 |  |  |
 |
Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |  |
| Keress | |
Részletes keresés |
| DVD / Blu-ray premierek |
| Deadpool & Rozsomák *Angol hangot és Angol feliratot tartalmaz* (Blu-ray) |
További DVD premierek |
| További Blu-ray premierek |
| Hamarosan a TV-ben |
| Adj egy esélyt! - Cinemax, 06:01 |
| Érvek és életek - Filmbox Extra HD, 06:20 |
| Gumball csodálatos világa - Cartoon Network, 06:30 |
| Kiskarácsony mindenáron - Film+, 06:45 |
| Maszk - RTL Három, 07:00 |
Teljes tévéműsor |
| Szülinaposok |
| Patrick Warburton (60) |
| Kútvölgyi Erzsébet (74) |
| D. B. Sweeney (63) |
| Olga Kurylenko (45) |
| Harland Williams (62) |
További szülinaposok |
| Utoljára értékeltétek |
Borotvaélen   |
| Jeff Daniels |
Vbacs hozzászólásai
Az élet csodaszép - Vélemények
| 2024-08-26 18:29.36 |
| Úgy van ;) |
| 2024-08-26 15:58.17 |
| Ha most Stewartról beszélünk és nem általánosságban, rajta lehetett látni, hogy a háború idején felgyülemlett sok elfojtott feszültség és energia jött ki rajta, de igazából ez le is lett dokumentálva, illetve le is lett nyilatkozva. Nem tudom, hogy ezt minden katona hasonlóan élte-e meg, de az lehetséges, hogy voltak rajtuk egy ilyen "egyszer élünk" és akkor már "hadd szóljon" attitűdjük és emiatt őszintébbekké és szenvedélyesebbekké váltak. Elképzelhető.
Ma már valóban a kényelem az első és legfontosabb szempont. És ami valóban teljesen kiveszőnek néz ki a világból, az a közösségben való gondolkodás. Ezt gondolom régen is mondogathatták az öregek. Nem tudom, hogy ez mikortól kezdett megszűnni, de az biztos, hogy egyre rosszabbul kezeljük a rászorulókat, és minden olyan aspektusát az életnek, ami kihoz minket a mi kis kényelmes életünkből. Nagyon egyetértek azzal, hogy a mély érzelmek és a tartalom helyett egyfajta furcsa flegmatikusság lett úrrá a közbeszéden, és sajnos ez a filmművészetbe is bekúszott. A filmek már nem hajlandóak magukat komolyan venni, folyton kikacsintanak, folyton próbálják elvenni saját maguk élét oda nem illő és humortalan humorral. Próbálunk mindent szódavízzel hígítani. Nem volt ez így még az én gyerekkoromban.... Tetszik a lelkesedésed a film és a téma iránt :) |
James Stewart - Vélemények
| 2024-08-26 15:45.23 |
| Nem, de érdekel :)
Majd megnézem, hogy be lehet-e még szerezni. Wow, ez tök jó. Ebben hiányos a műveltségem, pedig szeretem a témát. Mindenképp utánamegyek a könyvnek. |
| 2024-08-26 15:29.36 |
| Egy jó színész az ilyen :) Elfeledteti az emberrel, hogy éppen hol is van és hogy mennyi sok gondja van a világban.
Én azokat a színészeket szeretem akik le tudnak mennyi egy olyan érzelmi mélységbe, amibe esetleg én nem, vagy nem tudok róla. És meg tudják mutatni nekem, hogy ez is létezik. Van még ilyen film és színész, akit/amit ilyenkor esetleg elő tudsz venni és megnyugtat, segít a lelkeden? |
Az élet csodaszép - Vélemények
| 2024-08-26 15:00.12 |
| Nagyon!
Amúgy eléggé nyilvánvaló, hogy a Vissza a jövőbe 2. része erre a filmre reflektál. Ott is megjelent ez az alternatív jelen, illetve ugyanúgy egy temetős jelenet volt a rész katarzisa. Lehet, hogy csak egy szerencsés véletlen a párhuzam, de nem hiszem. |
James Stewart - Vélemények
| 2024-08-26 14:58.24 |
| Én néha visszajövök, amikor újra habzsolom a filmeket és a színészéletműveket, de amikor az életben mással foglalatoskodik az agyam, akkor erre sajnos nem tudok koncentrálni. Az utóbbi években olyan dolgok történtek velem, hogy alig volt időm rendesen nekiülni a filmeknek.
De most megint falom őket, különösen az 50-60-70-es évek köt le most nagyon. Jelenleg van rajtam egy undor a modern filmekkel (vagy minek is nevezzelek...) kapcsolatban, így most menekülök visszafelé :) |
| 2024-08-26 14:56.00 |
| Igen, sokszor kifejezetten idegesítő volt régen, hogy nem vettünk át zenesávot, vagy ilyen torzított módon lehetett csak hallani. Ugyanez volt sokszor a háttérzajokkal, lehetett érezni, hogy azokat a mi hangtechnikusaink hozhatták össze.
Én azt a verziót láttam amiben ilyen hangok voltak, hogy Mádi Szabó Gábor, Körmendi János, Suka Sándor. Ha jól látom, akkor ez az 59-es verzió. Akkor még nem fejlesztettük tökélyre ezt a szakmát, hogy szinkron. |
| 2024-08-26 14:51.51 |
| Nem hiszem el amit látok. Teljesen ismeretlen számodra az életműve? Pedig ki lehetne ennél sokoldalúbb :)
Amúgy az tény, hogy Hitchcock filmeket adhatnának tévében többször is. Azok tipikusan ez a késő esti idősávos filmek szoktak lenni sajnos. Én ezekre sosem maradtam fent annak idején mikor még néztem tévét. |
| 2024-08-26 14:35.22 |
| Én angolul néztem. Mostanában nagyon rossz tapasztalataim voltak ennyire régi filmek szinkronjaival. Igaz ha 1985-ös, akkor nem lehet vele nagy baj. Akkor már tartott a szinkron aranykora.
De például a Tizenkét dühös embert is elkezdtem szinkronnal nézni, de igen rossz minőségűnek ítéltem meg. A film természetes, szenvedélyes hangvételét nem tudták lekövetni jól a magyar színészek és nagyon modoros lett. |
Az élet csodaszép - Vélemények
| 2024-08-26 14:32.15 |
| Ez a film tényleg az ilyen "mindenben is a rosszat észrevevő" típusokat célozza meg. Annyi ilyen van a környezetemben, hogy már attól elfáradok ha belegondolok.
Pedig annyi mindenért adhatnának hálát....ez a film pont erre akar rávilágítani, méghozzá milyen hatásos módon. És ez nem csak a vallásról szól, sőt. Ez egy univerzális üzenet, de mivel az amerikaiak elég vallásosak, rájuk ez által jobban lehetett hatni. |
Frank Capra - Vélemények
| 2024-08-26 14:29.17 |
| Pontosabban átalakult. A multimilliomos, vállalattuajdonos wall street-i cápák azért még jelen vannak a filmvásznon, a probléma az, hogy a "jóságos szegény" tűnt már el. Főleg azért, mert a "nyilvánvalót" szereti a mai társadalom besöpörni a szőnyeg alá, holott a gazdagok és a szegények közötti olló egyre tágul, infláció van mindenhol, a szegény szegényebbé válik. És olyan társadalmi problémákra helyezik inkább a hangsúlyt, ami mesterségesen gerjesztett, mint mondjuk a nemi identitás és a rassz, mert így az igazságról kicsit elterelődik a figyelem.
Régebben erről még sokkal őszintébben beszéltek. |
James Stewart - Vélemények
| 2024-08-26 14:18.35 |
| Nyugodtan írj amit szeretnél:)
Én annak örülök régi filmkat-os "alumniként", ha még mindig van szó és diskurzus azért a filmekről, színészekről is. Mindig volt olyan időszak, amikor ez háttérbe szorult és inkább a nem is annyira filmekkel kapcsolatos topikok mentek jobban. Régebben hatalmas filmes diskurzusokat folytattunk itt, csak a legtöbb ember már lelépett innen - én időnként lelépek és visszalépek :) Bedobtad a törülközőt? Lehet akkor tényleg Az élet csodaszép az amire most szükséged van :) |
| 2024-08-26 14:14.07 |
| Amikor én gyerek voltam, a 90-es évek végétől, egyáltalán nem emlékszem arra, hogy főműsoridőben adták volna Az élet csodaszépet. Lehet, hogy mondjuk egy Duna tv-n igen, nem tudom. Ha adták volna, biztos elkaptam volna.
A Szédülést is újra kell néznem, nagyon régen láttam már és csak 1-2 jelenet maradt meg belőle. A Hátsó ablak az etalon :) Az utóbbi időben újranéztem tőle a Főnix repülését, ahol már kicsit idősebb volt, és tele tették sztárokkal, így nem tudott one man showt csinálni a filmből, de még ott is nagyszerű volt. |
Az élet csodaszép - Vélemények
| 2024-08-26 12:07.36 |
| Frank Capra neve már a második világháború előtt is fogalomnak számított. Három Oscar-díjat is hazavitt már a 30-as években, és külön pikantériája ezen direttórának, hogy a világháború alatt is aktív, termékeny és sikeres filmalkotó volt. 1946-ban a világ ugyan már megnyugodott, de az emberek lelke még korántsem. Az élet csodaszép éppen erre az atmoszférára kívánt reflektálni, és tette ezt a lehető legcsodálatosabb módon.
Az élet csodaszép nem az a tipikus, könnyed tanmese a boldogságról, mint ahogy arra az ember számít, amikor a karácsonyi kajától megtelve nekiül a film elé. Nem, ennél sokkal több és komplexebb ez a film. A célja bemutatni azt, hogy az életet akkor is meg kell becsülni, ha éppen nem vagyunk a legjobb időszakunkban, ha éppen nem jön össze semmi és minden elsötétül körülöttünk. Mert néha ez a sötétség csak a mi fejünkben él, és önmagunkból ki kell lépnünk, hogy észrevegyük azt, hogy a világ valójában milyen is köröttünk, és nekünk milyen hatásunk van rá. Ezt talán soha egyetlen film sem szemléltette hatásosabban ennél. A főhős, George Bailey egy nagyon jó és különleges ember, és ezt mintha ő nem akarná észrevenni. Inkább az rögzül benne, ami nem jön össze, ami nem a tervei szerint alakul és emiatt sokszor szúróssá és keserűvé válik. Hullámzik az élete, a felfelé ívelés után jön az iszonyatos mélypont. De hát kinek nem ilyen az élete. Ez az üzenet a mai napig erős, de képzeljük csak el, hogy milyen erős lehetett a második világháborút követően. Mi lehetett akkor az emberi fejekben és lelkekben…..ezt ma már fel sem foghatjuk. Amerika földje ugyan nem lett halomra bombázva, de mégis aktívan részt vettek a harcban, sokan sosem tértek haza. Viszont a film sztárja, James Stewart visszatért, méghozzá nehéz szívvel. A légierő pilótájaként, miután leszerelt, ez volt az első filmje, és meg is látszott rajta a megtörtség. A háború alatt elszenvedett PTSD-jéből erőt merített és beépítette George Bailey karakterébe, és szerintem ezért volt a színészi játék ilyen megnyerő és utánozhatatlan. A 40-es évek kicsit színpadiasabb, kicsit régimódibb játékába valami egészen új realizmust vitt Stewart, kezdve a megtört imájától a kocsmában, a magából kikelt üvöltésein át egészen a szenvedélyesen szexuális telefonos jelenetig, ami komolyan mondom felért egy pornófilmmel is. Állítólag ez a jelenet alig ment át a cenzorokon, pedig aki látta a filmet tudja, hogy semmi testiség nem történik ott, mégis úgy érződik. De ez nem csak egy one man show, minden színész és minden stábtag kitesz magáért. Rengeteg és rengeteg részlet rejlik ebben a csodában, és pont ezért ilyen szerethető, a sokoldalúsága miatt. Ez nem csak egy romantikus film és nem csak egy filmdráma. Van benne sci-fi, fantasy elem is, sokszor könnyed és mulattató, máskor nagyon mélyen magába roskadó és fájdalmas. Én úgy érzem, hogy a korszak lelkivilágát hordozza magában az Élet csodaszép, a kiüresedett depressziót, ami arra vágyik, hogy ez elmúljon és kicsit újradefiniálja az életet. A befejezés kicsit szirupos, de nem lehet rá haragudni. Erre volt szüksége 1946 Amerikájának, és az a szörnyű, hogy lehet a mai kor Amerikájának is erre lenne szüksége. U.I.: A film legeleje alatt úgy éreztem magam, mint amikor a Pixar Fel! című filmjét nézem, ahol a dráma mélysége már az első percben megöli a lelket. A gyógyszertáras fölcsapkodós jelenettől én beborultam. Szünetet is tartottam utána. Elképesztő volt. |
James Stewart - Vélemények
| 2024-08-26 11:35.19 |
| "Abban a filmben vmi örökkévaló szépség van..."
Igen, méghozzá egy olyan szépség, amit elég nehéz szavakba önteni, de azért megkísérlem. Annyira nagyon sokoldalú az a film, sosem lehet tudni, hogy egy könnyebb, kedvesebb, kicsit sziruposabb rész fog jönni a következő pillanatban, vagy valami húsbavágó dráma. Maga Stewart is olyan mélységekben és magasságokban járt abban a filmben lelkileg, amire én egyáltalán nem számítottam egy ilyen témájú és hangulatú műnél. Egyébként nekem egészen idáig a Hátsó ablakban volt ő a leginkább megkapó a szerepei közül, de ebből is látszik, hogy nem láttam tőle eleget. Sokat kell még pótolnom :) |
| 2024-08-26 11:19.46 |
| Ó, köszönöm szépen :)
Láttam a te véleményedet ennél a filmnél, mikor néztem a hozzászólásokat. Érdekes, hogy nálunk is milyen rajongótábora van a filmnek, pedig én azt hittem, hogy ez inkább Amerikában számít alapnak karácsonykor. Én szerintem még sosem láttam azt, hogy ezt valamelyik csatorna sugározná az ünnepek alatt. Ennek egyébként örülök, mert nem szabad a feledés homályába taszítani ezeket a remek klasszikusokat. Amúgy Jimmy Stewarttal úgy voltam, mint sok más hollywoodi szépfiúval, hogy engem akkor kezdett el jobban megfogni, mikor már korosodott és kicsit elmélyült a játéka, de aztán rájöttem, hogy mekkora tévedésben voltam. Ő fiatalon is már tudott olyan mély lenni, sőt. Engem teljesen lenyűgözött Az élet csodaszépben. |
| 2024-08-26 10:58.08 |
| Épp tegnap pótoltam, nagy hiányosságom volt eddig. Készültem is róla írni egy hosszabb véleményt :)
Zseniális film. |
| 2024-08-26 06:45.47 |
| Tökéletes férfi bizonyára nem létezik, legalábbis én nem hiszek az ilyesmiben. Az egyetlen ember Hollywoodban, aki ezt az állítást megközelítette, az Jimmy Stewart. Ezt nem én állítom, hanem a statisztikusok :D
James Stewart nemcsak egy jóképű, magas, megnyerő férfi volt gyönyörű kék szemekkel. A kis szerény, visszahúzódó fiatalember a külsejének és tehetségének köszönhetően hamar a siker útjára lépett és a második világháborúban már nagy filmsztárként vett részt, egyesek szerint akkoriban a legnagyobb név volt akit besoroztak. Igen hamar elkezdett a légierő ranglétráján felmenni, előbb őrnagy lett, majd ezredes. Öt nagy bevetést vezetett pilótaként, és számos kitüntetést díszítette a mellkasát, mikor leszerelt. És ő ebből sosem csinált médiaszenzációt, sőt, próbálta a sajtót annyira távol tartani magától ezen időszakban, amennyire csak lehet. Igazi patrióta és nemzeti hős. És ő ekkor még nem tudta, de a karrierje csak ezután kezdett el igazán kivirágozni. Annyi klasszikus fűződik a nevéhez a későbbi időszakban, hogy csak úgy pislog az ember. Mindenben kipróbálhatta magát amire csak vágyott. Romantikus filmek, Hitchcock-féle thrillerek, westernek, katasztrófafilm, sportfilm, de a televíziót is szerette, Dean Martin baráti körébe került és a humoros szkeccseiben, illetve a roastokban is vendégeskedett. Létezik-e ennél szélesebb paletta? Aligha. Közel 60 éves karrierjét szinte tökélyre fejlesztette és megkerülhetetlen név lett, akit mindenki tisztelt, szeretett és megbecsült. Vagy a remek színészi kvalitásai miatt, vagy a háborús tettei miatt. De mindenki felnézett rá. Hírnevén sosem esett folt, egyetlen feleségével 45 évig volt házas, míg az asszony meg nem halt. 4 gyereket neveltek, melyből kettő nem is volt a sajátja. A roastokból jó képet kaptunk arról, hogy milyen ember is volt valójában. A vicc az, hogy senki sem tudott belekötni semmilyen tulajdonságába. Maximum az volt a kritika felé, hogy olyan kis unalmas. Szerény, jól viselkedő, konzervatív, a légynek sem ártó. Az ő szemében sosem csillant meg sem a huncutság, sem a rosszindulat, sem a kétarcúság, sem az agresszió. Egyszerűen megtestesített egy jó mintát, egy követendő példát. Ilyennek kellene lennie minden amerikainak - tartották akkoriban. És még a tetejében jó hosszú és teljes élete volt, 89 évesen hunyt el, halála előtt is a felesége után vágyódott, ami csak felteszi a Jimmy i-jére a pontot. James Stewart, Hollywood "tökéletes" márványszobra. |
Rod Steiger - Vélemények
| 2024-08-24 14:51.17 |
| Egyike azon ritka kivételes tehetségű zseniknek, akikről méltatlanul keveset beszél a filmrajongó közösség.
Megértem, hogy megosztó személyiség volt, engem is megosztott sokszor. Intenzitásának mértéke néha kirobbantotta a szoba ablakait is, nemcsak azét a szobáét, amiben a jelenet játszódott, hanem azét is amiben néztem az alakítását. Method színész volt, azok közül is az erőteljesebb fajtából, aki mintha állandóan harcolni akart volna mindenkivel akivel egy jelentben van. Olyan jelenség volt, akit nem lehetett igazán "hova tenni". Nem volt se túl jóképű, se túl magas, és általában súlyproblémái voltak. Karakterszínésznek mondhatnánk, de annál sokkal nagyobb ereje és jelenléte volt. Főszereplőnek meg nem volt elég szimpatikus. Szerintem Steiger ennek az áldozata volt, hogy nem lehetett betenni semmilyen dobozba és egy idő után el is kótyavetyélte a karrierjét. (Egy jogos) Oscar-díjtól kezdve az Arany-málna jelölésig is kiterjedt a pályafutása. Ekkora tehetségű embereknél fájdalmas ezt a leírt karrierívet látni. Az utóbbi időben újranéztem A rakpartont, A Forró éjszakábant is, sőt, még az 1955-ös Marty tévéverzióját, melyben eredetileg ő alakította Martyt, és ki tudja, ha Lancasterék belemennek, hogy őt castingolják be a filmverzióba, akkor lehet ő vitte volna haza érte a szobrot és nem Borgnine. És akkor mint két Oscar-díjas embert tartanánk számon és valószínűleg Brandoval, Dustin Hoffmannal, Jack Nicholsonnal, és de Niroval emlegetnék egy lapon az emberek. De ma már alig ismeri őt valaki. Lehangoló. |
Nyugaton a helyzet változatlan (1930) - Vélemények
| 2024-08-23 06:56.18 |
| 1930. Ízlelgessük, hogy ez a film majdnem 100 éves és ehhez képest olyan minőséget sikerült Lewis Milestone-nak a nézők elé raknia, amit jó, ha 20 évente egyszer lát az ember. Számomra egészen hihetetlen, hogy a maga korához képest mennyire korszakalkotó és nagyszabású volt a történetnek ezen verziója.
Akik a korábbi hozzászólásokban bírálták a beszédstílust és a színészi játékot, azokat is meg lehet érteni. A mai ember már nehezen tudja elképzelni, hogy a realista és érzelmes játékmód nem volt mindig magától értetődő a filmtörténelemben. Ez a fajta játékstílus ugyan időnként már megmutatkozott a klasszikus hollywoodban is, de inkább a 70-es évektől számított standardnak. És vegyük azért figyelembe, hogy 1930 az pont a némafilm és a hangosfilm határára esik, tehát teljesen érthető, sőt, elfogadható, ha a némafilmes beidegződések még mutatják magukat ebben a filmben. Én inkább úgy nevezném a játékot, hogy színpadias. Ennek valóban megvoltak a hátrányai néha, egy pár túlgesztikulálás, túlhangsúlyozás, és a hangulat is gyakran váltakozott a komikus és a melodramatikus között a közönség igényei kedvéért. Mindez semmit sem von le a mű értékéből, a korára való tekintettel érdemes ettől elvonatkoztatni. Inkább arra kell koncentrálni, ami szemkápráztató volt mai szemmel is. A film látványa egészen egyszerűen parádés. Nem egyszer kapirgáltam össze a földről az államat. A háborús jelenetek koreográfiája, megoldásai olyannyira megelőzték a korukat, hogy szerintem csak több évtizeddel későbbi alkotásoknál láttam hasonló igényességű munkát. Ehhez mondjuk az kellett, hogy se extrákat, se színészeket ne kíméljenek. Olyan realisztikusak voltak a bombázások, hogy gyakran csak 1-1 méterrel robbantak a színészek mellett. Az effekteken kívül a kameramunka és a képi megjelenítés is magas minőséget képvisel. Nem csoda, hogy a korszakban az egész világon vegyes visszhangot kapott. A nácik bojkottálták a vetítését, Olaszországban is be volt tiltva, de az erőszak explicit bemutatása magának Amerikának sem volt az ínyére, ott is erősen megnyirbálva került bemutatásra. Emlékezzünk csak a híres leszakadó kezek képkockájára, és egyből megértjük, hogy az akkor még prűd világnak mekkora sokk lehetett ez a film. De nem csak a kép, hanem a hang is nagy sokkfaktor lehetett egy olyan világban, ahol ez volt az első Oscar-díjat nyert hangosfilm. A bombák robaja még 2024-ben is lenyűgöző ebben a filmben. A történetvezetés itt is és a 79-es verzióban is annyira igyekszik követni a könyvet amennyire lehet. Mindkét verzióban vannak olyan extra elemek, amik önmagukban is élvezetesek, és megmondom őszintén én a komikusabb tónusú részeket sem bántam. Nem mondom, hogy Lew Ayres lesz a kedvenc Paul-om, sőt. De ez részben annak is köszönhető, hogy ez a verzió nem igazán emeli őt ki, csak a film második felében. Viszont a Kat-et alakító Louis Wolheim egyszerűen bámulatos. Nagy kár azért, hogy 1 évvel a film bemutatása után gyomorrákban meghalt. Egyedi és érdekes jelensége volt a filmnek, az első felét abszolút a hátán vitte. (Nehéz nem berakni ide azt a poént, hogy a második felében meg őt vitték háton….). Viszont az a helyzet, hogy a karakterek a 79-es verzióban több hangsúlyt kaptak, itt nagyobb szerepe volt a grafikus elemeknek és ahogy már említették, a „példabeszédeknek”, amit egy 1930-as filmnek nem igazán lehet felróni, tekintve, hogy éppen egy világválság közepén állt a világ, az első világháború csak 12 éve ért véget. Illetve a 20-as évek egyik uralkodó filmipara az orosz volt, ami nagy hatással volt a nyugat filmnyelvére is. Amikor a tanár tolja a propagandát, az minden elemében engem egy orosz propagandafilmre emlékeztetett. Ezt jól ellensúlyozta Paul monológja a fiatal fiúosztálynak, ami szerintem a film tetőpontja volt. Egy szó mint száz, talán ez a legjobb, legteljesebb és a korára való tekintettel a leglenyűgözőbb verzió a háromból, ez kétségtelen. A játékban ugyan lehet érezni időnként az elavultságot, de minden egyéb eleme a mai napig megállja a helyét, majdnem 100 évvel később is. Nem lehet ezt nem 5*-gal honorálni. |
Nyugaton a helyzet változatlan (1979) - Vélemények
| 2024-08-22 18:05.19 |
| Nem igazán tanulunk a történelemből, igaz az első világháborútól már tényleg nagyon messze vagyunk. A háborúk eszközei is megváltoztak jócskán. Nagyobb szerepet kap manapság a joystick egy háborúban, mint az emberanyag.
Egészen hihetetlen számomra az a tény, hogy olyan régi film a 30-as, hogy az első világháború még friss élmény volt a fejekben, sőt, tele volt a világ veteránnal, például azokkal, akik kirobbantják majd a következő világháborút. Hitler meg még kancellár sem volt ekkor. Egészen elképesztő. Épp most ültem neki a 30-as verziónak, de szerintem a 22-est is újranézem, hogy friss legyen az élmény. Így érdemes őket összevetni. |
| 2024-08-22 13:58.06 |
| Terveztem olvasni, miután mind a hármat letudtam. Sok könyv áll most sorban a polcon, de annyian dicsérik ezt a regényt, hogy lehet előre veszem.
Szerinted mi hiányzik ebből a verzióból? |
| 2024-08-21 21:28.10 |
| Két évvel ezelőtt egy újabb feldolgozás készült a legendás Erich Maria Remarque regényből, amit én személy szerint nagyon szerettem, bár sok kritika érte a könyvrajongók oldaláról, ellenben ahogy hallom az 1979-es verziót szokták szeretni azok, akik a könyvet lobogtatják a filmnézők arcába.
A könyvhöz még nem volt szerencsém, így mint csak filmet igyekszem értékelni, pontosabban mint tévéfilmet mert szerintem akik a 30-assal és a 2022-essel hasonlítgatják össze, azért ezzel a ténnyel jobb ha tisztában vannak. 1979-ben nem olyan költségvetéssel dolgozott a tévé mint manapság egy streaming szolgáltató, megvoltak a limitek, illetve a cenzúra is még erősebben dolgozott akkortájt. Ezért sem volt túl naturalisztikus és véres ez a verzió. Konkrétan egyetlenegy olyan jelentre emlékszem ahol vért láttam, az is a végén volt. Ezt leszámítva nem volt panasz az igényességre, kezdve a forgatási helyszínként szolgáló, a szocialista vezetés miatt szigorúan fogott Csehszlovákiától, mely szerintem egy kifejezett piros pontja volt a filmnek. Az épületek, a térdig érő gazos-romos látványvilág rengeteget adott hozzá az élményhez. Megkockáztatom, hogy a három verzióból talán ez a leghitelesebb és legrealisztikusabb a látvány szempontjából. A 2022-es már erősen stilizált, számítógéppel megtámogatott, a színek manipulálva voltak, ami a mai ember szemének már megszokott ugyan, de kissé rideg. A 30-as verzió pedig nehezen tudja magát eladni a száraz éghajlatával Franciaországnak, nagyon látszik rajta, hogy Los Angeles adta a forgatási helyszínt. Tetszett, hogy a film nem koncentrál kizárólag az akciójelenetekre, hanem megadja az időt a lecsendesedésre, a karakterek jobb bemutatására, ami szerintem nagy előny a 2022-es, inkább akcióra koncentráló verzióhoz képest. Ez lehet, hogy manapság megosztó, mert a mai társadalom ettől a visszalassulástól már elszokott. Ha nem üt valami gyomron folyamatosan 2 órán keresztül azt hajlamosak vagyunk unalmasnak ítélni, pedig igazából csak a nézői igény változott meg, de attól még ez a verzió szerintem ezt nem csinálta rosszul. Biztos volt ebben egy költségkímélő logika is, de a lelassuló szakaszokban is sokat kaptunk a karakterekből és az első világháborút körülölelő lelkiállapotból. És ha már a vitatott pontokhoz értünk, akkor nem lehet megkerülni az értékelésben a 79-es verzió achillesét, a castingot. A főszereplő, Richard Thomas annak ellenére, hogy 10 évvel idősebb mint aminek kellene neki lennie, szerintem kifogástalan munkát végzett. Nem mondom, hogy ő a legjobb Paul a háromból, de talán a legérdekesebb. Végig van egy különleges jelenléte, egy amolyan magának való kisugárzása, ami szerintem a másik két verzióhoz képest egy sokkal visszafogottabb és bensőségesebb Pault eredményezett. A 22-es Felix Kammerer expresszívebb és naivabb Pault mutatott be. Érdekes őket összevetni. A tanár úr karaktere, akit itt Pleasence játszik, minden verzióban üt, itt is emlékezetes, Ian Holm pedig kitűnő, mint mindig. Nem véletlenül hagytam utoljára a nem kicsit túlkoros, nem kicsit túlsúlyos olasz-amerikai filmlegendát, aki Will Smith-t vagy Michelle Yeoht leszámítva a legutolsó ember lenne hollywoodból akit el tudnék képzelni egy első világháborús lövészárokban német katonaként, Ernest fuckin’ Borgnine. Talán ő a leginkább megosztó pontja ennek a filmnek. Én azt megértem, hogy a rendező, Delbert Mann konkrétan neki köszönheti egyszem Oscarját, mert Borgnine nélkül a Marty c. film a feledés homályába veszett volna, ez szinte biztos, de akkor is merész volt betenni őt ebbe a közegbe 62 évesen, ahol egy 40 évest kellene eljátszania. És az a vicc az egészben, hogy amennyire furcsán és rosszul nézett ez ki, olyannyira tudta kompenzálni a zseniális alakításával. Amikor nem volt a képernyőn, azt vettem észre, hogy hiányzik :D Hihető és kifejezetten megható volt az atyáskodó viszonya a fiatal fiúkkal, adott egyfajta melegséget és biztonságérzetet az, hogy ő ott volt. Ez az érzés hiányzott a 22-es verzióból. És Mann megint kihozta belőle az igazán mély és komoly alakítást, ismételten bizonyította, hogy nem véletlenül van a vitrinjében egy Oscar-díj, egy Golden Globe és egy BAFTA-díj. Egyébként a 3 verzió közül itt vannak egyedül nagyobb nevek, és szerintem működnek is a maguk módján. De kifejezetten örülök, hogy a fiatal fiúk esetében itt sem sztárparádéztak. A tévéssége miatt vannak hiányosságai a verziónak, de nem szégyenkezhet egy kicsit sem, méltó helye van a másik kettő mellett, sőt, azokat is teljesen megértem, akiknek ez a kedvence. Megvan benne minden faktor, ami egy Nyugaton a helyzet változatlan feldolgozáshoz elengedhetetlen. 10-ből adnék rá 7.5-öt. |
A kutatók - Vélemények
| 2024-08-21 20:13.40 |
| John Wayne és John Ford. A páros, akik meghatározták a westernműfajt hosszú, hosszú évtizedeken keresztül mígnem a spagetti westernek, később Peckinpah Vad bandája ennek fityiszt nem mutatott és küldte el a két vén rókát az idősek otthona irányába.
Persze a két férfi közös munkássága is haladt előre a korral, amelyben éltek, ahogy ezt a western műfaja általában teszi. Az Üldözők (A kutatók? Én nem ezen a magyar címen ismerem….) ugyan a kollaboráció utolsó időszakának a terméke volt, mégis talán a legsikeresebb westernek egyike volt az 50-es években, a mai napig hatalmas kultuszfilmnek számít a western rajongók és úgy általában az amerikaiak körében. Köszönhető ez többek között a hihetetlen látványvilágnak, ami még 2024-ben is kápráztatja a szemet. Csodálatos nagytotálok végig, a kevés stúdiófelvételtől eltekintve szinte végig terepen játszódik a film és ez meghatározta az egész film atmoszféráját. A történetbe igyekeztek annyi „amerikai western” elemet belesűríteni, amennyit csak lehet, például ezt a tipikusnak mondható tanyasi családi közeget állították a középpontba, amit én személy szerint nagyon szoktam szeretni az amerikai westernekben, az egyutcás, shootoutos kiafaszagyerek spagettiknél én ezt sokkal jobban preferálom, mert jobb alapkonfliktust tud adni. Kezdődik egy indiánok által vezetett merénylettel, majd elindul a keresés és a bosszúhadjárat. Nem új elem ez, és nem is utoljára láttunk ilyet, ezzel mellélőni nehéz. A film korszakalkotónak számított abból a szempontból, hogy Hollywood is kezdte kapisgálni már, hogy talán nem túl progresszív az, ha az indiánokat bekent kékszemű fehérek alakítják (ironikus, hogy a vezérüket még mindig ilyen ember játszotta), hanem igazi, hús-vér őslakos statiszták és színészek, és ezt jó volt látni. De a pozitívumok körülbelül itt érnek véget. Én általában nem vagyok John Wayne-nel megbarátkozva, de ahogy látom ezzel sokan így vannak manapság, megosztóvá vált. De hát ez érthető, hiszen változnak az idők. Ő színészileg az ún. óvilágot képviselte, ahol a férfi akkor volt férfi és követendő, ha nincsenek érzelmei, hiányzik a minimális érzékenysége is és inkább ezt a modern szóval élve szigma, magányos farkas vonalat követi. Neki ne parancsoljon senki és feljogosulva érzi magát, hogy mindenkivel pöcsfej legyen. De mivel mindig ugyanezt és ugyanígy játszotta, felmerül bennem a kérdés, hogy tudott volna ő érzelmesebb is lenni, csak nem ezt várták tőle? Vagy csak szimplán ő színészileg ennyi volt? Balladai homály. Jeffrey Hunter, Vera Miles és Ward Bond viszont szórakoztató szupportok voltak a filmben, rájuk nem lehet panasz. Jobban is lehetett velük azonosulni, hálásabb szerepeik is voltak. A másik problémám a történet darabolásával volt. Az izgalmakat és az akciókat gyakran váltogatták könnyebb tónusú epizódok, amivel általában nincs bajom, de sajnos kicsit túl könnyedeknek is bizonyultak, mondhatni komikusnak, amit nem tartottam nagyon idevalónak, mivel elég sokkoló jelenetek is voltak az indián támadástól kezdve a még sokkolóbb kápolnás jelentig. Ilyet egy comic relief esküvői bunyóval és slapstick humorral vegyíteni nekem nem volt ínyemre. A történet mintha nem tudta volna eldönteni, hogy milyen drámai mélységet és tónust akar igazán megütni, így raktak bele mindenből. A film egyik felében egy elrabolt kislány miatt várják el, hogy izguljunk, aztán két szerelmes fiatal humoros cicázásával megy el a film jókora szelete, a végére meg marad egy vicces esküvői verekedés és egy teljesen súlytalan és semmit mondó tetőpont, amit 5 perc alatt lezavartak. Hát szóval én kicsit többet vártam ettől a filmtől, sokkal több mélységet. Egy 3*-nál többel nem tudom honorálni. |
Hadik - Vélemények
| 2024-08-11 09:22.41 |
| Megmondom őszintén én abszolút előítélet nélkül ültem oda e film elé, pedig a Pártunk és Kormányunk által támogatott filmgyártás már többször bebizonyította nekünk reménytelenségét. Most mégis éreztem némi reményt, ha másért nem is, de legalább a jó témaválasztás miatt.
De hát mit is áltattam magam. Pontosan ugyanazokból a hatalmas, vénákat érintő sebekből vérzett ez a film is, mint amelyekből általában szokott. A forgatókönyv, mint olyan, elfért egy fél A5-ös lapon. Konkrétan nincs neki. In medias res csöppenünk bele a történetbe, egy csatába, amelyben javarészt megismerünk néhány szereplőt, akik innnentől kezdve semmi mást nem fognak csinálni, mint nagyon felemelő zenékre vágtatni ugyanazon az erdőszéli pusztán jelenetről jelenetre, hol este, hol nappal, hol ilyen szögből felvéve, hol olyanból. Majd odaérnek egy városfalhoz, ami maga sem tudta eldönteni, hogy ő most a történelem mely korszakából is való, de igazából nem is kell neki, mert csak egy nagyon szűk sávot fogunk belőle látni, ahol harcolnak majd a felek jó hosszasan és klisésen. A karakterek olyannyira 2D-sek, mintha diafilmet látnánk, egyiknek sincs még véletlenül egyetlen tulajdonsága sem. De lehet, csak nem HALLOTTAM, hogy van nekik, mert a magyar filmgyártó a 21. században még mindig nem képes összehozni egy tisztán kivehető hangsávot. Ez a nyavalya régen is evett minket belülről, csak akkoriban utószinkronokkal oldották fel a problémát, mára már ezzel sem foglalkozunk. Az egyébként meglepően rosszul artikuláló színészeink hangját a háttérzaj és a felhangosított zene legtöbbször tökéletesen elnyomta. És ha már a zenénél tartunk. Valamikor a 2000-res évek első felében, 2004-2012 környékén volt nagy divat ez a nagyon epikus zene, ami inkább az előzetesekre volt jellemző, filmen csak mértékkel alkalmazták, nem úgy mint a Hadik esetében. Tehetséges filmkészítőink úgy voltak vele, hogy az amúgy teljesen semmilyen jobbra-balra vágtatásokat és erőtlen dialógusokat majd feldobják ezzel a legalább 10 éve divatjamúlt formulával, ami nemhogy nem volt hatásos, de nevetségesen idegesítő volt már a 35. percben is. Most, hogy már a zenén, forgatókönyvön, hangon túl vagyunk, jöhet a legrosszabb két department, amitől már sírva röhögtünk és alkoholhoz nyúltunk a film nézése közben, és ez az operatőri munka és a vágás. A propagandareklámok és ajánlók csapatát hozhatta magával a rendező erre a kültesére, mert ezeknek a videóknak és kisfilmeknek a tipikusságait hordozta magán a Hadik is. Igyekeztek fokozni úgy a nemlétező hangulatot, hogy percenként változtatták a kamerapozíciókat és azokat is percenként vágták. Bollywoodban, Zack Snydernél és a már-már ZS kategóriás Jason Statham filmeknél azt mondom, hogy elnézem ezt, de aki jó filmet akar csinálni, az már nem nyúl ilyen eszközökhöz. Shaky cam a dialógusoknál, rapid vágások a színészek mondatai közepében....voltak színészek, akiknek csak a hangját hallottuk és nem voltak nekik hajlandók adni egy-egy közelit sem. Nem láttuk az arcukat! Szánalmas és borzalmas. Az, hogy mennyire történelmi ez a film, már nem is érdekel. Idáig én már fejben el sem jutottam, mert a technikai dilettanizmus elterelte erről a figyelmemet. Filmnek is alig nevezhető valami volt ez. Molnár Áron - aki a figyelmét azzal tartja magán állandóabn, hogy a kormányt szidja - már meg sem lep, hogy szerepel ebben. Ez egy ilyen ország. |
Találd ki, ki jön ma vacsorára! - Vélemények
| 2024-08-07 22:40.00 |
| Őszintén szólva elég régen nem csalódtam már ekkorát negatív értelemben egy olyan filmen amit szinte minden és mindenki dicsért, de ez érthető egy ilyen egyszerű, ugyan sokszor látott de mindig kreatív formulával mint amikor a lány elhozza az újdonsült fiút a szülőkhöz pofavizitre. Itt ráadásul nemcsak a rasszista felhang miatt adott a szórakoztató tartalom lehetősége, hanem három hollywoodi nagyágyú is asszisztál ehhez.
A film nagy pozitívuma a témájában keresendő. Nagyon fontos időszakát élte 1967-ben az amerikai társadalom ahol minden változóban volt, nemcsak a rasszokhoz való hozzáállás, hanem egy szexuális forradalom is ekkor zajlott végbe, illetve már javában tartott a vietnámi háború is ami az akkori fiatalság csendes lázadását hozta el. Egy új, liberálisan gondolkodó, a rozsdás öregek világát teljesen kifordító, mondhatni vad fiatalság hajtotta uralma alá az országot, és mindez Hollywoodba is intenzíven bekúszott. Ekkor már Martin Luther King is nagyban osztja az igét, kinek a neve a filmben is elhangzik, és végre elkezdi lerázni a fekete társadalom az utolsó igákat is, melyeket eddig nem sikerült. És ezzel párhuzamosan élete egyik legsikeresebb évét élte meg a feketék első és legjelentősebb színészikonja, Sidney Poitier, aki 1967-ben ezen a filmen kívül még a Forró éjszakában ikonikusszerepét is eljátszhatta. A középosztálybeli fehér lányok titkos feketefétisén kívül 2 "nagy öreg" is tiszteletét teszi, akik ez esetben arra számítottak, hogy a valódi magánéletük tökéletlen toxikusságát olyan intenzíven ültethetik majd át a vászonra, mint 1 évvel korábban Elizabeth Taylor és Richard Burton a Nem félünk a farkastól-ban, de ez sajnos elmaradt. Tehetségüket erősen visszafogva kellett nekik majd' 2 órán keresztül semmi mással sem foglalkozniuk, csak azzal, hogy párbeszédeket folytatnak le ugyanarról a témáról. És akkor át is térnék a kvázi negatív véleményemre. Sajnos mai szemmel nézve sok szempontból nem állja már meg a helyét a film. A baj az, hogy nagyon minimális a benne lévő tartalom. Konkrétan csak és csakis abból áll a tartalom, hogy a fekete fiú - aki egyébként maga a tökély minden szempontból - el akarja venni a fehér középosztálybeli lányt. Semmi másról nem szólnak a párbeszédek. A karakterek vagy nincsenek kidolgozva, vagy egyenesen szörnyűek mint a főszereplő kiscsaj. Aki nemcsak rosszul lett castingolva, de teljesen irritáló volt minden más szempontból is. Közte és Poitier között 0 kémia volt, a személyiségük (vagy hogy is nevezzem) abszolút nem illett össze. Tracy és Hepburn között érthető okokból jobb volt a kémia, de nekik sem adtak semmi használhatót a kezükbe. Hepburn elvolt azzal, hogy minden jelentben sírt, de ez sokat nem segített, egyedül Tracy volt az aki a profizmusával próbált valamit kifőzni ebből a történetből. A vége egy terjengős prédikáció lett arról, hogy nem a bőrszínt kell nézni, hanem, hogy egy lány és a fiú szeretik egymást. Előtte azért 25 percben mindenki mindenkivel beszélget szintén ugyanerről. Unalmas, altató, száraz. Nem sokban különbözik azoktól a "kötelezően politikus" daraboktól amiket manapság rendelnek be a hollywoodi stúdiók. Ez a film számomra egyszerűen nem állt össze. Pedig ezekkel a nevekkel tízszer jobbra számítottam ennél. Nem volt igazán lelke a történetnek, humora pedig egyáltalán nem. Ez az a tipikus fehér, konzervatív, felsőbb osztálybeli szemszögöt tükzözte a rasszok közötti házasságot illetően, ami nagyon is érződött, és ez nem vált a film előnyére. Gyenge 3-as, már-már a kettes csillagot súrolja. |
Vidnyánszky Attila - Vélemények
| 2024-07-28 22:04.11 |
| Azért ne legyünk ennyire naivak.
Nem lennék én abban annyira biztos, hogy ez a derék ember az incidens után ösztönösen lemondott és mondjuk ez nemcsak egy színjáték volt az ő és a hatalom részéről, hogy jajj "nem engedték lemondani szegényt". Ez csak egy külvilág felé mutatott gesztus volt, mert ha igazán akar az ember, akkor le is mondd. A színházigazgatás nem olyan mint egy kényszermunka, aki valahonnan igazán távozni szeretne annak sikerül is még a Fidesz karmaiban is. Meg ha annyira szánta-bánta volna, nem látná most ennyire eltorzulva az incidenst - szerintem. |
| 2024-07-27 06:13.28 |
| Ez igaz.
De azt se felejtsük el, hogy melyik művésznek melyik éra jutott ki. Más egy fenyegető hatalommal a nyakadon kiskirálynak lenni a Nemzeti élén és más egy úgynevezett idézőjeles "demokráciában" mint amiben most vagyunk. Amiben a Nemzeti már nem az a Nemzeti, a közönség már nem az a közönség, a státusz már nem az a státusz és ahol elvileg szabadon el lehetne dönteni, hogy a direktor úr mit tűzzön a színház műsorára, kikkel, milyen formában. Kiss és Major jóval izzasztóbb körülmények között lavíroztak. Már ha Kiss alatt a Kiss Ferencet értjük, de gyanítom igen. És ilyen botrányba még ők ketten sem keveredtek. De ha keveredtek is volna, valószínűleg nem akarták volna ilyen végtelenül bicskanyitogató módon kimagyarázni mindenféle szemenszedett hazugsággal, aztán amikor sarokba szorítva érzik magukat, megint ráfogni mindent a gonosz "háttérhatalomra". Erős intellektuális különbségek vannak eközött a 3 ember között. |
Mint a bagoly nappal - Vélemények
| 2024-07-15 21:50.22 |
| Azok a fajta olasz bűnügyi filmek, amiket poliziotteschi-ként emlegetnek egy különösen nagy szeletet harapott ki magának a 70-es évekből. Amerikai filmeket dolgoztak fel rendszerint, azon belül is zsarufilmeket, gengszterfilmeket, krimiket, thrillereket, és megalkották ezekből a saját olcsó olasz, illetve koprodukciós verzióikat, melyeket aztán Olaszországon túl Európa más országiban is sikeresen terjesztettek, köztük a szocialista országokban is, például nálunk. Azonban a 60-as években ez még nem volt annyira elterjedt mint a következő évtizedben, ekkoriban inkább a spagettiwesterneken keresztül dolgozott együtt Olaszország és Amerika. Úgyhogy a Mint a bagoly nappal egy különlegesebb film ebben a sorban, és határozottan agyasabb, és kevésbé erőszakos mint az ezt követő feldolgozások lesznek.
Bevallom őszintén, én nem vagyok az olasz filmművészet nagy követője, erre a filmre is véletlenül akadtam rá és a várakozásaimat majdnem minden szinten felülmúlta a végeredmény. A történetben nincs semmi különös, egy gyilkosság után kezd el nyomozni a nem olyan rég kinevezett, fiatal, daliás (bajusz nélkül) Terrence Hill hasonmás rendőrfőnök, Franco Nero. A nyomozás szálai igencsak hamar a helyi kápóhoz vezetnek (Lee J. Cobb), aki történetesen a város centrumából lesi távcsövön alattvalóit nap mint nap, mint ahogy teszi ezt a rendőrfőnök is a 100 méterrel odébb található irodájából. Mondhatnák, hogy ez kísértetiesen hasonlít egy spagettiwestern felállásához, ahol a két szereplő áll egymással szemben és bármelyik pillanatban kiránthatják a fegyverüket. Egy különös sakkjátszma veszi kezdetét a két fél között. Lökögetik ide-oda a kis szerencsétlen sakkbábúkat, és a tábla közepén ott áll a gyönyörű Claudia Cardinale, akiről nehéz megmondani a film zömében, hogy ő most egy cinkos, vagy egy áldozat. A film talán legszimpatikusabb aspektusa az, hogy mind a két oldal egyszerre szimpatikus és unszimpatikus is. A rendőrfőnök bátor, tiszta lelkű, de forrófejű és meggondolatlan, a maffiafőnök intelligens, tisztelettudó, de nem ismer kegyelmet és szinte mindenkit lenéz maga körül („félemberek” és „kacsák, akik csak hápognak”). A két férfi között lévő tisztelet és párbeszéd teszi fel a koronát erre a filmre. Anélkül, hogy lelőném a film végét, plusz piros pont jár azért, hogy nem akarták hollywoodiasan befejezni ezt a történetet, hanem inkább megmaradtak a realitások talaján, már ahogy az ember el tud képzelni egy kisvárost a szicíliai maffia karmai között. Nos, én legalábbis így képzeltem el. Összességében tisztességes alakításokat láthattunk mindegyik színésztől. Cobbnak különösen nem lehetett egyszerű egyszem amerikaiként a sok olasz között, nyilván akadtak itt nyelvi akadályok, de ez a végeredményen nem érződik. Itt ezen a ponton kiemelném a nagyszerű magyar szinkront is. Aki teheti, szerintem azzal nézze. Franco Nero, Cardinale, és a többi mellékszereplő is kielégítően helyt állt. Viszont amiért tényleg érdemes ennek a filmnek esélyt adni, azok a nagyon élvezetes párbeszédek, és az egész forgatókönyv együttvéve. |
Texasi krónikák - Vélemények
| 2024-07-13 15:33.27 |
| A western szó hallatán sokan látják maguk előtt az egyutcás kisvárost, amin folyton húznak át az ördögszekerek és időnként 2 borostás, izzadt fickó odaáll egymással szembe lelőni egymást, aztén mintha mi sem történt volna, megy tovább az élet. A Lonesome Dove nem ilyen történetet szeretne elmesélni, hanem egy kifejezetten modern western eposzt a barátságról, a bajtársiasságról, a rossz és jó döntésekről, melyeknek következményei lesznek, a becsületről és bizony a halálról is.
Ez a miniszéria, mely Larry McMurtry híres regényéből készült, meglepően keveset van emlegetve, ami az itteni adatlapjából is látszik. Ez többek között azért is meglepő, mert első osztályú szinkronja van (és meg kell mondjam nagyon rég nem láttam ilyen igényes szinkronmunkát), de másodsorban meg azért, mert a nagyszerű színészgárda mellett - kiknek a tesztoszteronszintje alaposan próbára van téve 6 órán keresztül – egy gyönyörű, kerek, igényes miniszéria volt ez a maga idejében. Ahhoz képest, hogy a nyolcvanas évek végén készült, a kor „rossz” televíziós tulajdonságaiból alig-alig láttam valamit, ellenben olyan nagy munkát, igényességet, erőt és verejtéket öltek vele, amit legközelebb a Gyűrűk uránál láttam viszont. A Lonesome Dove fantasztikus története nem rohan sehova, nem kapkodja el a szereplők aprólékos felvonultatását. Ha lehetne modern nyelvezettel élni, igazi „sausage party” ez a történet, a filmnek nagyjából 3 női szereplője lesz, és olyan 10-15 férfi, akik viszont állandóan kanosak. Mindamellett, hogy ez roppant szórakoztató, egész jó képet kapunk az 1800-as évek port köhögő, szegényes időszakáról, ahol nem volt más teendő a kihalt kistelepülésen, mint lovak betörése, ivás és persze a város egyetlen egy szajhájának a megdöntögetése, amiért a város összes férfija sorban állt. A két főszereplőnk, a ranger előéletű, azóta megöregedett barátokká váló Gus (Robert Duvall) és Call (Tommy Lee Jones) bizony megunja az életnek ezt a semmilyen folyását és eltökélik, hogy marhaterelésbe kezdenek és nekierednek a mexikói határtól egészen a kanadai határig, Montanaig, megtéve mintegy 4000 km-t. No ehhez kell a 6 órás időintervallum. És persze egy fantasztikus cast. A miniszéria legnagyobb pozitívuma szerintem a szereplők közötti viszonyrendszer és a köztük lévő jól látható kémia. Ennek középpontjában állt Robert Duvall, aki körül szinte keringett az összes többi szereplő, és ez neki olyannyira tetszett, hogy minden nyilatkozatában ezt nevezte meg élete kedvenc szerepének, amin nem lehet csodálkozni. Iszonyatosan sok munkát tettek bele a színészek, akik nonstop nyílt terepen kellett, hogy bizonyítsák rátermettségüket a lovakkal, és a természeti elemekkel. Duvallon kifejezetten látszódott, hogy elemében van, akárcsak Jones-szon, de szerintem Glover, Lane és Huston sem panaszkodhatott, hogy a többieket ne is említsem. Felemelő sorozatélmény volt, egy párszor még biztosan elő fogom venni. A díjait abszolút megérdemelte, akár többet is kaphatott volna. |
Copyright © 2005-2018, www.FilmKatalogus.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Impresszum | Médiaajánlat | DVD üzletszabályzat, kapcsolat | Sitemap | E-mail: info@filmkatalogus.hu