Felnőtté válás. Nagy szó, még nagyobb esemény. Én nemrég indultam el e folyamat rögös útjain, így már most nosztalgiázva néztem a filmet, és többször elérzékenyültem rajta. Az embernek a gimnáziumi éveinél szebb nincs, és nem is lesz. De aztán ez is elmúlik, a közös bulik, a haverokkal való hülyülések, balhék, titokban cigizések az órák között a szünetekben, első lerészegedés, dogánál puskák a pad alatt, röhögés a tanárokon, vagy épp az osztály lúzerén, beszélgetni a lányokról-fiúkról, aztán szüzesség elvesztése, izgulás az érettségi előtt, és megannyi gyönyörű barátság meg szerelem, aztán egyszerre ez véget ér. És ami addig olyan egyszerűnek, könnyednek tűnt, hirtelen súlyt kap. Jön az egyetem, a munka és egyszer csak elfelejti az ember azt h milyen volt mielőtt "kiürült volna a város". Sonny- Ruth-tal való kapcsolata pl.kamaszkori szeszélynek indult, a fiúnak fogalma se volt róla, hogy ezzel összetöri egy ember lelkét, és a végére Ruth is rájön erre, Sonny még csak egy gyerek. A végén Bogdanovich nem adja ezeket a szavakat a színészek szájába, csak mozdulatokkal érzékelteti-rendkívül hitelesen. Jeff Bridges és Cybill Shepperd fiatalok és elképesztően gyönyörűek voltak, a három "nagy öreg"-nek (Ellen Burstyn, Ben Johnson és Cloris Leachman) pedig minden mozdulatát külön öröm nézni, zseniális játékkal ajándékoznak meg minket. Ahogy lubickol szerepében a főszereplő Timothy Bottoms is, a felnőtt létet elfogadni nem akaró, de a végén ebbe túl sok fájdalom árán belenyugvó kamaszfiúként. Még nekem is nagyon drámai, nosztalgikus és szomorú volt a film üzenete, az utolsó mozielőadás, a gyerekkor utolsó naplementéje, ekkor jövünk igazán rá, ez mennyit jelentett. Persze a fiatalabbaknak hiába mondjuk.

Suttogások és sikolyok - Vélemények

2010-05-02 00:36.50

Mindennél félelmetesebb az, ha az ember saját magát látja a filmvásznon viszont. A saját gondolatait, érzéseit, fájdalmait, félelmeit, szenvedéseit, örömeit. Hiszen ki van szolgáltatva, a lelke mélyére lenyúlnak, kihúznak onnan mindent és nagyközönség elé tárják, ennél visszataszítóbb nincs, hiszen kihúzza belőlünk másfél-két órára az élet értelmét. Úgy gondolom sokan ezért nem bírják Bergman filmjeit elviselni, pedig ez egy ékes példa arra, hogy ez az ember maga volt a született zseni. Ő megmutatta, hogy így lehet a film több mint egy festmény, vagy több mint egy színházi előadás. Minden egyes, kép, szó, cselekedet kifejez valamit, valami súlyosat, ami bennünk él, vagy éledezik. Lenyúlunk lekünk mélyére, előkaparjuk legbelsőbb sötétségünket és elmerülünk benne. A film vége felé azt mondogattam magamban hogy ne... ne.. ne... aztán egyre hangosabban és hangosabban. Közben ropogott a számban a sültkrumpli. Az a sültkrumpli amit a film első percében bevettem a számba, és az utolsó percében nyeltem le. Szavakkal nem tudom leírni, soha nem láttam még ilyen filmet.

Barbra Streisand - Vélemények

2010-05-01 12:54.47

Hát igen, de Barbrának a természetes elöregedés okozta a változást, Whitneynek meg a drogok és ez hallatszik. Sajnos.

2010-05-01 02:03.07

Hát Houston és Barbra is mezzoszoprán hangszínnel rendelkeznek, így gondolom rágyúrtak a mély hangokra, hogy legyen valami. Viszont sztem pl. Whitney a magas hangok nélkül nagyon átalgos és unalmas.