Részlet Hernádi Tibor "1956 igaz története" című művéből.
"... Minden háború és forradalom a zsidó gondolkodás terméke A zsidó alkat természeténél fogva nyugtalan, örökké elégedetlen. Vélt vagy valós sérelmei mindenkor érdekérvényesítésének hasznos eszköze. Okozzon bárki bármilyen erkölcsi vagy anyagi kárt bármely zsidónak, azt pénzért bármikor megválthatja. Kérdés, van-e elég pénze hozzá? Egy biztos: fizessen bármily apró sérelemért bármilyen magas kártérítést, mégis örökké adósa marad. Bosszúállásra minden más népnél hajlamosabb. Ha nincs más ellenfelük, egymást sem kímélik. Josephus Flavius zsidó történész eleven képet rajzol a zsidóság és a Római Birodalom Jeruzsálem elfoglalásáért vívott háborújáról. A zsidó háború című könyvében megdöbbentő diagnózisát adja e nép hihetetlen fanatizmusának. Másik híres könyvében: A zsidók történetéből, vagy a Biblia ószövetségi részéből világosan kitűnik, hogy a teljes diaszpóráig szinte állandó háborúban álltak más népekkel. Az egyiptomi kivonulástól az "ígéret földjéig" való vándorlásuk közben minden ok nélkül kiraboltak és lemészároltak minden náluk gyengébb népet. Nemegyszer két pártra szakadtak és egymást tizedelték. ( Biblia- II. Mózes 32/26- 28 old) A zsidóság természetrajzának feltárásához nem mellőzhető eredetének és történelmének egyes részletei egy rövid visszapillantás erejéig való áttekintése, elemzése. Ehhez még a magukat "tárgyilagosnak" mondott elemzők is megállnak a Bibliai ószövetségből vett az aktuális mondanivalójuknak megfelelő idézeteknél. A zsidó rabbi történészek pedig kihasználva az ószövetség ellentmondásait, mivel abban megtalálható minden, sőt mindennek az ellenkezője is, az ószövetségnek mindig azzal a részével érvelnek, amely számukra éppen a legkedvezőbb. Ha valamely témakörben saját előnyére váló idézetet nem talál, úgy régi hagyományaira, vagy más későbbi zsidó talmudista szerzőkre hivatkozik. A Biblia ószövetségi része önmagában nem alkalmas a zsidóság eredetének és ókori történetének megismerésére. Mózes 5 könyvének már a szövegéből is kitűnik, hogy annak jelentős részét Mózes nem is írhatta. Keletkezésének időpontja ködbe vész ugyan, de az mindenképpen biztos, hogy jóval később írták szóbeli elbeszélések felhasználásával: Valóságtartalmáról, egyes mesébe illő részleteiről vitatkozni is kár. Nem nélkülözhető tehát más korabeli -, hogy egyházi kifejezéssel éljünk - "világi" történetíró tudósításának felhasználása. Annál is inkább, mert rendelkezésünkre áll a híres római történész, Tacitus kiváló munkája, amelyet csaknem kétezer év alatt komolyan senki megcáfolni nem tudott. Mózes 5 könyve szerint a zsidók elnyomott rabszolgákként éltek Egyiptomban. A kemény elnyomás és megalázás következtében Mózes vezetésével Isten sugalmazására megszöktek, elmenekültek. Mózes 3/22 szerint Isten ezt mondja Mózesnek: "Minden asszony kérjen a szomszédasszonyától és lakótársától ezüst és arany ékszereket, meg ruhákat. Adjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, és meneküljetek Egyiptomból." Minden népnek, minden vallásnak olyan Istene van, amilyent csinál magának. Azt is mondhatnánk: mutasd meg Istenedet, megmondom, ki vagy. Ennek igazolására hadd álljon itt egy nem mindennapi példa. Nagy Töhötöm a jezsuita szerzetesből lett szabadkőműves írja: Egy zsidó szabadkőműves jelölt eskütétele alkalmával vonakodott a páholy szokása szerint letérdelni, mondván vallása tiltja a mások előtt való letérdelést. Még Isten előtt sem térdelnek le. Ez a zsidó filozófia önmagában igazolja, hogy nem az őket állítólag kiválasztó Isten teremtette a zsidóságot, hanem pontosan fordítva, ők teremtették és "választották ki" saját Istenüket. A jóhiszemű szomszédok alattomos megrablására biztató Mózes Istene szilárd jellemnek bizonyult. Több ezer év alatt semmit sem változott. Ez a "kölcsön kért" arany ékszer nem lehetett kevés, mert az anyaborjú öntésén kívül Mózes rövid időn belül a szent sátor részére még kétszer is gyűjtött aranyat. Az Egyiptomból való "kivonulás'" Tacitus szerint, hogy finoman fogalmazzunk, nem egészen így történt. A zsidók eredetéről már Tacitus korában is többféle változat létezett. A hagyomány szerint Kréta szigetéről menekültek el, és Líbia szélein telepedtek meg. A Kréta szigetén lévő Ida nevű hegy környékbeli lakóit nevezték el idaeusoknak. Tacitus más korabeli szóbeszédeket is ismertet, amelyeknek tulajdonképpen nincs jelentősége. Egy biztos: Egyiptom fennhatósága alatt éltek, mégpedig szabad emberekként. Tacitus több korabeli szerző egyetértésére hivatkozva leírja, hogy amikor Egyiptomban az emberi testet elcsúfító ragályos járvány ütötte fel a fejét, Bocchoris király Hammon jóshelyét kereste meg, ahol e betegségre gyógyszereket kért. Itt a király azt az utasítást kapta, hogy tisztítsa meg országát az "effajta" emberektől, mert ezek gyűlöletesek az istenek előtt. Vitesse őket más földre. A királynak nem maradt más választása, összegyűjtötte ezeket a beteg embereket, és a sivatagi pusztaságba tereltette, majd magára hagyta őket. Kétségbeesett helyzetükben Moyses személyében vezetőt választottak, aki minden tájékozódás nélkül, találomra útba indította népét. Útközben számos törvényt alkotott részükre, amelynek betartását Isten sugalmazásának nyilvánítva kötelezővé tett számukra. Ezek a törvények (Tacitus szerint szokások) homlokegyenest ellenkeztek az egyiptomi szokásokkal. Valószínű, az aranyborjúra utalva írja: "Annak az állatnak képmását, melynek útmutatásával bolyongásuknak és szomjúságuknak véget vetettek, szentélyükben állították fel..." Megemlíti még Tacitus, hogy a sertéstől tartózkodnak, emlékezetére a csapásnak, mivel egykor őket az a ragály csúfította el, amelyre ez az állat hajlamos. (Tacitus: Korunk története. V. könyv. 369- 371. old.) Istóczy Győző szellemesen jegyzi meg: "A zsidók nem mások, mint ivadékai az egyiptomi bélpoklosoknak és rüheseknek, akiket egész Egyiptomban a lakosság közül hivatalos úton kiválogattak, s az ilyképp "kiválasztott" népet Egyiptomból kikergettek." (Istóczy Győző: Emlékiratfélék és egyebek. 4-6. old.) Istóczy szerint tehát a zsidóság "kiválasztottsága" szó szerint értelmezhető azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a kiválasztás nem Isten, hanem Bocchoris király által történt. Az ígéret földjének keresése sem lehetett könnyű menetelés. Valószínű, több alkalommal törhetett ki zendülés Mózes és társai ellen. Erről - szűkszavúan ugyan de Mózes könyvei tartalmaznak tudósítást: "És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazék mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret." II. Móz. 16/2-3. Ez az elégedetlenség gyakori, ha ugyan nem folyamatos lehetett, s úgy tűnik, a túlélést biztosító mannát is megunták. "Izráel fiai újra siránkozni kezdtek, és ezt mondták: Ki tart jól bennünket hússal? Emlékszünk, hogy Egyiptomban olcsón ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát. Most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül." IV. Móz. 11, 4-6. Ellentmondás feszül az aranyborjúval kapcsolatos "világi" és ószövetségi leírás között is. Míg Tacitus utalása szerint a szentélyben őrzött, a vándorlást irányító istenpótlék volt, addig II. Móz. 32/26-28. szerint súlyos belső viszály tárgya. Miután Mózes összetöri a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat, választás elé állítja népét. "Jöjjön hozzám, aki az Úré! Lévi fiai mind hozzágyűltek, ő pedig ezt mondta nekik: Így szól az Úr, Izráel Istene: Kössetek mindnyájan kardot az oldalatokra, járjátok be a tábort keresztül-kasul, egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont."
Zsidókkal történő eszmecserék alkalmával ha valaki érvelése során említést tesz Rákosi Mátyás és zsidó társai 1948-1953 közötti magyarországi uralmáról , amikor internáló táborrá változtatta az országot, és kínzókamrák sokaságában gyilkolta a nemzet legjobbjait, még a zsidókat sem kímélte - azt az együgyű választ kapjuk, hogy Rákosi és társai hitehagyott zsidók voltak, s így tetteikért a zsidóság nem tartozik felelősséggel. E megmosolyogni való kibúvóval viszont szemben áll Mózes fenti utasítása, amelyet Rákosi és "árja" környezete több ezer év múlva is szó szerint végrehajtott. Rákosi környezetéből kikerült emberektől tudjuk, hogy Rákosi, de társai is hithű zsidók voltak, akik a zsidó vallási szokásokat a legnagyobb üldözések közepette is pontosan megtartották. A mai szerény történelmi távlatból is világosan kitűnik, hogy a Cion Bölcsei által leírt uralkodási szempontokat betű szerint alkalmazták. ezzel egyértelmű bizonyítékát adták, hogy a zsidóság által a nem zsidók felé hamisítványoknak mondott Cion Bölcseinek jegyzőkönyveihez kétség sem férhet, azok az utolsó szóig valódiak. A Tacitus által leírt - feltehetően a túlzott mértékű disznóhús fogyasztásától keletkezett - rüh, bélpoklosság és más hasonló betegségek úgy tűnik, nagy számban gyógyíthatatlanná vált, s öröklődött is. A III. Móz. 21/16-20. szerint: "Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Így szólj Áronhoz: (Áron nemzetsége volt a papi nemzetség) Ha lesz valaki utódaid közül a későbbi nemzedékekben, akinek testi fogyatkozása lesz, az ne mutassa be áldozatul Istenének kenyerét. Nem mutathatja be az, akinek testi fogyatkozása van, tehát aki vak, sánta, nyúlszájú vagy törött végtagú; se törött lábú, se törött kezű ember; vagy aki púpos vagy vézna, vagy hályogos szemű, viszketeg, vagy sömörös vagy sérves." Mózes szigorú törvényeit ez a renitens alkatú délibábot kergető népcsoport, akit az egyetemes történelem a zsidóság őssejtjének fogad el, nehezen viselte el, sőt esetenként még egyes elöljárók is megtagadták. Mózes könyveiben találunk erre egyértelmű utalást: "Ekkor hívatta Mózes Dátánt és Abirámot, Eliáb fiait. De azok azt mondták: Nem megyünk! Nem elég, hogy elhoztál bennünket a tejjel és mézzel folyó földről, hogy megölj bennünket a pusztában, hanem még zsarnokoskodni is akarsz rajtunk? (V. Móz. 25/6-8.) Nem véletlen, hogy Mózes
utasításait sohasem a maga nevében adja, hanem Isten parancsaként "tolmácsolja" sorstársainak. Biztos, hogy e kemény menetelés sok emberáldozatot is követelt a beteg gyülekezettől. Tudjuk, hogy maga Mózes sem érte meg, hogy megérkezzenek az "ígéret földjére." A kétségtelenül sok nehézséget leküzdve végül is birtokba vették Palesztina területét. A sok gyötrelem ellenére, amellyel a kiválogatott népet, illetve utódait sikerült állammá szervezni, örökös békétlensége miatt történelmi léptékkel mérve nem tudták tartósan immár önként vállalt hazájukat megtartani. Az örökös rablóháborúk és az Egyiptomból magukkal hozott örökletes teher tizedelte a lakosságot. Ugyanakkor faji felsőbbrendűségi filozófiája gátolta abban, hogy legyőzött népeket magába olvasszon. Mindez az állam hanyatlásához
vezetett. A rómaiakkal vívott háború során római uralom alá került, majd Kr. utáni 70-ben a Jeruzsálemért vívott küzdelemben is alulmaradt. A teljes hódoltságot büszkesége nem tudta elviselni inkább
a diaszpórát választotta, és az emberiség nagy kárára az egész világon szétszóródott.
Legnagyobb részt Hitlernek köszönhetően a második világháború után Izraelt az őshazát ugyan visszaszerezte, többségének azonban esze ágában sincs azt újra birtokba venni. Sokkal csábítóbb számukra más népek nyakán élősködni. Ott is a saját törvényei szerint él, s ezt megkönnyítendő igyekszik azokat más népekre is ráerőltetni. Ha valahol üzelmei balul ütnek ki, a törvényesen vagy törvénytelenül megszerzett pénzét Izraelbe juttatja, és maga is kereket old. Izraelben pedig kövessen el bármely államban, bármily súlyos bűncselekményt, teljes védettséget élvez. Mivel a zsidó állam törvényei megengedik bármilyen a nem zsidók ellen, azok törvényei szerint tiltott cselekmények zsidók általi elkövetését. A zsidó filozófia szerint zsidó felett csak zsidó ítélkezhet. Történik mindez nemegyszer jóhiszemű kormányok szeme láttára, akik ámulva tapasztalják, hogy ellene már teljes mértékben tehetetlenek, mert ha mégis felemelik szavukat, a zsidóság által font és irányított nemzetközi pénzügyi háló az adott ország teljes megfojtásával fenyeget. ..."
Ennyit a "kiválasztott" népről...
|
