A szülőházában is voltam már többször is. :) Múzeum működik benne.

[link]

Mellette pedig az Irodalom háza van. Ami Mészöly Miklós múzeum is egyben, ő is Szekszárdon született.

[link]

14085. Vbacs (2012-03-29 17:41.52) - (válasz Vbacs 14082. hozzászólására)

Úgy tudott nézni....annyira hihetetlen szuggesztív ember volt. Ezen a képén is, hú! :
[link]

14084. Vbacs (2012-03-29 17:40.09) - (válasz Limpi Sisak 14083. hozzászólására)

Ó, te kis szerencsés!

14083. Limpi Sisak (2012-03-29 17:37.18) - (válasz Vbacs 14082. hozzászólására)

Az biztos. :(

Babits - földim.

14082. Vbacs (2012-03-29 17:35.40) - (válasz Vbacs 14075. hozzászólására)

Ez a vers akkor a legmegindítóbb, ha ezt a képet is nézzük hozzá:
[link]
Szegény Babits a halálos ágyán, ez volt az utolsó róla készített kép.

14081. Vbacs (2012-03-29 17:29.33) - (válasz Limpi Sisak 14080. hozzászólására)

Az nem volt rossz, tényleg!

14080. Limpi Sisak (2012-03-29 17:27.51) - (válasz Vbacs 14079. hozzászólására)

Ady-nak nekem a szerelmi lírája tetszik.

14079. Vbacs (2012-03-29 17:26.09) - (válasz Limpi Sisak 14078. hozzászólására)

Nekem még a nyugatosok is nagyon tetszettek. De nekem csak két kedvencem van, a két kívülálló:)

Nálunk sokan Ady-ra esküsznek az osztályban, nekem ő valahogy...nem, nem tudom miért.

14078. Limpi Sisak (2012-03-29 17:23.37) - (válasz Vbacs 14077. hozzászólására)

Nekem a József Attila, Juhász Gyula, Radnóti Miklós hármas az abszolút kedvenc.

Emberfelettiek voltak ők.

14077. Vbacs (2012-03-29 17:22.12) - (válasz Limpi Sisak 14076. hozzászólására)

Nekem nem csak az egyik..hanem a LEG!, leg,leg,leg...és még százszor is leg!
Közvetlenül utána jön József Attila, de szerintem József Attila minden embernek benne van az első 3-ban. Azok a gondolatok és kifejezések, amik neki voltak....utánozhatatlan, senki nyomába sem ér!

14076. Limpi Sisak (2012-03-29 17:20.10) - (válasz Vbacs 14075. hozzászólására)

Bámulatos. Káprázatos. Radnóti ezért is egyik legnagyobb kedvencem.

14075. Vbacs (2012-03-29 17:17.37)

Részlet Radnóti Miklós Babits halálára írt művéből, A Csak csont és bőr és fájdalomból:

"Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.

Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szivet dobogtató."

Engem ritkán fognak meg versek illetve versrészletek...de ez, atyaég, de gyönyörű. Ez az, amit számtalanszor el tudnék olvasni úgy, hogy a hatása mit sem változik.

14074. GyermeklakĂłbizottsĂĄg (2012-03-29 16:50.10) - (válasz Limpi Sisak 14072. hozzászólására)

régen voltam hajnalban "ittas." De köszönöm a csodákat!

14073. Limpi Sisak (2012-03-29 16:46.19)

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

14072. Limpi Sisak (2012-03-29 16:45.46)

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

14071. Limpi Sisak (2012-03-29 16:44.15)

1885-ben ezen a napon született Kosztolányi Dezső.

Akarsz-e játszani

http://www.youtube.com/watch?v=wEcsTntVxq8

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Mint aki a sínek közé esett...

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

Mostan színes tintákról álmodom.

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

14070. Menrot (2012-03-29 15:28.12)

Paul Verlaine-A meghitt lámpafény

A meghitt lámpafény, a kandallóparázs,
könyökre dőlve szőtt édes álmodozás
a két egymást kereső szempár egymásba veszve,
a párolgó tea s becsukott könyvek estje,
a boldogság, mikor az este véget ér,
a nászi félhomály és a mézédes éj
előtti élveteg bágyadtság és imádott
várás, ó, csak ez az, mit a halogatások
idején meghatott lelkem nyomon követ,
s szid minden hónapot, átkoz minden hetet!

(Kálnoky László)

14069. Menrot (2012-03-29 15:21.25)

Arthur Rimbaud-Riadtak(Rimbaud a kis zseni aki fiatal korában hatalmas életművet teremtett)

Feketén a hóban, a ködben
a fénylő pinceszelelőben
faruk kerek,

- nyomorúság! - öt kicsi, térden,
nézi, hogy késziti a pék lenn
a kenyeret.

A szürke tésztát megsodorva,
látják, egy izzó lukba tolja
a pőre kéz.

Hallják, amint a jó kenyér sül.
A pék arcán bő nevetés ül,
úgy fütyürész.

Egy se moccan, odatapadnak
s szívják a rőt, ölmeleg ablak
jó illatát.

Mikor, tán esti vigalomra,
kiszedik mind a zsemlyeforma
cipók sorát,

s a füstfogta gerenda s négy fal
árnyában dalt zeng a kenyérhaj
meg a tücsök:

hő létet ont e pincemély itt,
s rongyuk alatt ujjongni érzik
a lelkük ők,

s úgy föltolul bennük az élet,
hogy dérvert Jézuskák szegények,
kis rózsaszin

orruk nekinyomva a vasnak
bedünnyögnek kábán az ablak
rácslukain,

csöpp állatkák, imát rebegnek
s oda dőlnek, honnét e mennynek
friss fénye süt,

oly mélyen, hogy nadrágjuk szétmegy,
s leng ütemén a téli szélnek
a pendelyük.

(Fordította: Rónay György)

14068. Menrot (2012-03-29 15:18.30)

Ha már a ho Verlaine évfordulója van akkor először
Baudelaire.(mert ő volt a legnagyobb szimbolista és kész:nem Rimbaud,nem Mallarmé vagy Valéry és nem is a köszöntött Verlaine:))

Charles Baudelaire-A dög

Mondd, emlékszel-e még, mit is láttunk mi, drágám,
ama szép nyári reggelen?
Egy ösvényfordulón terült el murvaágyán
egy dög, egy szörnyű fertelem.

Mint szajháé, lazán szétállt két céda combja,
gennyet verejtékezve főlt,
cinikusan kitárt hasából, mérget ontva,
a rothadásnak gáza dőlt.

A nap sugarai úgy tűztek e mocsokra,
mely szinte porhanyóra sült,
hogy visszakapja a természet, atomokra
bontva, mi benne egyesült.

És mint feslő virág, a dús pompájú hulla
úgy nyílott ki az ég alatt:
a bűz olyan erős volt, hogy a fűre hullva
alélsz, ha meg nem tartalak.

A rothadó hason döngött a légy, a dongó,
belőle nyüzsögve rohant
s latyakként szétomolt a milliónyi pondró,
mely az élet rongyán fogant.

Mindez emelkedett s alászállt, mint a hullám,
olykor pezsegve felszökellt;
mintha valami szusz áradna el a hullán,
az most ezer életre kelt.

S ez az egész világ saját zenére zengett,
mint ha szél zúg ás víz csacsog,
avagy a rostáló szórólapátot lenget,
s forgatja, rázza a magot.

S lassacskán sejtelem lett minden forma, nemrég
látott álom, mely ködbe vész,
vázlat, mit félretett vásznán később, csak emlék
nyomán fejez be a művész.

Egy kő megől dühös,, nyugtalan eb szegezte
reánk szemét, és várt, lesett,
hogy menjünk, s akkor ő a koncot megszerezze,
amely szájából kiesett.

- Pedig te is olyan léssz mint e hulla szennye,
mint e fertőző borzalom,
ó szemem csillaga, ó földi létem mennyem,
te,m szenvedélyem s angyalom!

Bizony, ilyen leszesz te is, ó szépek szépe,
ha megenyhít a szent kenet,
s aztán leszállsz a fű, a buja gaz tövébe,
hogy ott porladjon tetemed.

Akkor majd, gyönyörűm mondd meg a féreghímnek,
mely tested csókkal marja szét:
örökre őrzöm én széthullt szerelmeimnek
alakját s égi lényegét.

(Ford.: Kemény Ferenc)

14067. Mütyürke (2012-03-29 15:15.24) - (válasz Angelika58 14066. hozzászólására)

Szép!Köszi:)

14066. Angelika58 (2012-03-29 15:12.15)

1844-ben ezen a napon született Paul Verlaine.

Az Emlék s az Alkony

Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
- tulipán, liliom, dália, mák -
kavarja a hímzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
- tulipán, liliom, dália, mák
parfümjét - hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamba lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.

(Szabó Lőrinc fordítása)

14065. Anitabagwell (2012-03-28 06:53.48) - (válasz Törölt felhasználó 14064. hozzászólására)

gyönyörű! :)

14064. Törölt felhasználó (2012-03-27 23:04.12)

http://www.youtube.com/watch?v=0q4eKe0dsaw&feature=related

14063. Limpi Sisak (2012-03-26 15:29.43)

Márai Sándor: Halotti beszéd

Szakácsi Sándor tolmácsolásában:

http://www.youtube.com/watch?v=DARZSa5Mn60

Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk.
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat.
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz, és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A pillangó, a gyöngy, a szív már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt,
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasol, és azt feleli: oké.
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
A halál gyötrelmei körülvettek engemet!
Az ohiói bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet.
A tyrrheni tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltasz: Nem lehet, hogy oly szent akarat
De már tudod! Igen, lehet És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,
Látni való, untatja a sok okmány és pecsét.
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava? Rippli színe? Bartók vad szelleme?
Az nem lehet, hogy annyi szív Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, élsz? Valahol? És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz? Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: Testvért testvér elad
Egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad
Egy másik nyög: Nehogy, ki távol sír e nemzeten
Még egy hörög: Megutálni is kénytelen legyen.
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?
Vagy: Rosszabb voltam, mint ezek? Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,
A rádióaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt, s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt
Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk?
Íme, por és hamu vagyunk.

14062. Limpi Sisak (2012-03-26 15:14.47)

Radnóti Miklós - Hetedik ecloga

A Színészkirály előadásában:

http://www.youtube.com/watch?v=SlwL1foUTpk

Kaszás Attilával:

http://www.youtube.com/watch?v=cEq0AX4QDw0

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július

14061. Menrot (2012-03-26 13:42.27)

Szabó Lőrinc: Mérget, revolvert
Mérget, revolvert, gyorsvonat elé!
Nyiszáld ketté recsegő
gégédet, őrült!
– Nézz szét: valaki kilopja
szemedet a homlokod alól,
friss vágyaidat hintója elé
fogja paripának, meleg szivedet
feltalpalja a cipője alá
s nyomorodból arany palotát
épit magának – –
Nézd: százezrek, milliók
sorvadnak sirba, nyomorult
barmok, testvéreid,
akik valaha,
mint te,
hittek, akartak – – Óh
nyisd hát ki boldogtalan szemedet,
te szegény,
frissenjött fiatalember,
te naiv, te őrült,
és menj haza,
állj tükröd elé,
borotvád tedd a nyakadra –
– – aztán rohanj
végig az esti körúton
és levágott fejed üvöltő
bombáját
csapd be az első
boldog ember ablakán!

elejére ... 130 131 132 133 134 135 136 137 138 139 140 141 142 143 144 145 146 147 148 ... végére

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk