Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |
Keress | |
Részletes keresés |
Hamarosan a TV-ben |
Széttörve - Cinemax, 21:40 |
Láttam a fényt - Film4, 21:45 |
Közellenségek - HBO, 21:55 |
Álmaim karácsonya - Mozi Klub, 22:50 |
Égető bizonyíték - Viasat Film, 22:55 |
Teljes tévéműsor |
Szülinaposok |
Thierry Lhermitte (72) |
Albert Wolsky (94) |
Shirley Henderson (59) |
Katherine Heigl (46) |
Garret Dillahunt (60) |
További szülinaposok |
Legfrissebb fórumok |
Tisztítótűz - Vélemények |
Kiút (sorozat) - Vélemények |
F mint foci - Avagy vélemények a bajnokságokról |
Rémálom az Elm utcában 3. - Vélemények |
Rock zene |
További fórumok |
Utoljára értékeltétek |
Ráadásszerelem |
Montserrat Carulla |
2024-08-29 12:33.43 |
Meg mondom őszintén én már alig emlékszem a filmre :)
Rengeteg könyvet kellene elolvasni, most épp Benedek Miklós életrajzát olvasom, amit Vajda Katalinnal közösen szerkesztettek. Előtte olvastam el életemben először a Ne bántsátok a feketerigót, ami életem könyve lett. Sosem sírtam még egy könyven ennyiszer. Örülök, hogy hozzáfűztél valamit a régi írásomhoz. Olyan jó, hogy te, Lector, Csabaga még ilyen lelkesen toljátok idefent, végre régi arcok :) |
2024-08-29 09:46.01 |
Nagyon jó a kávés hasonlat :)
És mi mindig olyan jókat diskuráltunk, már hiányzott, hogy reagálj rám valamit :) Remélem jól vagy :) Nagyon szeretem az ilyen belső utazásos filmekben azt, hogy nincs rámutatva a nézőnek, hogy na ITT kell sírni. Mert sok film ezt csinálja, csak hogy egy szemléletes példát hozzak, a Titanic. Hanem mindenkinek máshol van az érzelmi tetőpontja. Például Peckinpah állítólag ott sírt amikor Pike és Dutch fekszenek a tűznél és merengenek a múlton, hogy "Nem csináltam volna másképp". Állítólag úgy szipogott, hogy alig tudta bekiabálni, hogy "Cut!". Nekem talán ott van az érzelmi tetőpontom, amikor lassan lovagolnak ki a faluból, annak a jelentnek van egy gyönyörű és egyben melankólikus varázsa. A zene, az arcok, legfőképpen az öreg mexikói bölcs ember világító ősz arcszőrzete, ahogy követi a fiúkat a tekintetével és Pike megemeli neki a kalapját. Közben Dutch nézegeti a búcsúvirágot, amit a lánytól kapott, és Angel megkapja az útravalóját az anyjától. Nekem ez a legszebb jelenet a filmben, pedig nincs benne semmi fennkölt, semmi bonyolultság, semmi erős érzelmi kitörés. A maga egyszerűségében csodálatos. Örülök, hogy neked is sokat jelent ez a film :) |
2024-08-28 16:29.40 |
Nem törvényszerű szerintem a karrierhanyatlás a kor előrehaladtával. Vannak színészek, akik idős korukban is nagyon foglalkoztatottak, már amennyire ez erejükből telik, elég csak Anthony Hopkinsra gondolni, de például Christopher Lee 70 év felett kezdett el a legnagyobbat szárnyalni és haláláig tolta.
Lee Marvin is ha jól tudom a háborús traumái miatt ivott és dohányzott mint egy őrült, ezért sem volt neki sem egy túl hosszú élete. Ugyanannyi volt, mint Holden amikor meghalt. Ez a generáció még sok szörnyűséget láthatott az életben. Igaz az alkoholizmus ezen kívül is erősen jelen van sajnos a színésztársadalomban, nálunk meg aztán különösen. |
2024-08-28 15:03.23 |
Ez igaz, de Holden mondjuk nem így maradt magára. Csak, hogy visszakanyarodjak a tárgyhoz.
Szerintem az, hogy a mai idősek gyakran maradnak magukra, ez sokszor a saját nevelésük eredménye. Persze nem mindenkinél, nem akarok általánosítani. |
2024-08-28 14:42.44 |
Azért van méltóbb is, gondolom. Minthogy részegen elcsússz a szőnyegen és beverd a fejed és így halj meg, aztán majdnem egy hét elteltével találtak csak rá.
Ismertem embert aki szintén majdnem így halt meg. De ő nem vesztett annyi vért, elállt neki. Ugyanez volt, részegen elcsúszott a szőnyegen és beverte a fejét úgy, hogy ömlött belőle a vér. Soha többet nem ivott utána. Jó halál tényleg nincs, de az életművedhez méltóbb azért létezik :) |
2024-08-28 14:16.26 |
Nem tudtam, hogy ilyen tragikus halála volt szegénynek. Ez egészen döbbenetes.
Fáj, mert egyébként egy rendkívül tehetséges színész volt. Igaz nem volt tökéletes. Szerintem rá is jellemző volt az, mint sok más színészre is, hogy a kor előrehaladtával lett egyre jobb. Számomra a csúcsot a Vad bandával és a Hálózattal érte el, de nagyon jó volt persze a Híd a Kwai folyóban is, én személy szerint ott ismertem meg. Viszont nem olyan rég néztem a Dark Pastet, 1948-ból, nos szerintem ott félre volt castingolva. Vagy csak teljesen leárnyékolta őt Lee J. Cobb, aki még a legtapasztaltabb színészeknek is kemény ellenfél. De egyébként tényleg nem volt még vele egyetlen rossz élményem sem. Nem tökéletes színész, de annál azért sokkal jobb volt, mint amennyire keveset emlegetik őt manapság. És egyébként kifejezetten szépnek mondható pasi volt, megnyerő, bizalomgerjesztő külsővel, gyönyörű hanggal. Nem gondoltam volna, hogy a való életben egy ennyire elveszett, magányos ember volt. |
2024-08-28 14:07.50 |
Igen, de azért ez nem menti fel őket attól, hogy ez is gyilkosság, méghozzá egy érzelemmentes gyilkosság. De amúgy érdemes lepauzálni a filmet amikor az elején egy helyiségben látjuk a fényképeiket és azt, hogy mennyit érnek. Oda van írva szinte mindegyikre, hogy gyilkos és tolvaj, és azt hiszem, hogy Warren Oates karakteréhez még az is, hogy erőszaktevő.
Tehát sok erkölcsről itt nem beszélgetünk. Borgnine meg végig csodálatos társa Holdennek. Remek volt a kémia és a pillantásaikból nagyon jól ki lehetett venni, hogy a bandán belül ők a legjobb barátok és az igaz bajtársak. Mindezt szavak nélkül is. De igazából nincs itt rosszul játszó színész. A mexikói tábort is csak dicséret illeti. |
2024-08-28 13:50.41 |
Annál jobban rendezőt még nem írtak ki, mint ahogy tették ebben a filmben, az elején.
Amikor éppen felfedik magukat a normálisnak tűnő katonák, megszólal Holden, hogy "Ha bárki megmozdul, öljétek meg!" És erre PUFF: "Directed by Sam Peckinpah". Zseniális! Azért tisztességesnek éppen nem nevezném őket, mert gondolkodás nélkül fejbelőtte a saját társát is Pike, mikor az nem tudott továbbmenni, mert megvakult. De ahogy Dutch is fogalmaz, hogy ők legalább nem akasztanak senkit. Amerikában ezek bűnözők persze, de ez eltörpül ahhoz a kollektív bűnhöz, amit ott a tábornok és az emberei művelnek. Az nekem ebben a csúcs, amikor a gyerekek meglovagolják a szekér után húzott Angelt. Sokkoló volt. |
2024-08-28 11:45.09 |
Újranézve ennyi év után ezt a filmet, kicsit többet tudva a filmművészetről jóval bölcsebben álltam Peckinpah remekművéhez, ami több mint 10 évvel ezelőtt is órási hatással volt rám és rájöttem, hogy Szamurájunk írásánál jobbal én sem tudnám kiegészíteni az előző véleményemet.
Tetszik ez a sok impresszió, amit mindkettőnknek adott ez film. Mert valóban rengeteg dolgot lehet érezni a film közben annak ellenére is, hogy sok westernrajongó inkább az erőszakosságát, a vérmennyiséget és a film bátor cinizmusát szereti benne. Ez is egy olyan film, mint a Harcosok klubja, a Mechanikus narancs, Hét szamuráj, a Das Boot, vagy az Apokalipszis most, melyeket túlnyomó részt a férfiak szoktak jobban szeretni, méghozzá egy nehezen leírható, nőként számomra csak teoretikusan felfogható dolog miatt. Ez a férfiak érzelemvilága. Van ezekben a filmekben egy kimondatlan bajtársiasság, elvtársiasság, csordaszellem, cinkosság, barátság, szeretet, melyet nagyon ügyesen, pillantások, kémia és egy-egy kedves szó formájában közöl le a film, mégis ordítóan jelen van, a bőrön lehet érezni. És én nőként imádom ezt az érzést, nem véletlen, hogy úgymond "férfi" filmekkel van tele a favoritlistám, ez az amit a másik nem egyszerűen képtelen így és ebben a mélységben megmutatni filmen. Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért is van ez.....nehéz erre választ találni. A Vad banda tagjai között is nagyon jól érezhető ez. Amikor elindulnak a végső harca, az a "Let's go"; "Why not?" és az a röpke kis vigyorváltás Pike és Dutch között feledhetetlenné teszik az élményt, amit a film nyújt. Pont az előbb említett finoman jelzett, de annál mélyebb emberi viszonyok miatt. Ez teszi A vad bandát a legérettebb westernek egyikévé, amit valaha láttam. A javarészt középkorúnak mondható főszereplők elérkeztek életük azon szakaszához, ahol már késő letelepedni és valami szilárdat alkotni az életükben, bűnöző múltjuk miatt állandóan arra kényszerülnek, hogy úton legyenek. Nők, vagyon, javak birtoklása nem okoz már nekik örömöt, még pillanatnyit sem. ami megmaradt nekik, az egyetlen szentségük, az maga a banda. Sok mai kritikus egyenesen homoszexuális jellegűnek írja le ezt a kapcsolatot a szereplők között. És az a vicc, hogy az a két fejvadászt alakító színész, akik rendszeresen össze is kapnak a zsákmányon, elvileg javasolták is, hogy ők ketten legyenek melegek a filmben. Nyilván ez 1969-ben elég erős lett volna, főleg ebben a szentnek számító műfajban, mint a western. De mindenesetre elgondolkodtatja az embert. És nem csak a viszonyok miatt érződik érettnek és bensőségesnek ez a film. Sokat dobnak rajta a mexikói lakosokat lassan és alaposan bemutató részek, mely arra világít rá, hogy ők nem pusztán statiszták, hanem maguk a környezet, amibe belekerültek a bandatagok. Ő hozzájuk viszonyodik a film, ők maguk a keret és az esszencia. Ez valami olyan, ami normális esetben nem jellemzi ezt a műfajt. Általában a főszereplőknek vetnek alá mindent, a környezet, az emberek jelenléte másodlagos. Itt olyannyira nem, hogy szinte klausztrofób élményt nyújt a sok spanyolul beszélő, szemlátomást idegen alak, akik növelik a karakterek magányérzését. Érdekes melankólia lengi be Peckinpah remekművét. Ezért utánozhatatlan, egyedülálló és egy sarokpont a régi és az új westernfilmek között. Még legalább 20 lapot lehetne teleírni ezzel a filmélménnyel, amit akárhányszor nézek újra, egyre jobbá és jobbá válik. 5* a köbön. |
2024-08-28 10:56.09 |
Miért van ilyen kevés hozzászólás vajon minden idők egyik legjelentősebb filmrendezője topikjában?
Ha megkérdeznénk egy átlag embert, hogy mit köszönhetünk Leone-nak, valószínűleg egyetlen szót mondana: a spagettiwesterneket. De ez korántsem minden. Mert mi is az a spagettiwestern, mit mutatott a világnak amit eddig még nem láttunk filmen, mi az, amit kitörölhetetlenül okozott ez a filmművészetben? Inkább erről kellene ilyenkor beszélni. Az amerikaiak saját, folklórműfaja volt western, ami egészen a filmkészítés kezdetétől jelen volt, de igazán John Ford (karöltve John Wayne-nel) volt az aki a legnépszerűbb műfajok egyikévé varázsolta. Nyilván ez nem csak egyszemélyes siker volt, mert számos nagy rendező és színész hozzájárult eme műfaj sikeréhez, de mégis a két John hagyta rajta talán a legnagyobb kéznyomot. Ezek a westernek egy idealizált, romantizált, polírozott világot tártak a néző elé, mert akkoriban Amerikának erre a mellveregetésre volt szüksége. Miért is? Ugyanúgy mint Európa keleti részén, Amerikának sem ez volt a legerősebb és legbüszkébb két évtizede. Éppen, hogy kijöttek valamennyire a nagy világválságból, nyakukba kapták a második világháborút, majd jött a vörös veszedelemtől való beteges félelem, ami ugyanolyan feketelistázásokkal járt, mint ami nálunk is megfigyelhető volt. Ezekben az időkben a western, mely Amerika dicsőségét hirdette, kulcsfontosságú szerepet kapott abban, hogy a társadalom lelkében meg tudja tartani ezt a patrióta életérzést és ne essen szét az események hatására darabjaira - mint amit mondjuk manapság látunk. De mint minden műfaj, ez is megfáradt a 60-as évekre, így mindenki kísérletezésbe kezdett. Ebbe lépett bele két lábbal és erőteljesebben mint addig bárki valaha is - Sergio Leone. Leone szakított az amerikai western számos szokásával, elhagyta a romantikát, elhagyta a polírozott külsőt, elhagyta amerika dicsőítését. Az olasz Commedia dell'arte szokásait építette be, mely karaktertípusokra épít, nem pedig karakterfejlődésre. Itt a lényeg nem egy-egy karakteren belül van, hanem a típusok közötti viszonyban és ütköztetésben. Megjelent a jó, a rossz és a csúf, hogy képletes legyek. A színészek feladata itt az volt, hogy az egyes típusokat tartalommal töltsék fel. Ami látszólag könnyűnek hangzik, de mi sem lehetne nehezebb ez olyan színészeknek, akik a nyugati, shakespeare-i színjátszáshoz voltak szokva, ami az első típus sajátja. Úgyhogy erre nevelődtek ki új színészek, mint mondjuk Eastwood, vagy Van Cleef, de különös pikantériája volt annak is, amikor visszaköszöntek a régmúlt nagy westernsztárjai is, mint például Henry Fonda. De nemcsak a karakterekben volt változás, hanem behozott egyfajta újszerű, korábban nem tapasztalt, tipikusan olaszos fényképezésmódot, a szimmetrikusságra építő nagytotálok és extra közelik világát. Talán ez az ami képileg mindenkinek egyből beugrik Leone neve hallatán. Ezt később az amerikai rendezők is átvették, mint mondjuk Peckinpah, Scorsese, és utána ezek nagy tisztelője, Tarantino is. Ennio Morricone pedig bebetonozta nevét a filmzenetörténelembe jóóóó vastag betonréteggel, akit szintén Leone tett ismertté, illetve ez a műfaj. És még 10-20 oldalakat lehetne írni Sergio Leone hatásáról a filmművészetre. Köszönjük neki, hogy Amerikát választotta, a western műfajt, mert nélküle szegényebb lenne a filmtörténelem,a popkultúra és úgy un bloc a világ. |
2024-08-27 18:24.17 |
Az 1970-es évek volt a katasztrófafilmek aranykora, és akárhányszor vissza-visszaköszön ez a filmzsáner, mindig gondolatban a 70-es évek hatalmas erőfeszítésű filmjeihez hasonlítgatjuk őket, és lássuk be, nem sok ért fel a későbbiekben ezzel a színvonallal. Véleményem szerint Roland Emmerich, aki Irwin Allen mellett a zsáner másik nagy űzője – ütötte bele az utolsó koporsószeget ebbe a műfajba. Idejét sem tudom mikor láttam utoljára olyan katasztrófafilmet, ami érdekelt is volna.
A Pokoli torony tulajdonképpen a Poszeidon katasztrófa nem hivatalos kistestvére. Ugyanaz a produkciós gárda áll mind a két mű mögött, igaz a Poszeidon azért számít a nagytestvérnek, mert ő volt előbb és akkora hatalmas siker lett, hogy egy egész évtizedre ellátta a mozikat katasztrófafilmekkel. Éppen ezért akarva-akaratlanul is hozzá hasonlítgattam fejben ezt a filmet, pedig tűz és víz (bocsánat, muszáj volt…) a kettő. Kreativitásban egyikben sem volt hiány, magas minőségű produkció volt mind a kettő, legendás szekvenciákkal. Mégis jobban preferálom a nagytestvér számos okból. Az első és legfontosabb ok – a karakterek. Nyilvánvaló, hogy a két filmből melyik volt jobban megpakolva népszerű sztárokkal, dacára annak, hogy a Poszeidon túlélő utasai is ismert, sőt, sokan Oscar-díjas színészek voltak. De azért a McQueen, Holden, Newman, Astaire, Dunaway, Chamberlain névsort igen nehéz überelni. És mégis. Valahogy ez a cast nekem nem állt annyira össze, mint a másik, de ahogy utána olvastam nem véletlenül éreztem így. A két top billing sztár, McQueen és Newman állítólag végig rivalizált egymással, Holden és Dunaway pedig ki nem állhatták egymást. Ennek ellenére a Hálózatban majd újra összekerülnek :) Egyszerűen a sok nagy név teljesen lenullázta egymást, de isten igazából maguk a karakterek sem voltak igazán érdekesek és szimpatikusak. Nem értettem, hogy most kiért kéne izgulnom, egyedül Fred Astaire idősebb, visszafogottabb (a testvérfilmből Red Buttons és az idős bácsi karakterének az ötvözete volt) karaktere tudott egyáltalán érdekelni az egész film alatt. A Poszeidonban nem volt rivalizálás, és minden szereplő megkapta a maga erős perceit, ahol megmutathatta foga fehérjét, ami itt sajnos elmaradt, plusz volt nekik elkülöníthető karakterük és mivel nem szedték szét apró szekvenciákra a történetet, ezért működött köztük a dinamika is. Itt sajnos túlaprózták a sztorit, voltak karakterek, akik fél órákra is eltűntek, alig volt köztük kapcsolat és éppen emiatt egyáltalán nem volt dinamika. Inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy Newman és McQueen megcsinálhassák a maguk izmozós kaszkadőrmutatványaikat, amit a női közönség gondolom epekedve várt. Még talán Holdennek akartak adni valamiféle karaktert, de gondolom ez javarészt a vágószobában köthetett ki. Hiába hívták meg Hollywood több évtizedének a kékszemű szívtipróit, egyik sem tudott belőle túl sokat kihozni. A másik problémám a film hosszával volt. 2 óra 45 perc igen sok idő még egy katasztrófafilmnek is, és sajnos nem is sikerült ezt kellőképpen kitölteni. Nagyon sok üresjárat volt benne, amikor tulajdonképpen csak egyeztettek, száraz dialógusok mentek, taktikáztak, és egyszerűen túl sok részletet akartak belesűríteni ebbe a szerény kis történetbe. Vele szemben a Poszeidon ugyan 2 órás film volt, de 20 percesnek érződött, mert egy percre sem lassított, változatos kihívások elé állította folyamatosan a karaktereket és nem éreztük, hogy állna most az óra. Itt sokszor érezni lehetett a szándékos időhúzást, mint amikor a helikopter érthetetlen módon felrobban a tetőn. Megmosolyogtató, de egyben bosszantó is volt, mert tudtuk miért történik. Időhúzás miatt. A másik megmosolyogtató jelenség az volt, hogy itt maga a tűz volt a fenyegetés, a füsttel egyáltalán nem foglalkozott a film, pedig köztudott, hogy tűzeseteknél szinte minden esetben a füst okozza a nagyobb veszélyt, mert az ember tendenciózusan előbb fullad meg mint ég el elevenen. Itt nem így volt. A füst láthatóan gőz volt sok esetben és előre engedte nagylelkűen ölni a tüzet :D Egyébként valóban a maga korában egy izgalmas, körömrágós gigaprodukció volt, amibe rengeteg erőfeszítés volt. Így is kenterbe veri a legtöbb katasztrófafilmet manapság, ahol a CGI dominál, abból is az a szörnyű látható fajta. Nekem mégis túl hosszú volt, túl sok és sajnos nem működött minden elemében. Így csak egy 3-ast tudok rá adni. |
2024-08-26 18:29.36 |
Úgy van ;) |
2024-08-26 15:58.17 |
Ha most Stewartról beszélünk és nem általánosságban, rajta lehetett látni, hogy a háború idején felgyülemlett sok elfojtott feszültség és energia jött ki rajta, de igazából ez le is lett dokumentálva, illetve le is lett nyilatkozva. Nem tudom, hogy ezt minden katona hasonlóan élte-e meg, de az lehetséges, hogy voltak rajtuk egy ilyen "egyszer élünk" és akkor már "hadd szóljon" attitűdjük és emiatt őszintébbekké és szenvedélyesebbekké váltak. Elképzelhető.
Ma már valóban a kényelem az első és legfontosabb szempont. És ami valóban teljesen kiveszőnek néz ki a világból, az a közösségben való gondolkodás. Ezt gondolom régen is mondogathatták az öregek. Nem tudom, hogy ez mikortól kezdett megszűnni, de az biztos, hogy egyre rosszabbul kezeljük a rászorulókat, és minden olyan aspektusát az életnek, ami kihoz minket a mi kis kényelmes életünkből. Nagyon egyetértek azzal, hogy a mély érzelmek és a tartalom helyett egyfajta furcsa flegmatikusság lett úrrá a közbeszéden, és sajnos ez a filmművészetbe is bekúszott. A filmek már nem hajlandóak magukat komolyan venni, folyton kikacsintanak, folyton próbálják elvenni saját maguk élét oda nem illő és humortalan humorral. Próbálunk mindent szódavízzel hígítani. Nem volt ez így még az én gyerekkoromban.... Tetszik a lelkesedésed a film és a téma iránt :) |
2024-08-26 15:45.23 |
Nem, de érdekel :)
Majd megnézem, hogy be lehet-e még szerezni. Wow, ez tök jó. Ebben hiányos a műveltségem, pedig szeretem a témát. Mindenképp utánamegyek a könyvnek. |
2024-08-26 15:29.36 |
Egy jó színész az ilyen :) Elfeledteti az emberrel, hogy éppen hol is van és hogy mennyi sok gondja van a világban.
Én azokat a színészeket szeretem akik le tudnak mennyi egy olyan érzelmi mélységbe, amibe esetleg én nem, vagy nem tudok róla. És meg tudják mutatni nekem, hogy ez is létezik. Van még ilyen film és színész, akit/amit ilyenkor esetleg elő tudsz venni és megnyugtat, segít a lelkeden? |
2024-08-26 15:00.12 |
Nagyon!
Amúgy eléggé nyilvánvaló, hogy a Vissza a jövőbe 2. része erre a filmre reflektál. Ott is megjelent ez az alternatív jelen, illetve ugyanúgy egy temetős jelenet volt a rész katarzisa. Lehet, hogy csak egy szerencsés véletlen a párhuzam, de nem hiszem. |
2024-08-26 14:58.24 |
Én néha visszajövök, amikor újra habzsolom a filmeket és a színészéletműveket, de amikor az életben mással foglalatoskodik az agyam, akkor erre sajnos nem tudok koncentrálni. Az utóbbi években olyan dolgok történtek velem, hogy alig volt időm rendesen nekiülni a filmeknek.
De most megint falom őket, különösen az 50-60-70-es évek köt le most nagyon. Jelenleg van rajtam egy undor a modern filmekkel (vagy minek is nevezzelek...) kapcsolatban, így most menekülök visszafelé :) |
2024-08-26 14:56.00 |
Igen, sokszor kifejezetten idegesítő volt régen, hogy nem vettünk át zenesávot, vagy ilyen torzított módon lehetett csak hallani. Ugyanez volt sokszor a háttérzajokkal, lehetett érezni, hogy azokat a mi hangtechnikusaink hozhatták össze.
Én azt a verziót láttam amiben ilyen hangok voltak, hogy Mádi Szabó Gábor, Körmendi János, Suka Sándor. Ha jól látom, akkor ez az 59-es verzió. Akkor még nem fejlesztettük tökélyre ezt a szakmát, hogy szinkron. |
2024-08-26 14:51.51 |
Nem hiszem el amit látok. Teljesen ismeretlen számodra az életműve? Pedig ki lehetne ennél sokoldalúbb :)
Amúgy az tény, hogy Hitchcock filmeket adhatnának tévében többször is. Azok tipikusan ez a késő esti idősávos filmek szoktak lenni sajnos. Én ezekre sosem maradtam fent annak idején mikor még néztem tévét. |
2024-08-26 14:35.22 |
Én angolul néztem. Mostanában nagyon rossz tapasztalataim voltak ennyire régi filmek szinkronjaival. Igaz ha 1985-ös, akkor nem lehet vele nagy baj. Akkor már tartott a szinkron aranykora.
De például a Tizenkét dühös embert is elkezdtem szinkronnal nézni, de igen rossz minőségűnek ítéltem meg. A film természetes, szenvedélyes hangvételét nem tudták lekövetni jól a magyar színészek és nagyon modoros lett. |
2024-08-26 14:32.15 |
Ez a film tényleg az ilyen "mindenben is a rosszat észrevevő" típusokat célozza meg. Annyi ilyen van a környezetemben, hogy már attól elfáradok ha belegondolok.
Pedig annyi mindenért adhatnának hálát....ez a film pont erre akar rávilágítani, méghozzá milyen hatásos módon. És ez nem csak a vallásról szól, sőt. Ez egy univerzális üzenet, de mivel az amerikaiak elég vallásosak, rájuk ez által jobban lehetett hatni. |
2024-08-26 14:29.17 |
Pontosabban átalakult. A multimilliomos, vállalattuajdonos wall street-i cápák azért még jelen vannak a filmvásznon, a probléma az, hogy a "jóságos szegény" tűnt már el. Főleg azért, mert a "nyilvánvalót" szereti a mai társadalom besöpörni a szőnyeg alá, holott a gazdagok és a szegények közötti olló egyre tágul, infláció van mindenhol, a szegény szegényebbé válik. És olyan társadalmi problémákra helyezik inkább a hangsúlyt, ami mesterségesen gerjesztett, mint mondjuk a nemi identitás és a rassz, mert így az igazságról kicsit elterelődik a figyelem.
Régebben erről még sokkal őszintébben beszéltek. |
2024-08-26 14:18.35 |
Nyugodtan írj amit szeretnél:)
Én annak örülök régi filmkat-os "alumniként", ha még mindig van szó és diskurzus azért a filmekről, színészekről is. Mindig volt olyan időszak, amikor ez háttérbe szorult és inkább a nem is annyira filmekkel kapcsolatos topikok mentek jobban. Régebben hatalmas filmes diskurzusokat folytattunk itt, csak a legtöbb ember már lelépett innen - én időnként lelépek és visszalépek :) Bedobtad a törülközőt? Lehet akkor tényleg Az élet csodaszép az amire most szükséged van :) |
2024-08-26 14:14.07 |
Amikor én gyerek voltam, a 90-es évek végétől, egyáltalán nem emlékszem arra, hogy főműsoridőben adták volna Az élet csodaszépet. Lehet, hogy mondjuk egy Duna tv-n igen, nem tudom. Ha adták volna, biztos elkaptam volna.
A Szédülést is újra kell néznem, nagyon régen láttam már és csak 1-2 jelenet maradt meg belőle. A Hátsó ablak az etalon :) Az utóbbi időben újranéztem tőle a Főnix repülését, ahol már kicsit idősebb volt, és tele tették sztárokkal, így nem tudott one man showt csinálni a filmből, de még ott is nagyszerű volt. |
2024-08-26 12:07.36 |
Frank Capra neve már a második világháború előtt is fogalomnak számított. Három Oscar-díjat is hazavitt már a 30-as években, és külön pikantériája ezen direttórának, hogy a világháború alatt is aktív, termékeny és sikeres filmalkotó volt. 1946-ban a világ ugyan már megnyugodott, de az emberek lelke még korántsem. Az élet csodaszép éppen erre az atmoszférára kívánt reflektálni, és tette ezt a lehető legcsodálatosabb módon.
Az élet csodaszép nem az a tipikus, könnyed tanmese a boldogságról, mint ahogy arra az ember számít, amikor a karácsonyi kajától megtelve nekiül a film elé. Nem, ennél sokkal több és komplexebb ez a film. A célja bemutatni azt, hogy az életet akkor is meg kell becsülni, ha éppen nem vagyunk a legjobb időszakunkban, ha éppen nem jön össze semmi és minden elsötétül körülöttünk. Mert néha ez a sötétség csak a mi fejünkben él, és önmagunkból ki kell lépnünk, hogy észrevegyük azt, hogy a világ valójában milyen is köröttünk, és nekünk milyen hatásunk van rá. Ezt talán soha egyetlen film sem szemléltette hatásosabban ennél. A főhős, George Bailey egy nagyon jó és különleges ember, és ezt mintha ő nem akarná észrevenni. Inkább az rögzül benne, ami nem jön össze, ami nem a tervei szerint alakul és emiatt sokszor szúróssá és keserűvé válik. Hullámzik az élete, a felfelé ívelés után jön az iszonyatos mélypont. De hát kinek nem ilyen az élete. Ez az üzenet a mai napig erős, de képzeljük csak el, hogy milyen erős lehetett a második világháborút követően. Mi lehetett akkor az emberi fejekben és lelkekben…..ezt ma már fel sem foghatjuk. Amerika földje ugyan nem lett halomra bombázva, de mégis aktívan részt vettek a harcban, sokan sosem tértek haza. Viszont a film sztárja, James Stewart visszatért, méghozzá nehéz szívvel. A légierő pilótájaként, miután leszerelt, ez volt az első filmje, és meg is látszott rajta a megtörtség. A háború alatt elszenvedett PTSD-jéből erőt merített és beépítette George Bailey karakterébe, és szerintem ezért volt a színészi játék ilyen megnyerő és utánozhatatlan. A 40-es évek kicsit színpadiasabb, kicsit régimódibb játékába valami egészen új realizmust vitt Stewart, kezdve a megtört imájától a kocsmában, a magából kikelt üvöltésein át egészen a szenvedélyesen szexuális telefonos jelenetig, ami komolyan mondom felért egy pornófilmmel is. Állítólag ez a jelenet alig ment át a cenzorokon, pedig aki látta a filmet tudja, hogy semmi testiség nem történik ott, mégis úgy érződik. De ez nem csak egy one man show, minden színész és minden stábtag kitesz magáért. Rengeteg és rengeteg részlet rejlik ebben a csodában, és pont ezért ilyen szerethető, a sokoldalúsága miatt. Ez nem csak egy romantikus film és nem csak egy filmdráma. Van benne sci-fi, fantasy elem is, sokszor könnyed és mulattató, máskor nagyon mélyen magába roskadó és fájdalmas. Én úgy érzem, hogy a korszak lelkivilágát hordozza magában az Élet csodaszép, a kiüresedett depressziót, ami arra vágyik, hogy ez elmúljon és kicsit újradefiniálja az életet. A befejezés kicsit szirupos, de nem lehet rá haragudni. Erre volt szüksége 1946 Amerikájának, és az a szörnyű, hogy lehet a mai kor Amerikájának is erre lenne szüksége. U.I.: A film legeleje alatt úgy éreztem magam, mint amikor a Pixar Fel! című filmjét nézem, ahol a dráma mélysége már az első percben megöli a lelket. A gyógyszertáras fölcsapkodós jelenettől én beborultam. Szünetet is tartottam utána. Elképesztő volt. |
2024-08-26 11:35.19 |
"Abban a filmben vmi örökkévaló szépség van..."
Igen, méghozzá egy olyan szépség, amit elég nehéz szavakba önteni, de azért megkísérlem. Annyira nagyon sokoldalú az a film, sosem lehet tudni, hogy egy könnyebb, kedvesebb, kicsit sziruposabb rész fog jönni a következő pillanatban, vagy valami húsbavágó dráma. Maga Stewart is olyan mélységekben és magasságokban járt abban a filmben lelkileg, amire én egyáltalán nem számítottam egy ilyen témájú és hangulatú műnél. Egyébként nekem egészen idáig a Hátsó ablakban volt ő a leginkább megkapó a szerepei közül, de ebből is látszik, hogy nem láttam tőle eleget. Sokat kell még pótolnom :) |
2024-08-26 11:19.46 |
Ó, köszönöm szépen :)
Láttam a te véleményedet ennél a filmnél, mikor néztem a hozzászólásokat. Érdekes, hogy nálunk is milyen rajongótábora van a filmnek, pedig én azt hittem, hogy ez inkább Amerikában számít alapnak karácsonykor. Én szerintem még sosem láttam azt, hogy ezt valamelyik csatorna sugározná az ünnepek alatt. Ennek egyébként örülök, mert nem szabad a feledés homályába taszítani ezeket a remek klasszikusokat. Amúgy Jimmy Stewarttal úgy voltam, mint sok más hollywoodi szépfiúval, hogy engem akkor kezdett el jobban megfogni, mikor már korosodott és kicsit elmélyült a játéka, de aztán rájöttem, hogy mekkora tévedésben voltam. Ő fiatalon is már tudott olyan mély lenni, sőt. Engem teljesen lenyűgözött Az élet csodaszépben. |
2024-08-26 10:58.08 |
Épp tegnap pótoltam, nagy hiányosságom volt eddig. Készültem is róla írni egy hosszabb véleményt :)
Zseniális film. |
2024-08-26 06:45.47 |
Tökéletes férfi bizonyára nem létezik, legalábbis én nem hiszek az ilyesmiben. Az egyetlen ember Hollywoodban, aki ezt az állítást megközelítette, az Jimmy Stewart. Ezt nem én állítom, hanem a statisztikusok :D
James Stewart nemcsak egy jóképű, magas, megnyerő férfi volt gyönyörű kék szemekkel. A kis szerény, visszahúzódó fiatalember a külsejének és tehetségének köszönhetően hamar a siker útjára lépett és a második világháborúban már nagy filmsztárként vett részt, egyesek szerint akkoriban a legnagyobb név volt akit besoroztak. Igen hamar elkezdett a légierő ranglétráján felmenni, előbb őrnagy lett, majd ezredes. Öt nagy bevetést vezetett pilótaként, és számos kitüntetést díszítette a mellkasát, mikor leszerelt. És ő ebből sosem csinált médiaszenzációt, sőt, próbálta a sajtót annyira távol tartani magától ezen időszakban, amennyire csak lehet. Igazi patrióta és nemzeti hős. És ő ekkor még nem tudta, de a karrierje csak ezután kezdett el igazán kivirágozni. Annyi klasszikus fűződik a nevéhez a későbbi időszakban, hogy csak úgy pislog az ember. Mindenben kipróbálhatta magát amire csak vágyott. Romantikus filmek, Hitchcock-féle thrillerek, westernek, katasztrófafilm, sportfilm, de a televíziót is szerette, Dean Martin baráti körébe került és a humoros szkeccseiben, illetve a roastokban is vendégeskedett. Létezik-e ennél szélesebb paletta? Aligha. Közel 60 éves karrierjét szinte tökélyre fejlesztette és megkerülhetetlen név lett, akit mindenki tisztelt, szeretett és megbecsült. Vagy a remek színészi kvalitásai miatt, vagy a háborús tettei miatt. De mindenki felnézett rá. Hírnevén sosem esett folt, egyetlen feleségével 45 évig volt házas, míg az asszony meg nem halt. 4 gyereket neveltek, melyből kettő nem is volt a sajátja. A roastokból jó képet kaptunk arról, hogy milyen ember is volt valójában. A vicc az, hogy senki sem tudott belekötni semmilyen tulajdonságába. Maximum az volt a kritika felé, hogy olyan kis unalmas. Szerény, jól viselkedő, konzervatív, a légynek sem ártó. Az ő szemében sosem csillant meg sem a huncutság, sem a rosszindulat, sem a kétarcúság, sem az agresszió. Egyszerűen megtestesített egy jó mintát, egy követendő példát. Ilyennek kellene lennie minden amerikainak - tartották akkoriban. És még a tetejében jó hosszú és teljes élete volt, 89 évesen hunyt el, halála előtt is a felesége után vágyódott, ami csak felteszi a Jimmy i-jére a pontot. James Stewart, Hollywood "tökéletes" márványszobra. |
2024-08-24 14:51.17 |
Egyike azon ritka kivételes tehetségű zseniknek, akikről méltatlanul keveset beszél a filmrajongó közösség.
Megértem, hogy megosztó személyiség volt, engem is megosztott sokszor. Intenzitásának mértéke néha kirobbantotta a szoba ablakait is, nemcsak azét a szobáét, amiben a jelenet játszódott, hanem azét is amiben néztem az alakítását. Method színész volt, azok közül is az erőteljesebb fajtából, aki mintha állandóan harcolni akart volna mindenkivel akivel egy jelentben van. Olyan jelenség volt, akit nem lehetett igazán "hova tenni". Nem volt se túl jóképű, se túl magas, és általában súlyproblémái voltak. Karakterszínésznek mondhatnánk, de annál sokkal nagyobb ereje és jelenléte volt. Főszereplőnek meg nem volt elég szimpatikus. Szerintem Steiger ennek az áldozata volt, hogy nem lehetett betenni semmilyen dobozba és egy idő után el is kótyavetyélte a karrierjét. (Egy jogos) Oscar-díjtól kezdve az Arany-málna jelölésig is kiterjedt a pályafutása. Ekkora tehetségű embereknél fájdalmas ezt a leírt karrierívet látni. Az utóbbi időben újranéztem A rakpartont, A Forró éjszakábant is, sőt, még az 1955-ös Marty tévéverzióját, melyben eredetileg ő alakította Martyt, és ki tudja, ha Lancasterék belemennek, hogy őt castingolják be a filmverzióba, akkor lehet ő vitte volna haza érte a szobrot és nem Borgnine. És akkor mint két Oscar-díjas embert tartanánk számon és valószínűleg Brandoval, Dustin Hoffmannal, Jack Nicholsonnal, és de Niroval emlegetnék egy lapon az emberek. De ma már alig ismeri őt valaki. Lehangoló. |