtak.A nagyúr úgy érezte,magában mormolt ártó igéi lepattannak Preadwell láthatalan páncéljáról.Előrántotta tőrét, de nem támadt..még nem. Érezte, hogy Preadwell erős...talán a Hősöknél is erősebb -Mi vagy te? Kit szolgálsz ?-kérdezte halkan -A csúszomászó cseléded..az ..VOLTAM..-hörgött a pap...az Úrnő..jobbkeze VAGYOK..társa a trónon.. LESZEK.. Felkacagott, fejét hátraszegte. A Vallató előrelendült görbe tőrével,ha el tudja vágni a nyakát, körbe.. Preadwell kitért a vágás elől,a tőr csak arcát hasította,alsó ajka és húsos álla az álgödréig szétvállt..mocskos, fehér hálóruhájára vér folyt. Leteperte a döbbent Vallatót.Vérét nyelve, alig érthetően, női hangon folytatta...fekete szemében az Úrnő arca bukkant fel.. -Erősebbek vagyunk...meg is ölhetnénk.. -Az elf..a sikátorban...nyögte a Nagyúr -De most..nem hibázunk.. A Vallató lassan mágikus hálót szőtt elméje és legfontosabb testi szervei köré.Hosszú pecekig feküdtek a padlón egymást szorítva.. A pap ereje gyengült, de ellenfele sem tudott mozdulni..Preadwell végül felpattant..a Vallató lassan erőre kapott.. Az egykori pap az asztalra ugrott, vérét a Vallató arcába köpte, majd az ispotály távoli, hatalmas ablaka felé fordult..felordított. A terem ajtaja felpattant...gyógyítók, Iwer és pár őr rontott be.. Preadwell egyetlen hatalmas ugrással áttörte az üvegablakot..véres testét elnyelte az éjszaka sötétje.. Iwer lépett a lassan talpra álló Vallatóhoz. -Jól van ? A Nagyúr bólintott..visszanyerte nyugalmát.. -Milyen furcsa-gondolta...nagyon úgy fest, hogy ha életben akarok maradni, most csak az ellenségeimre számíthatok..Elmosolyodott..

126. Z79 (2011-01-12 20:26.53)

A démon Arbarra vetette magát,a barbár a sátor tartó oszlopának csapódott, kardját elejtette. Puszta kézzel szorította a lény nyakát, miközben az éles fogaival vállába mart.Érezte a démon nehéz, bűzös szagát, közelről látta a szemében kavargó poklot...minden erejét összeszedte....az agyagos nyak szinte hangtalanul szétmállott kezei között.A lény elernyedt.Arbar elhajította a testet, Grad felé indult. Ulf ekkor hajtotta félre a sátor bejáratát. -Jól vagytok?-kérdezte a parancsnok -Én igen-mondta Arbar Gradhoz siettek, vállukra vették. -Mi újság a falakon?-kérdezte Arbar -Nincs sok halott, de annál több a sebesült-hangzott a válasz-A támadást visszavertük,de attól tartok, még ma éjjel újra próbálkoznak Mögöttük katonák rontottak a sátorba, hogy átvizsgálják... Arbar fejébe ekkor hasított a felismerés -Volt benn egy halott térképész..az agyaglények gyakran szolgát csinálnak áldozataikból.. A sátorból kiálltások törtek elő..

125. Z79 (2011-01-12 20:04.43)

A Vallató fejében gondolatok kavarogtak...az engedelmesség varázs..működik..de a lány az a cafat..valamit ő is tehetett a pappal...ezért támadt rá az elf..talán a két varázslat együtt veszélyes..tisztáznia kell a dolgot. A lány meg..újra engedelmességre fogja kényszeríteni, túl sokat tanította, nem ölheti meg..még nem. Befordullt az ispotály felé vezető útra.

124. Z79 (2011-01-12 19:44.51)

Nem tudott védekezni.... -..a meglepetés ereje..-gondolta Az agyaglények padlóra küldték Arbart. Az idős, sérült Grad minden erejét összeszedte. -Ti is segítettetek a családomnak.-gondolta Korát meghazudtolva pattant fel, rövid díszkardjával az egyik agyaglény lábába döfött. A megdöbbent szörnyeteg egy mozdulattal ütötte le a tanácsnokot. Ez a pillanat azonban előnyt adott Arbar számára....a rajta fekvő, nyakát szorító lény testébe nyomta térdeit, két oldalról. Ellökte ellenfelét, majd kardját előrántva ,teljes erőből súlytott rá. A lény fekete, sárszerű testnedvei beborították a barbárt.Nem volt azonban ideje pihenni a másik lény máris támadt..

123. Törölt felhasználó (2011-01-12 15:47.56)

A Vallató hórihorgas alakja váratlanul bukkant fel a semmiből. Kis híján összeütközött a nála is valamivel magasabb elf gyógyítóval, aki félszeg, kissé együgyünek ható mosollyal az arcán haladt valami ismeretlen irány felé. -Nem tudsz vigyázni, te féle....-a Vallató kellemetlen rikácsolásba fúló hangja most hirtelen némaságba csapott át. Jó ideig farkasszemet nézett Bereldiennel, mert az elf szemében furcsa, ismerős tekintetet vélt felfedezni. De mielőtt még tudatosult volna benne, hogy mit is lát valójában, a gyógyító teste váratlanul megfeszült, tekintetét a távolba vesző horizontra irányította, fejét felszegte. Csak néhány másodpercig tartott az egész, de a Vallató bőrébe bújt nagyúr tudta, hogy üzenet érkezett. Parancsoló hangon reccsent a fehérhajúra: -Hogy szólt az üzenet? Az elf szinte gépiesen köpte magából a szavakat: -Pyarralon kész segítséget küldeni a városotoknak. Egy feltétellel. Iwernek, vagy Agousnak kell a seregért mennie. A Vallató kísérje el a küldöttet. Ez parancs. Leviatharn pergamenszínű arcára kiült az elégedettség vigyora. -Köszönöm, barátom! - és bár az előbb még nagyon is foglalkoztatta az elf szemében látott ismerős tekintet, most másfelé fordultak a gondolatai. -Micsoda véletlenek! Két legyet egy csapásra! Egy hős, akit neki kell elkísérnie Pyarralonba! Egy olyan ember, aki ismeri a titkot, és akinek ő, a Nagyúr oly sok mindennel tartozik ... Kéjes borzongással gondolt bele a rá váró gyönyörök sorába, miközben hátat fordított Bereldiennek és elindult a városháza felé. -Ideje megkeresni valamelyik hőst, gondolta gúnyosan. Aztán majd ráér megtudni, mi folyik a városban valójában. Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy teljesen megfeledkezett az elfről, akinek az arckifejezése most gyors iramban megváltozott. Egy hang szólalt meg a gyógyító fejében: -Mire vársz, szolga! Tudod kivel álltál éppen szemben? Azonnal menj a Vallató után és öld meg! A nagyúr sak az árnyékból eszmélt rá, hogy valami nincs rendjén. Megfordult és hirtelenjében szembe találta magát Bereldiennel, amint az elf, szemében tébolyult fénnyel éppen egy tőrt készült beleállítani a hátába. A penge lecsapott, de Leviatharnnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy hátrább lépjen, ezzel a tőr, anélkül, hogy kárt tett volna benne, elúszott előtte a levegőben, épp csak papi köntösébe sikerült belehasítania. Az anyag kellemetlen, reccsenő hanggal szakadt szét, de a Vallató ezzel mit sem törődve, az egyensúlyát vesztett elf felé nyúlt, majd a nyakánál fogva megragadta. -Mit képzelsz, te elátkozott mocsok...-hangja szinte elfúlt a gyűlölettel teli dühtől. És akkor megint meglátta. Az ismerős szempár kihívóan nézett rá: -Sokra tartod magad, Úrnő-gúnyos sziszegés volt csupán, ami elhagyta a Vallató ajkát.- Ne hidd, hogy végeztünk! És ha most jó akarsz, tűnj el! Ezzel egyetlen mozdulattal, szabad keze minden erejét beleadva, iszonyatos ütést mért az elf gyógyító fejére. Az ájultan terült el a földön. Leviatharn szerencséjére, az incidensnek nem volt tanúja. Bereldien testét lehajította az utca porába, aztán sietett megkeresni az üzenettel a városi elöljárókat. -Eljött, hát az én időm! A Vallató testét a legnagyobb megelégedés járta át. Bereldien lassan magához tért az iszonyatos ütés okozta kábulatból. Felült a poros úton, és tűnődve maga elé bámult: -Azt hiszem, néhány kérdésre még meg kell találnom a választ...

122. Törölt felhasználó (2011-01-12 15:02.28)

Istery köteleitől megszabadulván, az alvástól felfrissülten úgy érezte, új erő költözött ereibe. Amíg az alvó Mattit nézte, fejében körvonalazódni kezdtek a gondolatok. Vissza kell szereznie régi varázserejét! Beszélnie kell rég elfeledett családjával! A bocsánatukért kell esedeznie, és ahhoz, hogy ezt elnyerje, fel kell majd ajánlania egyet s mást. Miről is mondana le legkönnyebben lánya üdvéért és életéért? Mindenről! De legkönnyebben arról, akinek halálát évszázadok óta szomjazza! Az a lehetőség, hogy a Poklot ajánlja fel a nekromantáknak talán elég lesz a megbocsátáshoz, mert Evelyn mindennél fontosabb! De választ kell találnia arra a kérdésre is, hogy mitől változott meg a lány ilyen gyökeresen? Hiszen Arienwehl vére csörgedezik az ereiben! Miért? Miért? -Nyugodj most meg, Istery,- csillapította magát a boszorkány.- Eljutottál addig, hogy ismered a következő lépésedet. Csak szépen. Higgadtan. Beszélj a fiúhoz! Negédesen rámosolygott Mattira, aki a földön térdelt előtte és boci szemekkel pislogott fel rá. -Kedvesem, segítened kell Isterynek! El kell kísérned egy olyan helyre, amelyet rajtad kívül mások még nemigen láttak. De te bátor vagy, tudom. Matti sűrűn, zavartan pislogni kezdett: -Má' mé' mennék én magával a Pokóba? Hát cimborálok én az ördöggel, asztat hiszi maga? Istery gyengéden két keze közé fogta Matti arcát, könnyed csókot lehelt a zavarodott fiú homlokára, aztán így szólt: -Te kis hősöm! Hát hová gondolsz? Miért vinnélek én le téged a Pokolba? Máshová megyünk. Messze, a lápvidéken megkeressük a családomat! Ezzel a boszorkány felállt, magával húzva Mattit is. -Menj, légy jó fiú! Készülj fel az útra. A szamarad fogd a kocsi elé, tégy fel néhány hordó bort, és keríts némi ennivalót is! Addig én is felkészülök. Matti még mindig kótyagosan ugyan, de elindult kifelé a házból, hogy teljesítse a szép boszorkány kérését. Befogta a szamarat a kocsi elé, kigurított néhány hordó bort a présház pincéjéből, amelyeket gondosan a kis szekérkére kötözött, majd fütyörészve sétált vissza a házba, hogy némi ennivaló után nézzen. A tornácon azonban megtorpant, tátva maradt a szája, mert az ajtón akkor lépett ki egy vénséges vénasszony. Fejét fekete kendővel kötötte be, háta az évek súlyától meghajolt, botra támaszkodott, hogy fel ne dőljön. -Há' maga meg ki az elszontyolodott atyaég? Micsinát a boszorkánnyal? A banya ekkor felvigyorgott, egyenesen a fiú bamba képébe: -Én vagyok az, Matti! Kell az álca az utazáshoz. Ugyan ki merne megtámadni egy öregasszonyt meg egy mamlasz kölyköt, akik a vásárba igyekeznek? Ezzel fürgén elhaladt az elképedten tátogó Matti mellett, majd felugrott a bakra, amin az előbb a gondosan elrejtett néhány fegyvert takarta le, és vígan kiáltott a fúnak: -Az élelem nálam van, ne aggódj. És ahogy látom, szomjazni sem fogunk! Na mi lesz, kocsis? Magam hajtsam a szamarat?

121. Törölt felhasználó (2011-01-12 14:00.37)

Terpherodion ajkán önelégült mosoly suhant át. Jobb kezével a bal keze gyűrűsujján hordott főpapi gyűrűt simogatta, miközben dolgozószobája ablakához sétált. A titkárára figyelmet sem fordított, holott magán érezte annak sürgető tekintetét. -Hadd várjon! Szolga, talpnyaló, akárcsak a többi pondró itt a városban, aki lesi és rettegi minden szavát-gondolta magában.-Igen, ez a kis incidens még jól is jöhet. -Mit is mondtál? Jelzőfények Athiris felől?- elrévedő tekintettel nézett Awanra. A titkár visszanyelte a sértést, ami feltörni készült belőle, és csak komoran bólintott, várta, hogy a főpap folytassa a kérdezősködést. -Nem oda küldtem én véletlenül Leviatharnt? Micsoda disznó,- a titkár enyhe hányingert érzett, de uralkodott magán- mintha nem tudná mi a helyzet. A legutolsó városlakó legkisebb szellentéséről is tudomással bír ez a hájfejű pöffeszkedő imamalom, pont kedvenc vallatója hollétéről ne tudna? - hangosan azonban csak ennyit mondott: -De igen, főméltóságú nagyúr! De híreket ezidáig még nem kaptunk sem tőle, sem a város más elöljárójától. Nagy bajban lehetnek, ha... -Teljesen idiótának nézel, mondd csak Awan?! Gondolom, hogy nem szórakozásból gyújtották meg azokat a fáklyákat. Mik voltak az utolsó hírek, amiket Athirisből kaptunk? -Néhány nappal ezelőtt érkezett az a futár, aki jelentette, hogy Leviatharn Vallató megkezdte a rábízott feladat végrehajtását. Akkor már kósza hírek röppentek fel arról, hogy hamarosan démontámadás várható. -Ugyan, mire alapozták ezt az ostobaságot, azok a bugrisok? -Egyre baljósabb jelekből következtettek rá, uram. És ráadásul a Hősök is felbukkantak a városban. - Te hordófejű majom, - de Anwar ezt már csak gondolatban tette hozzá mondandójához. -A Hősök...-Terpherodion úgy forgatta a szájában a szót, mintha különleges zamatú étket kóstolt volna, majd szúrós tekintetét titkárára vetve, így szólt: -Hagyj magamra! Hozasd fel a reggelimet, addig eldöntöm, hogyan segíthetnénk Athirisen! Awan meghajolt, majd a szokásoknak megfelelően kihátrált a főpap dolgozószobájából. Terpherodion ismét az ablak elé állt. Szerette a tengert nézni. A csillámló víztükör mintha táplálta volna gondolatait, bármily mocskos mélységekből is törtek elő... A Hősök...Igen! Ez lesz a megoldás kulcsa! A főpap gondolatban visszapörgette az elmúlt napok néhány fontosabb történését. Hiszen közvetlenül azután, hogy eszébe jutott a rejtélyes gömb körüli titok megfejtésének a lehetősége, futárt küldött a fővárosba, akinek azt a feladatot adta, hogy kutassa fel Illiartrest, a papot, akinek, Terpherodion reményei szerint, kellő információval kellett rendelkeznie erről a különös tárgyról. Az volt a terve, hogy magához édesgeti volt rendtársát, aztán Leviatharn segítségével kiszedi belőle, amit tudni akar. A futár visszatért, de a remények szertefoszlottak: a régi szerzetestárs különös kórságban hunyt el, néhány nappal a küldött érkezése előtt. Terpherodion kétségbeesetten kutatott saját elméjében olyan emlékképek után, amelyek választ adhattak volna a kérdéseire. És mily' különös fintora a sorsnak! Tegnap éjszaka, ahogy a bódító pipafüst- amelyet férfiúi erőinek felkorbácsolására használt-gomolygásán át nézte a lekötözött szajha vonaglását és hallgatta kínlódó nyögéseit, különös emlékképek sora rohanta meg... Elméjében rég hallott beszélgetésfoszlányok támadtak fel, amelyeket, mintegy "véletlenül" hallgatott ki. A régi főpap hangja remegett a levegőben, amint Illiartreshez beszél: -Borzasztó volt....Az az ördögi test az oltáron... Iwer és Agous... A lelke... Összefüggéstelen szófoszlányok, amelyek most különös értelmet nyertek. -Iwer és Agous. A Hősök. Akiket most a véletlen egybeesések sora az útjába sodor! A válasz a talányra. Igen!-a főpap magában ujjongott ennyi nem várt szerencse láttán. Ekkor lépett be Awan néhány szolga kíséretében, akik Terpherodion reggelijét hozták. Miközben a főpap helyet foglalt tükörfényes íróasztalánál, ránézett titkárára. -Küldj üzenetet Athirisbe valamelyik varázshasználónkkal. Megkapják a kért segítséget, de a sereget Iwernek, vagy Agousnak kell a városba vezetnie. Awan kérdő tekintetét látva, Terpherodion kaján vigyorral a képén nyilatkoztatta ki: -A mi paplovagjaink ugyanis nem értenek a sötét mágiákhoz. Ezért kell a Hősök valamelyikének eljönnie ide. Ha valóban szükségük van a segítségre, hát mutassák meg, mennyit hajlandóak áldozni szeretett városukért. És most elmehetsz! Ó, igen, és még valami!- a titkár már éppen hátrált ki a dolgozószobából a szolgákkal együtt, de a főpap hangja most megállította. -Uram? -Ha már úgyis üzenünk, hát tedd hozzá, hogy bármelyik Hőst is találnák küldeni, Leviatharn mindenképpen szolgáljon kíséretül neki! Nem érdekel mit végzett eddig, vissza kell térnie ide! Ha a parancsomnak ellenszegül... nos, ezt ráérünk majd akkor kitalálni, nem igaz? - ezzel Terpherodion jóízűen a szájába tett egy hatalmas falat húst, aminek leve most zsírosan csurgott le az állán. Awan megrázkódott az undortól, de mielőtt még a főpap észrevehette volna a titkára arcára kiülő érzelmeket, gyorsan fejet hajtott, majd kihátrált az ajtón, melynek szárnyait gondosan becsukta maga után. Mikor kint volt, már a zárt ajtó előtt suttogott: -Remélem, egy szép napon majd megrohadsz! Ezzel elindult, hogy teljesítse ura és parancsolója akaratát.

120. Z79 (2011-01-11 21:54.30)

Kilépett szobájából.. A szolga szertartásosan ismét meghajolt, és hangosan sorolta mindhárom-Civil, papi, főpapi nevét -Őméltósága Tephedrion Tepherodion-Terpherodion A titkár akaratlanul is elmosolyodott a három név hallatán. Régi, elaggott szokás volt ez, Őméltósága hozta divatba újra..előtte már évtizedek óta mindenki egynevű volt. -De hát mit tegyünk, ha őméltósága egoista és hatalommániás..-gondolta a titkár Nem tudhatta, hogy a Méltóságos úr nem csak hatalommániás, de a tisztátalan hölgyekért is rajong..miközben szerzeteseitől szüzességet, a világi házas papoktól meg örök hűséget követel. És jajj a vétkeseknek.. A titkár végre belekezdhetett _-Uram..fontos hírem van...segélyfények.. Athiris irányából

119. Z79 (2011-01-11 21:42.37)

Pyarallon felett vérvörösre festette az eget a lassan felkelő nap.A tenger felől madárrajok szálltak a város felé,a kikötőben még csend és béke honolt,de a templomok környékén már elindultak első imájukra a szerzetes-papok.A Főpapi Palota márványlépcsőjén vézna, fiatal férfi sietett fel Terpherodion Őméltósága lakosztálya felé. Awan volt a Méltóságos Úr titkára.A testőrség egy pillanatra útját állta ugyan, ő azonban felmutatta a tanácsosi amulettet, így rögtön utat nyitottak neki. A fogadószoba bejáratához érve a titkár tédre ereszkedett, Olof a hű szolga pedig a fogadószobán keresztül az abból nyíló háló hatalmas ajtájáig ment, majd háromszor kopogtatott és szintén térdre ereszkedett.Várakoztak.. -Őméltósága talán még alszik..-mondta félhangosan Olof. Őméltósága azonban már napok óta nem aludt.. Pontosan látta a hálószoba ablakából az igyekvő titkárt..Oloffal már régen elvitette szobájából a megkötözött kéjhölgyet is..aki elég aranyat kapott a hallgatásáért,de a biztonság kedvéért azért Olof majd kivágja a nyelvét. Ő Tephedrion..pedig tisztán áll a világ előtt. Nem aludt, mégis megvárakoztatta a titkárt. Fáradt volt..és nem csak a gyarló élvezetek miatt. Napok óta szemléli a várost erkélyéről,legyen bár nappal, vagy fáklyafénnyel megvilágított éjszaka. A várost, ami most már csak a harmadik legnagyobb a szigeten.Nem csak a Főváros..most már Pelledin is nagyobb. De nem csak ez fájt az Úrnak. Pelledin a telepesek miatt növekszik, akik más szigetekről, vagy a kontinensről települtek át. Más vallásokat is hoznak magukkal.. A király-az a taknyos-Ulrik..már az apja Zöldszemű Ottó elkezdte.A démonháború után vallási türelmet hirdetett..mert a Gonoszt.. csak együtt győzhetjük le. Marha..a Gonoszt Uw Ethanar győzheti le.. Emiatt elindult a hanyatlás. Az elf-rend és híveik,akikkel a királyok mindig jó viszonyt ápoltak, mindenütt templomokat emelt, nem csak ősi falujuk környékén. Az északi euziták és a jámbor amaritánusok, a fővárosban is terjeszthetták a hitüket..és még az ősi sámánhitűeket is.. ha nem is támogatták, de legalább nem üldözték őket...ezt a szégyent és gyalázatot.. Őméltósága már eldöntötte: Új rendnek kell jönnie a szigeten.. És érezte, hogy tervének megvalósításában segítségére lesz az a titokzatos fekete gömb. Ő, Tepherodion pedig...az ÚJ REND feje, vezére lesz..mindörökké..

118. Z79 (2011-01-09 13:16.38)

Grad,Ulf és Arbar a falról levezető lépcső felé tartottak. -Néhány dolgot még szeretnék magukkal tisztázni-kezdte Grad -Ahogy akarja-válaszolta Ulf Mindhárman a városfal mellett felállított sátor felé tartottak.Arbar egy pillanatra visszafordult.Még mindig csend és sötétség uralta a tájat.Túlságosan nagy csend.A sátor felé ment ,lemaradva a többiektől, közben a város belseje felé vezető útra pillantott.Furcsa ködpamacsok keltették fel figyelmét.A városfalakon belül tiszta volt az éjszaka, számos fáklya világította meg a sötétséget. -Ulf, tanácsnok..-mondatát nem tudta befejezni, a falakon veszélyt jelző kürt harsant.Mindannyian megfordultak.A következő pilantban Ulf és Arbar a falakon voltak..Grad felkiáltott. Testét ködfátyol ölelte,szorította,néhány katona ugrott hozzá, erre a ködbéklyó szertefoszlott,de a következő pillanatban ismét szilárd testté állt össze ám ezúttal az egyik katonára támadt.A tiszt kardjával belehasított a képlékeny testbe,a lény azonban nem pusztult el..két kissebb darabra szakadt, így támadt újra.Ulf a lépcsőn állva körbenézett. A falakon pokoli lények igyekeztek felfelé, a sátor körül a ködpamacsok testet öltöttek..Arbar Gradhoz rohant, a tanácsnokot a sátor felé húzta.Bárdjával hiába csapkodott,a köd-lények túl gyorsak voltak, ameliyket mégis eltalálta, az kettészakadva folytta a küzdelmet -Mágia...-csattant fel a barbár Ulf Owak harcimágussal együtt rontott a ködlények felé, pár katonával egymást védve kört képeztek, miközben Owak ordítva kántált.A lények, ha lassan is, de a varázsigék hatására gyengültek.A megtámadott tiszten azonban ez már nem segített a szilárd-ködfátyol halálra szorította. Arbar végre elért a sátorig..félrehúzta a sátorlapot,belökte Grad tanácsnokot. -Végre..-fujtatott a nagydarab harcos Gradra nézett, a sápadt tanácsnok arcán halvány mosolyszerűség futott át. A sátorban az asztalnál egy élettelen térképész teste hevert.. -Na ne..-Arbarnak csodálkozni sem volt ideje,a sátorban álló két démon rögtön felé indult..

117. Z79 (2011-01-09 12:17.38)

A városfalakon mindenki készen állt egy támadás elhárítására.A hatalmas fáklyák nemcsak megvilágították a falak környékét,de segítségükkel az íjászok könnyen tüzes nyílzáport zúdíthattak a támadó ellenségre.A falakon kívül néhány barikád is nehezíztette az ellenség előrejutását, különösen a gyengébb, Elővárosi oldalakon.Ulf Grad tanácsnokkal és Arbarral a templomkert mögötti falon állt alattuk a mélyben feneketlen sötétség és néma csend honolt.Órák teltek el várakozással, de semmi nem történt. -Arra várnak, hogy lankadjon a figyelmünk-mondta Arbar Ulf némán bólintott. Pedig időközben az éj leple alatt nagyon sok minden történt... A háború után csak rövid ideig folyt hadjárat a nekromaták és más gonosszal cimborálók ellen.Mindenki szerette volna hamar elfelejteni az eseményeket.Athiris környékén ezért számos oltár, átjáró végül feltáratlan maradt.Az erdei tanyákon, a környező falvak szélén ha nem is túl sokan,de reménykedtek abban, hogy újra használhatják majd őket. És az elmúlt napok esményei cselekvésre késztették őket..

116. Z79 (2011-01-05 20:28.30)

-Rövid leszek-mondta az őrmester Grad bólintott -Tegnap egy közeli présháznál kerestük a Hősöket és egy Evelyn nevű lányt. A fiatal tanácsnok felhúzta szemöldökét -Bizton állíthatom-folytatta Ulf-,hogy semmiféle felelősség nem terheli őket a néhány napja kezdődött támadásokért.A ház közelében támadás ért minket,a Hősök segítettek nekünk. -Parancsnok, Agous és az a lány ...nincs magukkal-mondta Grad -Igaz,de erről most nem mondanék többet-válaszolt Ulf -Parancsnok maga beszámolási..-az ifjú kereskedő nem folytatta, Grad leintette. -Rátérek a védelemre.Becsléseink szerint száznál is több ártó lény támadhat,a város nagy része viszonylag jól védhető, húsz emberem kétszer annyi halásszal és csendőrrel biztosítja a kikötőt.Húszan védik a laktanyát,ami tulajdonképpen a városfal egy része.Több mint száz katona, tucatnyi csendőrrel a falkon várakozik. -És az önkéntesek-mondta Bod az ifjú tanácsnok -Tíz-tizenöt tapasztalt kardforgató, legfeljebb-vágott vissza Ulf.-Ami nagyobb baj, az Előváros a halászok és a hajóácsok házai....nagyon nehezen védhetőek.A katonák két szakaszát a falakról oda kell vezényelni. -Hozzuk be az embereket a városfalak mögé-javasolta Beldor asszony -Hatszáz embert? Nincs idő, sok gyerek ,idős hálófonó van köztük-válaszolt Ulf -Parancsnok, ahogy helyesnek látja-mondta Beldor -Hál az isteneknek, van még velünk négy harci mágus, egy elf, Iwer...jelentkezett az Újvárosból a betelepült Sámánok közül is néhány -És ott a Vallató őméltósága-mondta Bod A parancsnok hallgatott.Kinézett a terem ablakán. Lassan sötétedett. A temetői falak közelében köd derengett.Városszerte fáklyák pislákoltak.

115. Z79 (2011-01-05 19:57.50)

Bereldien a megsárgult paraván mögött magára maradt Preadwell atyával.A pap nyugodtan feküdt az ágyon, bőre természetellenesen sápadt volt, verejtéktől gyöngyözött.Az elf rikító kék festékkel néhány rúnát festett arcára,és egy szabályos kört Preadwell homlokára.Lehunyta szemeit, koncentrált.Lassan halk kántálásba kezdett,a pap ágy fölé hajolt.Hosszú pecekig kereste a bejáratot a beteg elméhez, hiába. -Védővarázs-gondolta Letörölte homlokáról az egyik rúnát,bár ezzel saját védelmét gyengítette, könnyebben léphetett másokkal kapcsolatba.Lassan színes, ám sötét örvényt érzékelt...és egy másikat is,mely fekete volt,minta pokol.Érezte, hogy lassan elgyengül. Próbált szabadulni,de a színes áramlat valósággal beszippantotta.Felkiáltott. Iwer szaladt be a terembe, félrerántotta a paravánt.Bereldien a földön feküdt, lehunyt szemekkel. -Gyógyító....-Iwer fölé hajolt, gyengéden megrázta az elf testét Bereldien felnyitotta szemét,Iwer mintha egy pillanatra valamiféle örvényt látott volna a tekintetében. Az elf felült, intett Iwernek, aki talpra segítette.Nem érzett fájdalmat,csak egy apró furcsaságot: engedelmesség talán önállótlanság érzése fogta el.Biztosan lépdelt, mégis úgy érezte mintha nem a maga ura lett volna. Kilépett a paraván mögül,felegyenesedett, rámososlygott a gyógyítókra,őrökre. -Minden rendben-mondta Érezte,azt a kis furcsa érzést nem osztja meg senkivel...csak azzal, akinek engedelmességgel tartozik...

114. Z79 (2011-01-04 22:16.40)

Iwer kivezette Evelynt az ispotály nagyterméből. A lány sápadt volt a döbbenettől.... -Én voltam, én magam...-zavartan hebegett Iwer átölelete,megsimította haját.Próbált biztonságot sugározni, nyugalmat adni a lánynak, legalább egy kis időre.De belül ő maga is zakalatott volt.Agódott Bereldienért,a városért, Agousékért..és legfőképp Evelynért..nem pusztán aggódást, féltést érzett.. Elhessegette a gondolatot,másfelé terelte elméjét. Megpróbált visszaemlékezni tanulmányaira , leginkább a démonűzéssel kapcsolatos részekre. -Hogy lehet..ez ?-Evelyn elfúló hangon tette fel kérdését -Az elmúlt napok jobban megviselhettek, mint gondoltam-mondta tárgyilagos hűvösséggel Iwer Maga is érezte, hogy ez csak mellébeszélés.. Ulf a tanácsteremben állt,félkörben Grad tanácselnök, és a többi képviselő.Az elnökön kívül hatan voltak.Ez volt az úgynevezett Felső Tanács, mely vészhelyzetekben döntött.A tagokat kétévente választották azok közül, akik legalább öt éve éltek a városban ,vagy környékén.Ezen felül külső tagja volt a városparancsnok,de őt csak katonai kérdésekben szokták bevonni. Ha az idő és a körülmények engedték, évente háromszor a Nagy tanács ülésezett,melyen a Felső Tanács tagjai mellett céhek és egyházak képviselői is részt vettek.A legtöbb város,falu irányítása így működött leszámítva Pyarallon-t,a papi várost és a keleti Pelledin-t...a király nem avatkozott a települések ügyeibe, amíg azok szorgosan adóztak.. A tanácsnokok többsége Grad korabeli, hatvan tavaszt megért férfiú volt,csak két fiatalabb volt köztük,egy kereskedő, és Beldor, az egyetlen női tanácstag -Parancsnok, hallgatjuk a jelentését-kezdte Grad.. Matti engedett a hang csábításának,bábuként vágta el Istery köteleit. -Jó fiú-suttogta negédesen a boszorkány...

113. Z79 (2011-01-03 19:35.06)

Az egyik fiatal gyógyító Bereldienhez lépett -Uram, elküldtem egy szolgát a Valltó szállására, gondoltam egyházi emberként jól jöhet a segítsége.. -Nem biztos, fiú-mondta a gyógyító-Attól tartok..-elharapta a mondatot. -Paravánozzátok el Preadwell-t, és hagyjatok vele magamra-Bereldien szokatlanul harsány volt -Csak nem akarod megnyitni az elméjét?-kérdezte a döbbent Iwer Bereldien némán bólintott..

112. Randal (2010-12-29 02:22.27)

A démon körül nem szűnő gyűlölettel kavargott a Pokol örökké tomboló szélvihara. Érdes, szürke bőrrel borított teste szoborrá dermedve állt egy hatalmas barlangnyílás előtt, ami úgy magasodott elé, mintha a sík vidékből hirtelen magasba törő hegység ordításra nyílt szája lenne. -Itt vagyok. – küldte Sassin a korábban megígért mentális üzenetet Agousnak, aki a messze távolból válaszolt neki. -Ügyes kislány. Remélem annak a bestiának, akinek a testében vagy, helyesek voltak az ismeretei erről a helyről, különben fogalmam sincs, hogy találjuk meg Amilyt. -Eddig jól működött. Szólok, ha van valami. -Semmi ostobaság, csak szolidan, világos? -Nem lesz gond. A barlangba belépve ősidőket idéző sötétség ragadta nehéz ölelésébe Sassin rémálomszerű alakját. A barlangjárat erősen lejtett, a falakon sűrű masszába olvadt kőtörmelék csordogált. A levegő úgy bűzlött, mint az ereszcsatornákba rothadt falevelek egy nedves, késő őszi napon, a falak pedig kegyetlen, bágyasztó hőséget árasztottak magukból. Lefelé haladva a járat egyre szűkült, a kezdeti monumentalitás pár lépés után puszta emlékké vált, míg végül két ember magas, és úgy tizenöt lépés széles, szabálytalan alakú járatként folytatódott tovább. A napkoszorú természetes fénye, ami a felszín tájait megvilágította, néhány forduló után elhagyta a földalatti járatot, Sassin mellkasán a szem pedig egy rövid időre teljesen megvakult a környező világra – alig pár szívdobbanásnyi idővel később azonban adaptálódott az új viszonyokhoz. A szem úgy érzékelte, mintha a falakat borító massza vérvörös fénnyel derengetni kezdett volna, megvilágítva az utat a harcoslány előtt. A járat a mélybíbortól az élénk karmazsinszínig a vörös minden árnyalatát felvonultatta, Sassinban azt a benyomást keltve, mintha vérszínű alkonyat venné körül. A démontestű harcoslány órákon keresztül bolyongott a fülledt, vörösfényű járatokban, anélkül, hogy egy lélekkel is találkozott volna. Ha elágazáshoz ért, egy pillanatra engedett a fejében gomolygó tudat szorításán, és kiolvasta belőle a helyes útirányt, majd folytatta útját a hegyek mélyén rejlő város felé. Ahogy haladt előre, a járat egyre szűkült, a falak pedig egyre szabályosabbá váltak, mintha gondos kezek faragtak volna rendet a sziklák rengetegében – mint ahogy pontosan ez is volt a helyzet. A démonurak a kősivatag kóbor démonjaiból és az emberek világának halott szellemeiből összegyúrt, tudattalan szolgák százainak rabszolgamunkájával formálták meg a milliárd éves járatokat. Persze azok az apró csiszolások, amikkel Sassin ezeknek a mellékjáratoknak a sziklafalain találkozott, nüansznyi semmiségnek tűntek ahhoz az elképzelhetetlen látványhoz képest, ami az egyik forduló után – mintegy a semmiből elé tárulva – fogadta a lányt. Az egyik forduló után ugyanis a szűkös járat egy beláthatatlan, hatalmas tárnába futott, ami úgy tátongott a hegyek gyomrában, mintha önálló kis világ lett volna. A földből, mintha a sziklákból nőttek volna elő, vörös épületek emelkedtek, amik között széles utcák futottak. A házak legtöbbje ormótlan, szögletes monstrumként meredezett a magasba, elvétve viszont igazi, groteszk szépséggel is találkozott Sassin döbbent tekintete. A barlangnyílás mennyezete félgömbszerűen borult a pokoli város fölé. Az ív közepén élénkvörös, viharfelhőszerű izzás vibrált, ami körül a harcoslány kicsiny nyílások egész sorát vette észre. Ezek a nyílások nem csak a fényforrás körül voltak láthatóak, az egész mennyezetet bepettyezték sötétvörös, szinte fekete foltjaikkal. Sassin lassan felfedezte a nyílások okát is. A magasban halottfehér derengéssel emberek szellemeinek tucatjai lebegtek a levegőben. Olyan halványak voltak, hogy a harcoslány először észre sem vette őket, később azonban döbbenettel a szívében meredt a halott lelkekre, akik a mennyezet nyílásain keresztül szivárogtak a tárnába. Kínos lassúsággal úsztak a magasban, feltűnően ugyanabba az irányba, mintha hallhatatlan parancsszónak engedelmeskednének. A halott folyamként a magasban hömpölygő szellemáradatot Sassin otthonának halottjai alkották, akik földi életüket bevégezvén a Pokol síkjára kerültek, hogy ott vagy elnyelje őket a végtelen mélység, vagy öntudatukat elvesztett szellemalakként szolgálják a démonurak alantas céljait. Sassin tekintetével a szellemek útjának célját fürkészte, amikor tudatát hirtelen idegen erő támadta meg. A lány démoni teste térdre esett a hirtelen rátörő fájdalomtól, az emberi elmén ostorcsapásként csattant egy parancsoló számonkérés. Sassin nem hangokat hallott, inkább primitív érzéseket érzett, amik valahogy mégis tudatos üzenet formájában fogalmazódtak meg az elméjében. „Mit csinálsz te itt, pondró?” Alig egy lépésre tőle emberszerű alakot látott fölé magasodni. Vézna, csontos testét szűk, egyszerű szabású fekete kezeslábas fedte, kezében ébenszín ostort markolt, humanoid koponyájában a szemek helyén sűrű, fekete sötétség gomolygott. „Felkelni! Vissza a többiekhez!” – harsogta indulatos érzelmeit a porban térdelő démon elméje felé, és fegyverét a magasba emelve, fenyegetően felé lépett egyet. A harcoslány érezte, hogy a testben élő démon tudata nyüszítve kavarog a fejében. -Agous! – Sassin elméje, segítségre szorulva, az öreg mágus felé villant. -Egy démonszolga! – érkezett a gyors válasz. – Nem ismert fel, engedelmeskedj! – Ennél hosszabb párbeszédre nem volt lehetőség, mert a lidérc ostora lecsapott Sassinra. „Mozgás, kutya!” Sassin legyűrte az elméjét megrohanó elemi késztetést, hogy apró darabokra szaggassa a démonszolgát, helyette kimért mozdulattal felállt, és elindult a kijelölt irányba. Felegyenesedve két fejjel az ostoros alak fölé magasodott. Ahogy őrével a sarkában rótta a Pokol városának utcáit, azon töprengett, vajon miért nem ismerte föl a démonszolga a valódi helyzetet. Végül arra jutott, hogy végülis nem sokban különbözik a valódi rabszolgáktól: emberi tudat egy démoni testben. Úgy tűnik, a démonszolgának nem volt olyan éles a szeme, hogy megkülönböztessen egy eleven lelket egy öntudatlan, halott szellemtől, de lévén, hogy a démoni hierarchiában csak egy fokkal álltak a rabszolgák fölött, ez az elképzelés nem tűnt lehetetlennek. Agous egyszer régen, mintha említette is volna, hogy azok a jelentéktelen, egyszerű sötét mágusok szellemei lesznek démonszolgák, akiknek az ereje eltörpül az olyan hatalmas urakéhoz képest, mint Warrick is volt – de Sassin hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ezt csak ott helyben találta-e ki, vagy valóban történt ilyen beszélgetés. Több száz éve hallgatta már az öreg mágus bolondságait, semmit sem tartott elképzelhetetlennek… Mire végiggondolta a helyzetet, a démonszolga lökdösései mellett el is jutott az úticéljukhoz. Pontosan a mennyezeten gomolygó, fényes viharfelhő alatt voltak. A házak itt elmaradtak, egy hatalmas téren találták magukat, aminek a közepén ötven méter átmérőjű kürtő tátongott. A kürtő szájából vakítóan fehér fényesség áradt a vöröslő sötétségbe – efelé a fény felé áramlottak a magasban lebegő szellemalakok, hogy aztán eltűnjenek a végtelen mélységben. A szakadékszerű nyílás körül, és a fölötte keresztben átívelő, pallószerű hidakon – alig pár démonszolga irányítása mellett – rabszolgák tucatjai sürögtek. Hosszú végtagjaikkal időről-időre benyúltak a szellemek közé, a kiválasztottakat így kiemelték a többi közül, és a démonszolgák felé terelték őket, akik vagy visszazavarták őket az áramlatba, vagy sötét villanás mellett bebörtönözték őket egy, a kezükben szorongatott kőgolyóba. „Lódulj!” – érezte elméjében az utasítást Sassin. A démonszolga szigorú figyelme mellett a lány nem látott más megoldást, mint engedelmesen elvegyülni a rabszolgák között. Sorstársai rezignáltan vették tudomásul a jelenlétét, zombikként folytatták tovább monoton munkájukat a kürtő fénylő szájánál. A Sassint nógató démonszolga, amint a démontestű lány elvegyült a többi rabszolga között, hátat fordított a harcoslánynak, és őrjáratra indulva ismét a házak felé vette az útját. Sassinnak nem okozott különösebb nehézséget észrevehetetlennek maradni alkalmi társai között – túl sok rabszolga jutott túl kevés démonszolgára. Tessék-lássék mozgott a kürtő körül, kerülve az őrök figyelmét. -Agous, mi ez? – kockáztatott meg egy gyors mentális üzenetet a mágus felé. -Itt választják ki, melyik lelkekből lesz rabszolga. A többiek mennek lefelé a semmibe… Megtaláltad Amilyt? -Szerinted megtaláltam?! -Várj…Lépj hátra egy kicsit! Jó. Ne ijedj meg! – Agous szavai után egy pillanatig semmi nem történt, de utána Sassin elméjét hófehér köd lepte el. Érezte, ahogy térdei megremegnek, karjai pedig lehullanak a teste mellé, de mielőtt összeesett volna, a köd, amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan el is párolgott. -Mi az átkot műveltél, Agous? – rivallt rá öreg barátjára Sassin. -Jól sejtettem, Amily nincs messze. Meg is találtam. -Hogyan? Rajtam keresztül csináltál valamit? Hogy nem vették észre? -Nem fontos. Játszd még a zombit egy kis ideig, Amily mindjárt ott lesz. Legalábbis remélem.

111. Törölt felhasználó (2010-12-28 21:55.58)

Evelyn riadtan nézett szét az ispotály nagytermében. Régen járt már itt, és akkor még Heelwell barátságos arca fogadta az ide betérőt... Most a fáklyák ellenére szinte fagyos a levegő, a félelem és a kilátástalanság üli meg a helységet. Evelyn fázósan kulcsolta össze karjait maga előtt. Szemével aggódóan követte Bereldien és Iwer minden lépését. Nem merte megközelíteni azt a három ágyat, amelyben a testek körvonalát látta. Tartott attól, amit látni fog. És ez a kántálás... Evelyn fülét bántotta a Praedwell felől érkező értelmetlen énekléshez hasonlatos hangok egyvelege. Bár néha fel-felismerni vélt valami értelmet a szavak között, de ez is csak még jobban elriasztotta. A férfiak mindegyike a tiszteletes ágya felé tartott, így hát Evelyn is követte őket. Még két gyógyítót látott az ágynál, csak később ismerte fel bennük Tamardiust és Salviust, akiknek arcáról a tanácstalanságon túl a félelem is jól leolvasható volt. Mindenki főbólintással üdvözölte a másikat, majd Bereldien odalépett a paphoz, kezét a férfi homlokára tette, szemét behunyta és koncentrálni kezdett. Furcsa történések vették kezdetüket. Praedwell teste megremegett, a kántálás abbamaradt, de csak egy pillanatra, mert helyét mélyről feltörő, gúnyos kacaj váltotta fel. Evelyn megbabonázva nézte a jelenetet, és mintha láthatatlan kéz lökné előre, ő is a csuhás fejéhez lépett. Belenézett a pap tágra nyílt, feketén világító szemeibe és azt hitte, menten elájul. Összegörnyedve, üveges tekintettel próbált meg hátrálni az ágytól, szerencséjére Iwer mindent látott, az elgyengült teremtést a derekánál gyengéden átkarolva egy székre ültette. De tovább nem volt ideje foglalkozni vele, rögtön fordult vissza a pap felé. Evelyn csak nézett maga elé és próbálta megérteni a lehetetlent. Amikor az imént belenézett Praedwell szemeibe, önmagát látta, hosszú fekete hajjal, fekete ruhában, delejes mosollyal az ajkán... -Drága Istenem, mi ez, mi történik velem?- Evelyn sóhaja beleveszett a Praedwellből áradó gonoszság ködébe... Warrick belepillantott a kristálygömbbe. Abba a gömbbe, ami előzőleg a lelkét rejtette. Senki nem tudta, micsoda varázserő rejlett ebben az egyszerű tárgyban. Senkit, kivéve a Nagyurat. Mindenki úgy hitte, hogy bosszúja örök mementójaként szolgál a gömb. De többről volt itt szó. Mióta rájött, azóta úgy érzi, nagyobb hatalmat szerezhet még az Úrnő felett, mint azt a lány valaha is sejthetné. Warrick maga sem tudta hogyan, de a kristálygömb látókővé vált, mióta az ő lelkét eltávolították belőle. Így a démonúr valahányszor csak belenéz, tudomást szerez mindarról, ami a birodalmában történik. Ezért tudott a két Hős ittlétéről is, de egyelőre nem állt szándékában beavatkozni, hiszen hű démonjainak is hagynia kellett némi szórakozást... Most hirtelen kedve támadt megnézni, mivel foglalatoskodik az Úrnő... Az Úrnő, akinek csodálatos palotát emeltek az elvakított démonok. Messze és mégis oly közel az ő, Warrick egyszerűnek ható hajlékától. Kezébe fogta hát a kristályt és erősen az Úrnőre gondolt... Az Úrnő egy embernagyságú, fémből készült tükör előtt állt, amiben tisztán látszott egy kövér férfi ágyhoz kötözött teste. Csapzott fejét ide-oda forgatta, és ahogy az Úrnő énekelt, úgy kántált a pap is. Warrick felismerte a férfiban Praedwellt. - Mi a ... De egyszerre férfiak jelentek meg az ágy körül, eltakarva a tiszteletes testét. A démonúr bosszúsan el akarta hajítani a gömböt, ekkor azonban furcsa dologra lett figyelmes... Az Úrnő tekintete megmerevedett, éneklése abbamaradt, gyönyörű száját igéző mosolyra húzta. Egy pillanatig tartott csak az egész. Aztán az Úrnő hirtelen ellépett a tükörtől, szemében könny csillant... Warrick nem volt kíváncsi a továbbiakra. Sokkal jobban izgatta a Praedwell ágyánál álló néhány férfi. Különösen egy ragadta meg a figyelmét. -Iwer... Ideje, hogy találkozzunk! - Ezzel az ágyához lépett, ahol Leviatharn pergamenszín alakja várakozott, csöndes megadással. -Drága, hűséges Vallatóm, itt az ideje, hogy visszatérjünk tékozló barátaink körébe!

110. Törölt felhasználó (2010-12-28 20:54.41)

A hangzavarra a gyógyítók hagyományos fehér deréköves darócköpenyét viselő fiatal alak futott az érkezettek elé az ispotályból. Mire Ulfhoz és a többiekhez ért, addigra Berendiel, Iwer és Evelyn már leszálltak a szekérről. A fiatal férfi megállt az elf varázsló előtt, először mély fejbólintással üdvözölte, majd büszkeségtől dagadó kebellel szólt: -Berendiel mester, hát visszatértél... Az elf szép arcán hosszú idő után először jelent meg az első mosoly: -Derék munkát végeztél, Detrius. Mi hír az ispotályban? -Uram, Heelwell és Gjorik állapota változatlan, de Praedwell viselkedése nagyon aggaszt. Detrius csak ekkor vette észre a minden ízében reszkető Evelynt, aki az ijedtségtől és aggodalomtól tágra nyílt szemeit le sem vette a fiúról. Elsápadt, ahogy ránézett a lányra, száját szólásra nyitotta, de mielőtt egy hangot is kiadhatott volna, Berendiel két kezébe vette Evelyn kezeit és mélyen a szemébe nézett: -Gyermekem, amit most látni fogsz, rosszabb lesz minden eddiginél. Apád nincs túl jól. Eljöhetsz hozzá, de meg kell ígérned, hogy uralkodni fogsz magadon. Evelyn, bár szemei továbbra is nagyra nyíltak, úgy tetszett, megnyugodott az elf szavaitól. Lassan összezárta ajkait, majd hangtalanul bólintott. Bereldien elengedte a lány kezeit, aztán így szólt az eseményeket ezidáig néma csendben figyelő Iwerhez: -Azt hiszem, szükségem lesz rád is, barátom. Ha igazak a hírek az atyáról, nem árt, ha több varázshasználó is akad a közelben. Menjünk hát! Detrius már sarkon fordult és elindult az ispotály felé, de Bereldien még egy pillanatra megállja intett, majd hangosan, hogy szavai biztosan elérjenek Ulfhoz, ezt mondta: -Az ispotályban leszünk, ahol most rettenetes dolgok vannak készülőben. Megpróbálunk a magunk módján megálljt parancsolni a gonosznak, de talán nem árt, ha a katonaság is készenlétben áll! Pillantása összetalálkozott Ulféval, aki bólintással nyugtázta a hallottakat, de válaszolni már nem tudott, mert ebben a pillanatban megállta előtte Grad tanácsos, aki hitetlenül csóválta a fejét. -Nahát, ez a Detrius! Csak sikerült neki! Örülök, hogy visszatértél, Ulf! A helyzet több, mint aggasztó, kérlek, kövess a tanácsterembe, már összehívtam a többieket!

109. Z79 (2010-12-28 20:08.13)

Késő délután értek a laktanyához.Ulf előrelovagolt,mellette megmaradt katonái és Arbar.Mögöttük egy rúnákkal telefestett szekér állt, elől egy tizedes ült, a ponyva alatt Iwer és Berendiel magyarázta Evelyn számára a sziklán néhány órája történt események lényegét. -Igen, nem csak kapcsolatot vagy képes velük teremteni, de úgy tűnik valamennyire uralni is tudod őket, legalábbis a primitívebbeket..-mondta Iwer -Gyakorlással talán a többit is-válaszolta Evelyn -Talán.-szólalt meg Iwer Ulfra és embereire a laktanya faláról pont annyi nyÍ nyílvessző meredt, ahányan voltak. -Ügyes.-mondta Ulf Owak harci mágus bukkant fel az íjászok mellett. -Állj...azonosítsátok magatokat -Ulf és emberei.-hangzott a válasz -Ezt egy démon is mondhatja, aki megszállta parancsnokom.-vágott vissza Owak A katonák megfeszíteték az íjakat.. -Azt viszont nehezen tudná elmondani, hogy az őrmesteri kinevezésed után egy borosdézsában ébredtél..kedves Owak.. A mágus elmosolyodott -Ez tényleg a jó öreg parancsnok..kaput nyitni.. ilyen régi emlékkel bizony kevés démon hozakodna elő.. Belovagoltak az erődbe -A kocsin Iwer, Berendiel és a lány van..-mondta Ulf Owak parancsnoka elé sietett -Húszan maradtak a a laktanyába,ugyanennyien mentek le a kikőtőbe, csendőrökkel,halászokkal-jelentett a mágus-A többiek a falakon, csendőrökkel, meg sok az önkéntes is-folytatta -Akik közül jó ha tíz tapasztalt kardforgató van- mondta kissé lehangoltan a parancsnok, miközben felsietett a falra. -Az ellenség?-kérdezte -Egy komoly támadás eddig, öt halott, köztük Klawer..Nem tudjuk hányan lehetnek.. A parancsnok az erdő és a hegyek felé nézett.Szürkült, lassan bizar köd ereszkedett a tájra. -Attól tartok többen mint gondolnánk...-mondta vészjóslóan Ulf...

108. Z79 (2010-12-27 10:40.39)

A város körül nagy volt a mozgolódás.Nem démonok, ártó lények ólálkodtak a falakon kívül,a városi önkéntesek, katonák és csendőrök próbálták erősíteni a város védelmét.Ulf tisztán látta a hozzájuk legközeleb eső-temetőre néző falakon egy korábbi harc nyiomait.Owak harci mágus, -karján parancsnoki szallaggal-hatalmas rúnákat festetett a fal külső oldalára. -Klawer..szegény fiú..elesett-hasított a gondolat Ulfba Athiris városa nem tartozott a jól védhető települések közé,legalábbis ami a szárazföldi támadásokat illette.Bár a Régi fal körülölelte az Óvárost a megerősítésére szánt pénzek, energiák annál jobban apadtak, minél távolabbra kerültek időben a Démonháború eseményei.Az Újváros jobb védelemmel rendelkezett,részben annak köszönhetően ,hogy külső fala gyakorlatilag összeépült az Ulf által irányított laktanyáéval.Az Újvárosban élt a lakosság közel egyharmada, úgy ötszáz ember, akik a háború után települtek ide.Míg az Óvárosban a helyi előkelőségek, de legalábbis a régi családok, az Újvárosban a telepesek éltek,a város kikötőhöz legközelebb eső részén, az Elővárosban azok akikiet munkájuk a tengerhez kötött.Halászok, hálószövők, itt állt Gjorik apró fogadója is.Ez a rész volt védelmi szempontból a legkritikusabb.Bár a Régi fal egészen idáig elhúzódott, itt alacsonyabb volt, az öböl felé vezető út mentén pedig csak cölöpfal futott.Athiris öböl felé néző részét csak egy őrbódé és egy nagy cölöpkapu védte. Az öböl...Ulf számos városban, de még a Szárazföldön is szolgált, de hasonlót még sosem látott.A kikötő egy viszonylag kicsi öbölben feküdt,a sziklák-dombok úgy fogták körbe-eltekintve természetesen az öböl-bejárattól,hogy az ember azt gondolta volna,az ormok mögött nem tenger morajlik, az öböl pedig csak egy tavacska.. Amennyire nehezen volt védhető Athiris szárazon, oly könnyen vizen...Az apró öbölből könnyű volt kijutni..Pyarallon jó szélben három, a főváros hat napi távolság...bejutni azonban nem volt könnyű.. a hullámok gyakran megnehezíteték a beérkezők dolgát..ezért is nem növekedett nagyobbra Athiris...a másik ok pedig..a város környékének régi neve...Démonzug.. Ulf őrmester a sziklán hasalva megértette, hogy ez az elnevezés nem pusztán babonaságból fakadt. Ezen töprengve nem vette észre, a szikla oldalán lapuló ,ugrásra kész lényt... Berendiel és Iwer Evelyn mellett ültek a földön, a lány erősen koncentrált -Próbáld..újra-suttogta a druida Evelyn arca verejtéktől gyöngyözött -Látom őket...itt ólálkodnak, de nem támadnak..látok a szemükkel, de nem tudom irányítani őket, messze vannak.. -Elég-mondta Berendiel-Néhány óra alatt nem taníthatjuk meg arra , amire évek szükségeltetnek.. -Csak egy kis gyakorlás..-válaszolt Iwer Ulf megérezte a lény bűzét, félreugrott.. Evelyn szemei felpattantak -Ketten vannak..mondta Az őrmester kardjáért nyúlt, de hátulról emberszerű lény ragadta meg, fogta le..Ulf fülébe sziszegett -Tesztvéreinkért... A másik, nagymacska és ember sajátos keverékére emlékeztő démon karmos kezét Ulf szíve felé nyújtotta...az őrmester úgy érezte, szíve előbb kiszakad, mint ahogy a lény kitépné.. Evelyn, Iwer és a gyógyító lélekszakadva rohant a szikla felé... Arbar tőre az Ulfot szorító lény oldalába hatolt.. Az őrmester térdre rogyott..a macskadémon karmai azonban már mellkasának feszültek..Arbar még az agyaglénnyel küzdött, bár nyerésre állt.. Ulf érezte, hogy itt a vég... Érthetetlen szavak csendültek fülében, a macskadémon megtántorodott. Arbar még egy döfést mért ellenfelére. A sziklán Evelyn állt...a macskaszerű lény szemében rettegés ült...lassan hátrált..megcsúszott..a mélybe zuhant. Arbar karjai között lassan elernyedt démon.. -Köszönöm-rebegte Ulf Matti az asztalnál ült, az Arbartól kapott kést forgatta...Te is harcos lettél..csengtek fülében a barbár szavai..elmosolyodott -Matti..Matti kérlek segíts..a hangok Istery irányából érkeztek..

107. Z79 (2010-12-27 09:42.20)

Ulf a sziklán hasalt, távolbalátó csövével kémlelte a város környékét.Hűvös, ám derűs idő volt, az égbolt tiszta,démonoknak se híre, se hamva... -Még napnyugta előtt el kell érnünk a várost-mondta Iwer -Még dél sincs-válaszolta Ulf -Igen, de még néhány gyakorlatot el kell végeztetnünk Evelynnel, a biztonság kedvéért. Ulf bólintott -Ti tudjátok...-tovább szemlélte a várost.

106. Törölt felhasználó (2010-12-25 01:02.34)

Istery álmodott. Testét boldogság árasztotta el, könnyűnek érezte magát, akár egy madár, amely kiterjesztett szárnyakkal, szabadon suhan a csillámló víztükör felett. Ujjongani tudott volna, hiszen szerelmes volt és gyermeket várt! Az egyetlen, ami zavarta az az volt, hogy a családja nem nézte jó szemmel a kiválasztott férfivel való kapcsolatát. Istery világ életében konok és önfejű boszorkány hírében állt, soha, senkitől nem tűrte el, hogy beleszóljon az életébe, vagy a viselt dolgaiba. Szépsége legendás volt a Pokol minden élőlényének körében, bár származása szerint egyáltalán nem tartozott a csodált lények közé. Nekromanták voltak a felmenői, akik a szárazföldről származtak el Yggdrasillienn szigetére, még jóval azelőtt, hogy Thorwadill megalakította volna a királyságát. Hosszú küzdelmet folytattak a föld és a Pokol birtoklásáért a démonokkal és azok királyával, Warrick apjával, Wootan Damlord-dal. Bár soha nem tudták uralmuk alá hajtani a szigetet, sok veszteséget okoztak a gonosz világ lakóinak. De a régi világ dicsősége elmúlt, az idő elmosta Istery családjának jelentőségét. A szigeten élő nekromanták száma megcsappant, már csak néhányan éltek közülük, legtöbbjükkel a háború, vagy rejtélyes betegségek végeztek. Gyermekeik nemigen születtek, mivel nem keveredtek másokkal, elszigetelten élték mindennapjaikat Yggdrasillien egy távoli, ember által soha nem látogatott szegletében, de továbbra sem mondtak le arról az álmukról, hogy egyszer átveszik a Pokol feletti uralmat... Érthető hát, hogy gyűlölettel nézték Istery szerelmét. Egy ember mágust, aki megtanította a közülük valót új dimenziókban látni és gondolkodni. Együtt töltött éjszaka után támadtak rájuk, elszakították őket egymástól. A mágus eltűnt a lány életéből, azóta sem tudja, mi lett a sorsa. Isteryt azzal a büntetéssel sújtották, hogy elvették erejének és emlékeinek nagy részét, arra ítélve a közülük valót, hogy egyszerű halandóként tengesse tovább mindennapjait. Egyetlen szerencséje volt a fiatal teremtésnek: nagyanyja, Veroldyn rajongásig szerette szép unokáját és minden varázstudását latba vetette, hogy visszaadja a lánynak mindazt, amit a családja elvett tőle. Mivel nem volt olyan képzett, mint a legnagyobb varázshasználók, ezért csak annyit tudott tenni, hogy egy egyszarvúba mentette át Istery erejét, de az emlékeit már nem tudta visszaadni, maradéktalanul. Ezért volt hát, hogy a lány már nem tudta felidézni kedvese arcát és az élet onnantól kezdődött számára, amikor nagyanyja megmentette őt a családja haragjától. Veroldyn végig gondoskodott unokájáról, óvta, védte, és ő segítette világra a gyermeket, akinek létezéséről nem tudhatott kettőjükön kívül senki más. Istery kislányt szült, akit Arienwehl-nek nevezett el. Boldogan élte az életét, újra megtanulta a varázslatok használatát, és nagyszerű anyja volt a kislányának, akiért az életét is odaadta volna. Arienwehl nagyon szép gyermek volt. Hosszú fekete hajával, sötét, hosszú szempillájú szemeivel maga volt a megtestesült tökéletesség. Abban az időben Pelledin városa melletti lápos részen laktak a nagyanyjával hármasban, olyan messze ember -és egyéb élőlények lakta vidéktől, amennyire csak lehetett. De egy nap szörnyű tragédia árnyékolta be Istery életét. A démonok, akik szokásuk szerint be-betörtek a városokon kívül eső területekre, most a boszorkány családját találták meg. Istery kint járt az egyszarvújával a lápon gyógyfüveket keresve, ötéves kislányát nagyanyja gondjaira bízta. Mire visszatért csak a kunyhójuk füstölgő romjait találta, és a két szeretett lény élettelen testét. A kislányt nagyanyja ölelő karjai közt érte a halál, aki menekülni próbált a gyermekkel. Arccal a földre borulva, ráesett a kislányra, úgy érte őket a halálos démonátok. Istery fájdalma leírhatatlan volt. Őrjöngve tépte ki Veroldyn karjai közül a gyereket, száját a kislány szájára tapasztotta, úgy próbált belé életet lehelni. Mindhiába. A földön ült, ölében ringatta az élettelen testet és csak zokogott, míg úgy érezte, az ereje végleg elhagyja... Mikor magához tért, valami rémisztő hideg árasztotta el a testét. Arienwehlt gyengéden letette a földre, majd magához szólította az egyszarvút. Sokáig állt a lény nyakát szorosan átfogva, úgy szívta magába az erőt, akár csecsemő az anyatejet. Majd munkához látott. Mikor végzett két sírhalom maradt mögötte és egy különös medál a nyakában, ami gyermekének megidézett lelkét rejtette magába. És Istery, anélkül, hogy hátranézett volna, elindult nyomában az egyszarvúval, a Pokol lejáratát keresve. Sokáig vándorolt étlen-szomjan. Magában többszázszor átrágta terveit. Minden démont meg akart ölni, ki akarta írtani a világot, de végül hideg józansága győzött és hosszú, küzdelmes és kitartó munka árán Warrick jobbkeze lett. Elérte, hogy a Pokol ura szinte feltétel nélkül megbízott benne, több száz éven át. Úgy tett, mintha vakon teljesítené a Nagyúr minden parancsát, de valójában mindig önmagának engedelmeskedett. Rengeteget tanult, újabb és újabb varázslatokra és erőre tett szert, de ez mind csak tanult dolog volt, az egyszarvú továbbra is őrizte valódi erejét. Élvezte a hatalmat, amiben Warrick mellett része volt. Parancsolt a démonoknak, néha olyasmikbe keverte őket, ahol biztos halál várt rájuk. Ő pedig jeges gyűlölettel nézte végig pusztulásukat. De eljött a nap, amikor minden megváltozott. Egy kétségbeesett apa jött el Warrickhoz, újszülött csecsemőjét kínálva imádott felesége életéért cserébe. Istery szíve hevesen megdobbant, amikor ránézett a gyermekre. Fejében rég elfeledett emlékek éledtek újra. Szemében mohó vágy csillant. Ő beszélte rá Warrickot, hogy fogadja el a cserét, ő ajánlotta fel, hogy hű rabszolgát, vakbuzgó démont csinál a gyermekből. A Nagyúr pedig ráállt az alkura. Nem tudta, nem tudhatta, hogy Istery mit forgat a fejében. Megkötötte saját, kicsinyes alkuját az emberrel, a többit pedig a boszorkányra bízta. Istery a legnagyobb gondossággal készített elő mindent. Mire előkerült saját kis "laboratóriumából", teljesen megváltozott. Szinte kivirult, újra élt, és senkinek nem engedte át a gyermeket. Warrick a teremtés különös mámorának tudta be a dolgot. Fogalma sem volt arról, hogy az Istery nyakában logó medál már csak üres kristálydarab... -Arienwehl!- Istery saját hangjára ébredt. Álomittasan nézett körül, egy darabig eltartott, míg rájött, hol van és mi történik körülötte. Matti a présház viharvert ebédlőasztalára borulva békésen hortyogott.

105. Törölt felhasználó (2010-12-24 22:48.30)

Grad összehúzott szemöldökkel, értetlen arckifejezéssel nézett a fiatal férfire: - Miről beszélsz Tamardius? Az ispotály nem az én hatáskörömbe tartozik... -Ez igaz uram, de úgy vélem, látnod kell mi folyik ott. Bereldien, mint tudod, már rég elhagyta a várost, Heelwell pedig már napok óta élet-halál között lebeg. Nem tudom mihez kezdhetnék...-Tamarius arca a legnagyobb kétségbeesésről és aggodalomról árulkodott. -Még mindig nem értem, mit akarsz! A város veszélyben van, te pedig a betegeitek ügyével terhelsz! Nem vagyok gyógyító, hogyan segíthetnék?-Grad hangja minden mondattal egyre ingerültebben csengett. -Ez az amit én sem tudok! Ha ismerném a válaszokat, nem zavarnálak! Preadwell atyáról van szó! Csak hánykolódik és érthetetlen, ijesztő nyelven kántál, úgy néz ki, mintha démonok szállták volna meg a testét. Grad a démon szóra felkapta a fejét. Szemében rémület és harag lángja lobbant egyszerre. De Tamardius tántoríthatatlanul folytatta: -Tudom uram, hogy neked már volt részed ilyesmiben. Hiszen itt éltél a démonháború idején. Segítened kell! A tanácsnok mély sóhaj kíséretében, lemondóan bólintott, aztán így szólt a fiatal gyógyítóhoz: -Bár csak valóban tudnék segíteni! De azt hiszem igazad van, fiam, ilyen vészterhes időkben én tartozom felelősséggel a város minden lakójáért. Induljunk! Az ispotályt betöltötte a fáklyák fénye. A három súlyos beteg, Gjorik, Heelwell és Preadwell kivételével minden lábadozót eltávolítottak a teremből. Két fiatal gyógyító állt tehetetlenül Preadwell ágyánál és nézték, ahogyan a pap verítéktől csapzottan, fennakadt szemekkel hánykolódik, miközben rémséges torokhangon kántál valamit. Tartva attól, hogy komolyabban is megsérülhet, már előzőleg lekötözték a barátot,és minden lehetséges módon próbálták megállítani az iszonyatos agonizálást, de mindeddig sikertelenül. Mindketten összerezzentek, amikor Grad tanácsnok Tamarius gyógyító kíséretében belépett az ispotályba és egyenesen Preadwell ágyához siettek. -Látod, uram, erről beszéltem...-Tamarius hangja zaklatott volt az idegességtől és a félelemtől. A tanácsnok hosszan, irtózva figyelte a pap testét, aztán, mint aki álomból ébred, ránézett a gyógyítókra: -Mikor kezdődött ez az egész? A gyógyítók egymásra néztek, aztán Detrius válaszolt: - Talán egy órája, uram. Keressük a megoldást a helyzetre, de... - Ezen nem fogtok tudni segíteni. Ne kérdezzétek, hogyan lehetséges, de úgy hiszem, a démonvilág épp most lépett kapcsolatba a mi szeretetre méltó tiszteletesünkkel. - Grad szavai szinte dermesztő ürességgel kongtak a levegőben. -Mit jelent ez uram? - Salvius, a legfiatalabb gyógyító kétségbeesve nézett a tanácsnokra. - Őszintén mondom, nem tudom, fiam. Csak annyit tudok, hogy minél előbb vissza kell hívnunk Ulf kapitányt a városba. De ez jelen pillanatban lehetetlen. Épp az imént kaptam a hírt arról, hogy démonok közelednek a város felé. Az őrség talpon, a kapukat őrzik, de ez, attól tartok, nem ment meg minket. Hírvivőt sem küldhetünk, mert élve nem fog kijutni senki a városból. -Akkor mit teszünk, uram? - Tamarius egyre nagyobb ijedtséggel, hangosan kapkodta a levegőt. Grad tanácsnok csak tanácstalanul ingatta a fejét, aztán a tekintete hirtelen megállapodott Detrius arcán. A fiatal gyógyító elgondolkozó tekintettel meredt maga elé. - Mit forgatsz a fejedben, Detrius? A fiú, néhány pillanatig úgy tűnt, nincs jelen, nem reagált a kérdésre. Váratlanul nézett fel, egyenesen Grad tanácsnok szemébe nézett: -Nem tudom uram, sikerül-e a tervem, de van valami, valami, amiről Heelwell gyógyító beszélt nekem hosszú idővel ezelőtt. Valamiféle telepátiát említett... -Telepátia? - Grad tanácsnok hitetlenül nézett Detriusra. - Igen, azt mondta, így tartanak kapcsolatot egymással a magasabb képzettségű gyógyítók, és a varázslók -legyenek akár jók, akár gonoszak-, anélkül, hogy látniuk kéne egymást, akár hosszú idő-vagy térbeli távolságokon át. -Magasabb képzettségű gyógyítók és varázslók- Grad hangja kissé gúnyosan csendült- és te melyik vagy ezek közül, Detrius? - Egyik sem uram. De van valami, amit megpróbálhatnánk... - Mire gondolsz? Ha Praedwellen keresztül akarsz üzenni, azzal elkéstél kissé... - Semmi ilyesmi nem járt a fejemben, tanácsnok.- a szelíd tekintetű fiú hangja most élesen csapott le a feszültségtől vibráló levegőbe. - De, mint tudod, hosszú időt töltöttem Heelwell-lel. Tudok róla néhány dolgot. Többek között azt is, hogy milyen szoros barátság fűzi őt Bereldienhez. Rajta keresztül üzenni tudnánk az elf varázslónak. És talán remélhetjük, hogy Bereldien segítségével Ulf kapitányt is elérjük... Grad merőn nézett a fiatal gyógyítóra, aztán csak ennyit mondott: - Jól van. A próbálkozás is többet ér annál, mint hogy tétlenül itt ülünk és várunk a végzetünkre. Tedd, amit jónak látsz! Detrius a két másik gyógyító és Grad tekintetétől kísérve odalépett Heelwell tehetetlen testéhez és lehajolt hozzá. Tanítója két kezét a saját kezei közé fogva két oldalról a mutató és középső ujjakat a tanító halántékához emelte, majd lehunyt szemmel erősen koncentrálni kezdett... A társaság a présháznál már nagyban szedelőzködött, amikor Bereldien, mint akit villámcsapás ért felegyenesedett, szép fejét felvetette, és elrévedt tekintettel nézett a semmibe. Egész teste megfeszült a figyelemtől, izmai pattanásig feszültek. A körülötte mozgolódók eleinte nem vettek észre semmit, de az elf mozdulatlan alakja egyre nagyobb feltűnést keltett. Mindenki abba az irányba nézett, ahová Bereldien, de nem láttak semmit, hát azt hitték, a varázslót megviselték a nap eseményei és most az őrület határán áll. Megszólítani nem merték, csak álltak csendben, arcukon egyre nőtt a döbbenet, végül már Iwer is meglátta a furcsa élőképet, de őt, ellentétben a többiekkel nem a döbbenet, sokkal inkább a kíváncsiság kerítette hatalmába. Druida volt, varázshasználó, és mint ilyen, ő maga is számtalanszor élt már át hasonlót, tudta, valaki kapcsolatba lépett Bereldiennel. Mikor az elf felnézett végül, tekintete Iwer szemét kereste, majd elindult a druida irányába. Iwer megvárta amíg a magas alak odaér hozzá, akkor sem szólt egy szót sem, csak némán, várakozóan nézett a férfire. -Attól tartok, keresztül kell húznom a terveidet, Iwer. Most kaptam üzenetet Heelwell barátomtól... -Egy pillanat!- a druida tenyerét Bereldien felé tartva, belefojtotta a szót az elfbe.-Mintha azt mondtad volna, hogy a Gyógyító nincs eszméleténél, és bármikor meghalhat.Hogyan üzenhetett hát? - Ne kételkedj, Iwer. Nem tudom a pontos válaszokat, de Detrius, a legtehetségesebb tanítványa rátalált a módjára, hogyan használhatja ki barátom telepatikus képességeit! -Nagyon könnyen hiszel, Bereldien! Mi van, ha gonosz erők irányítják most a barátodat, vagy ezt a roppant tehetséges tanítványt? -Egy szemernyi kétségem sincs az üzenet felől. Detrius olyan dolgokat mondott el, amikről a gonosznak sejtelme sem lehet. Nem vagyok hajlandó veled ostobaságokon vitatkozni! Praedwell teste felett lassan átveszi a démonvilág az uralmat. Azok közül a mocskok közül, akiket nem ért el a halál szele, most sokan a város felé tartanak. Nekem édes mindegy, te hogyan döntesz. A város kapitányának azonban kötelessége visszatérni. És én is így teszek. Ezzel az elf elindult, hogy megkeresse Ulfot. -Várj egy pillanatot, Bereldien!- Iwer hangja keményen csattant bele az éjszakába. - Nem tűröm, hogy bárki is kétségbe vonja a tisztességemet! Azért jöttem Athirisbe a társaimmal, hogy megóvjam az embereket egy újabb gyalázattól és a megsemmisüléstől. Ne hidd, hogy ilyen könnyen feladom! Bereldien félmosollyal az arcán fordította hátra a fejét: -Nem is vártam mást tőled, druida. A sereg, már amennyi megmaradt belőlük, Ulf kapitánnyal az élen, kiegészülve Iwerék kis csapatával és Bereldiennel, most a város felé tartottak. Egyedül Mattit hagyták hátra a gyengélkedő Isteryvel. A boszorkány teste egyre gyengült, nem bírta volna az utat a városig. De tenni sem tehetett volna sokat ilyen állapotban, így hát Iwer leghatározottabb parancsára a présházban kellett maradnia, Matti felügyeletére bízva. Most erőtlenül, fáradtan pihegve feküdt Gjorik gazda egyszerű szalmazsákján, és a csöndben felhangzó tücsökciripelés hangjára lassan álomba merült...

104. Z79 (2010-12-24 00:54.33)

Grad tanácsnok hálóruháját mindössze egy vastag köpeny takarta.Amint meghallotta a hírt a fellobbanó fáklyáról, elindult otthonról a tanácsháza felé...Ő nem várt csendőri kíséretre, mint a legtöbb elpuhult tanácstag,otthona pedig viszonylag közel volt a tanácsházhoz.A terembe elsőként lépett be, csak a két őr állt az ajtónál. A városi tanács mindössze öt tagú volt. Korábban csak tőzsgyökeres helyi lakosok szavazhattak és kerülhettek be a testületbe,de miután a kikötői kereskedelem fellendült, sok idegen érkezett a városba...aztán a démonokkal vívott háború..több százan veszteték életüket, a tanács szorgalmazta a betelepülést.Így ő maradt az egyetlen régi Athirisi a tanácsban...a másikat néhány napja démonok ölték meg amikor a Hősök kikérdezésére indult... A Hősök...világosan emlékezett a napra amikor először találkozott velük.Korábban csak hallott róluk, a szerzetesről, a barbárról, a lányról és a druidáról, aki Uw Ethanar híve, de nem jár annak templomába..Kora ősz volt, úgy tűnt, hogy a démonok talán mégsem támadnak újra...A Grad család kimerészkedett a város közvetlen közelében lévő szöllőhöz..szüret ideje volt, a szöllő az egyik legfontosabb árú volt amivel a város kereskedhetett...Az egész család dolgozott, csak a gyerekek maradtak a városban. A tanácsnok legalábbis így hitte...Már folyt a munka, amikor a szekér hátuljából kimászott Pájk, a legkissebb fiú, kalandra vágyott..démont akart látni.. A tőkék közül a mező felé szaladt , Ann az édesanyja utána..Grad követte őket.Rögtön gyanús lett, hogy a mező szélén álló őrök eltűntek..csak az a nagy, baljós fa állt a mező elején, magányosan.Odújából hangok törtek elő, felesége és kisfia hangjai..futni kezdett, de egy erős kéz lefogta. -Hagyja ezt ránk-dörmögte egy szakállas, megtermett férfi..a négy idegen körülállta a fát..ami azután jött..Grad megborzongott..egy óra múlva, ha fáradtan, rémülten is,de magához ölelte kisfiát és feleségét.. Gondolatai visszatértek a jelenbe.Az ablakon át nézte a hatalmas fáklyát.Megkondultak a laktanya vészharangjai is, az utcák csendjét katonák, csendőrök csapatainak zaja verte fel... -Tanácsnok úr-egy fiatal gyógyító lépett a terembe, aze egyik tanácstag öccse -Uram, furcsa dolgok történnek az Ispotályban...

103. Z79 (2010-12-22 21:51.47)

Valamennyien készen álltak az indulásra. -Foglaljuk össze még egyszer-mondta Iwer.A városba nem tudunk visszatérni...Pyarallon mindössze hat napi járóföld, ha szerencsénk van. A város közelében van egy helyőrség, a városban pedig ezer fős főpapi testőrség és persze mágiával bíró papok is..Számíthatunk a támogatásra,ha.. -Ha mégsem-az elf vágott Iwer szavába.Bocsáss meg, tudom te is Uw Ethanart hiszed és szolgálod,de te druida vagy. Egyszerű papjaitok jó része megtévedt..és sok főpap is...tudom, hogy te sem keresed velük a kapcsolatot. Iwer lehajtotta fejét, az elf folytatta: -Ha tévednél, a közelben vezet az Edellis felé tartó út..az északi erdők népem ősi vidéke..és az ott élő máshitűeket sem rontotta még meg pénz és hatalom. -Maradjunk egyenlőre az erdeti tervnél.-mondta Iwer..irány Pyarallon..együtt..Ulf és emberei segítséget visznek a városnak, mi bemutatjuk Evelynt a főpapnak, védelem alá helyezttetjük és megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot a fővárossal. Sziget tanácsot kell összehívatnunk, valmennyi vallás,faj képviselőjével.. -Tudod, hogy Pyarallon egy külön világ-szólalt meg az elf....,nincs ott hatalma sem a Királynak, sem a sziget-tanácsnak.. -Közel van..biztonságos..-zárta a vitát Iwer Úrnő? Megfelel? Evelyn bólintott, elmosolyodott. -Ne szólitsatok így, kérem Berendielt kivéve mindenki elmosolyodott, bólintott. -A megszólítás jár....a női nemű elf-embereknek jár.. nagyon kevesen voltatok..olyan pedig akiben ilyen erős a mágia, még egy sem-mondta az elf. Fejet hajtott. Evelyn zavart hallgatás után megszólalt. -Agous és Sassin, mi lehet velük ..?

102. Z79 (2010-12-21 22:10.48)

Klawer fejében egyetlen gondolat zakatolt...valahogy..valahogy figyelmeztetnie kell a várost... De hogy ? A harangkötelet szétszaggatták a pokolfajzatok.Mindössze négyen maradtak a falnál.A külső oldalon posztoló két őrt másodpercek altt marta halálra egy négylábú szörnyeteg. A vészharangnál álló katonát egyszerűen letszították a mélybe. -A jelzőfáklyát kell meggyújtani, fiúk-sziszegte a hadnagy embereinek. -Én....nem bírok kimenni uram..-fiatal katona markolta kardját kétségbeesetten..látta Garettet A hadnagy egy pilanatra elgondolkozott.Felrémlett előtte a lován száguldó tizedes, ahogy a falnak csapódik. Aztán véres arcával a hadnagyra néz, szemében pokoli tűz. A következő pillanatban démonok által megszállt teste egy hatalmas ugrással a falon termett, a hadnagy ,Klawer lova mellett.A hadnagy leesett a ménről,de képes volt talpra állni. -Tizedes, megismer...-tudta,hogy felesleges kérdés..de meg kellett kérdeznie, mielőtt régi katonatársa mellkasába vágta tőrét.. Ennek már legalább húsz perce, a démonok csak egyre sokasodnak, a közeli tanya felől már gyermekek sikítása hangzott fel, borzasztó.. -Mielőtt betörnek a városba-mondta a hadnagy-MI nem számítunk..a VÁROS igen..kitörünk.. A hadnagy feltépte a tároló rácsos ajtaját, előrelendült,ismét a falon volt.. -Csak száz méter..ott a fáklya-ez visszhangzott tudatában. Alig öt méter után vetődött rá egy lény..Garett volt, mellkasából kiállt a tőr. Nem volt semmi emberi benn, a hadnagy ütőerét próbálta átharapni..Klawer látta, ahogy a fiatal, félszeg katona eliszkol.. A két másik katona folyamatosan körbe pörögve, pajzs mögé húzódva próbált továbbjutni.Hamarosan feltartóztatta őket néhány agyaglény. Egyiküket lehajították a falról, a másik őr kiszabadulva a démonk gyűrűjéből a hadnagy felé rohant, kezében íjja.. Testét apró, a semmiből felbukkanó lények lepték el..elesett.Az íjat elhajította,nyilak gurultak szerte a tegezéből..Klawer teljes erőböl Garettbe rúgott, a a megszállt test lerepült róla.. -A kardom-kiáltott a hadnagy.A penge Garett kezében villant.Klawer az íj felé ugrott...nem érte el, csak az egyik nyílvesszőt.Garett felé fordult, egyszerűen a fejébe döfte a nyílvesszőt...tövig.. Körbepillantott.Az agyaglények közeledtek, a falon pokoli teremtények próbáltak feljutni, a jelzőfáklya elérhetetlennek tűnt.. -Uram..-a fiatal katona bukkant fel.Több sebből vérzett, jobbjában törött dárda, baljában alig pislákoló fáklyácska. A hadnagy arcán mosoly futott át...felkapta az egyetlen még ép nyílvesszőt,meggyújtotta...féltérdre ereszkedett Az agyaglények feléjük indultak.. Megfeszítette a húrt..nem érdekelte a közeledő vég..akarata félresöpörte a szemébe hulló véres fátylat -Nem MI számítunk barátom...az AMIT teszünk... A húr megpendült,a lángoló nyíl sebesen szállt az olajos fáklya felé.. - Van esély....ez volt Wald Klawer hadnagy utolsó gondolata..

101. Randal (2010-12-20 01:18.38)

A démon néma kocogással rótta a sík vidék mérföldjeit. A szélvihar a szokásosnál is haragosabban tombolt körülötte, szürke port kavarva süvített a kietlen tájon, eltakarva egyetlen, mellkasán ülő szeme elől a horizontnál futó komor hegyormokat, de még a szurokként örvénylő égboltot is. A rémalak hűvös egykedvűséggel tartott célja felé. Sassinnak időbe telt, mire hozzászokott ehhez az ormótlan testhez. Ez a bestia jóval magasabbra nőtt még az óriás Arbarnál is, és szürke bőre alatt húzódó, inakkal átszőtt szikár izmai sokkal több erőt rejtettek, mint ránézésre sejteni lehetett. Az irdatlan erő azonban darabosabban, esetlenebbül mozgatta a testet, mint Sassinnak kellemes lett volna, egyáltalán nem illett a harcoslány szélviharszerű harcstílusához. A Pokol körülményeihez viszont annál inkább, Sassinnak egyáltalán nem okozott kellemetlenséget a gyilkos időjárás. A lány folyamatosan érezte a démon lelkének jelenlétét. Agous varázslata nem űzte el a test eredeti tulajdonosát, a bestia tudata ott gomolygott a rémálomszerű koponyában. Sassin emberi elméje számára nem okozott különösebb erőfeszítést féken tartani az alacsonyabb rendű intelligenciát, akinek erőtlen támadásai olykor satuba fogták ugyan a lány elméjét, de ezeket Sassin pillanatok alatt lerázta magáról. Egy enyhe fejfájás – Sassin csupán ennyi kellemetlenséget érzékelt a lidérc jelenlétéből, akitől viszont létfontosságú ismereteket sikerült megkaparintania. Tudott mindent, amit a démon tudott. A Pokol létsíkja nagyjából Yggdrasillienn méretű, élettelen vidék volt, egyetlen eleven központtal, amit különböző hatalommal bíró lények népesítettek be. Ez az ocsmány város a távoli hegyek gyomrában futó bonyolult barlangrendszerben terült el, amit a fenti létsíkon elhunyt gazemberek szolgai munkája faragott lakhatóvá. A Poklot alapvetően négy létforma lakta: a létsík őslakosainak számító démonok, akik vadállatok módjára a szélviharos vadont uralták – olyanok, mint amilyennek a testében most Sassin haladt a város felé –, a halottak lelkei, akik a város alatti sötétségben laktak, azok a nagyhatalmú démonurak, akik földi létük után itt folytatták nyomorult életüket, és a tudatuktól megfosztott szolgák milliói, akiket az urak a démonok testéből és a halottak lelkeiből gyúrtak össze. Hasonló lények voltak ők, mint amilyennek Sassin tűnt most – a lány nem tudta, honnan ismerte Agous a démonurak mágiáját, de nem is kérdezte. Sassin tudatának felszínét halványkék hullámok fodrozták meg. -Minden rendben? – hallotta Agous hangját a fejében, aki telepatikus úton teremtett vele kapcsolatot. Hogy a varázsló milyen módon leplezte ezt a mágiát a démonok fürkésző tudata elől, Sassin elkönyvelte öreg barátja újabb titkának. -Igen. Nemsokára odaérek. – válaszolta kurtán a lány. -Majd szólj! Ne csinálj hülyeséget, csak amit megbeszéltünk! -Nem kell hogy kioktasson egy ilyen magadfajta vénember. – Sassin szinte érezte elméjében a mágus elmormolt nevetését, majd a kapcsolat megszakadt, és ismét egyedül rótta a kietlen tájat. „Még néhány óra”.

100. Z79 (2010-12-19 17:45.52)

-Hamarosan indulunk, nem a város küld erősítést, nekünk kell erősítést hoznunk a város részére-mondta Ulf Az elf aki eddig némán figyelte az eseményeket Evelynhez lépett -Köszönöm, hogy fohászt mondtál a lovamért A lány szemében könny csillant -Nem csak az embereknek jár-válaszolta-Megmentett.. -Evelyn..most már biztos vagyok benne..szólj a többieknek..mindenkinek joga van hallani-mondta az elf Berendiel lassan ,méltóságteljese elindult a többiek felé -Láttuk, hogy Evelynben maradt valami démoni..de tudjuk, hogy ember..jó ember...ti azonban valamit még nemtudtok róla..A lovam Pegazo..rögtön elfogadta...Evelyn ember vagy, van benned mágia és egy hajszálnyi démoni erő..de emellett elf is vagy... Döbbent csend állt be -Még az ispotály könyvtárában néztem utána...édesanyád ősei között van egy elvándorolt elf.. Evelyn..te egyesíted a rosszat, a jót és az emberit..példátlan vagy, sosem létezett hozzád hasonló..nem tudom pontosan mit akarnak tőled, de az biztos...példátlan erővel rendelkezel.. Evelyn döbbenten állt ..az elf lassan meghajolt -Fehér Úrnő..-rebegte Iwer szeme elkerekedett..főt hajtott.. Arbar követte..majd Ulf és a katonák is..

99. Z79 (2010-12-19 16:51.42)

A sötét gömbhöz, amiben valami nagyon fontos lakozott. Maga sem tudta pontosan mi az,de azt érezte, hogy sötét erő.Könnyen tudomást szerzett hollétéről, hisz gyakran kémkedett az emberi világban..szépsége előtt pedig még néhány főpap is meghajolt..Csak oda kellett vinnie ezt a mamlaszt.A kővet megérintve épülhetett a sötét kapu..az Emberi Kapu. Ezen a kapun pedig csak az jöhet fel a pokolból, aki neki tett hűségesküt.És neki ki nem tenne hűségesküt..lassan a fél pokol.. Az emberi kapu nehezen ellenőrizhető,az épített oltárok, kapuk szinte pontosan számon vannak tartva, Warrick szereti ellenőrzése alatt tartani őket. Könnyen megnyitható,nincs szükség hozzá pontos előkészítésre.Azt is tudta, hogy Preadwell elméjében ott a különleges engedelmesség varázslat.Ez Warrick legfőbb fegyvere,ezzel a legtöbb emebert könnyen leigázhatja...senki más nem hordozza, Preadwellt Warrick tehát nem ölheti meg, a Kapu is biztonságban van.. A terv tökéletes...már régen ő diktál.. Már csak testvérével kell egyesülnie.. Testvérével Evelynnel..

1 2 3 4 5 6 7 8 9