Fórum - Kísérleti könyv (7. oldal)

1 2 3 4 5 6 7 8 9

68. Z79 (2010-12-12 22:39.15)

Klawer hadnagy a terem közepén téblábolt: -Kérem ne értse félre,de ez mégiscsak a Vallató szállása... -...és pont itt találtam öreg barátunkra, gyanús körülmények között.-fejezte be a mondatot Bereldien A tiszt körbenézett.A börtönhöz közeli apró templom nem volt népszerű a polgárok körében. Régebben gyakran szálltak itt meg átutazó méltóságok,a háború óta azonban csak a ritkán felbukkanó Vallatók szállásaként funkcionált. Néha egy-egy ünnepi istentisztelet, nem több.Preadwell meg még a nagytemplom pénzét is megdézsmálta, nem csoda, ha itt is mállik a vakolat...Ráadásul az épület alatt régebben fogdák voltak, az egyház a háború előtt itt tartotta fogva a templomból lopó tolvajokat, akik napközben munkával vezekeltek a templom körül. Ha ez még nem lenne elég, a háború vége óta a városrészben megszaporodtak a máshitűek,hisz a közös győzelem után a szigeten vallási türelmet hirdettek, bár Uw Ethanar maradt a legfontosabb Istenség. -Végül is , ideális hely sötét praktikákhoz...-gondolkodott hangosan Klawer-talán mégis körülnézhetnénk.. -Ehhez mágusokra lenne szükség, és megbízható papokra fiam-mondta -Bereldien -Mint tudja én elsősorban gyógyító vagyok, nem mágus, másrészt nem Uw Ethanar-t szolgálom. A hadnagy bólintott: -Nézze, néhány engedély.. A beszélgetést léptek kopogása zavarta meg. -Egy engedély,az enyém..-mondta a Vallató-Amit természetesen egy számomra alkalmas időben megadok. Bereldien a férfi felé fordult: -Heelwel-re itt találtunk rá... -egy templomban, mely hitének kedves..-mondta Leviatharn szemvtelen hangon. -Nincs félnivalóm, ebéd előtt átvizsgálhatják a helyszínt....megbocsátanak. Szobája felé vette az irányt,körbe nézett, majd átsiklott a tölgyajtón. Warrick Damlord büszke volt magára, hogy a biztonság kedvéért hátrahagyta ezt az árny-mást...mindenesetre hamarabb kell visszatérnie...

67. Z79 (2010-12-12 17:46.14)

Szegény Matti azt se tudta, hova csöppent. A présháznál furcsa emberekbe botlott a kisasszonyka társaságába. -Szegény Evelyn-gondolta- nem siethet apjához mer ezek visszatartják...mos meg valami ótárt kell építeni.. -Sok lesz ez mára..-mondta félhangosan, miközben egy kissebb kőtömböt cipelt Arbarral a présház mögötti düledező pajtába. -Ne a szád járjon öcsi...-dörrent rá a barbár. A pajtában Iwer utasításai alapján elhelyezett kövek álltak. Istery a sarokban Evelynnel beszélgetett a druida rosszalló pillantásainak tüzében.A kövek halmot képeztek két faoszlop között, melyek a pajta oldalát tartották.Az oszlopok között futó áthidaló gerendára Istery egy furcsa, csúcsdíszre emlékeztető ábrát vésett. -Egy-két óra, és elkezdhetjük-mondta a feketeruhás asszony Iwerhez fordulva... -Hadnagy-kiáltott Ulf -Igen uram-hangzott a válasz -Távollétemben maga a parancsnok..szolgálja meg bizalmam-mondta a parancsnok. -Fiúk, indulás, előre... A lovascsapat a felkelő nap fényében lovagolt ki a Régi fal melletti kapun.Az erdő felé vették az irányt -A dombokon túl, a présházhoz megyünk először-hangzott Ulf utasítása.-Gjoriké, ha a lány velük van, ott rejtőzhetnek... Miért ő ?-kérdezte Sassin Agous a lányra nézett -Hm...még mindig nem tudsz eleget róluk húgom-mondta -Néha úgy érzem , rólad se-vágott vissza a lány. -Egy kicsit pihenjünk, órák óta vonszoljuk barátunkat-mondta Agous,majd ravaszul hunyorított. -Van időnk, hisz tudod, ami a pokolban egy óra, az más világokban öt, esetleg tíz perc... ....hogy minnél többnek tűnjön az ide száműzötteknek az idő..-fejezte be Sassin -És hogy az ártó lényeknek mindig több idejük legyen velünk szemben.Jó tanítvány vagy.-mondta a csuklyás.-Mint tudod a pokolban...pokoli komolyan veszik a hierarchiát..ezt fogjuk kihasználni.. Bereldien szemében könny ragyogott. Öreg barátja olyan állapotban van mint Gjorik. Mindkettejüket néhány hű gyógyítónövendékre bízta.Neki pedig..neki pedig a Hősökhöz és Gjorik lányához kell fordulnia..együtt találhatnak megoldást..ha igaz , amit a lányról sejt, mindenképp..

66. Z79 (2010-12-12 17:07.36)

Warrick Damlord elégedetten mosolygott -Az öreg gyógyító...még ez is jókor történt..-gondolta.-Csak az a kár, hogy nem tudom magammal vinni. Egyre távolabb járt már a nagy rácsos ajtótól, a templomtól, a vallató puritán szállásától.. Visszakellett térnie Birodalmába, mégha csak rövid időre is...érzékei zavart és betolakodókat jeleztek.

65. Randal (2010-12-11 01:52.55)

-Nem is tudom ezt a dolgot, Agous… - súgta száját húzva Sassin. Egy szűk szurdokban álltak, ami valamennyire tompította a túlvilági szél démoni tombolását. -Egészen pontosan én sem. – válaszolta szokásos mosolyával a mágus, amiből egyszerre sugárzott végtelen magabiztosság, és nyugodt cinizmus. Agous szemében, minden átmenet nélkül, óceánkék lobogás gyulladt, tenyeréből pedig ugyanilyen színben vibráló energiagömb robbant elő, ami a következő pillanatban apró szilánkokra szaggatott egy többmázsás sziklaóriást. A detonáció hangját valószínűtlen orkánná erősítették a hegyek piszkosvörös ormai, majd a metsző szél kapta szürke hátára, hogy a vérvörös napkoszorú gonosz sugarai alatt a végtelen messzeségbe repüljön vele. A robbanás után a némaság terített nehéz takarót a tájra. Agous és Sassin mozdulatlanná dermedve fülelt a lassan eloszló porfelhő árnyékában, de egyelőre semmi nesz nem jutott el hozzájuk. Sassin lehunyt szemekkel figyelte a kietlen világot, úgy érezte, szívének lassú, nehéz dobbanásai egész testét megrázzák. Az élettelen, várakozással teli feszültség örökkévalóságnak tetsző másodpercekig tartotta őket dermedten – majd egy pillanat alatt megelevenedett körülöttük a Pokol. Sassin és Agous csak akkor vette észre azt a körülbelül kéttucat lidércet, ami a meredek hegyoldalon vágtázott lefelé feléjük, amikor azok már alig száz lépésre voltak tőlük. Az embernagyságú rémalakok némelyike két, mások négy vagy hat lábon száguldottak a Hősök felé, vonyítva, hörögve, visítva vagy éppen suttogva. Testüket többnyire rothadó, szürkésvörös bőr fedte, de volt, amelyiket acélkék szőrzet vagy zöldes pikkelyek borították. -Gyorsan válassz, Agous! – kiáltott a mágus felé Sassin, majd fekete bőrruháján apró, sűrű hullámok futottak végig nyaktájékon, arcát és fejét pedig a következő pillanatban szűk maszk takarta el. Kezében megjelentek ébenfekete pengéjű rövidkardjai, és rohanó léptekkel a démonok felé vetette magát. A harcoslány régen megtanulta, hogy ne bízzon szemeiben, inkább az érzései vezették a harcban. Tudatában egyszerre érezte az őt körülvevő összes ellenfele mozgását, legapróbb rezdüléseiket is ismerte, talán még azelőtt, hogy azok egyáltalán megtörténtek volna. Agous két kezét enyhén széttárva a magasba emelkedett, tudatának fürkésző hullámait pedig az ostromló démonseregre vetette, akiket a mágikus robbanás energiái csaltak oda hozzájuk. Sassin egyedül szaladt kéttucat csaholó démon ellen. Két kezében lazán megforgatta kardjait, majd egy ruganyos mozdulattal elrugaszkodott a talajtól, és a levegőben úszva csapott le a lidércekre. Egy farkasszerű démon arcát még a levegőben végigszántotta egy követhetetlen gyorsaságú vágással, majd kis porfelhőt kavarva földet ért a lidércek között. Törékenynek tűnő teste folyamatos táncot járt az ellenfelek gyűrűjében, energikus és kecses mozgása egy pillanatig sem engedett tiszta célpontot a bestiáknak. Sassin egy suhintással lemetszett egy felé lendülő kart, majd egy teljes fordulattal kitért egy lecsapó karom elől. Másik kezében is villant az ébenszín penge, egy démon pedig fájdalmas üvöltéssel a porba zuhant. A harcoslány teste úgy cikázott a bestiák forgatagában, mint tomboló zuhatag az éles sziklák között – kardjai kíméletlen pontossággal ontották a kínt, minden mozdulatában ellenállhatatlan erő zubogott. Egy hátraszaltó közben állcsúcson rúgott egy pikkelyes szörnyet, majd kardjai hegyét a sziklás talajba döfve továbblendült, hogy újabb rémalakot terítsen a fölre. Feszes izmai tengerként hullámoztak karcsú testén, kezei között tüzes táncot jártak a kardok. Hárított egy testre irányuló támadást, elhajolt egy fej felé csapó karmos mancs elől, majd kiontotta a támadó beleit, amik foszforszagú csattanással omlottak a vörös porba. A démon úgy nézte belsőségeit, mintha végtelen víztükörbe bámulna, gyilkosa viszont ekkor már több lépéssel odébb ontotta a halált. -Ő lesz az! – hallotta a harcoslány társa hangját a fejében, tudatában pedig vöröslő fény borult az egyik démon testére. A lány körül a földet borító, durva szemcséjű port nyákos masszává olvasztotta a démonok bűzös vére. A támadó hordából – a megjelölten kívül – alig pár rém maradt talpon, a többi vérbe fagyva, vagy némán vinnyogva hevert a sziklákon. A csata pár perc alatt lezajlott, de kimenetele már akkor eldőlt, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. Az életben maradt démonok megrettenve álltak társaik gyilkosa előtt, gonosz szemeikbe döbbent gyűlölet, és bénító rettegés költözött. Sassin elmosolyodott a maszk alatt, és a megmaradt lidércekre vetette magát. Agous leereszkedett a magasból, és Sassin mellé lépett, aki az egyetlen életben hagyott szörnyeteg torkának szegezett karddal várt rá. A lány engedte, hogy arcáról lebomoljon a ruha, és hosszú percek után először, újra kinyitotta szemét. Tekintetét áldozata arcába villantotta, éjfekete szembogárban még ott csillogott a harc tüze, zárt ajkain démoni szépségű mosoly játszott, fekete fürtjeit arcába fújta a metsző szél. Hevesen lélegzett, de kezében olyan szilárdan állt a kard, mintha a halál angyalának eleven szobra markolta volna. Agous elismerő, atyai mosollyal simított végig a lány haján, majd a rettegésbe dermedt démonra emelte tekintetét, ami ujjának egyetlen mozdulatára élettelen rongybabaként hanyatlott a fölre. -A java csak most jön, barátocskám!

64. Z79 (2010-12-09 20:25.51)

Most, hogy Ura nem volt vele,bátrabban tehette amit eltervezett.A tűzgömb fölé hajolt, erősen koncentrálni kezdet...a lánya elméjét kereste.Meg-megérintette,de megszólítani nem tudta. -De legalább láthatom-gondolta Békés táj látványa tárult elé, a régi présházzal. Emlékek öntötték el gondolatait, szinte remegni kezdett olyan sóvárgást érzett a földi táj,a madárhang és...és lánya érintése után -Nem...koncentrálj-parancsolta magának Evelyn mellett egy fiú állt , hadarva beszélt.. -Gjorik...nem..-a fiú szavai pengeként hatoltak lelkének maradványaiba. -Tennem kell valamit...de hogyan? Gondolatát azonnal megtorolta az anyagtalan testébe hatoló fájdalom,Warricktól most sem szabadulhatott teljesen. Elméjét düh és fájdalom öntötte el...

63. Törölt felhasználó (2010-12-09 14:36.36)

A Gyógyító, mintha mély álomból ébredt volna, lassan felszegte a fejét, fátyolos tekintetét szinte belefúrta Berendiel szemébe: -Nem... Az nem lehet.... -Barátom, miről beszélsz?-az elf varázsló arcán értetlenkedés tükröződött. Heelwell ügyet sem vetett a férfi szavaira, mély lélegzetet vett, aztán rekedt hangon folytatta: -Meg kell találnom! Talán megállíthatom!-ezzel korát meghazudtoló fürgeséggel kisietett az ispotályból. Berendiel semmit sem értett, csak annyit érzett, hogy a barátja a vesztébe rohan. Még vetett egy gyors pillantást Gjorikra, aztán a druida után eredt. Odakint már erősen szürkült. Valami megmagyarázhatatlan köd ülte meg a várost, a levegő baljóslattal telt meg. Heelwell semmivel sem törődve, szinte vakon futott végig az ispotálytól a kápolnáig tartó úton, remélve, hogy a Vallatót a szállásán találja. A lendülettől zihálva, szinte berobbant a kápolna ajtaján, majd hirtelen megállt, mert a félhomály, amely csendes áhítattal töltötte be a teret, lehetetlenné tette, hogy tovább induljon. Heelwell tehát állt, hangosan zihálva kapkodta a levegőt és várta, hogy öreg, hályogos szemei hozzászokjanak a sötétséghez. Amikor a padok, a szószék és az oltár alakot kezdtek ölteni, a Gyógyító elszánt léptekkel elindult a padsorok között. Lassan az oltárhoz ért, térdet hajtott Istene nagysága előtt, és ahogy emelkedett fel, nagyon furcsa dologra lett figyelmes. Az oltár két kőlába közti részt takaró lepel alól halvány világosság szűrődött ki. Heelwell megkerülte az oltárt és legnagyobb döbbenetére az oltárnak azon az oldalán, ahol a papok celebrálták miséjüket, most egy nagy, négyzet alakú nyílást fedezett fel. A nyíláson át lépcsősorok vezettek le az ismeretlenbe. Heelwel nem mérlegelt. Bár szíve a torkában dobogott elindult lefelé a lépcsőkön. A hatalmas tömbök elnyelték tapogatózó lépteit. Hamarosan egy terembe jutott, ahonnan további, vasráccsal lezárt ajtó vezetett valahová még mélyebbre. Az öreg druida nem tudta levenni a szemét az ajtóról, már indult volna felé, amikor a terem sarkából érdes, kellemetlen hang szólította meg: -Üdvözöllek Gyógyító! - Heelwell a hang irányába kapta a fejét, ahonnan most egy hórihorgas, erőszakos arcú férfi lépkedett felé, pergamenszínű arcán démoni mosoly ült, fekete szeméből gonoszság áradt. -Nem gondoltam volna, hogy pont TE leszel az, aki rájön az én kis titkomra!- a Vallató, fejét hátraszegve gúnyosan felkacagott. -Ugye belátod, hogy ilyen titok tudójaként nem hagyhatlak életben? De lásd, jó vagyok hozzád. Felajánlom neked a választás lehetőségét: velem jöhetsz a pokolba, vagy szánalmas földi létedet befejezheted itt, helyben... Nos, hagyok egy kis gondolkodási időt, amíg kinyitom a lefelé vezető út kapuját. Ezzel hátat fordított Heelwellnek, akinek a félelem béklyóba kötötte elméjét és végtagjait. Leviatharn, miután megnyitotta a pokolba vezető kaput, visszafordult a Gyógyítóhoz: -Döntöttél hát? Mielőtt a druida válaszolhatott volna, a lépcső felől hangfoszlányok jutottak le a terembe: -Heelwell,.. barátom,.... vagy? ..... válaszolj! Leviatharn szemében iszonyatos dühvel csapott fel a láng, bal kezét Heelwellre emelve átkot szórt a bénult druidára, aki a következő pillanatban úgy csuklott össze, akár egy rozoga szék Gjorik fogadójában. A Vallató még egy gyűlölködő pillantást küldött a lépcső felé, amin már léptek zaját hallotta, aztán, egy szempillantás alatt a nyitott kapu előtt termett és eltűnt a nyílásban. A rácsos ajtó döngve zárult be utána.

62. Z79 (2010-12-08 22:11.43)

Hiába próbált aludni, nem jött álom a szemére. Pedig holnap fontos lenne, hogy pihenten induljak-gondolta Ulf. Felült ágyán, körbenézett. Langyos, szinte meleg őszi este volt, az ablakon át millió csillag fénye ragyogott be a parancsnok szobájába. Az ablakhoz lépett, be akarta húzni a függönyt.Kinézett. A város még mindig felbolydult méhkasra emlékeztetett.Az utcák kivilágítva, az utcán őrjáratok, az ablakokban izgatott emberek. A Régi fal irányából még mindig füst gomolygott, a falon kívül, a temetőnél szinte nappali világosságot biztosítottak a mágusfények. A város túloldalán Gjorik fogadója előtt kisebb csapat verődött össze, talán az öreg állapotáról beszélgettek. Ulfot megrohanták az emlékek .Tizenhét évvel ezelőtt tizedesként is ugyanilyen látvány tárult elé, csak akkor a szomszédos ablakból.A járőrök akkor szökött fegyenceket kerestek, akik egy hajó elfoglalására készültek, a fogadó előtt állö embereket a Gjorik várandós felesége miatti aggodalom csődítette össze,a Régi fal pedig büszkén és sértetlenül magasodott Uw Ethanar akkor még fénylő temploma mögött. A látvány hasonló volt... de azóta minden más lett.Azóta egyetlen itt élő sem gondolhatja, hogy a legnagyobb veszélyt holmi szökött fegyencek jelentik a városra... Újra kislány volt.A Pelledin melletti erdőkben osont báttyaival vadra lesve. -Előbb vadakat zsákmányolunk, majd később jöhetnek az utazók erszényei...-nevetett fel legidősebb bátyja Az-assin. Kislány volt, gyönyörű, fekete hajjal, akár egy baba. De ő nem babázott.Azaren Assin rablófejedelem lányaként-bár minden jóban része volt-már korán meg kellett tanulnia a kardforgatást. Később ahogy cseperedett, mást is..apró trükköket, hogyan használhatja fel külső adottságait, hogy sikeres tolvaj és rabló lehessen..hogy akár ölhessen is ha kell...Aztán más trükkök következtek..tárgyak mozgatása puszta gondolattal és fegyverek..fegyverek teremtése akár a semmiből..Apja azt mondta ezek a dolgok tanulhatók..hazudott.. erre születni kellett. De félre a sötét gondolatokkal..a világ legveszélyesebb helyén is biztonságban pihenhet egy kicsit, hisz itt van öreg barátja Agous. Agous, aki megmentette a bitótól és attól, hogy mások prédája legyen... Agous tekintete egy pillanatig elidőzött az alvó Sassinon.Húgaként szerette a lányt, sosem támadt más gondolata...bár már nem volt szerzetes, tartotta magát régi hitvallásához. Azonban ahogy a lányt nézte, eszébe jutott egy másik nő...Agoust múltjának sötét árnyai rohanták meg... -Nem hiába, a pokolban gyakran találkozhatunk saját félelmeinkkel- gondolta-de hát ..tudhattam volna..hisz jártam már ITT...

61. Törölt felhasználó (2010-12-07 23:33.33)

Magas, szép arcú teremtmény hajolt az ágy fölé, amelyben a meggyötört Gjorik aludta hosszú lázálmát. A takarót visszahajtotta, aztán az állát dörzsölve elgondolkodva nézte az iszonyatosan megfeketedett bőrt a fogadós testén. Szürke szemeiben különös fény gyúlt, ahogyan jobb tenyerét a haldokló homlokára helyezte és valami különös, dallamos nyelven suttogni kezdett: -Deiwerthorum beriathorn ethelphiem.... az imának ható szavak fénylő gyöngyként fonták körül a magatehetetlen testet, szinte látni lehetett, ahogy Gjorik mellkasa ütemesen emelkedni, majd süllyedni kezd, a feketeség pedig egyre halványodott a szerencsétlen férfi bőrén. Kis idő múlva az ezüstfehér hajú jelenés levette a kezét a fogadósról és fáradtan hajtotta hátra a fejét. -Bereldien, minden rendben?- a Gyógyító hangja csupa aggodalom volt. Eddig csendben, lélegzetvisszafojtva nézte a jelenetet, de most előrelépett és meggyötörten nézett a barátjára. -Ne aggódj, Heelwell, csak egy kis múló gyöngeség... Hosszú volt az utam idáig, elfáradtam, pihennem kell. Most hagyjuk magára a beteget, holnap újból folytatom a rontás feloldását. -Rontás?-a Gyógyító elakadó lélegzettel, kikerekedett szemmel nézett Bereldienre. -Az bizony. Méghozzá egy különösen kegyetlen rontás. A neve: belső tűz. Az előidézője szinte felgyújtja az áldozata belső szerveit, aminek következtében a bőr külső felülete elfeketedik. Nagyon gonosz, démoni átok. Közönséges földi halandó vagy akár pária pokolbéli szörnyeteg nem képes rá. -Azt mondod démoni?-Heelwell homlokán hideg veríték ütött ki. Berendiel némán bólintott, majd átható tekintettel nézett a Gyógyítóra, de az csak állt és üveges szemekkel meredt maga elé. *** Kövérkés, vöröses üstökű fiatal legény ült a szamaras kordén, vidáman fütyörészve ösztökélte az állatot ügetésre, közben a holdsütötte, barátságos tájban gyönyörködött. Amikor elunta a fütyülést meg a nézelődést, beszélgetésbe kezdett a szamárral: -Nomán, Rozmaring, mingyár' odaérünk a présházhó! Kapkoggyad azt a csámpás patádat te drótfülű! Ihun e, hát jó, hogy a világon vannak olyan böcsületes jóravaló emberek mind te meg én! Hová is len' a gazda minékülünk! Szegíny párát csúnyán kicsináták, oszt a jánykája is eltűnt. A fogadó meg ottan van, ebek harmincaggyára mén minden, ha a jó öreg Matti, ez vónék én, nem segít! Kifogyóba' van a bor is, oszt amíg a hajók meg nem gyönnek, hát csak a gazda készletíbő köll pótóni. No, még néhány lépés osztán megérkezünk. Hé, Rozmaring, te is látod amit én? Mi a kínkeserves démonnyila van itten? Matti elhűlve nézte a présház felől felszálló füstcsíkot. -Ha zsiványok, én nem állok jót magamér! -azzal elővette a furkós botot a bak alól és leugrott a kordéról.-Rozmaring, ha most lármát csapsz, én úgy nyakon sadarintlak, hogy míg élsz, megemlegeted!-suttogta az állatnak, majd óvatosan odaosont a házhoz. Legnagyobb meglepetésére három ismerős alakot fedezett fel. A két Hőst már többször is látta, sőt ki is szolgálta őket annak idején a fogadóban, de a gazda lányának láttán még jobban leesett az álla. A negyedik személyt, valami földöntúli jelenést azonban még életében nem látta. A ház sarkánál megállt, odalapult a falhoz és hegyezte a fülét, de csak annyit hallott, hogy az idegen nő valami oltár építéséről beszél. Legszívesebben kereket oldott volna, de ekkor a szamár hangos bőgéssel adta tudtul a jelenlétüket. -Mi volt ez? - Iwer hirtelen pördült a hang irányába. Aggodalmas tekintetét látva az imént még feszült Evelyn felnevetett: -De hiszen ez Rozmaring! Matti, bújj elő! A megszólított most szégyenkezve, a botot a lába mellett lógatva lépett elő a ház sarka mögül. Iwer összevonta a szemöldökét, Istery a sötétbe húzódott a holdfényről, Arbar pedig hangos horkantással adott hangot a véleményének: -Ez meg ki a rézfán szárított akasztott kotyomfitty? -Jaj, Arbar, nem lehetnél egy kicsit kedvesebb?-Evelyn szemrehányón nézett a barbárra.- Ő itt Matti, apám jobbkeze a fogadóban. Mi járatban vagy itt Matti? Borért jöttél? A fiú arcát elöntötte a pír, a szemében könnyek gyűltek: -Azér' kisasszony, de az mostan nem számít már. Nagy baj van. Az édesapja.... -Mi van apussal?-Evelyn szinte sikoltva kérdezte Mattit. - Én asztat nem tudom pontosan kisasszony, de az bisztos, hogy az édesapja nagyon beteg.

60. Z79 (2010-12-07 21:30.04)

Ulf belépett a terembe -Köszönöm, hogy fogadott-mondta, miközben hadnagyával együtt meghajolt az idős előljáró előtt. Civilek előtt nem volt szokás hajlongani, de ez mégiscsak a tisztelet jele. -Vágjon a közepébe -szólalt meg Grad tanácsnok-a legtöbb részletet már ismerem a hadnagytól, amíg ön a gyengélkedőn feküdt, Klawer hadnagy volt szíves tájékoztatni. -Uram, bátran mondhatom, hogy meggyőződésem: a Hősöknek és az Evelyn nevű lánynak nincs köze a démontámadáshoz, legalábbis nem ÚGY van köze ahogy ezt egyesek láttatni szeretnék... -Nyilván tudja, hogy én is így gondolom-nehéz lenne mást hinnem, hisz a Hősök megmentették a családom-mondta az idős tanácsnok. -Épp ezért.. -Kért tőlem találkozót-fejezte be Grad a mondatot. Ulf bólintott -Fel kell venni a kapcsolatot a Hősökkel-folytatta Ulf-Embereim szerint a város és közvetlen környéke ténylegesen mentes a démonoktól.Holnap reggel 10 emberrel, köztük mágusokkal kilovagolok, és megpróbálok kapcsolatba lépni velük. Bennem megbíznak,harcoltunk együtt.. -Tudja, hogy nem mindenki osztja a nézeteinket? És nem csak a Vallatóra gondolok..-folytatta Grad Ulf ismét bólintott -Ön a politikus uram, én csak egy katona vagyok... Grad maga elé révedt egy ideig, aztán kezet nyújtott -Számíthat rám... A két katona kilépett az őszi éjszakába -Uram-szólalt meg a hadnagy -Tessék? -Ha a környék mégsem teljesen démonmentes.. Ulf elmosolyodott -Levágjuk őket..ha meg nem.. akkor maga a parancsnok... Evelyn sírva fakadt, Arbar gondterhelten nézett maga elé ahogy Iwer is. -Tehát valószínűleg a pokolban vannak-ismételte a druida -De hogy segíthetek én ? -kérdezte a zokogó Evelyn -Úgy hisszük az, hogy egykor jártál ott.. -Lári-fári-csattant fel a sarokban eddig látszólag csendben bólogató Istery -Tejfelesszájúak, egy Druida-szent ember-hmm..egy izomagyú barbár meg egy egykori démonka... Evelyn metszően nézett a nőre -Egykori démonka...mit is tudhattok a pokolról? Arbar talpra akart ugrani, de Iwer vállára tette a kezét. -Hallgatunk-mondta a druida -Vissza akarjátok hozni barátaitokat?-kérdezte gúnyosan Istery-Arra nem is gondoltatok, hogy valamelyikőjük esetleg már járt odalenn? Iwer szeme villant. -Jó jó kis druidám.. most hagyjuk ezt a témát-elhallgatott, majd hangja komorrá vált -Azt hiszem.. azt hiszem ha tetszik, ha nem gyorsan építenünk kell egy oltárt... Leviatharn a szobájába lépett. Elégedetten ült le sz asztalhoz, töltött magának egy pohár vörösbort és hátradőlt a széken. -Puritán ez a szoba, dehát egy Vallató nem cicomázhatja túl a hajlékát...-gondolta Felhajtotta a bort, elégedetten csettintett a nyelvével. -Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz borokat igyunk... felnevetett...Újra jó bort ihat, és ez hamarabb történt mint ahogy tervezte. A szoba sarkában álló álványhoz lépett, mely egy tükörből,és egy polcból állt. A polcon mosdótál pihent.Megmosta arcát, majd a tükörbe nézett -Nem jóképű, de tekintélyparancsoló-gondolta Tekintély...t-betűs szó, akár a terv...az a remek TERV ami tökéletesen működik...aminek a változások csak jót tettek. Hisz felbukkant Ő, a Vallató...aki Preadwell elméjébe nézve..,hát igen eredetileg másnak volt szánva a meglepetéscsomag, de így még szórakoztatóbb. Az idióta Hősök.. menekülnek, nem tudják, hogy hiába...a korlátolt őrmester, kilovagol. Tegye..és a tesze-tosza előljárók...Öntött még egy pohárral. Minden közelebb viszi a győzelemhez, és Evelynhez...Őt...WARRICK DAMLORDOT...

59. Randal (2010-12-07 00:55.18)

Sassin és Agous némaságba burkolózva tette meg az utat a hegyekig. Alig álltak meg pihenni és erőt gyűjteni egy-egy koromszagú fa mellett, minél gyorsabban maguk mögött szerették volna tudni a kietlen pusztaságot, ahol kiszolgáltatva érezték magukat a rájuk leső démonok számára. A gyaloglás nem vett annyi időt igénybe, mint elsőre gondolták volna, alig öt óra alatt megtették a távolságot – igaz, az időt csak izmaik sajgásából tudták kikövetkeztetni, hiszen a vérvörös fénykoszorú semmit nem mozdult, mióta megérkeztek a Pokolba. A hegyek hirtelen emelkedéssel váltak el a síkságtól. A két kalandozó halványvörös, csupasz sziklákon lépdelt, melyek tompa hőséget sugároztak magukból. Növényzet nem takarta őket, talán a hő, talán a folyamatosan zúgó szél miatt, ami a kövek peremeit gömbölydedre formálta az idők folyamán. Sassin éles szeme egy barlang sötét bejáratán akadt meg, ami tőlük alig párszáz méterre nyílt egy sziklaszirten, talán tíz ember magasságban. A harcoslány Agous vállára tette a kezét, és fejével a barlang felé biccentett. A mágus rövid hezitálás után bólintott, és arrafelé vette az irányt. A szél szürkés-vörös port fújt a szemükbe, maguk elé tartott karjaikkal próbálták védeni az arcukat. Pár perccel később már az odú szájánál is voltak. A szűk bejáraton keresztül préselve magukat egy apró, kör alapú sziklavájatban találták magukat, amiben három-négy lépéssel el lehetett jutni egyik faltól a szemköztiig. A két kalandor fáradt nyögéssel vetette le magát a meleg kőtalajra. -Itt legalább nem zúg az az átkozott szél! – lihegett Sassin, amire a mágus szemét behunyva, elgyötört arccal bólintott. – Azt magyarázd meg nekem Agous, ha már akkora bölcs varázstudó vagy, hogy lehet, hogy egyszerre dől rólam a víz, és reszketek a hidegtől? – Agous ki sem nyitotta a szemét, csak megvonta a vállát. – Na és az hogyan lehetséges, hogy végigjártuk ezt az utat, minden izmom sajog, éhes mégsem vagyok? – a válasz újabb vállrándítás volt. – Marha sokra megyek veled, vén kecske… - Sassin ezúttal a vállrándítás mellé egy halk nevetést is kapott válaszul, amin ő is elmosolyodott, és visszarogyott a földre. – Felteszem, ha eszedbe jutott volna valami terv, hogyan jutunk haza, akkor már elmondtad volna, igaz? -Nem sietünk annyira, kedvesem. – szólalt meg végre mosolyogva Agous, nem kis meglepetést okozva fiatal társának. -Te csak üdülgess itt nyugodtan, de engem akkor is haza fogsz küldeni valahogy, ha az lesz életed utolsó cselekedete, világos? – csattant fel kikerekedett szemekkel a lány, és ha nem félt volna mágiát használni, már meg is idézte volna szeretett rövidkardjait, hogy azzal adjon nyomatékot szavainak. Így viszont csak a mutatóujját tudta fenyegetően társa felé döfni, aki viszont egykedvű nyugalommal pihegett tovább a földön. – Hallasz te engem egyáltalán, Agous? – a mágus a lányra emelte tekintetét, amiben fiatalos csillogás villant meg. -Szeretnék elcsevegni kicsit Amilyvel, mielőtt elmegyünk innen. – Sassinnak a lélegzete is elakadt egy pillanatra. -Hát te megőrültél… -Nem őrültem meg, végig ezen járt az eszem, amíg gyalogoltunk. -Járhatott volna azon is, hogyan jutunk ki innen! -Arra ötletem sincs. Amilynek talán van. -Az a nőszemély már vagy tíz éve senyved ezen az istentelen helyen, ráadásul Warrick szolgálatában. Honnan veszed, hogy egyáltalán szóba áll velünk? Vagy hogy segítene nekünk? Odadob Warricknak, nem tudom hogy vagy vele, én azért örülnék, ha Iwer és az az agyatlan Arbar is itt lenne velünk, ha mindenképpen találkoznunk kell azzal az idiótával! -Nyugodj meg Sassin, itt a Pokolban négyünknek sem lenne ellene semmi esélye. -Hát ez remek, igazán! -Csitulj már te lány! – csattant most fel Agous, csak hogy egy pillanattal később barátságos mosollyal az arcán, és ravasz fénnyel a szemében folytassa. –Van egy tervem.

58. Z79 (2010-12-06 23:10.44)

Iwer Arbarhoz lépett. A druida arcán olyan félelem és zavarodottság ült amilyennel a barbár a háború óta nem szembesült. -Arbar-kezdte Iwer-Agoussal és Sassinal történt valami. -Csak nem..?- csattant fel a barbár. -Halkabban-csítította Iwer-nem, az biztos,hogy nem haltak meg. Feltételezésem szerint , bár élnek, nagy veszélyben vannak.Ártó varázslat tartja őket fogva, vagy.. -Vagy? -Vagy esetleg a pokol tornácára jutottak-fejezte be a druida -??? -Hát ez az-válaszolt Iwer a kérdő tekintetre. -Te vagy a mágia embere barátom, én csak apróbb varázslatokra vagyok képes-mondta Arbar -Ehhez én egyedül kevés vagyok, segítségre van szükségem-mondta a druida, közben hol az alvó Isteryre, hol a szintén szunyókáló Evelynre pillantott... Ulf úgy érezte mintha egy barbár horda tagja súlytott volna buzogányával a fejére. Kékes fények táncoltak szeme előtt,émelygett.A pörgő, forgó káoszból egy hang mutatott kiutat. -Parancsnok úr,Ulf őrmester, jól van? Hirtelen mintha hideg vízzel öntötték volna le, lassan felélénkült... Hát igen, mindig jobban szeretett Ulf őrmester lenni, mint parancsnok úr...Lassan három éve, hogy elődj, Lars Igren kapitány egy kósza rablóbanda áldozatává vált.A tartományi vezetés őt nevezte ki megbízott parancsnoknak, a háborúban elért eredményei, és a helyiekkel ápolt jó viszonya miatt. Így az a furcsa helyzet alakult ki, hogy egy nem túl magas rangú, öregedő de népszerű altiszt akár a fiatal lovashadnagyoknak is parancsolhatott, már ha az ő laktanyájában szolgáltak. Mert hogy a kapitányi előléptetés csak nem jött meg...Bürokraták-gondolta Ulf-Rühellem őket, ahogy az egész főnökösdit... Gondolataiból emberei aggódó kérdései zökkenteték ki. -Jól vagyok fiúk-mondta-a többi sebesültet lássák el, azonnal, vagy fogda lesz belőle..-hangja furcsa mód nem fenyegető, inkább szeretetteli volt.A füstös udvaron magas, komor alak vágott át. Ulf őrmester a Vallatót ismerhette fel benne. -Na ezt a bürokratáknál is jobban rühellem-gondolta Ulf -Hallom minden gondolatát parancsnok-szólt a gunyoros hang.Ulf összerezzent -Mit keres itt? Tudtommal abban maradtunk, hogy csak egyházi ügyekben.. -Kell annál komolyabb egyházi ügy, mint hogy öt perce levegőbe repítette a templomkertet?? Ulf úgy érezte, hogy ezúttal sajnálatos módon van némi igazság a Vallató szavaiban...

57. Törölt felhasználó (2010-12-06 14:24.52)

A Gyógyító már hosszú órák óta görnyedt a tekercsei fölött, hogy megfejtse a Gjorikot rabul ejtő kórság eredetét és annak lehetséges gyógymódjait. Nehezen haladt, egykor meleg barna szemein már egyre inkább elhatalmasodott a hályog, erősen rontva éleslátását. -Még szerencse, hogy ez az én kis szobám, itt az ispotályban elég világos ahhoz, hogy ne kelljen gyertyafénynél vakoskodnom-gondolta megkönnyebbüléssel az öreg druida. -Hiába, már nem vagyok a régi. Nekem, magamnak is gyógyítóra lenne szükségem... Ahogy felállt, hogy egy kis herbateát töltsön a kupájába, véletlenül lesodort néhány tekercset. Dohogva a saját ügyetlenségén lehajolt a lehullott pergamenekért, de félúton megállt a keze. A tekercsek közül egy megragadta a figyelmét: - A régi térképem, hogy ezt mit kerestem! Felvette a megsárgult pergament, aztán kitöltötte a teáját és visszaült az asztalához. Végtelen gyengédséggel simította ki a térképet, majd gondolataiba merült. -Milyen érdekes, ez a térkép, alig több, mint 400 éves. A régebbieken még fel sincs tüntetve a sziget, ahol élnek, és amelyet 432 éve nyert el kockajátékon Thorwadil, a harcos kalandozó Shadon helytartójától. A szigetet, amelyet abban az időben a "Démonok szigeteként" ismertek a vakmerő hajósok, olyan rossz hírnek örvendett, hogy felrajzolásával nem is fáradoztak a térképkészítők, egyszerűen lehagyták Ynev térképéről. Thorwadill bezzeg nem volt ilyen kényes! Beszélik, hogy egyszer, részegen kötött fogadásból három jó emberével hajózott át Shadonból a szigetre, csak hogy bebizonyítsa, hogy a démonoknak semmi közük sincs a földdarabhoz. Senki sem tudja, mi történt valójában. A nagydarab vörös harcos sértetlenül visszatért az embereivel, megnyerte a fogadást-egy láda arany és néhány fegyver cserélt gazdát-és onnantól fogva azon mesterkedett, hogyan tudná rátenni a kezét a szigetre. Persze, sikerrel járt, Shadon helytartója utólag már hiába is élt panasszal az ynevi Bölcsek Tanácsánál, az üzlet megköttettet, Thorwadill pedig győztes királyként vonult be a szigetére, amelyet nemes egyszerűséggel Yggdrasillienn, az "Élet fájának szigete" névvel ajándékozott meg. Nem volt hálátlan Istene, Uw'Ethanar irányában sem. A szigetre betelepülőktől megkövetelte, hogy sajátjukként ismerjék el a vallást, melynek ékes bizonyítékaként templomot emeltetett a fővárosban, majd a sziget több pontján is, így Athirisben, a kikötővárosban, ahol most ezek a szörnyű események zajlanak. -Szörnyű események, igen,-gondolta a Gyógyító-ne feledjek elküldetni Bereldienért! Az elf gyógyító varázslót és a druidát már hosszú ideje jó barátság fűzte egymáshoz. Heelwell (ez volt a Gyógyító neve), újra visszatért a térképhez, és mutatóujját a sziget térképén mozgatva nézte a városokat és az azokat körülölelő síkságokat és dombokat. -Ez a Thorwadill, mondhat rá bárki bármit, fényes koponya volt és micsoda államférfi! Lepaktált azokkal, akiktől segítséget várhatott és bölcsen elkerülte a háborúskodást. Igaz, voltak törekvések arra, hogy visszavegyék a szigetet, de Uw'Ethanar-nak és a jól felkészült katonaságnak, meg a mágusoknak köszönhetően ezek mind meghiúsultak. Így fejlődhetett a sziget virágzó kereskedelmi célponttá, hiszen dús fűvű legelők és szőlőtermő dombok váltották egymást, a sziget belseje pedig igazi erődítmény volt. Igazán nem volt sok város, Pyarallon nyugaton, Edeliss északon, Thorkellien és Pelledin keleten, Diallien és Athiris délen, és végül Havredorn a főváros. Bár Athiris csak a démonháború után kapta meg a városi címet VI. Thorwadilltól, köszönhetően a Hősöknek, akik megakadályozták, hogy a pokol démonjai elpusztítsák a szigetet. Azóta is folynak kutatások különleges oltárok és átjárók után, de mivel a háború óta nem volt komolyabb baj, a kereső kedv is lohadni kezdett. "Jobb nem bolygatni a múltat és békében szunnyadni hagyni a démonokat" -tartották a szigetlakók. Heelwell keserűen elmosolyodott. -Igen, a Hősök. Csak tudnám most hol lehetnek! Nem sokon múlott, hogy ellenségként nem bántak velük. Praedwell piszkos prédikációi, a titokzatos halálesetek... Ha nem sikerül meggyőznöm Ulfot arról, hogy az az áldozó tőr, amivel Rodericket megölték, az enyém, most még nagyobb bajban lennének. -Meg kell találnom őket! Evelynnek is tudnia kell arról, hogy mi történt az apjával, és Iwerrel is váltanom kéne néhány szót. De lássuk előbb Gjorik ügyét! Ezzel elővett egy pergament, a térkép fölé helyezte és írni kezdett: "Drága Barátom, Bereldien! Vészterhes idők közelegnek. Soha még nagyobb szükségem nem volt a tudásodra, mint most. Kérlek, gyere, amilyen gyorsan csak tudsz!....."

56. Randal (2010-12-06 00:49.26)

http://www.filmkatalogus.hu/forum-33394

55. Randal (2010-12-06 00:46.44)

Sassin és Agous a semmiben zuhant. Ködszerű sötétség burkolta körbe a testüket, ami záptojásra emlékeztető, kénes szagot árasztva gomolygott a végtelen térben. Fülük mellett metsző szél zúgását hallották, testük úgy feszült ennek a sötétségnek, mintha magas hegyről zuhannának a talaj felé – talajt ugyanakkor nem láttak maguk alatt, csak egy apró, vörös színben izzó pontot a végtelen sötétségben. Sassin a varázsló tekintetét kereste, de az arcába vágó sötétség miatt alig látta a tőle csak pár méterre lévő Agous körvonalait. Nem sokkal később a vöröslő pont hirtelen növekedni kezdett. Borsószemből egy pillanat alatt tenyérnyinek tűnt, majd folyamatosan növekedve emberméretűvé vált, míg egy szempillantás alatt egyszerre beláthatatlan lángtengerként terült el Agous és Sassin alatt. Mire a változásokat felfoghatták volna, a látomásszerű események sora egy csapásra véget ért. A két Hős hirtelen a porban fekve találta magát. Lassan felküzdötték magukat a talajról, de szemük előtt egyelőre homályba veszett a táj. Porszagú levegőt lélegeztek, tüdejük elnehezült, mellkasuk zihált. Állandó szél zúgott a fülükben, kellemetlen, de nem elviselhetetlen monotóniával. Csontjaikban dermesztő hideget éreztek, bőrüket ugyanakkor perzselő forróság szárította. A két Hős karjaikkal védte arcukat a szél ellen, miközben szemük lassan hozzászokott a környezethez, és végre megláthatták az eléjük táruló tájat. Ébenszín, fenyegető feketeség gomolygott az ég helyén, aminek zenitjén kegyetlen mozdulatlansággal lebegett egy vérvörös fénykoszorú, mintha folyamatos napfogyatkozás uralta volna a világot. A gyűrű élettelen, fakó világosságot árasztott magából, amiben bántóan erős kontúrokkal váltak szét egymástól a démoni táj tárgyai. Talpuk alatt szürkésvörös talajt láttak, amin bíborszínű port kavart a szél. A Hősök egy hatalmas síkság közepén álltak, amit csak helyenként szakított meg egy-egy magányosan álló, fakóvörös törzsű, lombtalan faóriás. A távolban, talán félnapnyi járóföldre, szürkésvörös hegyek magasodtak. -Szóval ez a Pokol? – tette fel az állításnak is megfelelő kérdést Sassin. A hangos szélben kiabálnia kellett, hogy megértesse magát a tőle egy lépésre álló mágussal, aki az ajkait harapdálva járatta tekintetét a halott tájon. – Te ismered ezt a helyet, Agous? – folytatta emelt hangon a lány. -Hellyel-közzel! Nem vagyok nekromata, csak pár tekercsen olvastam róla! – válaszolta kiabálva a varázsló. –Annyit biztosan mondhatok, hogy mágiát csak végszükségben használjunk, arra jönnek a lelkek, mintha fáklyákkal jeleznénk nekik a sötétben! – Sassin válasza csak egy kellemetlen fintor volt. -És most mit csinálunk? -Remek kérdés! Menjünk a hegyek felé, itt nagyon szem előtt vagyunk! -Vissza tudsz vinni minket? – a mágus a fejét rázta. -Úgy biztosan nem megyünk vissza, ahogy jöttünk! Kéne lennie itt a közelben egy ugyanolyan oltárnak, mint odaát volt, de sehol sem látom! Szerintem a robbanásban megsemmisült a mi oltárunk, úgyhogy véletlenszerűen dobott át minket ide! -Valami bíztatót nem tudsz mondani? -… nem! – válaszolt a mágus, ajkán halvány mosollyal. -Akkor mit mosolyogsz, vén bolond? -Attól jobb lesz, ha sírok? Na induljunk!

54. Z79 (2010-12-05 17:22.26)

Iwer felriadt,homlokán verejték gyöngyözött. Kétségbeesve kereste Sassin és Agous elméjét. -Nem lehet...-kiáltott némán A többiek az őrt álló Arbart leszámítva csendben aludtak. Ulf félrelökte a bejáratnál álló katonát, a harci mágussal lerobogott a lépcsőn.Bokáig állt az olajban, szerencsére a hideg mágus-fény nem lobbantotta lángra azt. A járat közepére érve döbbenetes látvány fogadta... Agous magához szorította Sassint -Felkészültél?-kérdezte A lány bólintott. Az oltár örvénylő, kavargó közepe felé rohantak, majd együtt lendültek a sötétségbe. Ulf megdermedt.A járat közepén lévő terem túloldalán vagy féltucat démon, bal szélén egy ördögi , villódzó oltár. -Vissza -kiáltotta a parancsnok Miután a járaton végigrobogtak, a felszínre érve Ulf a kertben álló olajoshordókra mutatott. -Öntsétek be mindet...hangzott a parancs Fáklya lobbant az éjszakába, majd szép ívet leírva a járatba csapódott. A harci-mágus gondolati üzenete egyszerre ért a kertben és a temetőnél posztoló katonákhoz. Mindenki földre vetette magát, az utolsó pillanatban... A templomkert Öreg kápolnája alatt szörnyű moraj támadt,az épület darabokra szakadt.A morajló lángtenger végigszaladt a földallatti járaton, elsöpörve a démonokat és az oltárt, majd kékés lángnyelvként tört ki a temető felé vezető kijáraton, levegőbe repítve a Régi fal egy részét.Alig egy percel azután, hogy Sassin és Agous mögött bezárult a Pokol kapuja....

53. Z79 (2010-12-04 19:18.14)

Agous a hideg, hőt nem árasztó mágusfényt lebegtetve közelített az oltár felé, Sassin még mindig a kijáratot figyelte.Az oltár szinte sértetlen volt,a tűz alig végzett némi pusztítást a különös alkotmányban. Az embernagyságú, barna kőből faragott oltárhoz néhány lépcsőfok vezetett. -Akár egy tükör kerete-mondta Sassin Valóban ,az oltár leginkább egy szélesebb keretre emlékeztetett. Oldalán rémisztő lények serege volt látható, aprólékosan megmunkálva, számos írásjel, domborulat kíséretében.Tetejét egy háromszög alakú elem zárta, furcsa csúcsdísszel.A legbizarabb azonban az volt, hogy ellentétben a legtöbb oltárral, a keret közepén nem kép vagy faragvány volt, hanem mélységes mindennél feketébb sötétség, fénylő, apró pontokkal. -Nem evilági sötét...-szólalt meg Sassin Agous bólintott, Sassin nem láthatta, hogy szeme halványabb színűre változott,tekintetébe félelem költözött. -Átjáró-oltár-mondta halkan a mágus.-Magas rendű démonok számára szükséges, de akár egy jól felkészült egyéb lény is átléphet rajta. Sasin kérdőn nézett Agousra -...és a Pokol tornácán haladva lerövidítheti a valódi távolságot, több órás utat tehet meg pár perc alatt.. már HA ELÉG ÜGYES... A templomkertben posztoló őrök döbbenten néztek az altiszt-mágusra. -Biztos.. biztos fiúk, hogy mozgolódás van az alagútban, démonok lehetnek..-mondta a fiatal mágus határozatlanul-biztos, hogy nem a mieink, azt egyértelműen érezném... -Olajat rájuk... kiáltotta egy idősebb tizedes -Nem lenne bölcs dolog, bizonyítékok vannak lennt-mondta a fatal mágus -Az sem bölcs dolog ha ezek feljönnek, emlékszem annak idején mit tettek a bátyámékkal, fiúk, nem várunk parancsra.. Az öreg katona három társával begurított néhány fűtőolajos hordót a járatba. -Ezért felelni fog- mondta a harci-mágus-azonnal jelentem Ulf parancsnoknak... Sassin megpördült -Ezek...? A járat temető felőli kijáratát féltucat démon zárta el Agous ledobta a kezében lévő zsákot -...gondolom itt rejtőztek a járatban, még nem vizsgálták át a katonák-mondta egykedvűen-Vigyázz Sasin, hazai pályán vannak. A lány egy pillanat alatt lecsapott füstből manifesztálódott kardjával az egyik közelítő teremtményre. -Élve kellenek- sziszegett egy hang. A füstlények mögül egy agyagtestű démon lépett ki.Egy sápadt, az egykori Norton gazdára emlékeztető lény állt mellette... Agous eygre hangosodó kántálásba kezdett, a lények megtorpantak. Eyg láthatatlan kéz tartotta őket vissza, úgy 10 lépésre a hősöktől. -Gyerünk- mondta a mágus-úgy 10 percig tart a bűbáj. A másik irányba fordultak, Sassin megtorpant -Olaj-kiáltotta Agous arcára döbbenet ült -Valószínűleg a katonák érzékelték a mozgást és megijedtek... Visszafordultak az oltárhoz A terem egyik végében féltucat acsarkodó démon, köztük egy agyag is. A járat másik végén robbanó olaj..felettük vagy tíz méter föld. Agous Sassinhoz hajolt, homlokára védőrúnákat rajzolt mutatóujjával. Tekintetét az oltár felé fordította.Koncentrált Egy percel később az oltár közepén a mélységesen mély sötétbe örvényleni kezdtek a fényes pontok. Az egyik démon majdnem áttört a védővarázson..az olajszag egyre töményebb lett Sassin...mondta Agous elfúló hangon-jártál már a POKOLBAN ?...

52. Törölt felhasználó (2010-12-04 13:32.04)

Ez már túl sok volt Ulfnak. Néma, izzó gyűlölettel nézett a Vallató szemébe, aztán sarkon fordult és elrohant a börtön irányába, magára hagyva a gonoszul vigyorgó, önelégült képet vágó Leviatharnt. Ahogy futott, érezte, hogy a pánik egyre jobban szorongatja a mellkasát, de még volt ereje rárivallni az egyik, közelében álló, döbbent katonára: -Igyekezz, Demor, rohanj a Gyógyítóért! Ha itt leszel néhány percen belül, megjutalmazlak, ha nem, fejedet veszem! - ezzel rohant tovább. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, amíg fel nem ért a legsötétebb toronyba. Bár magában elképzelte, hogy mi várhat rá, a kép, ami elé tárult, legrosszabb álmait is felülmúlta. Preadwell eldőlt a székkel, amihez a Vallató kötötte, orrából, szájából szivárgott a vér, csapzott, őszes hajszálai verejtékben úszva borították be az arcát. Csuháját, amelyet valami éles tárggyal megszaggattak, több helyen is vérfolt borította. De még élt és gyengén bár, de lélegzett. Ezt Ulf tisztán érezte, amikor lehajolt hozzá. A másik széken ülő alak viszont sokkal rosszabbul festett. Gjorik testét, mintha mágia tartotta volna a helyén, olyan feszes, egyenes tartással ült. Feje a mellkasára csuklott, de Ulf egyetlen olyan nyomot sem tudott a szerencsétlenen felfedezni, mint amilyeneket a papon látott. -Az átkozott gazember! - dühtől tajtékozva oldotta el a fogadóst, majd az élettelennek látszó testet gyöngéden a padlóra fektette. Éppen Preadwellen akart segíteni, amikor gyors léptek zajára lett figyelmes. A terembe belépett a Gyógyító, nyomában a rémült Demorral. -Uram, meghoztam a Gyógyítót! - a fiatal katona hangja erősen reszketett a futástól és rárótt felelősségtől. Ulf egy kézmozdulattal elhallgattatta, majd így szólt hozzá: -Jól van fiam, a jutalmadról majd beszélünk. Most menj, és hívj még ide néhány embert. Ki kell vinnünk ezeket a szerencsétleneket! Demor csak most látta meg a két alakot, a döbbenettől tágra nyílt a szeme, de kérdés nélkül sarkon fordult, és rohant. A Gyógyító közben már megvizsgálta Gjorikot. - Ki tette ezt? - kérdezte. Csak nem hórihorgas barátunk keze van a dologban? Olyan gonoszság árad belőle, hogy a pokol démonai cimborálhatnának vele. -De igen. Később mindent elmondok majd, de most mondd, mi van Gjorikkal? A Vallató azt mondta, meghalt, és én is úgy érzem, nincs már benne élet. -Szerencsére az a féreg jobb vallatónak, mint orvosnak. Nem, nem halt meg, de nem sokon múlt. Azonnal át kell vinnünk őt az ispotályba. Ott majd tüzetesebben is meg tudom vizsgálni, mivel is van dolgunk valójában.

51. Randal (2010-12-04 01:15.13)

A város börtönét több mázsás, alig formázott kőtömbökből építették fel, a réseket pedig fekete szurokba forgatott kőtörmelékkel tömték be. Robosztus, sötét hangulatú építmény volt a város határában, legbelső celláiba évszázadok óta nem sütött be a napfény. A démoninvázió idején a katonaság ebbe a vészjósló erődbe zárta el azokat a lidérceket, ördögöket, gólemeket és hasonlókat, akiknek – erő vagy szükséges ismeretek híján – képtelenek voltak véget vetni földi létének. A Hősök megjelenése óta azonban az épület jobbára üresen állt, a rémálom végével a közösség jobban egymásra lelt, mint korábban bármikor. Bűncselekmény elvétve, ha akadt, azt a néhány tyúklopást pedig inkább közmunkával, mint börtönnel büntették. Ezt a helyet választotta Leviatharn, a Vallató, hogy kifaggassa a hájas papot és a meggyötört kocsmárost – nem mintha szökéstől tartott volna, de a szikár férfi a teatralitás megszállottja volt. A központi vallató, ahova Gjorikot és Preadwellt rendelte, tizenöt lépés átmérőjű, kör alakú terem volt. Körbe a magas, jó tíz méterre futó falakból, üresen álló, sötét cellák rácsos ajtajai nyíltak. A döngölt, talajvíztől mindig nedves, sötétbarna föld padlózat sajátos szagot árasztott magából, elhanyagolt szekérutak voltak ilyenek nagy esőzések után. Valahonnan a messzeségből lehulló vízcseppek távoli hangja hallatszott – a talajban kőből kifaragott vízelvezető vájat futott végig, amiben kétes színű folyadék hömpölygött, talán az hozta el idáig a vízcseppek hangját. A fényt három, falra erősített fáklya adta, a Nap talán örült is, hogy nem kell sugaraival ilyen komor helyet érintenie. Gjorik és Preadwell a terem közepén ült, egyszerű, kényelmetlen faszékekben. Karjaikat és lábaikat vastag lenkötéllel a székekhez erősítették, ruháikból és hajukból hideg víz csöpögött. Mindketten ziháltak, szájukon koszos szövetkötés feszült. A pap arcáról rettegés, a kocsmároséról elgyötörtség sugárzott, ahogy az előttük álló, rideg Leviatharnra pillantottak. A Vallató, aki most szólalt meg először, mióta két katona a kamrába hurcolta és megkötözte őket, visszhangos szavaival éles késként vágott a levegőbe. Hangjában nem csengett düh, sem megszállottság, közönyös tárgyilagossága azonban rettenetesebb volt minden szenvedélynél. -Uraim, önök mindent el fognak mondani nekem, amire kíváncsi vagyok. Esetleg még többet is. – a Vallató ekkor megfontolt léptekkel, lassú sétára indult foglyai körül. – Szeretném, ha már most megértenék, hogy ez elkerülhetetlenül így lesz, önöknek erre – ha szabad így fogalmaznom – nincs semmi ráhatásuk. – Preadwell és Gjorik megigézetten követték tekintetükkel a Vallató mozgását, egészen míg az a hátuk mögé nem ért. Leviatharn nem zavartatta magát, folytatta beszédét, melynek a sok évtizedes rutin adott ellenállhatatlan erőt. – Azt tanácsolom, legyenek együttműködőek. No nem azért, hogy az én munkámat megkönnyítsék, nem. Nem vetemednék arra, hogy ilyen nagylelkűséget kérjek önöktől, hisz higgyék el nekem, én messzemenőkig megértem az önök helyzetének kényes mivoltát. – ezekkel a szavakkal ismét áldozatai elé ért idegesítő sétájában. – Önmaguknak tegyenek inkább szívességet. Minek az a sok szenvedés, a kín, amivel végeredményben is fölöslegesen büntetnék önmagukat? Ezt igazán nem akarhatják, uraim, végtére is én nem akarnék ártani önöknek. Amennyiben önként felelnek néhány egyszerű kérdésre, ez a kellemetlen incidens nemsokára csak buta emlék marad csupán. – A Vallató ezzel odalépett Gjorikhoz és Preadwellhez, derékban lehajolt hozzájuk, és lehúzta szájukról a kötést. – Megértettek engem, uraim? – kérdezte színpadiasan, miközben felegyenesedett, és karjait a háta mögött összekulcsolva kéjes vigyorba húzta keskeny, pengeszerű ajkait. A vallatás mintegy két órát vett igénybe. Munkája végeztével Preadwell kilépett a börtön főkapuján, hogy egy kisebb, dísztelen térre jusson, amit a börtön tervezői a szabaduló foglyok rokonai számára alakították ki – úgy vélekedhettek, így barátságosabb környezetben találkozhatnak a szabadulókkal, mintha csak kiengednék azokat az egyszerű utcára. Egy egyszerű szökőkút csobogott a terecske közepén, aminek peremén Ulf várakozott türelmetlenül, két katona társaságában. Mikor meglátta a Vallatót, felpattant helyéről, és feszült pillantást vetett Leviatharn felé, aki kimért, méltóságteljes mozdulatokkal lépett mellé, hogy izzadt kezét a lehulló vízpermetben tisztára mossa. Ulf egy kézmozdulattal intett a közkatonáknak, akik csörgő léptekkel besiettek a börtönbe, majd a vallató felé fordult. -Mit csinált odabent? – tette fel a kérdést, némi ellenségességet is megkockáztatva. Leviatharn továbbra is a kezét mosva válaszolt, hűvös felsőbbrendűséggel. -Önnek nem áll jogában kérdőre fogni engem, parancsnok, nekem pedig nem áll módomban válaszolni. Arra kérem, válogassa meg a szavait. -Nem úgy van az! Fogja! – vágta hozzá Ulf, és kezébe nyomott egy összegöngyölt pergamentekercset. A Vallató gondosan megtörölte kezeit hosszú talárjában, és csak utána bontotta ki a papirost. Hosszan olvasta az írást, szemeivel többször is végigfutott minden sort, akkurátusan értelmezett minden egyes betűt. -Magától Terpherodiontól jött, a maga atyaúristenétől. – Hadarta Ulf, egyre kevesebb nyugalommal a hangjában. – Amikor elfogatta Gjorikot, megírtam neki mi történt. Emlékeztettem, hogy magának csak klerikális ügyekben van bármi hatalma, közjogi dolgokban nincs. Preadwell az egy dolog, de Gjorikot már nem lett volna joga elfogatni. A felettese parancsára maga mostantól köteles együttműködni velem, Vallató, úgyhogy nyissa ki a száját, és árulja el nekem, de nagyon gyorsan, hogy mi az ördögöt művelt maga odabent! – mire mondókája végére ért, Leviatharn is befejezte a levél olvasását. Nem válaszolt azonnal, előtte gondosan összehajtogatta a levelet, és köpenyének egyik belső zsebébe rejtette, majd háta mögött összekulcsolt kezekkel, állát kicsit megemelve szólt ismét. -Értettem, Ulf parancsnok. Nem szegülök ellen feletteseim akaratának, tegye fel kérem a kérdéseit. -Mi történt odabent? – Ulf most már egyáltalán nem fogta magát, üvöltve beszélt a Vallatóval. -Kikérdeztem a foglyokat. – Leviatharn kimért maradt, tárgyilagos. -Hogyan? -Mágikus és fizikai módszereket alkalmaztam. -Maga megkínozta azokat a szerencsétleneket?! -Az erőszak alkalmazása elkerülhetetlen volt. -Honnan volt bátorsága ilyesmire vetemedni?? -Vallatói mivoltommal speciális jogosultságok járnak. A cél érdekében, ha a vallató indokoltnak látja, szabadon válogathat a precízen rendszerezett, és szabályok által meghatározott eszközök közül. Mivel indokoltnak láttam, éltem a rám ruházott lehetőségekkel. – Leviatharn szavai úgy csengettek, mintha egy szabálykönyvből olvasná fel őket. -Ajánlom, hogy a katonáim sértetlenül találják azokat az embereket! – Ulf mutatóujjával fenyegette a Vallatót, aki a semmibe révedve válaszolt. -Ezt nem garantálhatom önnek, parancsnok. -Hogy érti? -Preadwell tiszteletes testi és mentális sérüléseinek gyógyulási ideje megítélésem szerint két hét és két hónap között valószínű. Gjorik kocsmáros… -Mi van Gjorikkal? – Leviatharn csak most nézett a dühtől remegő parancsnok szemébe. -Gjorik kocsmáros nem élte túl a kikérdezést.

50. Randal (2010-12-03 16:48.05)

Mikor Evelyn felébredt az erdei présház tornácán, a Nap már lebukott a fák zöld koronái mögött, narancssárga és vörös árnyékot borítva az alkonyi tájra. Az égen már fent tündöklött a sápadt Hold, és néhány csillag is előbújt távoli rejtekéből. Evelyn felkelt a lócáról, kidörzsölte szeméből az álmot, és fáradt mozdulattal a tornác korlátjához lépett, hogy onnan szemlélje az elé táruló tájat. A Hősök, tőle nem messze, körülülték a tüzet, és halk beszélgetésbe merülve élvezték a nemrég elfogyasztott pecsenyehús emlékét, melynek ismerős illatát még nem fújta messzire a koraesti szellő. Istery, a rejtélyes asszony, a kalandorok körén kívül üldögélt egy nagyobbacska, smaragdzöld mohával borított kövön, maga elé húzott lábait átkarolva fürkészte a Hold messzi titkait. Evelyn hallotta a patak lágy csörgését, ahogy a háztól pár méterre csillogó tavacskába olvadt, melynek csendes tükrén most lassú táncot jártak az ezüst csillagok. -Evelyn… - hallotta egész közelről a mellé lépő druida hangját. Rápillantott Iwerre, és egy futó mosollyal maga mellé engedte a férfit. Iwer könyökét a tornác korlátjára támasztotta, és pár pillanatig szótlanul állt Evelyn mellett. -Kialudtad magad? – kérdezte sután. Evelyn ajkai keserű mosolyra húzódtak, arcát a talpa alatt futó fenyőlécek felé billentve rövid, néma kuncogást hallatott. -Első emlékeim innen vannak, ettől a háztól. Mindig mezítláb sétáltam itt a tornácon, mert apa ügyesen legyalulta ezeket a léceket, és mindig simogatta a talpamat. A tavat is szerettem, mindigis, nyáron anyu mindig megengedte, hogy… - itt megállt, és a némán figyelő Iwerre nézett. – Milyen hely a Pokol, Iwer? -Nem tudom. – vallotta be a druida. -Anyám most ott van, ugye? -Igen… - válaszolta Iwer, hangjában és tekintetében együttérzéssel. -Ha én visszajöttem… anya nem tudna visszajönni? – a tűz mellől Arbar öblös nevetése csendült az egyre sötétedő házikó felé, amit Sassin elfojtott szitkai követtek. -Édesanyád halott, Evelyn. A halállal nem szabad játszani. – felelte most komolyan a druida, mélyen Evelyn szemeibe nézve. – Ne kérdezz ilyesmit. – a lány megérezhetett valamit Iwer szavaiban, mert egyelőre nem bolygatta tovább a kérdést. Iwer ellépett a korláttól, és leült a lócára, amin korábban Evelyn aludt. A lány követte őt, leült mellé. A tó felől hangos békakuruttyolás csendült fel, mintha csak a beköszönő éjszakát üdvözölné. -Minden megváltozott… - mondta semmibe révedve Evelyn. – Nem szerettem Rodericket. Úgy értem szerettem, csak nem „úgy”. Apám választotta mellém, mert a szüleinek gazdag istállója volt. De ő szeretett engem. Mindig azt mondta, olyan „szép-szomorú” lány vagyok. Szegény Roderick… És te és Sassin? – nézett újra Iwerre, akinek egy pillanatra kikerekedtek a szemei. -Mire gondolsz? -Van valami köztetek, nem? – Iwer legszívesebben elterelte volna a témát, de aztán mégis válaszolt. Úgy érezte, Evelynt megnyugtatja a súlytalan csevegés. -Nagyon régen. És akkor sem sokáig. -Milyen régen? – Evelyn arcán még ott gomolygott az elgyötörtség árnyéka, de szavaiból előcsendült az a tizenkilenc éves leány, aki alig pár napja volt. Iwer észrevette ezt a csengést, és halvány mosollyal az ajkain válaszolt. -Nem is tudom… nyolcvan éve? – most Evelynen volt a megdöbbenés sora. – Ne csodálkozz annyira, Evelyn. Akit átjár a mágia, annak máshogy telik az idő. -De Sassin nem varázsló. És Arbar sem. -Elsősorban harcosok, de bennük is van mágia. Ettől lesznek átlagon felüli harcosok. Erősebbek, gyorsabbak, jobban bírják a gyűrődést. Amúgy Arbar a legfiatalabb közülünk. -Ő hány éves? -Alig százötven. – válaszolta mosolyogva Iwer. A lány egy ideig nem válaszolt, csak maga elé meredt, mint aki mérlegeli az elhangzottakat. -Ühümm… akkor ezért viccelődik folyton, a kis taknyos. – válaszolta végül, és őszinte, tisztán csengő nevetés hagyta el ajkait. Iwer közelebb húzta magához, hosszú csókot nyomott a kacagó lány homlokára, majd felállt, és visszament a tűz mellé, a Hősökhöz. Arbar álmatag arccal üldögélt, tekintete a lángokba meredt, miközben egy birkabőr darabkával és egy darab faggyúval tisztogatta kétkezes pallosát. Sassin a körmeit piszkálta fekete pengéjű rövidkardja hegyével, Istery pedig álomba merülve feküdt egy lószőr pokrócon, karjait az arca alá húzva. Agous ajkait babrálva olvasgatott egy bőrkötésű könyvet, észre sem vette Iwer érkezését, csak mikor a druida lehuppant mellé a földre. A mágus felnézett a lapok közül. -Evelyn majdnem átalakult az oltár közelében. – kezdte a druida, köntörfalazás nélkül. -Pont, mint ott a szobában, mikor megmondtuk neki az igazat. Csak most egyértelműbb volt a forrás, könnyebb volt megszakítani a kapcsolatot. – válaszolta hümmögve Agous. – A démoni lélek ismeri az utat a régi testhez. -Meg kell vizsgálnunk azt az oltárt, már amennyi maradt belőle. Gondolod van ott elég mágikus nyom, hogy kitaláljunk belőle valamit? – a mágus becsukta a könyvet, ujjaival gyér szakállába túrt. -Igen, mindenképpen. Megéri visszamenni, csak nem túl kockázatos? – Iwer elhúzta a száját. -Én nem várnék. Ha csak ketten mentek, Sassinnal, nem vesz majd észre senki. – a druida felnézett a Holdra. – Két óra múlva induljatok. – mondta, kezét öreg barátja vállára helyezte, majd könnyed mozdulattal felállt, és a tópart felé vette az irányt. A mágus bólintott, és újra kinyitotta a könyvet.

49. Z79 (2010-12-03 05:00.09)

Mit kersnek itt?-kiáltott Gjorik -Már semmit jóember-mondta Leviatharn.Kiviharzott a házból,majd megfordult. -Tömlöcbe...azonnal-mondta szenvtelen hangon a sápadt, döbbent Ulfnak. -Hallottad Gjorik....sajnálom.. -Hát tiszt maga?-Nehogy már elnézést kérjen egy gyanusítottól-mondta a Vallató-Közelebb lépett Ulfhoz -Netán átvegyem a parancsnokságot?-kérdezte -Nem szükséges....

48. Z79 (2010-12-03 04:47.52)

Tervei-ha nem is az eredeti menetrend szerint-megvalósultak.A Hősök elhagyták a falut, és egyenlőre nem térnek vissza. A katonaság azt hiszi,hogy csak egy kisebb démon-támadás történt...óvatosságuk hamar tovaszáll..Preadwell pedig...gyáva féreg,de elmélyének mélyén olyan meglepetést hordoz, ami egy Vallatót is megdöbbenthet.És amit az ostoba áruló sem ronthat el, mert nem tud róla... -Közel már a földi élet-gondolta Warrick mester... A fogadó mögötti faház ajtaja lassan nyílt. A Vallató alakja tűnt fel az ajtónyílásban -Szükséges ez?- kérdezte Ulf -Hiszen igazolódott a Hősök ártatlansága... -Parancsnok...a legfőbb különbség köztem és ön között,hogy ÉN képes vagyok teljesen tárgyilagosan vizsgálni emberek és más lények cselekedeit, azok okait... Ulf az ajkába harapott -ÖN viszont nem..de nem kárhoztatom. Itt állomásozik a háború óta, megszerette a falut, együtt harcolt a Hősökkel,barátnak tekinti őket. -De -Semmi de őrmester. -Talált valamit Preadwell elméjében...-mondta Ulf A Vallató megpördült. -Küldje ki az embereit...most Ketten maradtak, a vallató szeme zöld fényben pompázott -Mindannyian csak bábok vagyunk. Maga ,én, a Hősök. Hadd higye mindenki, hogy ártatlanok,a szálakat különben sem ők mozgatják... -Tán az a bizonyos Warrick?-kérdezte a tiszt -Nem...egy lány-hangzott a válasz A présház mellett és mögött zöld mohával benőtt sziklák emelkedtek, némelyik oldalából fácskák sarjadtak, a szikla tetőről apró tóba sietett egy kis vízesés.A tó mellett vidáman fütyörésző testes fickó forgatta a nyársat, fél szemét azonban az árnyékban heverő, még mindig eszméletlen Isteryn tartotta Saassin a présház tornácán a fáradt Iwer homlokát cirógatta,Evelyn a ház mögötti padon ült, mellette Agous állt. -Még nem bírom felfogni, hogy alig két nap alatt ekkorát fordult a világ velem-mondta.-Kiderült, hogy nem az vagyok akinek hittem magam, az udvarlóm...-könnyekel küszködött...meghalt, apám,ki tudja látom -e még? -Azt hiszem Evelyn ennyi mindent még nekem is sok lenne ilyen rövid idő alatt- mondta a csuklyás, szemében barátságos ,barna fénnyel.-Gyere lassan elkészül Arbar malackája... -Inkább aludnék egyet-mondta Evelyn Agous a sülő malac felé indult. Végignézett a környéken.-Mint egy család, békében -nyugalomban-gondolta. Evelyn a padon aludt,mosollyal arcán,Sassin csábosan nevedgélt,Iwer Arbart tréfálta meg egy apró mágiával.. A feketeruhás nő az apró tó partján ült, lábát a vízbe lógatva. -Nem ma fogod elmondani neki, ugye...-szólt meglepően barátságosan Agoushoz A csuklyás némán rázta a fejét-Nem... Nem ez már tényleg sok lenne...most nincs is jelentősége... Agous behunyta szemét, arcát símogatta a szél. Még nem mondhatja el a lánynak, hogy a társaságban nem ő az egyetlen, aki már megjárta a KÁRHOZAT FÖLDJÉT...

47. Törölt felhasználó (2010-12-03 02:08.55)

-Nem kéne felhívni magunkra a figyelmet, elosonhatnánk a fal mellett-suttogta Sassin a többieknek. -Nem hinném, hogy ez célravezető lenne. Ha ezek itt hárman észrevesznek minket, biztos, hogy idecsődítik a fél várost. Szerintem elég volt már a jóból.- válaszolt ugyanolyan halkan Agous Sassinnak. -Oh, én még elbírok néhány katonával meg városi tuskóval, afelől biztos lehetsz, Agous- vigyorgott Arbar önelégülten. -Nem. Nem lesz vérontás. Annál inkább sem, mert a démonokkal ellentétben mi megvédeni jöttünk őket, nem felnyársalni. És nem ártana még Pradwell-lel is tisztáznunk néhány...-Agous nem fejezhette be a megkezdett a mondatot, mert az egyik katona elindult a falromok felé. -Ki van ott ? Igazolja magát, különben a városi testőrség parancsnokának felhatalmazása értelmében ... Agous hirtelen előlépett az ágak rejtekéből: -Jól van katona. Én vagyok az, Agous. -Ne tégy hirtelen mozdulatot, mágus! Lépj közelebb, hadd lássalak! Agous engedelmeskedett a parancsnak. -Hol vannak a barátaid? - a fiatal katona, bár igyekezett határozottnak tűnni, érezhetően félelemmel vegyes tisztelettel szólt a csuklyáshoz. - A barátaim? Majd mindent elmondok Ulfnak, csak vezess hozzá. A katonának láthatóan nem tetszett, hogy a mágus átvette az irányítást, de ellenkezni nem mert. Maga elé engedte Agoust, majd kardját a férfi hátának szegezve elindult vissza a társai felé. -Azt mondom, ne tégy hirtelen mozdulatot mágus, mert rosszul jársz! -Ígérem, a kedvedért jó leszek- Agous gonosz félmosollyal az arcán fordította oldalra a fejét, szeme sarkából látta a megvillanó rémületet a katona szemében. Aztán könnyed mozdulattal a köpenye alá nyúlt, hogy kihúzhassa alóla az amulettjét, miközben néhány idegen szót mormolt maga elé. A varázslatos érintéstől és szavaktól a medál lassan fényesedni kezdett. -Mit fogtál Piet? - a katona két társa a szekérnek támaszkodva állt és vigyorogva szemlélték, ahogy fiatalabb társuk közeledett feléjük a csuklyás alakkal. -Csak ne nevessetek! Ez itt Agous, a mágus, aki ragaszkodik hozzá, hogy vezessük Ulf elé. -Nofene, itt vagyunk, hárman egy ellen, úgy gondolod Agous, hogy te fogod diktálni a feltételeket? -Úgy bizony, madárkáim. - ezzel Agous jobb kezével megérintette az amulettet, balját pedig kinyújtotta a katonák felé. Pislogásnyi ideje sem maradt a három férfinak. Ájultan terültek el a földön. -Arbar, a segítségedre lesz szükségem! -kiáltotta a rejtőzködő csapat felé Agous. Kisvártatva nagy csörtetéssel megjelent mellette a barbár. -Szép munka volt, öregem. Hová tegyem ezeket a selyemhernyókat? -Fektesd őket szépen illatos szalma nyoszojájukra! -Hogy hová fektessem őket?-Arbar értetlenül meredt a mágusra. -Dobd fel őket a szekérre, mamlasz! - Agous megrázta a fejét, majd elindult a többiek felé, akik addigra már a közelébe értek. -És most hogyan tovább?-kérdezte Sassin tekintetét Iwerre szegezve. -Menjünk vissza a fogadóba, apám vacsorát készít majd nektek. Pihennetek kell!-Evelyn elcsigázottan fordult Agoushoz. A druida és a mágus összenézett, végül Iwer törte meg a csendet: -Nem, a fogadóba semmiképp nem mehetünk vissza. Ki tudja, milyen fogadtatásban lenne részünk. És Isteryt sem tudnánk megmagyarázni, úgy hiszem. Jobb lesz, ha mára keresünk egy biztonságosabb helyet, egyelőre távolabb a várostól. Meg kell várnunk, amíg elcsitulnak az indulatok, és pihenésre is égető szükségünk van. Javaslatok az útiránnyal kapcsolatban? - Iwer kérdőn nézett a társaság tagjaira. -Ha gondoljátok, én tudok egy helyet, ahol biztonságban lehetünk és keresni sem fognak minket. Apámnak van egy présháza a városon kívül. A temetőn túli erdőig kell csak eljutnunk, onnan már biztonságos út vezet a lyalleoni dombokhoz. -Mire várunk? Remélem apád tart valami ennivalót, vagy legalább egy sütnivaló ökröt a présházában! Arbar gyomra keservesen megkordult. A többiek szemrehányóan néztek rá. -Most mi van? Éhen halok...

46. Z79 (2010-12-02 23:47.25)

Az alagút falát halvány mágusfény világította meg.Sassin haladt elől, a kimerült Iwer és Agous követték.A sort Evelyn folytatta, aki szintén fáradt volt, végül Arbar következett, vállán az ismét eszméletlen Isteryvel. Az alagút falát terméskövek szegélyezték, elsőre ősöreg borpincének tűnt,beljebb haladva azonba csak tartógerendák, és csupasz földfal következett. -Szobrok-mondta Evelyn a folyosó oldalfalánál álló gyermekméretű faragványokra mutatva.-Törpéket ábrázolnak... -Nem ábrázolnak..ezek törpék-mondta bágyadtan Agous Evelyn összerezent -Örök börtönbe zárták őket-mondta a csuklyás. Csendben haladtak tovább -40-50 méter ,és kijuthatunk-szólalt meg Iwer. Egy tágasabb részhez értek, ahonnan több járat nyílt -A jobboldali járat a miénk-mondta Iwer, miután egy pillanatra lecsukta szemét.-Tovább Elindultak, de Evelynt furcs érzés kerítette hatalmába. Mintha egy velejéig hatoló szempár figyelte volna. Oldalra fordult, lassan elindult a sötétbe.. Agous utána világított.. -Egy oltár- kiáltott fel Evelyn megbabonázva állt a furcs alkotmány előtt, haját légmozgás emelte meg-vajon honnan eredt?-szemében fény gyúlt, lebegő fürtjei sötétbarnából lassan tűzvörössé válltak. Érezte, hogy valaki megint szólítja...,elméje lassan megnyílt, mintha testét langyos, símogató hullámok vették volna körül... Az oltárra szikrázó fénygolyó pattant, lángba borította. Evelyn magához tért. Agous rántoota meg karját. -Gyerünk- mondta-mindjárt kijutunk... A temető melletti falmaradványon ággak rejtekében egy lyuk tátongott. Agous lépett ki elsőnek. Lehajolt, óvatosságra intette a többieket. Néhány méterre egy lovasszekér és három katona állt...

45. Z79 (2010-12-02 21:30.48)

A katonák nem megostromolják a templomot, a Hősök segítségére sietnek...ő egy valltó csapdájában, ahelyett, hogy a templom ostromát páholyból nézné...,de várjunk csak... a hősök még nem tudhatják, hogy a katonák nem ellenségnek tekintik őket,elmenekülhetnek a városból.. van még remény.Felnevetett...

44. Z79 (2010-12-02 21:26.21)

Preadwell belátta,hogy ez a párbeszéd csak kimerült elméjében zajlott...A valóságban ez csak akkor történhetett volna így, ha minden eredeti terve szerint alakul...Most azonban hullafáradtan várta a vallató újabb kérdéseit, SEMMI, DE SEMMI nem a terv szerint alakult...

43. Randal (2010-12-02 20:29.20)

http://www.filmkatalogus.hu/forum-33394

42. BearGryls (2010-12-02 15:14.29)

Ulf dühöngött mintha megőrült volna. -Ezek meg hova tűntek??? Eközben valaki belépett az ajtón és ezt kérdezte Ulftól: -Kit keressel jó uram? Azokat a kalandorokat? -Igen.-mormogta Ulf -Tán láttad őket? -Igen láttam őket, ép patkoltam a lovakat. -Aha,és merre mentek?-Üvöltötte Ulf. -Nem tudom azt már nem láttam csak úgy eltűntek... -Azok a gaz fickók!Most nem jártok túl az eszemen! kacagott fel Ulf és vele együtt a serege is.

41. Randal (2010-12-02 00:18.03)

Már virradt, mikor Ulf és csapata a város határához ért. Idáig lóháton mentek, majd állataikat hátra hagyva, gyalog hatoltak be a házak közé. Húszfős csapatokra bontva fésülték át az utcákat, a külső kerületekből haladva a templom felé, de démonoknak vagy áldozatoknak nyomát sem találták. A csapatok a templomtéren találkoztak újra – néhány visszatarthatatlan önkéntessel kiegészülve – ahol síri nyugalom fogadta őket. Ulf megálljt vezényelt, embereit a templomtér széleire parancsolva lépett az esti mészárlás helyszínére, ami még sokat látott szemében is elborzasztónak tetszett. A lemészárolt ködszellemek vézna, szürke testét a hajnali Nap sugarai kénes bűzt árasztó, aszott porszobrokká szárította, amiket a téren átlebbenő friss szél már el is kezdett szétmorzsolni. Fekete vérük zselészerű masszává sűrűsödbe tapadt a hideg kövekhez, fákhoz, padokhoz. A tér közepén egyetlen emberi maradványként Polk szétroncsolt testét pillantotta meg, akinek leszakított fején szeme felakadt, szájára pedig rámerevedett utolsó halálsikolya. Ulf óvatos léptekkel közeledett a templom kapuja felé, ahol a démoni tetemek sűrűbben hevertek egymás mellett. A ragacsos, fekete vértócsák között a parancsnok szeme vörös cseppeket fedezett fel. Tekintetével végigvezette az emberi vér nyomait, amik egészen a templomajtóig vezettek. Ulf maga mellé rendelt pár embert, majd felküldte őket a kapu előtt húzódó lépcsőkön, egészen a tölgyfaajtóig, és néma parancsot adott annak kinyitására. A katonák nekifeszültek a vaskos ajtószárnyaknak, de betaszítani azokat nem sikerült. Ulf leguggolt, és aggódva szemlélte a vércsíkot, amit Arbar lábsebe húzott a templomajtóig, majd felállt, és faltörő kosért küldött egy osztagot, a többi katonát pedig védekező alakzatba állíttatta a téren. A faltörő kos pár perc alatt megérkezett, a katonák páncélosan zörgő, sietős léptekkel felállították az egyszerű szerkezetet, majd parancsra várva pillantottak Ulfra. Ám mielőtt a parancsnok kiadhatta volna az utasítást, a démoni küzdelem emlékeitől terhes némaságot mágikus robbanás hangja törte darabokra. A templomkert felől színes villódzás fényei villantak elő, majd túlvilági üvöltések rázták meg a tájat, a katonák testét és lelkét. Az egész pár pillanat alatt lezajlott, majd ismét csend vetült a vidékre. Ulf szíve összerezzent. -Törjék be azt a kaput uraim, ne álljunk tovább mikor dolgunk van! – utasította embereit, akik egyetlen lendítéssel szilánkok darabjaira zúzták a templom ajtaját. A téren feszülten gyülekező osztag előrébb húzódott, majd a parancsnok, kardját magasba lendítve elüvöltötte magát: -ROHAAAAM! A sereg Ulf vezetésével benyomult a templomba, ahol azonban a Hősöknek már nyomát sem találták.

40. Randal (2010-12-02 00:17.50)

A pap és a vallató kiléptek az épületből. Vastag facölöpös kerítéssel körülölelt belső udvaron találták magukat, talpuk kitaposott füvet érintett. Az erődítményen katonás rendben barakkok, gyakorlóterek, és magas, könnyű szerkezetű fa kilátó tornyok sorakoztak, melyek most ezüstösen szikráztak a lassan lebukó telihold fénye alatt. Az erődítményt nem tervezték kifejezetten nagyra, de rendezettsége tiszteletet parancsoló aurát kölcsönzött neki. Az éjszaka édeskés illatú sötétségét cölöpökre erősített fáklyák tucatjai próbálták kiszorítani az erődből, a tüzek fényében pár katona lépdelt számszeríjjal a kezében, minden nyugodtnak tűnt. -Ulf parancsnok, szabad egy percre? – lépett a vallató a katonák vezetőjéhez, aki éppen egy kipirosodott arcú, lihegve hadaró fiúval beszélt. Ulf nem válaszolt, csak feltartott tenyerét fordította csendre utasítóan Leviatharn felé. Tekintetét a riadt arcú futárra szegezte, mint aki számára a legapróbb információ is kényes fontossággal bír. -… mire odaértem már csak a holttestét találtam meg annak a valaminek. Éles fegyver végezhetett vele, tőr, vagy talán rövidkard. -Emberi áldozat? -Nem találtam, uram, jelét sem. -A csendőrség? -Egyelőre nem mozdult, uram. Utasításig nem is fog. -Jól van, fiam. Jobb, ha őket kihagyjuk a dologból. – Egy pillanatra elhallgatott. – És most figyelj rám – mondta utána a futárnak, szürke bajuszos arcához húzva a fiút – Felrohansz a központi toronyba, meggyújtod a jelzőtüzet, aztán elkezdesz riadót harangozni, és abba sem hagyod, amíg a teljes tábor alakzatba nem rendezkedik az erőd közepén. Megértetted? – a futár az egyértelmű parancsokat hallva egy szó nélkül vigyázzba kapta magát, majd sarkon perdült és ina szakadtából rohanni kezdett az egyik torony felé. Ulf bólintott, majd ő is hátrafordult. A parancsnoki épület felé indult volna, de szembe találta magát a szikár vallatóval és a kövér pappal, aki Leviatharn jobbján topogott idegesen, egyik lábáról a másikra. -Ne most, Vallató! – hadarta, és el is viharzott volna vendége mellett, ha az nem lép az útjába. -Tájékoztatást kérek, parancsnok. – mondta tárgyilagos hangon, fekete szemöldöke alatt jégkék szemében érdeklődő komolyság fénye gyúlt. Ulf megtorpant, megnyalta szája szélét. -Az egyik járőröm egy démon hulláját találta a sikátorban. Azóta az istentelen nekromata vagy micsoda óta nem láttunk a környéken sem belőlük, most meg a belvárosban egy tetem… – tekintetét a papra villantotta – Ha ebben a te kezed van, csuhás…! -A Hősök, ők voltak, én mondtam! Mondtam hogy a démonok, ugye? Én megmondtam! – károgta rekedten a pap, vaskos tokája csak úgy remegett az álla alatt. Szemében nyoma sem volt annak a határozottságnak, amit a szavaiba erőltetett, tekintete inkább kétségbeesést sugárzott. -ELHALLGASS, te átkozott, vagy itt helyben agyonszúrlak! – rivallt rá Ulf, majd félrelökve útjából a papot, elviharzott. Leviatharn Preadwell felé fordult, összeszűkült szemekkel méregette pár pillanatig. -Terpherodion ideküld hozzád, egy… mérsékelten fontos pénzügyi ügy miatt, és pont akkor démont találnak a városban? Mondcsak, Preadwell, hát nem furcsa ez a véletlen egybeesés? – ebben a pillanatban lobbant fel a torony csúcsán a vészjelző tűz, hófehér szikrázása lidérces árnyékokat vetett a kikerekedett szemű tiszteletes arcára. Szinte ezzel egyidőben a tábori harang mélyen döngő kongással szétrobbantotta az éjszaka nyugodt csendjét, majd szívdobbanásonként kétszer kondulva adott ideges ritmust a hirtelen ridaó erődnek. –Drága barátom… – sziszegte a Vallató lehorgasztott fejjel, száját fenyegető mosolyra húzva – beszélgessünk. – Nyakon ragadta a papot, berángatta egy közeli épületbe, és becsapta maga mögött az ajtót. Nem telt el fél óra a harangozás kezdete óta, és a mintegy kétszáz főt számláló sereg alakzatba rendeződött az erőd közepén helyet kapó, füves tisztáson. Ulf szürke ménen ülve tanácskozott a szakasz mágusával, mikor Leviatharn mellé lépett. Arcának ráncai ideges egykedvűségről árulkodtak, ruhájának ujjait könyékig feltűrte, karjait a háta mögött összefonva némán várta, hogy a parancsnok felfigyeljen jelenlétére. Kicsit mintha sűrűbben vette volna a levegőt, egyebekben semmi szokatlan nem látszott rajta. Mikor találkozott a tekintetük, Ulf egy bólintással elbocsátotta mágusát, és lováról leszállva bíztatta szóra a vallatót. -Több időre lesz szükségem Preadwellel, részleteket és okokat nem sikerült kiszednem belőle. Érdekes mágia védi a tudatát, amiről egyelőre csak annyit tudok mondani, egészen biztos nem papi eredetű. De hogy a lényegre térjek: a Hősök ártatlanok, a vád rágalom. -Mivel nézünk szembe? -Alacsonyabb rendű démonokkal, a templom körül. -A lakosság? – kérdezte rosszat sejtve a parancsnok, de Leviatharn nemet intett a fejével. -Nem hiszem, hogy veszélyben lennének. Ahhoz kevesen vannak, hogy ostromról beszéljünk, egy ilyen kisebb csapat általában egyszerűbb parancsokat követ. -Pontosabban? -Szerintem csak Iwerékre vadásznak, de ezt biztosra természetesen nem mondhatom. – A parancsnok a földre nézett, rövid ideig mérlegelte a hallottakat. -Értem. A Hősök segítségére sietünk. Köszönöm, Leviatharn! – a Vallató könnyedén meghajolt, majd jelentőségteljes léptekkel visszament az épületbe, amiben Preadwellt hagyta. Ulf nem követte végig Leviatharn útját, helyette visszapattant lovának nyergébe, és az indulásra kész sereg elé ugratott. Tekintetét végigjáratta higgadt emberein, majd további késlekedés nélkül kiadta a parancsot az indulásra.

39. Z79 (2010-12-01 21:57.49)

Minden elképzelhetetlenül más itt...egy pillanatra elmosolyodtt volna, ha lenne tényleges teste...A földön pokoli lények társaságát kereste, itt meg a földi életre vágyott. -Mindig az kell ami nincs-jutott eszébe apja mondása. Apjáé, akin első szertartását végezte...Ő, Warrick Damlord... A Pokol szinte végtelen.Félelmetes, szinte elképzelhetetlen. A nekromaták és egyéb őrültek, akik a poklot szolgáltak ugyan nem szenvednek -ez a jutalmuk-de amint idekerülnek a földi dolgok iránt vágyódnak..nem jó a még sohasem látott legfőbb gonosszal alkudozni...előbb utóbb ettől fognak szenvedni. A kárhozat birodalmának távoli pontján egy női lélek mástól szenvedett.Attól, hogy mit tehetne.. tehetne egy más helyzetben..és most mit várnak tőle...Felordított..még a sötétség lényei is megremegtek.

1 2 3 4 5 6 7 8 9