Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |
Keress | |
Részletes keresés |
DVD / Blu-ray premierek |
Deadpool & Rozsomák *Angol hangot és Angol feliratot tartalmaz* (Blu-ray) |
További DVD premierek |
További Blu-ray premierek |
Hamarosan a TV-ben |
Adj egy esélyt! - Cinemax, 06:01 |
Érvek és életek - Filmbox Extra HD, 06:20 |
Gumball csodálatos világa - Cartoon Network, 06:30 |
Kiskarácsony mindenáron - Film+, 06:45 |
Maszk - RTL Három, 07:00 |
Teljes tévéműsor |
Szülinaposok |
Patrick Warburton (60) |
Kútvölgyi Erzsébet (74) |
D. B. Sweeney (63) |
Olga Kurylenko (45) |
Harland Williams (62) |
További szülinaposok |
Utoljára értékeltétek |
Borotvaélen |
Jeff Daniels |
2024-09-03 15:11.38 |
Igaz, eléggé teleoffoltuk szegényt. |
2024-09-03 14:44.13 |
Ez így van. Főleg ha olyan jópofa rossz minőségű, piacon vett, másolt kazettád volt, és úgy becsülted mint egy kincset. Tele voltunk videókazettákkal régen, rongyosra néztem őket.
Az egy adónál meg az ember rá volt kényszerülve, hogy azt nézze amit kap. És a régi filmek ha rosszak is voltak, nem olyan bántóan voltak azok mint manapság. Mert egyes színészektől mindig várta az ember a minőséget és még akkor is kaptunk néha minőségi alakításokat, hogy ha a film maga összességében nem volt jó. Ma ilyenről szó sincs.....nevenincs színészjelöltek próbálgatják a szárnyaikat, sokszor kevés sikerrel és már a megbízhatónak mondott színészek is eltűntek vagy le lettek szedálva. Szomorú ezt látni. A 2001 Űrodüsszeiát én is idő előtt néztem meg, gyerekként. Nem tetszett. Meg kellene próbálkozni vele újra. |
2024-09-03 14:29.54 |
Az, igen, Magyar Mozi Tv. Az egész jó és nem is tudom, hogy megszakítással mennek-e a filmek vagy anélkül. Néha nézem amikor hazamegyek a szülőkhöz.
Az M3 tényleg nagyon jó volt, a Filmmúzeum meg nagyon régen megszűnt már, az még az én gyerekkoromban. Nem tudom mennyire van igény egyébként ilyen adóra. Gondolom nem sok. Az értelmiségi réteg, akit jobban érdekelne, szerintem már alig néz tévét, de ha néz is, akkor maximum sportot, vagy természetfilmeket. |
2024-09-03 13:58.02 |
Peter Lorre minden szempontból az egyik legkülönlegesebb karakterszínész akit valaha is láthattunk a nagyvásznon. Egy igazi monarchiabéli utcai vegyesnek lehetne mondani mind külső jegyeit tekintve, mint származását (mert a korcs az egy pejoratív szó, de szerintem ő erre nem sértődne meg). Származását tekintve magyarnak szokták mondani, pedig nem az volt. Német ajkú askenázi zsidók gyermeke volt, aki Felvidéken született a történelmi Magyarország területén. Úgy olvastam, hogy magyarul nem is beszélt.
De a hollywoodi szemmel egzotikus származás mellett a még inkább különleges külseje volt az ami igen hamar emlékezetessé tette. 160 centiméteres, kigúvadó szemű kis tömzsi, vékonyabb hangú fiatalember volt, aki tökéletes adalékot jelentett thrillekenek, noiroknak, horrorfilmeknek. Az akcentus, ami neki volt, pedig csak hab volt a tortán. De egy színészt nemcsak a külseje határoz meg, az csak egy váz. Lorre-nak az volt a szerencséje, hogy fantasztikus tehetség is lapult a nagy szemek mögött. Amint besétált a kamera elé, a néző figyelmét állandóan magára terelte a belőle áradó megfoghatatlan különlegessége miatt. Egyszerre volt csúnyácska és sármos, egyszerre volt kis és nagyember, egyszerre volt játéka riasztó és visszataszító és hallatlanul vonzó és szimpatikus. Hány színész tudja ezt elmondani magáról? Nagyon kevés. Nem csoda, hogy Fritz Lang, a 20-as, 30-as évek egyik legmeghatározóbb színészzsenije kezei közül lopta el magának Hollywood és tette meg a legnagyobb produkciók fő-, és mellékszereplőjévé. Casablanca, Máltai sólyom, A férfi, aki túl sokat tudott.....viszonylagos rövid életében már legendává vált. Soha senki nem inspirált ennyi rajzfilmkaraktert, sőt filmkaraktert, mint Peter Lorre. Arcfelépítése, intrikusan simulékony és vékony hangja, termete számos kitalált karakterben élt és él tovább a mai napig. Ő is, mint sajnos minden nagy színész, saját magának lett az áldozata. Háborgó lélek, sikertelen házasságok, drogfüggőség és túlsúly. Ezek keserítették, és végül 60 évesen egy sztrók végzett vele. Jeleneteivel a mai napig nem lehet betelni. Ezért is gondoltam, hogy írok róla egy megemlékezést. |
2024-09-03 13:34.59 |
Én ennél fiatalabb vagyok :)
Lector biztos emlékszik :) Amúgy van most valami olyan csatorna, ahol csak magyar dolgokat sugároznak, csak nem jut eszembe a csatorna neve. Filmeket és sorozatokat mindenféle korszakból. Na annak például nagyon örültem. Illetve régebben jó volt a TCM, ami a Cartoon Network után volt késő esténként, de sajnos akkor még nem tudtam angolul, mert gyerek voltam. De kellene. Végre örömmel fizetnék a tévéért is ha lenne olyan adó ahol mondjuk 1990 előtti filmek peregnek csak, régóta mondogatom ezt én is. |
2024-09-02 05:51.17 |
Nagyon szuper írás!
Pár évvel ezelőtt én is láttam ezt a filmet, és egy nagyon furcsa kettős érzés volt bennem nézése közben. Egyszerre volt egy remek politikai disztópia és stílusra pedig egy magyar kísérlet a steampunkra? Tudom, hogy a 70-es években a steampunk még nem volt tényező, de a 20. század elemei érdekesen keveredtek a 19. század jelmezeivel, helyszíneivel és a végén még léghajó is volt benne. Emlékszem, hogy képileg ez engem lenyűgözött. A film jövőbelátása pedig szinte ijesztő. 1975-ben Amerika igen távol volt még attól, hogy nők egyáltalán az elnöki szék közelébe kerüljenek, de ugyanekkor Angliában azért már pártvezér volt Margaret Thatcher, és nem volt attól messze, hogy miniszterelnökké váljon, tehát a világ már változóban volt. Lehet egy bölcsebb és komolyabb mű kerekedik ki belőle ha nem fordul át ebbe az okkult irányba. |
2024-08-31 09:09.35 |
Én aztán nem haragszom, csak már szerintem elmondtam a magam verzióját, ehhez többet nem tudok hozzátenni.
De azért hagytam abba, mert nem akarom már többet OFFolni ezt a filmet. |
2024-08-30 20:42.16 |
Az őrült szóval van itt a baj egyébként, eléggé pejoratívnak hangzik, számomra egyébként nem az. A zseni és az őrült az én szememben egy tengely, az őrült az már teljesen a saját világának az uralma alatt van, a külvilággal igencsak hadilábon áll, a zseninél még van egy egészséges önkontroll, amivel ezt kordában tudja tartani. Zseninek és őrültnek lenni egyfajta felfokozott agyi aktivitást jelent, mondhatjuk úgy is, hogy magasabb minden szempontból az adott ember intelligenciája. De ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen embernek ne lennének negatív tulajdonságai, sőt. A szociális viselkedésük sokszor hagy kívánnivalót maguk után, de ennek nemcsak ők az okai, a társadalom is rosszul reagál rájuk.
A depresszió pedig betegség, így van. Erre valakinek vagy van hajlama, vagy nincs. Átélheti az ember életében 1-2 alkalommal, van aki csak rövid ideig, van aki hosszabb ideig, és vannak a krónikusak, akiknek ez az egész életük része. Nekem az a tapasztalatom, hogy akiknek ilyen zseni típusú agya van, sokszor impulzívak is. Sokszor vannak fent, sokszor lent és hajlamosak a depresszióra. Persze nem lehet általánosítani. Az, hogy Steigernek ilyen agya volt, számomra nem kérdés. A tekintetében is látszott. Elég tőle egy interjút hallgatni csak, süt belőle ez az impulzivitás, és persze az intelligencia is, de ez sokszor jár kéz a kézben. Annak örülök, hogy ezt jól is be tudta fektetni és sok feledhetetlen alakítása volt. Juan karaktere biztosan a top 3 alakításai között szerepelne az én listámon. De még tőle is lenne mit pótolnom. |
2024-08-30 20:30.26 |
Meg fogom nézni, ígérem ;)
Nem tudom miért vagyok én így Newmannel egyébként, mikor ő is egy erőteljes színész. Szerintem a külseje miatt van, számomra kicsit karaktertelen. Tudom, hogy most sok nőtársamban okozok ezzel infarktust, de van ez a szőke kékszemű trió, a Newman - Redford - McQueen tengely, akik még véletlenül sem tudtak egyszer sem megszólítani. Nem a tehetségüket becsmérlem, igazából nem tudom az okát. |
2024-08-30 19:00.17 |
Én aztán nem haragszom, megértem teljesen az indulataidat. Bennem is fortyogtak az indulatok évekig, aztán annyira sok volt már nekem is, hogy hirtelen kiölődtek, mert elkezdtem nagy ívben tojni mindenre, a saját magam mentális egészségének megőrzése érdekében.
A hazai filmipar ismét rákanyarodott arra a borzalmas útra amit a 2000-res évek elején, csak akkor még másmilyen okból voltak nézhetetlenek. És nem ítélek el minden egyes filmet ma sem, mert azért minden évben akad 1-2 jó magyar film, mert szerencsére nem lehetetlenítenek el mindenkit. De tény, hogy a sok pénzt és a nagy hírverés a propagandacélú filmek kapnak inkább és nem az, ami meg is érdemelné. A színészek helyzete meg szomorú. Egy ilyen filmért több pénzt kapnak mint ami a színházban keresnének meg 3 hónap alatt és persze, hogy belemennek, mert élni kell valamiből. Ennek eredménye az lesz, hogy nevüket adják egy olyan szennyhez, amiről ők is pontosan tudják, hogy ez az. De valahogy ez ebben az országban már ki sem veri a biztosítékot. Röhögünk a jelenségen és megyünk tovább....sajnos. A világ filmművészetében végbemenő jelenség nekem sokkal aggasztóbb. A streaming szolgáltatók uralma óta lehet megfigyelni ezt az elolcsósosodást. Futószalagon gyártják rájuk a filmeket és a sorozatokat, melyeknek 80%-ra már 1 évvel később nem fogunk emlékezni. Minden gyors lett és rossz minőségű. És a színészekből is kiveszett az a spiritusz ami 20 éve még ott volt. Ők is beleszoktak ebbe, hogy elég a minimumot odatenni, senki sem akar már nagyot alkotni. |
2024-08-30 17:15.07 |
Engem egyébként nem zavar, ha néha kitekint egy film ezekből a megszokott toposzokból, hogy most ki a jó, ki a rossz, a Vad banda is megkeverte ezeket az értékrendeket. A történet legyen jól megírva és előadva, számomra ez a fő. Velem maradjon, miután megnéztem a filmet és gondolkodjak rajta. Indítsa be a fantáziámat.
Én ezt keresem a filmekben. A problémám a mai filmgyártással az, hogy elveszett a kreativitása, mindent úgy gyártanak, hogy ha az sikeres lesz, lehessen folytatni. Nincsenek éppen emiatt már szép karakterívek, történetívek. A látványvilágba komolyan erőt nem fektetnek bele, olcsó, rossz minőségű CGI-jal megoldják. Az külön tragédia, hogy 20 éves filmeknek jobb látványviláguk van mint a maiaknak. Az, hogy mondanivalójuk is legyen azon túl, hogy mantrázzák az éppen aktuális politikai üzeneteket, pedig már kifejezetten luxusnak számít. Én régebben gondoltam a filmkészítésre. De az a baj, hogy a mai világnak szerintem már nem akarnék filmet készíteni. És ezeknek a hatalmas pénzes világ urainak sem, mint mondjuk a Disney vagy a Netflix. Kösz, de nem :D |
2024-08-30 16:50.31 |
Rod Steiger nem volt egy könnyű eset. Sok rendezőnek meggyűlt vele a baja, gondolom a végén ezért is ment félre kissé a karrierje. Meg ahogy hallottam elég súlyos magánéleti problémái voltak, súlyosan depressziós volt. Állítólag a WC-ig sem volt energiája kimenni. Halála előtti időszakban szerencsére kilábalt már ebből.
Általában ez a baj a zseni és az őrült határmezsgyéjén egyensúlyozó emberekkel. Impulzívak, nehéz velük. Ami nagy kár, mert akármit csinálnak, az arannyá válik a kezükben. Paul Newman számomra érdekes színész. Sosem tudott igazán megfogni, de szerintem azért, mert még nem láttam tőle eleget. Neked mi a véleményed róla? |
2024-08-30 16:45.00 |
Ezt aztán alaposan összefoglaltad :)
Lehet, hogy kissé sötéten látod, de egyébként nem lehet belekötni. Leegyszerűsítve tényleg ez a helyzet. Szerintem én is ezek elől a dolgok elől menekülök visszafelé. Akkor is ha idealizált az, amit látok, inkább nézem azt, mert sok szempontból viszont őszinte és értéke van. Ha egy évben akár kettő olyan film is kijön amire ezt el lehet mondani, akkor sokat mondok. Számomra a filmművészet mint olyan, haldoklik. |
2024-08-30 16:41.16 |
Szerintem is volt egy nagy törés valamikor 10-15 évvel ezelőtt. Azóta a művészet mint olyan egy lejtős pályára került. Hiányzik a kellő mélység, alázat. Mindent leural a piac. Ugyanaz a helyzet, mint a mai fogyasztói társadalom egyéb termékeivel. Gyors bevétel a lényeg, az a lényeg, hogy mi lesz belőle ma és nem számít, hogy mi lesz belőle holnap. Nem törekednek a tartósságra.
A kortárs irodalomban nem tudom mi a helyzet, mert azt én nem olvasok. Irodalomban is visszafelé nyúlok, a régiekhez. |
2024-08-30 16:36.21 |
Ez így van.
De a régi filmeknek még más volt a tempója, amitől a mai ember elszokott. Ezért aztán unni fogja, nem üli végig. Ez is egy problematikus jelenség. |
2024-08-30 11:28.11 |
Hát kérem tisztelettel, ez az!
Mindenkinek a hozzászólását végigolvastam és nagyon élveztem is. Annak kiváltképp örülök, hogy ezt a kevésbé elismert Leone művet nem hagyja feledésbe merülni a nagyérdemű, mert nem is érdemelné meg ez a film, sőt, tovább megyek. Hogyhogy nem emlegetik ezt a filmet egy lapon a dollár trilógiával és a Volt egyszer egy vadnyugattal? Mert nem abban a korban játszódik, vagy mert Zapata-western? Ezek azok a kérdések, melyre úgyse fogunk választ kapni. A film nézése közben az első gondolatom a következő volt: Sergio Leone babos spagettije kezet fog Sam Peckinpah vérfröccsenős Vad bandájával. Körülbelül ezt az ötvözetet láthattuk a Duck, you Suckerben, méghozzá briliáns módon. Mert nem lehet elvitatni, hogy a 69-es klasszikus erősen inspirálta Leone filmjét, kezdve a hangyás nyitójelenettel (ami Juan stílszerűen lepisál 😊 ) egészen a hídrobbantásig, de a mexikói miliő, az antihős főhősök, és a vonatütköztetés is erősen Peckinpah-t idézte, és szerintem (de ez magánvélemény), a két főszereplő barátsága, érzelmi kötődése is. Mégsem lehet azt mondani, hogy ez egy koppintás, inkább csak egy főhajtás, és a történettől eltekintve minden egyes képkocka Leone nevét ordítja. De nem a megszokott Leone-ét. Sergio Leone mindig is úgy alkotott egyedit, hogy emellett nagyon erősen megidézte a múlt nagy klasszikusait, illetve más szerzőket, mint például Kuroszavát. Ez egy cseppet sem von le a szerző egyediségéből és zsenialitásából, sőt. Később ugyanezt láthatjuk Tarantinonál, hogy úgy alkot egyedit, hogy szinte ollóval vágja ki a számára inspiráló művek egyes jeleneteit, történetelemeit, majd hozzáadja a titkos Tarantino-fűszert és kész is egy modern klasszikus. Leonénál ez a titkos fűszer nemcsak a képvilág és a hangulatteremtő ereje volt, hanem az idő lelassítása által elért hatás is. De míg korábban ennek egyfajta várakozás és izgalomfokozó szerepe volt, itt nem. Itt simán real time-ra kapcsolt csak azért, hogy a főszereplők érzelmeinek változását is megcsodálhassuk, akár hosszú perceken át. Ezért éreztem egy kicsit érettebbnek ezt az alkotást a korábbiaknál, és szerintem egy nagyon bölcs döntés volt tőle, hogy ezzel meg is állt a westernfilmek gyártásában. Egy fejlődéstörténet méltó utolsó állomása. De erre az időszakra már egyébként is átalakultak a westernfilmek. Elindult a kísérletező időszak, és elkezdődött a műfaj leépítése is. Az Egy marék dinamit különlegessége nem csak ebben az érettségében rejlett, hanem ehhez kellett egy merőben szokatlan castingdöntés is. Ha jól tudom Juan figuráját eredetileg Eli Wallachra tervezték, aki tökéletesen beleillett volna, de szerintem nem lett volna jó ötlet még egy kollaboráció vele a legendássá vált Csúf szerepe után. Merész és szemöldököt emelő húzás volt a new yorki method iskolában nevelkedett Rod Steigernek odaadni a szerepet, aki igencsak nem tűnik mexikóinak, vagy egyáltalán a műfajba illőnek, de körülbelül az első 5 percben szállt el ez a gondolatom. BRILIÁNS volt….egészen egyszerűen lehengerlő. A hátán vitte ezt a nem éppen rövid filmet elejétől végéig, és nem lehetett őt nem szeretni. Steiger megalkotta Leone eddigi legkomplexebb karakterét kisujjból, lényegében egybegyúrva az összes karaktertípust akik a Leone-filmekben megtalálhatók. De persze Coburn sem szorult teljesen háttérbe, tőle is nagyon erős alakítást láthattunk annak ellenére, hogy ő általában egy figurát tud csak hozni a filmekben (ezen időszakában). A nagyon cool, nagyon laza, kívülálló pasit. Itt is nagyon cool volt, de mi ezért szeretjük őt. És a két férfi közötti kémia annyira működött, hogy inkább ez adta el a filmet a nézőknek és nem a robbantások. Amik egyébként szintén emlékezetesek voltak. És nem lehet elmenni Morricone csodálatos témája mellett sem, ami egy korona volt ezen a remek filmélményen. Nem egy rövid alkotás a maga 2 és fél órájával, és sokan biztos nem fogják értékelni a lelassulós részeket, mely ezúttal nem csak a fokozásról szólt, hanem a szó szerinti elmélyülésről. A két főhős érzelmi kapcsolódását kívánta inkább bemutatni. Eleinte csak érdeklődéssel figyelték egymást, és kialakult egyfajta „én robbantok, te akciózol” viszony, később megértették és megszerették egymást, mindezt szinte szavak nélkül. Ez az igazi szépsége a Duck, you sucker-nek, szerintem. |
2024-08-30 07:20.34 |
Azért az elég sokkoló látvány mikor 10 hozzászólással lejjebb is a saját hozzászólásodat olvasod, de 10-12 évvel ezelőtt. Gyorsan megy az idő.
Nem szakmámnál fogva, csak tanulmányaimnál fogva. Ebbe a szakmába már szinte lehetetlen elhelyezkedni, de ahogy hallom olyan hektikus, hogy nem is ajánlott. Olyan jó látni amikor egy film ilyen élményeket nyújt másban is. Hiányzik ezt nekem a mindennapi kommunikációból. Az emberek már nem beszélnek ennyit a filmélményekről. Régebben mintha ez nem így lett volna. Felszínesebbek lettünk, gondolom. |
2024-08-29 16:23.09 |
Lee J. Cobbot a legtöbben szerintem a Tizenkét dühös ember 3-as esküdtjeként ismernek, esetleg a Rakparton Johnny Friendly-jeként, illetve az ínyencek láthatták még itt-ott felbukkanni. De biztosan nem sokan tudják róla, hogy ő volt az első, és azóta is mindenki által követendő Willy Loman, Arthur Miller főhőse Az ügynök halálában. Miller eredetileg nem ilyen testes embernek képzelte el Lomant, inkább Dustin Hoffman állt közelebb a figurához alkatilag, de Cobb annyira meggyőzte őt, hogy a kedvéért átírta a darabot. Olyannyira meghatározó volt az ő alakítása, hogy a 20. század amerikai színjátszásának egyik legnagyobb alakítása és egyben színdarabja lett. Miller és vele Cobb elhoztak egy teljesen újfajta, csontba hasító realizmust az amerikai színpadra, és nemcsak ezt, hanem ők ketten kéz a kézben lerombolták azt az illúziót, amit csak úgy nevezünk, hogy „az amerikai álom”. Miller ezt követően még számos darabot írt, ami kitűnően reflektált baloldalról Amerika jelenére és annak visszatetsző jelenségeire. Mind a két férfi meg is tapasztalta ennek negatív következményeit. Feketelistára kerültek.
A 40-50-es évek amerikai művésztársadalma polarizálódott. És Cobb az úgymond baloldali táborba került, és egyike volt azon szerencsétlen keveseknek, akikkel keményen példát is statuáltak. Először vonakodott „vallani”, majd két év folyamatos megfigyelés, lehallgatás, ellehetetlenítés, munkáktól való eltiltás azt eredményezte, hogy a feleségét is elmegyógyintézetbe zárták, és végül Cobb megtört. Mindez karrierje csúcspontján, Az ügynök halálát követően történt. A lehető legjobb éveiben nélkülözte őt a szakma, mígnem a Rakparton c. filmben „rehabilitálták”, de sajnos ez már úgymond későn jött, mert a vallomás miatti stressz, elidegenedés a barátoktól egy olyan infarktushoz vezetett 1955-ben amibe éppenhogycsak nem halt bele. És mit ad isten aki az infarktus utáni lábadozásban kulcsszerepet játszott az nem volt más, mint Frank Sinatra, aki annak hallatán, hogy Cobb az intenzíven fekszik, besietett hozzá és kifizetett neki minden kórházi költséget, sőt, a lecsúszott Cobbnak még azt is megengedte, hogy nála éljen ameddig talpra nem áll. Azon két ember egyike volt Sinatra aki rendszeresen látogatta a kórházban, a másik Cobb új szerelme, későbbi második felesége volt. Cobb nem értette, hogy ez a világsztár miért is foglalkozik ennyit vele. Sinatra csak ennyit válaszolt neki: „Szeretem nézni, ahogy játszol”. Cobb elmondása szerint neki köszönheti az életét. Ha Sinatra mint egy őrangyal akkor nem nyújtja ki felé a kezét, talán fel is adja az életet. És ezután kapta meg csak a Tizenkét dühös ember legemlékezetesebb szerepét, amit egy infarktus után hozott össze, magát semmilyen szinten sem kímélve és pályája további részét is mindig teljes testbedobással csinálta végig. Úgy maradt meg az emlékezetben, mint a huszadik század egyik legintenzívebb drámai színésze, akinek a jelenléte mindenkit, de tényleg mindenkit legyűrt akivel egy légtérben volt, nem számított, hogy mekkora tehetségű és hírnevű titán állt vele szemben. Amikor a Rakpartonban egy jelentben volt Brandoval, Rod Steigerrel, akikről ugyanezt el szokták mondani….észre sem vette őket senki. Steiger le is nyilatkozta ezt, hogy őket ez mennyire zavarta is…..tudta jól, hogy Cobbal szemben nincs esély egy jelenetben. Én bennem ő mindig nyomot hagy, akármiben is nézem. Nagyon sajnálom, hogy elkezdett ő is a feledés homályába veszni, és tudom, hogy velem együtt ő is bánta, hogy a karrierje kicsit szürkébben sikerül, mint amit érdemelt volna a tehetsége. DE! Csak a Tizenkét dühös ember utolsó 10 percéért is érdemes volt megszületnie. Ez a világörökség része marad, akkor is ha nem jutalmazták érte kellőképpen. |
2024-08-29 14:33.02 |
Azért ő már előtte is feltűnt itt-ott, és az angol színpadon már nagy neve volt több évtizeddel korábban.
Az elefántember és a Híd túl messze van korábbi filmjei és ott is kiemelkedő volt már. De tény, hogy a legnagyobbat a Bárányok hallgatnak-kal ütött és ott mutatta meg igazán a foga fehérjét. |
2024-08-29 12:33.43 |
Meg mondom őszintén én már alig emlékszem a filmre :)
Rengeteg könyvet kellene elolvasni, most épp Benedek Miklós életrajzát olvasom, amit Vajda Katalinnal közösen szerkesztettek. Előtte olvastam el életemben először a Ne bántsátok a feketerigót, ami életem könyve lett. Sosem sírtam még egy könyven ennyiszer. Örülök, hogy hozzáfűztél valamit a régi írásomhoz. Olyan jó, hogy te, Lector, Csabaga még ilyen lelkesen toljátok idefent, végre régi arcok :) |
2024-08-29 09:46.01 |
Nagyon jó a kávés hasonlat :)
És mi mindig olyan jókat diskuráltunk, már hiányzott, hogy reagálj rám valamit :) Remélem jól vagy :) Nagyon szeretem az ilyen belső utazásos filmekben azt, hogy nincs rámutatva a nézőnek, hogy na ITT kell sírni. Mert sok film ezt csinálja, csak hogy egy szemléletes példát hozzak, a Titanic. Hanem mindenkinek máshol van az érzelmi tetőpontja. Például Peckinpah állítólag ott sírt amikor Pike és Dutch fekszenek a tűznél és merengenek a múlton, hogy "Nem csináltam volna másképp". Állítólag úgy szipogott, hogy alig tudta bekiabálni, hogy "Cut!". Nekem talán ott van az érzelmi tetőpontom, amikor lassan lovagolnak ki a faluból, annak a jelentnek van egy gyönyörű és egyben melankólikus varázsa. A zene, az arcok, legfőképpen az öreg mexikói bölcs ember világító ősz arcszőrzete, ahogy követi a fiúkat a tekintetével és Pike megemeli neki a kalapját. Közben Dutch nézegeti a búcsúvirágot, amit a lánytól kapott, és Angel megkapja az útravalóját az anyjától. Nekem ez a legszebb jelenet a filmben, pedig nincs benne semmi fennkölt, semmi bonyolultság, semmi erős érzelmi kitörés. A maga egyszerűségében csodálatos. Örülök, hogy neked is sokat jelent ez a film :) |
2024-08-28 16:29.40 |
Nem törvényszerű szerintem a karrierhanyatlás a kor előrehaladtával. Vannak színészek, akik idős korukban is nagyon foglalkoztatottak, már amennyire ez erejükből telik, elég csak Anthony Hopkinsra gondolni, de például Christopher Lee 70 év felett kezdett el a legnagyobbat szárnyalni és haláláig tolta.
Lee Marvin is ha jól tudom a háborús traumái miatt ivott és dohányzott mint egy őrült, ezért sem volt neki sem egy túl hosszú élete. Ugyanannyi volt, mint Holden amikor meghalt. Ez a generáció még sok szörnyűséget láthatott az életben. Igaz az alkoholizmus ezen kívül is erősen jelen van sajnos a színésztársadalomban, nálunk meg aztán különösen. |
2024-08-28 15:03.23 |
Ez igaz, de Holden mondjuk nem így maradt magára. Csak, hogy visszakanyarodjak a tárgyhoz.
Szerintem az, hogy a mai idősek gyakran maradnak magukra, ez sokszor a saját nevelésük eredménye. Persze nem mindenkinél, nem akarok általánosítani. |
2024-08-28 14:42.44 |
Azért van méltóbb is, gondolom. Minthogy részegen elcsússz a szőnyegen és beverd a fejed és így halj meg, aztán majdnem egy hét elteltével találtak csak rá.
Ismertem embert aki szintén majdnem így halt meg. De ő nem vesztett annyi vért, elállt neki. Ugyanez volt, részegen elcsúszott a szőnyegen és beverte a fejét úgy, hogy ömlött belőle a vér. Soha többet nem ivott utána. Jó halál tényleg nincs, de az életművedhez méltóbb azért létezik :) |
2024-08-28 14:16.26 |
Nem tudtam, hogy ilyen tragikus halála volt szegénynek. Ez egészen döbbenetes.
Fáj, mert egyébként egy rendkívül tehetséges színész volt. Igaz nem volt tökéletes. Szerintem rá is jellemző volt az, mint sok más színészre is, hogy a kor előrehaladtával lett egyre jobb. Számomra a csúcsot a Vad bandával és a Hálózattal érte el, de nagyon jó volt persze a Híd a Kwai folyóban is, én személy szerint ott ismertem meg. Viszont nem olyan rég néztem a Dark Pastet, 1948-ból, nos szerintem ott félre volt castingolva. Vagy csak teljesen leárnyékolta őt Lee J. Cobb, aki még a legtapasztaltabb színészeknek is kemény ellenfél. De egyébként tényleg nem volt még vele egyetlen rossz élményem sem. Nem tökéletes színész, de annál azért sokkal jobb volt, mint amennyire keveset emlegetik őt manapság. És egyébként kifejezetten szépnek mondható pasi volt, megnyerő, bizalomgerjesztő külsővel, gyönyörű hanggal. Nem gondoltam volna, hogy a való életben egy ennyire elveszett, magányos ember volt. |
2024-08-28 14:07.50 |
Igen, de azért ez nem menti fel őket attól, hogy ez is gyilkosság, méghozzá egy érzelemmentes gyilkosság. De amúgy érdemes lepauzálni a filmet amikor az elején egy helyiségben látjuk a fényképeiket és azt, hogy mennyit érnek. Oda van írva szinte mindegyikre, hogy gyilkos és tolvaj, és azt hiszem, hogy Warren Oates karakteréhez még az is, hogy erőszaktevő.
Tehát sok erkölcsről itt nem beszélgetünk. Borgnine meg végig csodálatos társa Holdennek. Remek volt a kémia és a pillantásaikból nagyon jól ki lehetett venni, hogy a bandán belül ők a legjobb barátok és az igaz bajtársak. Mindezt szavak nélkül is. De igazából nincs itt rosszul játszó színész. A mexikói tábort is csak dicséret illeti. |
2024-08-28 13:50.41 |
Annál jobban rendezőt még nem írtak ki, mint ahogy tették ebben a filmben, az elején.
Amikor éppen felfedik magukat a normálisnak tűnő katonák, megszólal Holden, hogy "Ha bárki megmozdul, öljétek meg!" És erre PUFF: "Directed by Sam Peckinpah". Zseniális! Azért tisztességesnek éppen nem nevezném őket, mert gondolkodás nélkül fejbelőtte a saját társát is Pike, mikor az nem tudott továbbmenni, mert megvakult. De ahogy Dutch is fogalmaz, hogy ők legalább nem akasztanak senkit. Amerikában ezek bűnözők persze, de ez eltörpül ahhoz a kollektív bűnhöz, amit ott a tábornok és az emberei művelnek. Az nekem ebben a csúcs, amikor a gyerekek meglovagolják a szekér után húzott Angelt. Sokkoló volt. |
2024-08-28 11:45.09 |
Újranézve ennyi év után ezt a filmet, kicsit többet tudva a filmművészetről jóval bölcsebben álltam Peckinpah remekművéhez, ami több mint 10 évvel ezelőtt is órási hatással volt rám és rájöttem, hogy Szamurájunk írásánál jobbal én sem tudnám kiegészíteni az előző véleményemet.
Tetszik ez a sok impresszió, amit mindkettőnknek adott ez film. Mert valóban rengeteg dolgot lehet érezni a film közben annak ellenére is, hogy sok westernrajongó inkább az erőszakosságát, a vérmennyiséget és a film bátor cinizmusát szereti benne. Ez is egy olyan film, mint a Harcosok klubja, a Mechanikus narancs, Hét szamuráj, a Das Boot, vagy az Apokalipszis most, melyeket túlnyomó részt a férfiak szoktak jobban szeretni, méghozzá egy nehezen leírható, nőként számomra csak teoretikusan felfogható dolog miatt. Ez a férfiak érzelemvilága. Van ezekben a filmekben egy kimondatlan bajtársiasság, elvtársiasság, csordaszellem, cinkosság, barátság, szeretet, melyet nagyon ügyesen, pillantások, kémia és egy-egy kedves szó formájában közöl le a film, mégis ordítóan jelen van, a bőrön lehet érezni. És én nőként imádom ezt az érzést, nem véletlen, hogy úgymond "férfi" filmekkel van tele a favoritlistám, ez az amit a másik nem egyszerűen képtelen így és ebben a mélységben megmutatni filmen. Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért is van ez.....nehéz erre választ találni. A Vad banda tagjai között is nagyon jól érezhető ez. Amikor elindulnak a végső harca, az a "Let's go"; "Why not?" és az a röpke kis vigyorváltás Pike és Dutch között feledhetetlenné teszik az élményt, amit a film nyújt. Pont az előbb említett finoman jelzett, de annál mélyebb emberi viszonyok miatt. Ez teszi A vad bandát a legérettebb westernek egyikévé, amit valaha láttam. A javarészt középkorúnak mondható főszereplők elérkeztek életük azon szakaszához, ahol már késő letelepedni és valami szilárdat alkotni az életükben, bűnöző múltjuk miatt állandóan arra kényszerülnek, hogy úton legyenek. Nők, vagyon, javak birtoklása nem okoz már nekik örömöt, még pillanatnyit sem. ami megmaradt nekik, az egyetlen szentségük, az maga a banda. Sok mai kritikus egyenesen homoszexuális jellegűnek írja le ezt a kapcsolatot a szereplők között. És az a vicc, hogy az a két fejvadászt alakító színész, akik rendszeresen össze is kapnak a zsákmányon, elvileg javasolták is, hogy ők ketten legyenek melegek a filmben. Nyilván ez 1969-ben elég erős lett volna, főleg ebben a szentnek számító műfajban, mint a western. De mindenesetre elgondolkodtatja az embert. És nem csak a viszonyok miatt érződik érettnek és bensőségesnek ez a film. Sokat dobnak rajta a mexikói lakosokat lassan és alaposan bemutató részek, mely arra világít rá, hogy ők nem pusztán statiszták, hanem maguk a környezet, amibe belekerültek a bandatagok. Ő hozzájuk viszonyodik a film, ők maguk a keret és az esszencia. Ez valami olyan, ami normális esetben nem jellemzi ezt a műfajt. Általában a főszereplőknek vetnek alá mindent, a környezet, az emberek jelenléte másodlagos. Itt olyannyira nem, hogy szinte klausztrofób élményt nyújt a sok spanyolul beszélő, szemlátomást idegen alak, akik növelik a karakterek magányérzését. Érdekes melankólia lengi be Peckinpah remekművét. Ezért utánozhatatlan, egyedülálló és egy sarokpont a régi és az új westernfilmek között. Még legalább 20 lapot lehetne teleírni ezzel a filmélménnyel, amit akárhányszor nézek újra, egyre jobbá és jobbá válik. 5* a köbön. |
2024-08-28 10:56.09 |
Miért van ilyen kevés hozzászólás vajon minden idők egyik legjelentősebb filmrendezője topikjában?
Ha megkérdeznénk egy átlag embert, hogy mit köszönhetünk Leone-nak, valószínűleg egyetlen szót mondana: a spagettiwesterneket. De ez korántsem minden. Mert mi is az a spagettiwestern, mit mutatott a világnak amit eddig még nem láttunk filmen, mi az, amit kitörölhetetlenül okozott ez a filmművészetben? Inkább erről kellene ilyenkor beszélni. Az amerikaiak saját, folklórműfaja volt western, ami egészen a filmkészítés kezdetétől jelen volt, de igazán John Ford (karöltve John Wayne-nel) volt az aki a legnépszerűbb műfajok egyikévé varázsolta. Nyilván ez nem csak egyszemélyes siker volt, mert számos nagy rendező és színész hozzájárult eme műfaj sikeréhez, de mégis a két John hagyta rajta talán a legnagyobb kéznyomot. Ezek a westernek egy idealizált, romantizált, polírozott világot tártak a néző elé, mert akkoriban Amerikának erre a mellveregetésre volt szüksége. Miért is? Ugyanúgy mint Európa keleti részén, Amerikának sem ez volt a legerősebb és legbüszkébb két évtizede. Éppen, hogy kijöttek valamennyire a nagy világválságból, nyakukba kapták a második világháborút, majd jött a vörös veszedelemtől való beteges félelem, ami ugyanolyan feketelistázásokkal járt, mint ami nálunk is megfigyelhető volt. Ezekben az időkben a western, mely Amerika dicsőségét hirdette, kulcsfontosságú szerepet kapott abban, hogy a társadalom lelkében meg tudja tartani ezt a patrióta életérzést és ne essen szét az események hatására darabjaira - mint amit mondjuk manapság látunk. De mint minden műfaj, ez is megfáradt a 60-as évekre, így mindenki kísérletezésbe kezdett. Ebbe lépett bele két lábbal és erőteljesebben mint addig bárki valaha is - Sergio Leone. Leone szakított az amerikai western számos szokásával, elhagyta a romantikát, elhagyta a polírozott külsőt, elhagyta amerika dicsőítését. Az olasz Commedia dell'arte szokásait építette be, mely karaktertípusokra épít, nem pedig karakterfejlődésre. Itt a lényeg nem egy-egy karakteren belül van, hanem a típusok közötti viszonyban és ütköztetésben. Megjelent a jó, a rossz és a csúf, hogy képletes legyek. A színészek feladata itt az volt, hogy az egyes típusokat tartalommal töltsék fel. Ami látszólag könnyűnek hangzik, de mi sem lehetne nehezebb ez olyan színészeknek, akik a nyugati, shakespeare-i színjátszáshoz voltak szokva, ami az első típus sajátja. Úgyhogy erre nevelődtek ki új színészek, mint mondjuk Eastwood, vagy Van Cleef, de különös pikantériája volt annak is, amikor visszaköszöntek a régmúlt nagy westernsztárjai is, mint például Henry Fonda. De nemcsak a karakterekben volt változás, hanem behozott egyfajta újszerű, korábban nem tapasztalt, tipikusan olaszos fényképezésmódot, a szimmetrikusságra építő nagytotálok és extra közelik világát. Talán ez az ami képileg mindenkinek egyből beugrik Leone neve hallatán. Ezt később az amerikai rendezők is átvették, mint mondjuk Peckinpah, Scorsese, és utána ezek nagy tisztelője, Tarantino is. Ennio Morricone pedig bebetonozta nevét a filmzenetörténelembe jóóóó vastag betonréteggel, akit szintén Leone tett ismertté, illetve ez a műfaj. És még 10-20 oldalakat lehetne írni Sergio Leone hatásáról a filmművészetre. Köszönjük neki, hogy Amerikát választotta, a western műfajt, mert nélküle szegényebb lenne a filmtörténelem,a popkultúra és úgy un bloc a világ. |
2024-08-27 18:24.17 |
Az 1970-es évek volt a katasztrófafilmek aranykora, és akárhányszor vissza-visszaköszön ez a filmzsáner, mindig gondolatban a 70-es évek hatalmas erőfeszítésű filmjeihez hasonlítgatjuk őket, és lássuk be, nem sok ért fel a későbbiekben ezzel a színvonallal. Véleményem szerint Roland Emmerich, aki Irwin Allen mellett a zsáner másik nagy űzője – ütötte bele az utolsó koporsószeget ebbe a műfajba. Idejét sem tudom mikor láttam utoljára olyan katasztrófafilmet, ami érdekelt is volna.
A Pokoli torony tulajdonképpen a Poszeidon katasztrófa nem hivatalos kistestvére. Ugyanaz a produkciós gárda áll mind a két mű mögött, igaz a Poszeidon azért számít a nagytestvérnek, mert ő volt előbb és akkora hatalmas siker lett, hogy egy egész évtizedre ellátta a mozikat katasztrófafilmekkel. Éppen ezért akarva-akaratlanul is hozzá hasonlítgattam fejben ezt a filmet, pedig tűz és víz (bocsánat, muszáj volt…) a kettő. Kreativitásban egyikben sem volt hiány, magas minőségű produkció volt mind a kettő, legendás szekvenciákkal. Mégis jobban preferálom a nagytestvér számos okból. Az első és legfontosabb ok – a karakterek. Nyilvánvaló, hogy a két filmből melyik volt jobban megpakolva népszerű sztárokkal, dacára annak, hogy a Poszeidon túlélő utasai is ismert, sőt, sokan Oscar-díjas színészek voltak. De azért a McQueen, Holden, Newman, Astaire, Dunaway, Chamberlain névsort igen nehéz überelni. És mégis. Valahogy ez a cast nekem nem állt annyira össze, mint a másik, de ahogy utána olvastam nem véletlenül éreztem így. A két top billing sztár, McQueen és Newman állítólag végig rivalizált egymással, Holden és Dunaway pedig ki nem állhatták egymást. Ennek ellenére a Hálózatban majd újra összekerülnek :) Egyszerűen a sok nagy név teljesen lenullázta egymást, de isten igazából maguk a karakterek sem voltak igazán érdekesek és szimpatikusak. Nem értettem, hogy most kiért kéne izgulnom, egyedül Fred Astaire idősebb, visszafogottabb (a testvérfilmből Red Buttons és az idős bácsi karakterének az ötvözete volt) karaktere tudott egyáltalán érdekelni az egész film alatt. A Poszeidonban nem volt rivalizálás, és minden szereplő megkapta a maga erős perceit, ahol megmutathatta foga fehérjét, ami itt sajnos elmaradt, plusz volt nekik elkülöníthető karakterük és mivel nem szedték szét apró szekvenciákra a történetet, ezért működött köztük a dinamika is. Itt sajnos túlaprózták a sztorit, voltak karakterek, akik fél órákra is eltűntek, alig volt köztük kapcsolat és éppen emiatt egyáltalán nem volt dinamika. Inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy Newman és McQueen megcsinálhassák a maguk izmozós kaszkadőrmutatványaikat, amit a női közönség gondolom epekedve várt. Még talán Holdennek akartak adni valamiféle karaktert, de gondolom ez javarészt a vágószobában köthetett ki. Hiába hívták meg Hollywood több évtizedének a kékszemű szívtipróit, egyik sem tudott belőle túl sokat kihozni. A másik problémám a film hosszával volt. 2 óra 45 perc igen sok idő még egy katasztrófafilmnek is, és sajnos nem is sikerült ezt kellőképpen kitölteni. Nagyon sok üresjárat volt benne, amikor tulajdonképpen csak egyeztettek, száraz dialógusok mentek, taktikáztak, és egyszerűen túl sok részletet akartak belesűríteni ebbe a szerény kis történetbe. Vele szemben a Poszeidon ugyan 2 órás film volt, de 20 percesnek érződött, mert egy percre sem lassított, változatos kihívások elé állította folyamatosan a karaktereket és nem éreztük, hogy állna most az óra. Itt sokszor érezni lehetett a szándékos időhúzást, mint amikor a helikopter érthetetlen módon felrobban a tetőn. Megmosolyogtató, de egyben bosszantó is volt, mert tudtuk miért történik. Időhúzás miatt. A másik megmosolyogtató jelenség az volt, hogy itt maga a tűz volt a fenyegetés, a füsttel egyáltalán nem foglalkozott a film, pedig köztudott, hogy tűzeseteknél szinte minden esetben a füst okozza a nagyobb veszélyt, mert az ember tendenciózusan előbb fullad meg mint ég el elevenen. Itt nem így volt. A füst láthatóan gőz volt sok esetben és előre engedte nagylelkűen ölni a tüzet :D Egyébként valóban a maga korában egy izgalmas, körömrágós gigaprodukció volt, amibe rengeteg erőfeszítés volt. Így is kenterbe veri a legtöbb katasztrófafilmet manapság, ahol a CGI dominál, abból is az a szörnyű látható fajta. Nekem mégis túl hosszú volt, túl sok és sajnos nem működött minden elemében. Így csak egy 3-ast tudok rá adni. |