 |  |  |
 |
Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |  |
| Keress | |
Részletes keresés |
| Hamarosan a TV-ben |
| Közellenségek - HBO, 21:55 |
| Álmaim karácsonya - Mozi Klub, 22:50 |
| Égető bizonyíték - Viasat Film, 22:55 |
| A biztonság záloga - TV2, 23:15 |
| Konstrukció - Filmbox Premium, 23:15 |
Teljes tévéműsor |
| Szülinaposok |
| Thierry Lhermitte (72) |
| Albert Wolsky (94) |
| Shirley Henderson (59) |
| Katherine Heigl (46) |
| Garret Dillahunt (60) |
További szülinaposok |
| Legfrissebb fórumok |
| Tisztítótűz - Vélemények |
| Kiút (sorozat) - Vélemények |
| F mint foci - Avagy vélemények a bajnokságokról |
| Rémálom az Elm utcában 3. - Vélemények |
| Rock zene |
További fórumok |
| Utoljára értékeltétek |
Longlegs - A rém   |
| Montserrat Carulla |
Vbacs hozzászólásai
Nyugaton a helyzet változatlan (1930) - Vélemények
| 2024-08-23 06:56.18 |
| 1930. Ízlelgessük, hogy ez a film majdnem 100 éves és ehhez képest olyan minőséget sikerült Lewis Milestone-nak a nézők elé raknia, amit jó, ha 20 évente egyszer lát az ember. Számomra egészen hihetetlen, hogy a maga korához képest mennyire korszakalkotó és nagyszabású volt a történetnek ezen verziója.
Akik a korábbi hozzászólásokban bírálták a beszédstílust és a színészi játékot, azokat is meg lehet érteni. A mai ember már nehezen tudja elképzelni, hogy a realista és érzelmes játékmód nem volt mindig magától értetődő a filmtörténelemben. Ez a fajta játékstílus ugyan időnként már megmutatkozott a klasszikus hollywoodban is, de inkább a 70-es évektől számított standardnak. És vegyük azért figyelembe, hogy 1930 az pont a némafilm és a hangosfilm határára esik, tehát teljesen érthető, sőt, elfogadható, ha a némafilmes beidegződések még mutatják magukat ebben a filmben. Én inkább úgy nevezném a játékot, hogy színpadias. Ennek valóban megvoltak a hátrányai néha, egy pár túlgesztikulálás, túlhangsúlyozás, és a hangulat is gyakran váltakozott a komikus és a melodramatikus között a közönség igényei kedvéért. Mindez semmit sem von le a mű értékéből, a korára való tekintettel érdemes ettől elvonatkoztatni. Inkább arra kell koncentrálni, ami szemkápráztató volt mai szemmel is. A film látványa egészen egyszerűen parádés. Nem egyszer kapirgáltam össze a földről az államat. A háborús jelenetek koreográfiája, megoldásai olyannyira megelőzték a korukat, hogy szerintem csak több évtizeddel későbbi alkotásoknál láttam hasonló igényességű munkát. Ehhez mondjuk az kellett, hogy se extrákat, se színészeket ne kíméljenek. Olyan realisztikusak voltak a bombázások, hogy gyakran csak 1-1 méterrel robbantak a színészek mellett. Az effekteken kívül a kameramunka és a képi megjelenítés is magas minőséget képvisel. Nem csoda, hogy a korszakban az egész világon vegyes visszhangot kapott. A nácik bojkottálták a vetítését, Olaszországban is be volt tiltva, de az erőszak explicit bemutatása magának Amerikának sem volt az ínyére, ott is erősen megnyirbálva került bemutatásra. Emlékezzünk csak a híres leszakadó kezek képkockájára, és egyből megértjük, hogy az akkor még prűd világnak mekkora sokk lehetett ez a film. De nem csak a kép, hanem a hang is nagy sokkfaktor lehetett egy olyan világban, ahol ez volt az első Oscar-díjat nyert hangosfilm. A bombák robaja még 2024-ben is lenyűgöző ebben a filmben. A történetvezetés itt is és a 79-es verzióban is annyira igyekszik követni a könyvet amennyire lehet. Mindkét verzióban vannak olyan extra elemek, amik önmagukban is élvezetesek, és megmondom őszintén én a komikusabb tónusú részeket sem bántam. Nem mondom, hogy Lew Ayres lesz a kedvenc Paul-om, sőt. De ez részben annak is köszönhető, hogy ez a verzió nem igazán emeli őt ki, csak a film második felében. Viszont a Kat-et alakító Louis Wolheim egyszerűen bámulatos. Nagy kár azért, hogy 1 évvel a film bemutatása után gyomorrákban meghalt. Egyedi és érdekes jelensége volt a filmnek, az első felét abszolút a hátán vitte. (Nehéz nem berakni ide azt a poént, hogy a második felében meg őt vitték háton….). Viszont az a helyzet, hogy a karakterek a 79-es verzióban több hangsúlyt kaptak, itt nagyobb szerepe volt a grafikus elemeknek és ahogy már említették, a „példabeszédeknek”, amit egy 1930-as filmnek nem igazán lehet felróni, tekintve, hogy éppen egy világválság közepén állt a világ, az első világháború csak 12 éve ért véget. Illetve a 20-as évek egyik uralkodó filmipara az orosz volt, ami nagy hatással volt a nyugat filmnyelvére is. Amikor a tanár tolja a propagandát, az minden elemében engem egy orosz propagandafilmre emlékeztetett. Ezt jól ellensúlyozta Paul monológja a fiatal fiúosztálynak, ami szerintem a film tetőpontja volt. Egy szó mint száz, talán ez a legjobb, legteljesebb és a korára való tekintettel a leglenyűgözőbb verzió a háromból, ez kétségtelen. A játékban ugyan lehet érezni időnként az elavultságot, de minden egyéb eleme a mai napig megállja a helyét, majdnem 100 évvel később is. Nem lehet ezt nem 5*-gal honorálni. |
Nyugaton a helyzet változatlan (1979) - Vélemények
| 2024-08-22 18:05.19 |
| Nem igazán tanulunk a történelemből, igaz az első világháborútól már tényleg nagyon messze vagyunk. A háborúk eszközei is megváltoztak jócskán. Nagyobb szerepet kap manapság a joystick egy háborúban, mint az emberanyag.
Egészen hihetetlen számomra az a tény, hogy olyan régi film a 30-as, hogy az első világháború még friss élmény volt a fejekben, sőt, tele volt a világ veteránnal, például azokkal, akik kirobbantják majd a következő világháborút. Hitler meg még kancellár sem volt ekkor. Egészen elképesztő. Épp most ültem neki a 30-as verziónak, de szerintem a 22-est is újranézem, hogy friss legyen az élmény. Így érdemes őket összevetni. |
| 2024-08-22 13:58.06 |
| Terveztem olvasni, miután mind a hármat letudtam. Sok könyv áll most sorban a polcon, de annyian dicsérik ezt a regényt, hogy lehet előre veszem.
Szerinted mi hiányzik ebből a verzióból? |
| 2024-08-21 21:28.10 |
| Két évvel ezelőtt egy újabb feldolgozás készült a legendás Erich Maria Remarque regényből, amit én személy szerint nagyon szerettem, bár sok kritika érte a könyvrajongók oldaláról, ellenben ahogy hallom az 1979-es verziót szokták szeretni azok, akik a könyvet lobogtatják a filmnézők arcába.
A könyvhöz még nem volt szerencsém, így mint csak filmet igyekszem értékelni, pontosabban mint tévéfilmet mert szerintem akik a 30-assal és a 2022-essel hasonlítgatják össze, azért ezzel a ténnyel jobb ha tisztában vannak. 1979-ben nem olyan költségvetéssel dolgozott a tévé mint manapság egy streaming szolgáltató, megvoltak a limitek, illetve a cenzúra is még erősebben dolgozott akkortájt. Ezért sem volt túl naturalisztikus és véres ez a verzió. Konkrétan egyetlenegy olyan jelentre emlékszem ahol vért láttam, az is a végén volt. Ezt leszámítva nem volt panasz az igényességre, kezdve a forgatási helyszínként szolgáló, a szocialista vezetés miatt szigorúan fogott Csehszlovákiától, mely szerintem egy kifejezett piros pontja volt a filmnek. Az épületek, a térdig érő gazos-romos látványvilág rengeteget adott hozzá az élményhez. Megkockáztatom, hogy a három verzióból talán ez a leghitelesebb és legrealisztikusabb a látvány szempontjából. A 2022-es már erősen stilizált, számítógéppel megtámogatott, a színek manipulálva voltak, ami a mai ember szemének már megszokott ugyan, de kissé rideg. A 30-as verzió pedig nehezen tudja magát eladni a száraz éghajlatával Franciaországnak, nagyon látszik rajta, hogy Los Angeles adta a forgatási helyszínt. Tetszett, hogy a film nem koncentrál kizárólag az akciójelenetekre, hanem megadja az időt a lecsendesedésre, a karakterek jobb bemutatására, ami szerintem nagy előny a 2022-es, inkább akcióra koncentráló verzióhoz képest. Ez lehet, hogy manapság megosztó, mert a mai társadalom ettől a visszalassulástól már elszokott. Ha nem üt valami gyomron folyamatosan 2 órán keresztül azt hajlamosak vagyunk unalmasnak ítélni, pedig igazából csak a nézői igény változott meg, de attól még ez a verzió szerintem ezt nem csinálta rosszul. Biztos volt ebben egy költségkímélő logika is, de a lelassuló szakaszokban is sokat kaptunk a karakterekből és az első világháborút körülölelő lelkiállapotból. És ha már a vitatott pontokhoz értünk, akkor nem lehet megkerülni az értékelésben a 79-es verzió achillesét, a castingot. A főszereplő, Richard Thomas annak ellenére, hogy 10 évvel idősebb mint aminek kellene neki lennie, szerintem kifogástalan munkát végzett. Nem mondom, hogy ő a legjobb Paul a háromból, de talán a legérdekesebb. Végig van egy különleges jelenléte, egy amolyan magának való kisugárzása, ami szerintem a másik két verzióhoz képest egy sokkal visszafogottabb és bensőségesebb Pault eredményezett. A 22-es Felix Kammerer expresszívebb és naivabb Pault mutatott be. Érdekes őket összevetni. A tanár úr karaktere, akit itt Pleasence játszik, minden verzióban üt, itt is emlékezetes, Ian Holm pedig kitűnő, mint mindig. Nem véletlenül hagytam utoljára a nem kicsit túlkoros, nem kicsit túlsúlyos olasz-amerikai filmlegendát, aki Will Smith-t vagy Michelle Yeoht leszámítva a legutolsó ember lenne hollywoodból akit el tudnék képzelni egy első világháborús lövészárokban német katonaként, Ernest fuckin’ Borgnine. Talán ő a leginkább megosztó pontja ennek a filmnek. Én azt megértem, hogy a rendező, Delbert Mann konkrétan neki köszönheti egyszem Oscarját, mert Borgnine nélkül a Marty c. film a feledés homályába veszett volna, ez szinte biztos, de akkor is merész volt betenni őt ebbe a közegbe 62 évesen, ahol egy 40 évest kellene eljátszania. És az a vicc az egészben, hogy amennyire furcsán és rosszul nézett ez ki, olyannyira tudta kompenzálni a zseniális alakításával. Amikor nem volt a képernyőn, azt vettem észre, hogy hiányzik :D Hihető és kifejezetten megható volt az atyáskodó viszonya a fiatal fiúkkal, adott egyfajta melegséget és biztonságérzetet az, hogy ő ott volt. Ez az érzés hiányzott a 22-es verzióból. És Mann megint kihozta belőle az igazán mély és komoly alakítást, ismételten bizonyította, hogy nem véletlenül van a vitrinjében egy Oscar-díj, egy Golden Globe és egy BAFTA-díj. Egyébként a 3 verzió közül itt vannak egyedül nagyobb nevek, és szerintem működnek is a maguk módján. De kifejezetten örülök, hogy a fiatal fiúk esetében itt sem sztárparádéztak. A tévéssége miatt vannak hiányosságai a verziónak, de nem szégyenkezhet egy kicsit sem, méltó helye van a másik kettő mellett, sőt, azokat is teljesen megértem, akiknek ez a kedvence. Megvan benne minden faktor, ami egy Nyugaton a helyzet változatlan feldolgozáshoz elengedhetetlen. 10-ből adnék rá 7.5-öt. |
A kutatók - Vélemények
| 2024-08-21 20:13.40 |
| John Wayne és John Ford. A páros, akik meghatározták a westernműfajt hosszú, hosszú évtizedeken keresztül mígnem a spagetti westernek, később Peckinpah Vad bandája ennek fityiszt nem mutatott és küldte el a két vén rókát az idősek otthona irányába.
Persze a két férfi közös munkássága is haladt előre a korral, amelyben éltek, ahogy ezt a western műfaja általában teszi. Az Üldözők (A kutatók? Én nem ezen a magyar címen ismerem….) ugyan a kollaboráció utolsó időszakának a terméke volt, mégis talán a legsikeresebb westernek egyike volt az 50-es években, a mai napig hatalmas kultuszfilmnek számít a western rajongók és úgy általában az amerikaiak körében. Köszönhető ez többek között a hihetetlen látványvilágnak, ami még 2024-ben is kápráztatja a szemet. Csodálatos nagytotálok végig, a kevés stúdiófelvételtől eltekintve szinte végig terepen játszódik a film és ez meghatározta az egész film atmoszféráját. A történetbe igyekeztek annyi „amerikai western” elemet belesűríteni, amennyit csak lehet, például ezt a tipikusnak mondható tanyasi családi közeget állították a középpontba, amit én személy szerint nagyon szoktam szeretni az amerikai westernekben, az egyutcás, shootoutos kiafaszagyerek spagettiknél én ezt sokkal jobban preferálom, mert jobb alapkonfliktust tud adni. Kezdődik egy indiánok által vezetett merénylettel, majd elindul a keresés és a bosszúhadjárat. Nem új elem ez, és nem is utoljára láttunk ilyet, ezzel mellélőni nehéz. A film korszakalkotónak számított abból a szempontból, hogy Hollywood is kezdte kapisgálni már, hogy talán nem túl progresszív az, ha az indiánokat bekent kékszemű fehérek alakítják (ironikus, hogy a vezérüket még mindig ilyen ember játszotta), hanem igazi, hús-vér őslakos statiszták és színészek, és ezt jó volt látni. De a pozitívumok körülbelül itt érnek véget. Én általában nem vagyok John Wayne-nel megbarátkozva, de ahogy látom ezzel sokan így vannak manapság, megosztóvá vált. De hát ez érthető, hiszen változnak az idők. Ő színészileg az ún. óvilágot képviselte, ahol a férfi akkor volt férfi és követendő, ha nincsenek érzelmei, hiányzik a minimális érzékenysége is és inkább ezt a modern szóval élve szigma, magányos farkas vonalat követi. Neki ne parancsoljon senki és feljogosulva érzi magát, hogy mindenkivel pöcsfej legyen. De mivel mindig ugyanezt és ugyanígy játszotta, felmerül bennem a kérdés, hogy tudott volna ő érzelmesebb is lenni, csak nem ezt várták tőle? Vagy csak szimplán ő színészileg ennyi volt? Balladai homály. Jeffrey Hunter, Vera Miles és Ward Bond viszont szórakoztató szupportok voltak a filmben, rájuk nem lehet panasz. Jobban is lehetett velük azonosulni, hálásabb szerepeik is voltak. A másik problémám a történet darabolásával volt. Az izgalmakat és az akciókat gyakran váltogatták könnyebb tónusú epizódok, amivel általában nincs bajom, de sajnos kicsit túl könnyedeknek is bizonyultak, mondhatni komikusnak, amit nem tartottam nagyon idevalónak, mivel elég sokkoló jelenetek is voltak az indián támadástól kezdve a még sokkolóbb kápolnás jelentig. Ilyet egy comic relief esküvői bunyóval és slapstick humorral vegyíteni nekem nem volt ínyemre. A történet mintha nem tudta volna eldönteni, hogy milyen drámai mélységet és tónust akar igazán megütni, így raktak bele mindenből. A film egyik felében egy elrabolt kislány miatt várják el, hogy izguljunk, aztán két szerelmes fiatal humoros cicázásával megy el a film jókora szelete, a végére meg marad egy vicces esküvői verekedés és egy teljesen súlytalan és semmit mondó tetőpont, amit 5 perc alatt lezavartak. Hát szóval én kicsit többet vártam ettől a filmtől, sokkal több mélységet. Egy 3*-nál többel nem tudom honorálni. |
Hadik - Vélemények
| 2024-08-11 09:22.41 |
| Megmondom őszintén én abszolút előítélet nélkül ültem oda e film elé, pedig a Pártunk és Kormányunk által támogatott filmgyártás már többször bebizonyította nekünk reménytelenségét. Most mégis éreztem némi reményt, ha másért nem is, de legalább a jó témaválasztás miatt.
De hát mit is áltattam magam. Pontosan ugyanazokból a hatalmas, vénákat érintő sebekből vérzett ez a film is, mint amelyekből általában szokott. A forgatókönyv, mint olyan, elfért egy fél A5-ös lapon. Konkrétan nincs neki. In medias res csöppenünk bele a történetbe, egy csatába, amelyben javarészt megismerünk néhány szereplőt, akik innnentől kezdve semmi mást nem fognak csinálni, mint nagyon felemelő zenékre vágtatni ugyanazon az erdőszéli pusztán jelenetről jelenetre, hol este, hol nappal, hol ilyen szögből felvéve, hol olyanból. Majd odaérnek egy városfalhoz, ami maga sem tudta eldönteni, hogy ő most a történelem mely korszakából is való, de igazából nem is kell neki, mert csak egy nagyon szűk sávot fogunk belőle látni, ahol harcolnak majd a felek jó hosszasan és klisésen. A karakterek olyannyira 2D-sek, mintha diafilmet látnánk, egyiknek sincs még véletlenül egyetlen tulajdonsága sem. De lehet, csak nem HALLOTTAM, hogy van nekik, mert a magyar filmgyártó a 21. században még mindig nem képes összehozni egy tisztán kivehető hangsávot. Ez a nyavalya régen is evett minket belülről, csak akkoriban utószinkronokkal oldották fel a problémát, mára már ezzel sem foglalkozunk. Az egyébként meglepően rosszul artikuláló színészeink hangját a háttérzaj és a felhangosított zene legtöbbször tökéletesen elnyomta. És ha már a zenénél tartunk. Valamikor a 2000-res évek első felében, 2004-2012 környékén volt nagy divat ez a nagyon epikus zene, ami inkább az előzetesekre volt jellemző, filmen csak mértékkel alkalmazták, nem úgy mint a Hadik esetében. Tehetséges filmkészítőink úgy voltak vele, hogy az amúgy teljesen semmilyen jobbra-balra vágtatásokat és erőtlen dialógusokat majd feldobják ezzel a legalább 10 éve divatjamúlt formulával, ami nemhogy nem volt hatásos, de nevetségesen idegesítő volt már a 35. percben is. Most, hogy már a zenén, forgatókönyvön, hangon túl vagyunk, jöhet a legrosszabb két department, amitől már sírva röhögtünk és alkoholhoz nyúltunk a film nézése közben, és ez az operatőri munka és a vágás. A propagandareklámok és ajánlók csapatát hozhatta magával a rendező erre a kültesére, mert ezeknek a videóknak és kisfilmeknek a tipikusságait hordozta magán a Hadik is. Igyekeztek fokozni úgy a nemlétező hangulatot, hogy percenként változtatták a kamerapozíciókat és azokat is percenként vágták. Bollywoodban, Zack Snydernél és a már-már ZS kategóriás Jason Statham filmeknél azt mondom, hogy elnézem ezt, de aki jó filmet akar csinálni, az már nem nyúl ilyen eszközökhöz. Shaky cam a dialógusoknál, rapid vágások a színészek mondatai közepében....voltak színészek, akiknek csak a hangját hallottuk és nem voltak nekik hajlandók adni egy-egy közelit sem. Nem láttuk az arcukat! Szánalmas és borzalmas. Az, hogy mennyire történelmi ez a film, már nem is érdekel. Idáig én már fejben el sem jutottam, mert a technikai dilettanizmus elterelte erről a figyelmemet. Filmnek is alig nevezhető valami volt ez. Molnár Áron - aki a figyelmét azzal tartja magán állandóabn, hogy a kormányt szidja - már meg sem lep, hogy szerepel ebben. Ez egy ilyen ország. |
Találd ki, ki jön ma vacsorára! - Vélemények
| 2024-08-07 22:40.00 |
| Őszintén szólva elég régen nem csalódtam már ekkorát negatív értelemben egy olyan filmen amit szinte minden és mindenki dicsért, de ez érthető egy ilyen egyszerű, ugyan sokszor látott de mindig kreatív formulával mint amikor a lány elhozza az újdonsült fiút a szülőkhöz pofavizitre. Itt ráadásul nemcsak a rasszista felhang miatt adott a szórakoztató tartalom lehetősége, hanem három hollywoodi nagyágyú is asszisztál ehhez.
A film nagy pozitívuma a témájában keresendő. Nagyon fontos időszakát élte 1967-ben az amerikai társadalom ahol minden változóban volt, nemcsak a rasszokhoz való hozzáállás, hanem egy szexuális forradalom is ekkor zajlott végbe, illetve már javában tartott a vietnámi háború is ami az akkori fiatalság csendes lázadását hozta el. Egy új, liberálisan gondolkodó, a rozsdás öregek világát teljesen kifordító, mondhatni vad fiatalság hajtotta uralma alá az országot, és mindez Hollywoodba is intenzíven bekúszott. Ekkor már Martin Luther King is nagyban osztja az igét, kinek a neve a filmben is elhangzik, és végre elkezdi lerázni a fekete társadalom az utolsó igákat is, melyeket eddig nem sikerült. És ezzel párhuzamosan élete egyik legsikeresebb évét élte meg a feketék első és legjelentősebb színészikonja, Sidney Poitier, aki 1967-ben ezen a filmen kívül még a Forró éjszakában ikonikusszerepét is eljátszhatta. A középosztálybeli fehér lányok titkos feketefétisén kívül 2 "nagy öreg" is tiszteletét teszi, akik ez esetben arra számítottak, hogy a valódi magánéletük tökéletlen toxikusságát olyan intenzíven ültethetik majd át a vászonra, mint 1 évvel korábban Elizabeth Taylor és Richard Burton a Nem félünk a farkastól-ban, de ez sajnos elmaradt. Tehetségüket erősen visszafogva kellett nekik majd' 2 órán keresztül semmi mással sem foglalkozniuk, csak azzal, hogy párbeszédeket folytatnak le ugyanarról a témáról. És akkor át is térnék a kvázi negatív véleményemre. Sajnos mai szemmel nézve sok szempontból nem állja már meg a helyét a film. A baj az, hogy nagyon minimális a benne lévő tartalom. Konkrétan csak és csakis abból áll a tartalom, hogy a fekete fiú - aki egyébként maga a tökély minden szempontból - el akarja venni a fehér középosztálybeli lányt. Semmi másról nem szólnak a párbeszédek. A karakterek vagy nincsenek kidolgozva, vagy egyenesen szörnyűek mint a főszereplő kiscsaj. Aki nemcsak rosszul lett castingolva, de teljesen irritáló volt minden más szempontból is. Közte és Poitier között 0 kémia volt, a személyiségük (vagy hogy is nevezzem) abszolút nem illett össze. Tracy és Hepburn között érthető okokból jobb volt a kémia, de nekik sem adtak semmi használhatót a kezükbe. Hepburn elvolt azzal, hogy minden jelentben sírt, de ez sokat nem segített, egyedül Tracy volt az aki a profizmusával próbált valamit kifőzni ebből a történetből. A vége egy terjengős prédikáció lett arról, hogy nem a bőrszínt kell nézni, hanem, hogy egy lány és a fiú szeretik egymást. Előtte azért 25 percben mindenki mindenkivel beszélget szintén ugyanerről. Unalmas, altató, száraz. Nem sokban különbözik azoktól a "kötelezően politikus" daraboktól amiket manapság rendelnek be a hollywoodi stúdiók. Ez a film számomra egyszerűen nem állt össze. Pedig ezekkel a nevekkel tízszer jobbra számítottam ennél. Nem volt igazán lelke a történetnek, humora pedig egyáltalán nem. Ez az a tipikus fehér, konzervatív, felsőbb osztálybeli szemszögöt tükzözte a rasszok közötti házasságot illetően, ami nagyon is érződött, és ez nem vált a film előnyére. Gyenge 3-as, már-már a kettes csillagot súrolja. |
Vidnyánszky Attila - Vélemények
| 2024-07-28 22:04.11 |
| Azért ne legyünk ennyire naivak.
Nem lennék én abban annyira biztos, hogy ez a derék ember az incidens után ösztönösen lemondott és mondjuk ez nemcsak egy színjáték volt az ő és a hatalom részéről, hogy jajj "nem engedték lemondani szegényt". Ez csak egy külvilág felé mutatott gesztus volt, mert ha igazán akar az ember, akkor le is mondd. A színházigazgatás nem olyan mint egy kényszermunka, aki valahonnan igazán távozni szeretne annak sikerül is még a Fidesz karmaiban is. Meg ha annyira szánta-bánta volna, nem látná most ennyire eltorzulva az incidenst - szerintem. |
| 2024-07-27 06:13.28 |
| Ez igaz.
De azt se felejtsük el, hogy melyik művésznek melyik éra jutott ki. Más egy fenyegető hatalommal a nyakadon kiskirálynak lenni a Nemzeti élén és más egy úgynevezett idézőjeles "demokráciában" mint amiben most vagyunk. Amiben a Nemzeti már nem az a Nemzeti, a közönség már nem az a közönség, a státusz már nem az a státusz és ahol elvileg szabadon el lehetne dönteni, hogy a direktor úr mit tűzzön a színház műsorára, kikkel, milyen formában. Kiss és Major jóval izzasztóbb körülmények között lavíroztak. Már ha Kiss alatt a Kiss Ferencet értjük, de gyanítom igen. És ilyen botrányba még ők ketten sem keveredtek. De ha keveredtek is volna, valószínűleg nem akarták volna ilyen végtelenül bicskanyitogató módon kimagyarázni mindenféle szemenszedett hazugsággal, aztán amikor sarokba szorítva érzik magukat, megint ráfogni mindent a gonosz "háttérhatalomra". Erős intellektuális különbségek vannak eközött a 3 ember között. |
Mint a bagoly nappal - Vélemények
| 2024-07-15 21:50.22 |
| Azok a fajta olasz bűnügyi filmek, amiket poliziotteschi-ként emlegetnek egy különösen nagy szeletet harapott ki magának a 70-es évekből. Amerikai filmeket dolgoztak fel rendszerint, azon belül is zsarufilmeket, gengszterfilmeket, krimiket, thrillereket, és megalkották ezekből a saját olcsó olasz, illetve koprodukciós verzióikat, melyeket aztán Olaszországon túl Európa más országiban is sikeresen terjesztettek, köztük a szocialista országokban is, például nálunk. Azonban a 60-as években ez még nem volt annyira elterjedt mint a következő évtizedben, ekkoriban inkább a spagettiwesterneken keresztül dolgozott együtt Olaszország és Amerika. Úgyhogy a Mint a bagoly nappal egy különlegesebb film ebben a sorban, és határozottan agyasabb, és kevésbé erőszakos mint az ezt követő feldolgozások lesznek.
Bevallom őszintén, én nem vagyok az olasz filmművészet nagy követője, erre a filmre is véletlenül akadtam rá és a várakozásaimat majdnem minden szinten felülmúlta a végeredmény. A történetben nincs semmi különös, egy gyilkosság után kezd el nyomozni a nem olyan rég kinevezett, fiatal, daliás (bajusz nélkül) Terrence Hill hasonmás rendőrfőnök, Franco Nero. A nyomozás szálai igencsak hamar a helyi kápóhoz vezetnek (Lee J. Cobb), aki történetesen a város centrumából lesi távcsövön alattvalóit nap mint nap, mint ahogy teszi ezt a rendőrfőnök is a 100 méterrel odébb található irodájából. Mondhatnák, hogy ez kísértetiesen hasonlít egy spagettiwestern felállásához, ahol a két szereplő áll egymással szemben és bármelyik pillanatban kiránthatják a fegyverüket. Egy különös sakkjátszma veszi kezdetét a két fél között. Lökögetik ide-oda a kis szerencsétlen sakkbábúkat, és a tábla közepén ott áll a gyönyörű Claudia Cardinale, akiről nehéz megmondani a film zömében, hogy ő most egy cinkos, vagy egy áldozat. A film talán legszimpatikusabb aspektusa az, hogy mind a két oldal egyszerre szimpatikus és unszimpatikus is. A rendőrfőnök bátor, tiszta lelkű, de forrófejű és meggondolatlan, a maffiafőnök intelligens, tisztelettudó, de nem ismer kegyelmet és szinte mindenkit lenéz maga körül („félemberek” és „kacsák, akik csak hápognak”). A két férfi között lévő tisztelet és párbeszéd teszi fel a koronát erre a filmre. Anélkül, hogy lelőném a film végét, plusz piros pont jár azért, hogy nem akarták hollywoodiasan befejezni ezt a történetet, hanem inkább megmaradtak a realitások talaján, már ahogy az ember el tud képzelni egy kisvárost a szicíliai maffia karmai között. Nos, én legalábbis így képzeltem el. Összességében tisztességes alakításokat láthattunk mindegyik színésztől. Cobbnak különösen nem lehetett egyszerű egyszem amerikaiként a sok olasz között, nyilván akadtak itt nyelvi akadályok, de ez a végeredményen nem érződik. Itt ezen a ponton kiemelném a nagyszerű magyar szinkront is. Aki teheti, szerintem azzal nézze. Franco Nero, Cardinale, és a többi mellékszereplő is kielégítően helyt állt. Viszont amiért tényleg érdemes ennek a filmnek esélyt adni, azok a nagyon élvezetes párbeszédek, és az egész forgatókönyv együttvéve. |
Texasi krónikák - Vélemények
| 2024-07-13 15:33.27 |
| A western szó hallatán sokan látják maguk előtt az egyutcás kisvárost, amin folyton húznak át az ördögszekerek és időnként 2 borostás, izzadt fickó odaáll egymással szembe lelőni egymást, aztén mintha mi sem történt volna, megy tovább az élet. A Lonesome Dove nem ilyen történetet szeretne elmesélni, hanem egy kifejezetten modern western eposzt a barátságról, a bajtársiasságról, a rossz és jó döntésekről, melyeknek következményei lesznek, a becsületről és bizony a halálról is.
Ez a miniszéria, mely Larry McMurtry híres regényéből készült, meglepően keveset van emlegetve, ami az itteni adatlapjából is látszik. Ez többek között azért is meglepő, mert első osztályú szinkronja van (és meg kell mondjam nagyon rég nem láttam ilyen igényes szinkronmunkát), de másodsorban meg azért, mert a nagyszerű színészgárda mellett - kiknek a tesztoszteronszintje alaposan próbára van téve 6 órán keresztül – egy gyönyörű, kerek, igényes miniszéria volt ez a maga idejében. Ahhoz képest, hogy a nyolcvanas évek végén készült, a kor „rossz” televíziós tulajdonságaiból alig-alig láttam valamit, ellenben olyan nagy munkát, igényességet, erőt és verejtéket öltek vele, amit legközelebb a Gyűrűk uránál láttam viszont. A Lonesome Dove fantasztikus története nem rohan sehova, nem kapkodja el a szereplők aprólékos felvonultatását. Ha lehetne modern nyelvezettel élni, igazi „sausage party” ez a történet, a filmnek nagyjából 3 női szereplője lesz, és olyan 10-15 férfi, akik viszont állandóan kanosak. Mindamellett, hogy ez roppant szórakoztató, egész jó képet kapunk az 1800-as évek port köhögő, szegényes időszakáról, ahol nem volt más teendő a kihalt kistelepülésen, mint lovak betörése, ivás és persze a város egyetlen egy szajhájának a megdöntögetése, amiért a város összes férfija sorban állt. A két főszereplőnk, a ranger előéletű, azóta megöregedett barátokká váló Gus (Robert Duvall) és Call (Tommy Lee Jones) bizony megunja az életnek ezt a semmilyen folyását és eltökélik, hogy marhaterelésbe kezdenek és nekierednek a mexikói határtól egészen a kanadai határig, Montanaig, megtéve mintegy 4000 km-t. No ehhez kell a 6 órás időintervallum. És persze egy fantasztikus cast. A miniszéria legnagyobb pozitívuma szerintem a szereplők közötti viszonyrendszer és a köztük lévő jól látható kémia. Ennek középpontjában állt Robert Duvall, aki körül szinte keringett az összes többi szereplő, és ez neki olyannyira tetszett, hogy minden nyilatkozatában ezt nevezte meg élete kedvenc szerepének, amin nem lehet csodálkozni. Iszonyatosan sok munkát tettek bele a színészek, akik nonstop nyílt terepen kellett, hogy bizonyítsák rátermettségüket a lovakkal, és a természeti elemekkel. Duvallon kifejezetten látszódott, hogy elemében van, akárcsak Jones-szon, de szerintem Glover, Lane és Huston sem panaszkodhatott, hogy a többieket ne is említsem. Felemelő sorozatélmény volt, egy párszor még biztosan elő fogom venni. A díjait abszolút megérdemelte, akár többet is kaphatott volna. |
Tizenkét dühös ember - A tizenkét esküdt konkrét jellemzése és egyéni szimpátiánk szerinti osztályzása
| 2024-06-27 16:08.35 |
| Ja értem :D
Nem olvastam ennyire vissza. Ha a szarkeverő helyett a manipulátor szót használjuk, az közelebb áll szerintem a valósághoz. Igaz mind a kettőnek elég pejoratív a kicsengése, pedig lehet jó irányba is manipulálni másokat, ahogy ő is tette. |
| 2024-06-27 15:47.05 |
| Ezért miért kellene libsizni meg zsidózni :D
Elég szomorú az is egyáltalán, hogy ez felmerül. Mármint az, hogy aki életet akar menteni az már egyből libsi. Merem remélni, hogy a jobboldal(és most határolódjunk el a saját országunktól!) is képes a pártatlan gondolkodásra még akkor is ha nem hófehér az ember színe, főleg amikor egy emberi életről van szó. Ha jól olvastam az alkotók direkt nem akartak politikai bélyegekkel dobálózni ebben a filmben, többek között ezért sem nevezték meg a fiú származását, csak úgy bélyegezte meg a 10-es esküdt, hogy "ők". |
| 2024-06-27 15:40.59 |
| Nyilván ki kellett valahogy kerekíteni ebből a sztoriból egy eladható és elgondolkodtató filmet, ezért hagyhattak ki ilyen realisztikus elemeket.
Itt is érte bírálat az ügyvédet, hogy felszínes munkát végzett és mivel valószínűleg kirendelt ügyvéd volt, és ha jól emlékszem még fiatal is, annyira nem tett bele sok erőfeszítést a védencének védelmébe. Ez mondjuk a valódi világban is előfordul gondolom szép számmal. És igen, a négyes számú esküdt volt annak a tábornak az esze és józansága, és ha a saját példáján túl tudott volna tekinteni, ami a szemüveget illeti, lehet többeket is visszafordított volna. |
| 2024-06-27 14:39.03 |
| Milyen jó meglátások.
Igen, ezt pont a 3-as esküdt kiabálta kétségbeesésében, hogy "Honnan tudják, hogy mondjuk nem távollátó-e". Nem tudom hogy hangzott pontosan magyarul, mert nem úgy néztem. De amúgy az bámulatos ebben a filmben, hogy a végső monológjában ő neki végig igaza volt. Nem túl valószínű, hogy kiesett a kés a fiú zsebéből, honnan tudják, hogy a nőnek milyen volt a látása, Fonda hiába húzta a lábát, nem tudta ezzel bizonyítani, hogy az öreg nem ért oda időben, meg aztán minek is számított pár másodpercnyi különbség?. Nyilván az idős ember nem mérte órával, csak mondott egy kb. számot és lehet alábecsült, ami megesik mindenkivel. Nyilván nem a logika mentén döntöttek már ezen a ponton az esküdtek, hanem azon az alapon, hogy ilyen laza bizonyítékok mellett a halálbüntetés nem egy igazságos ítélet. Gondolom ezt belátta mindenki. |
Tizenkét dühös ember - Vélemények
| 2024-06-27 14:13.42 |
| Így van, az első szavazás a legbeszédesebb az összes közül, erre utaltam én is.
Akik utoljára szavaznak a bűnösség mellett az első szavazáson, azok fogják először megfordítani az ítéletüket. És igen, az idős emberben végig ott munkálkodott a kétely, csak a nyomás miatt ő sem merte lent tartani a kezét. Neki voltak a legjobb pszichológiai, nonverbális megfigyelései a tanúkat illetően, az különösen zseniális mikor az idős tanúról beszél, akivel ő maga is azonosult, pontosabban magáról beszélt. Amúgy az is egy teóriám, hogy páran (12-es, 1-es, de lehet a 6-os is) inkább azért álltak be a felmentők táborába, mert annyira undorodtak már a 2 valóban dühös dühös embertől, hogy nem akartak ezekkel egy követ fújni. :D |
Tizenkét dühös ember - A tizenkét esküdt konkrét jellemzése és egyéni szimpátiánk szerinti osztályzása
| 2024-06-27 14:08.58 |
| Igen, amikor a hármassal is együtt tudunk érezni, akkor érzi csak igazán az ember, hogy érzelmileg megérett, mert valóban a környezetemben is találok hasonló viszonyokat. Lehet, hogy nem ilyen volt, de ahogy ő "embert" akart faragni a fiából, ott azért már megmutatkozott, hogy nem a lehető legempatikusabb emberrel állunk szemben. Nyilván ezért is fordult ellene a fia.
Ha jól belegondolunk ő benne látta saját magát a megölt férfiben, a fiát meg az elítéltben, ezért volt ilyen rendíthetetlenül makacs mindvégig. A végén rájött mikor összetépte a képet, hogy ő a hibás. Ugye az elítélt srác és az apja nem éltek túl jó környéken, így valószínűleg ezek a támadások arrafelé mindennaposak lehettek, illetve az az apa is verte a gyerekét, börtönben is ült, ahogy hallottuk Fonda karakterétől, így lehettek ellenlábasai. De én sajnos afelé hajlok, hogy nagyobb eséllyel a fiú tehette. |
| 2024-06-27 10:57.57 |
| Ez valami fantasztikus hozzászólás. Nagyon alapos, nem tudok belekötni.
VÉGRE VALAKI aki manipulatívnak tartja Henry Fonda karakterét. Abszolút egyetértek, folyamatosan ez volt bennem, hogy ugye az világos, hogy annyira sikerült manipulálnia a körülötte lévőket, hogy senki sem tudja már, hogy mik a tények, mert valóban mindegyiket elferdítette. Nyilván jó szándékból, hiszen a film a végén őt igazolja. Közvetlenül nem, de közvetetten azért 2 embert sikerült traumatizálnia az esküdtek közül, még akkor is, ha szimbolikusan is, de visszaadja 3-as méltóságát a végén a kabátjának ráadásával. A 10-eshez annyi kiegészítést szeretnék tenni, ami a saját meglátásom, hogy a gusztustalankodó krákogó taknyoskodása, ami végig jelen van a filmben egészen a szamárpadba üléséig valószínűleg egyfajta szimbólum akar lenni arra vonatkozóan, hogy milyen beteges és romlott világlátása van. Tökéletesen jellemezted a 3-ast. A probléma az, hogy milyen mennyiségben van jelen ez a karakter a mi világunkban. Bár itt a film tesz annyi igazságot ezzel az emberfélével, hogy a végén ad neki némi feloldozást és ahogy megsemmisülve cammog le a lépcsőn a THE END feliratnál, sejthető, hogy változtatni fog az életén ezután. |
Tizenkét dühös ember - Vélemények
| 2024-06-27 10:42.39 |
| Sidney Lumet ezen legendás kamaradrámáját minden embernek legalább 10 évente egyszer újra kellene néznie, mert ahogy korosodunk és gyűjtjük a tapasztalatokat, annál több emberrel találkozunk és annál inkább át tudjuk élni mindegyik, de tényleg mindegyik esküdt karakterében rejlő igazságot, ha lehet ezt ilyen kissé bátran megfogalmazni.
De a film nemcsak a 12 szereplőjének tökéletes kidolgozásától, ábrázolásától és nem mellesleg színészi játékájától ilyen megkapó. Henry Fonda nemcsak főszereplőként, de producerként is mozgatórugója volt ennek az 57-es feldolgozásnak, ami egy 1954-es tévéjáték újrafeldolgozása volt. Ami lehet, hogy témáját tekintve felkeltette a figyelmet, de megvalósítása fele ennyire sem volt sikeres vagy emlékezetes, illetve csak kevés emberhez jutott el. Ehhez Fonda a saját tőkéjét tette bele, sőt, a fizetését sem vette fel a filmjéért, hogy cserébe minőséget tudjon letenni az asztalra. Ehhez kellett segítségül az akkor még nagyon fiatal és nagyon kezdő rendező, Sidney Lumet, aki ezzel a filmmel debütált, mint játékfilmrendező és nem mellesleg a korszak kipróbált, minőségi karakterszínészei. Közülük egyesek már dicséretes mozi és színházkarriert futottak be eddig, sőt, köztük volt maga az eredeti, az ős Willy Loman is Az ügynök halálából, Lee J. Cobb. Gondolom nem is véletlen, hogy ő kapja itt a leghálásabb szerepet. Az 50-es évek éppen kicsit köhögő Hollywoodjában olyan nagyon sok eredetiséggel nem találkozott az ember. Futószalagon gyártották a kései noirokat, a westerneket, a bűnögyi filmeket, a könnyed romkomokat, és a háborús drámákat. De csak kevés olyan film volt, ami ennyire elütően más atmoszférát árasztott magából. Maga az időjárás tulajdonképpen a 13. esküdt ebben a filmben, remekül használták a hangulat fokozására a meleget, illetve a tetőpontnál eleredő nyári záport. A kameramunka azóta is egyedinek és megismételhetetlennek bizonyult, minden egyes kameraszög többet mondott az adott momentumról és karakterről ezer szónál, illetve a set folyamatos zsugorodása, a falak szorító érzése is mind-mind hatott a néző tudattalanjára, belső érzelmeire, ami legalább 50%-ot, de lehet még többet is adott ehhez a filmélményhez. A karakterekről hosszú tanulmányokat lehetne írni, egy biztos, minden színész tökéletesen személyesítette meg még az olyan egyszerű karaktereket is, mint például a 12-es számú, akinek az a karaktere, hogy nincs személyisége. Csapódik az aktuálisan hangadóbb csapathoz. Vagy mondjuk a 6-os, az egyszerű, egyenes munkásgyerek, aki tudta milyen egy magasvasút mellett dolgozni a zajban és erős tiszteletet tanúsít az idősebbek felé, és az elveiért konfliktusba is merne kerülni. A progresszió, ami látványosan végigmegy a karakterekben, intelligensen fel van építve, tipikus mindennapi társadalmi jelenségeket bemutatva. Külön tetszik, amit kevesen említenek, hogy akik hezitálva tették fel az első szavazásnál a kezüket, szépen lassan erőre és öntudatra ébrednek, mint mondjuk a 2-es (kis alacsony szemüveges), az 5-ös (aki a gettó gyermeke) és az idős 9-es, akik rájönnek a film végére, hogy a bullyingnak ellent kell állni, és erőt lehet belőle kovácsolni, ami végül helyre is teszi a bullykat. És amire itt visszatérnék, hogy fiatalon, gyerekfejjel egyértelmű, hogy melyik oldalt érted meg jobban, kikkel szimpatizálsz, mert magad is vágysz erre a felülkerekedésre. Felnőttként azonban, amikor az ember már sokféle sorsot néz végig maga körül, elkezdi érteni a bigottakat is, illetve a logikusan gondolkozó, megrendíthetetlen 4-est is, akivel én a legeslegjobban tudok azonosulni, különösen azokkal a finom arcjátékokkal, amikor tudja, hogy most éppen legyőzik és semmit sem tud ellene tenni. Inkább elfogadja. Megérted a szoba „valóban” dühös embereinek érzelmi torzulásait, keserűségét, fájdalmát. Leginkább persze a 3-as esetén látjuk ezt gyönyörűen végigvezetve, aki folyamatosan érzelemből reagál. Pontosan tudni lehet, hogy milyen érzelmes az első perctől kezdve, ahogy előveszi a fotót, és abban már valahol ott foglaltatik a karakterének a tragédiája is. A legnagyobb talány a 7-es, aki sokak szerint a legmegvetendőbb karakter, mert félvállról veszi az eseményeket. Szerintem nem így van, egyszerűen ő félt attól, hogy a macsós lazaságának látszatát egyszer csak elveszti, ezért fogta rá a meccsre a döntéseit, és nem merte elismerni, hogy ő valóban megváltoztatta a látásmódját. Nem véletlenül hidegült el ő is 10-es gyűlöletbeszédétől és nem véletlenül presszionálta a legvégén a 3-ast a nézésével. Még legalább 10 oldalt lehetne erről írni. A maga egyszerűségében az egyik legjobb bemutatása ez a film az emberiségnek, a hibáinknak, gyarlóságnak, mindezt úgy, hogy a közönséggel végig interaktív, hisz velünk is láttatja a bűntény apró részleteit, apró réseit. Ha létezik tökéletes film, akkor az az 1957-es Tizenkét dühös ember. |
Donald Sutherland - Vélemények
| 2024-06-27 06:38.48 |
| Isten nyugtassa Kanada legékesebb színészcsillagát, aki valaha élt. Nem hinném, hogy ezzel a kijelentéssel bármit is túloznék. Amit Sutherland ki tudott húzni az ingujjából, arra csak kevesen volta képesek a szakmában. Az egyik legsokoldalúbb színészek egyike volt, aki nemcsak szerepeit tekintve rendelkezett színes karrierrel, hanem műfajok tekintetében is belekóstolt szinte mindenbe, amit el lehet képzelni: európai művészfilmek, horror, thriller, blockbuster sikerek, különböző szériák, megannyi filmdráma, komédia, politikával átitatott háborús filmek, szinkronmunkák, egyszóval mit kívánhat még egy magára igényes hollywoodi sztár. A lehető legjobb generáció tagja lehetett, aki éppen a "változás" időszakában lehetett kiemelkedő tehetségű fiatal. És ezt jól ki is használta.
A díjakkal nem szabad foglalkozni, nem ő az első és nem ő az utolsó olyan színész akit legendának tartunk és ezt szobrok számában nem látjuk igazolni, de ez nem a színészt minősíti. Határozottan kevesebbek lettünk a halálától. |
Richard Attenborough - Vélemények
| 2024-06-27 06:28.54 |
| Kétség kívül Attenborough rendezői életműve vegyes képet mutat, filmdrámái mondhatni egysíkúak, hiányoznak belőlük azok a rendezői védjegyek, amiket a közönség általában szeretni szokott. Hiába igényes és nagyon költséges drámákat tudott összehozni, nem tudott lépést tartani a változó korral, annak igényeivel és az utolsó rendezései már szinte nem is méltóak különösebb említésre.
Ettől még senki sem veszi el tőle a Gandhit, a Híd túl messze van-t és a Chaplint, mint a legkiemelkedőbb és abszolút díjakra érdemes alkotásait. |
Dózsa László - Vélemények
| 2024-05-15 06:09.49 |
| Én is láttam pont tegnap este azt a darabot.
Nem mondok én olyat, hogy valakiről illik ilyen lejárató színdarabot készíteni miután meghalt, de mivel Dózsa is ha úgy vesszük, egy halottgyalázó volt, ezért abszolút jogosan gyalázta őt a Pintér társulat is. Mellesleg zseniális, néhol felkavaró, de inkább nagyon jó, humoros volt a darab. Nagyon jól körülrajzolta a mai magyar abszurd társadalom kórképét. |
| 2024-05-15 06:07.40 |
| Talán most már végleg sikerült meghalnia :D
Amúgy nálunk, a Fiumei úti sírkertben temették, nem mondanám, hogy hatalmas érdeklődés övezte. Ezt is érdemelte. |
Robin és Marian - Vélemények
| 2024-03-14 14:58.58 |
| Igen, valószínű :D |
| 2024-03-14 13:43.36 |
| Igen? Én nem néztem ennek utána. De nem hinném akkor sem, hogy egy félszemű öregúr sikerrel eldobta a kezével 200 méterről és az így bele tud állni egy nyakba :D
A múlt században elég sokan értek el sikereket a botrányos alkoholizmusuk ellenére. Ma már sokkal jobban megszűrik ezt. Ebben a filmben 3 híres "nagyivó" is játszik egyébként. Szerintem nem annyira alulértékelt a Shaw, igaz ma már tényleg kevesebbet emlegetjük. A korban nagyon népszerű és megbecsült volt. |
| 2024-03-13 08:31.20 |
| SPOILERVESZÉLY!
Szerintem nem az a baj ezzel a filmmel, hogy az alapkoncepció a jól megszokott, szinte etalonnak számító Costner-féle Robin Hood történet után, a főhős leszálló ágában (ha lehet így mondani) játszódik, hanem itt mintha semmi sem akarna megfelelően összeállni annak ellenére, hogy szinte minden elemében profi a film. Elsőrendű színészek, remek és sokszor ambíciózus fényképezés, hiteles jelmezek, aranyos filmzene és egyébként egy jól eladható történet. Van benne humor, romantika és akció is – amiből lehetne persze több is, talán itt lehetett a bibi. Amitől én egyből vigyorogtam, az a szinte szavannai szárazságú „Anglia”, ami nyilván annak köszönhető, hogy a filmet Spanyolországban vették fel, ahol a vegetáció igen más jegyeket mutat, de ez még talán lenyelhető volt, ami viszont nem, azok az indokolatlan furcsaságok, például a „kézzel beledobunk egy nyilat Richard Harris nyakába”, amire azt se tudtam hogy reagáljak, vagy amikor Sean Connery tökön rúgja a sheriff emberét. Ezeket nem is értem, hogy a direktor hogy gondolta. Számomra ami a leginkább elgáncsolta ezt a filmet végleg, az maga Sean Connery és Audrey Hepburn, akik egyszerűen nem működtek ebben a filmben. Mind a kettő hatalmas nevű színész, számos alkalommal bizonyították már rátermettségüket, de se önmagukban, se együtt nem voltak jók ebben a filmben. Connery a film egészében alulteljesített, Audrey meg folyamatosan túltolta, viszont rajtuk kívül mindenki más működött. Denholm Elliotot jó volt viszontlátni, Richard Harrisnek és Ian Holmnak jó kis epizódjuk volt, Nicol Williamsont érdekes volt ilyen leszedáltnak látni tudván, hogy a 70-es években mekkora színpadi bikának számított, de a háttérben legalább szuggesztíven szupportálta a nála jóval kevésbé tehetséges honfitársát, Conneryt. A legkiemelkedőbb színész és talán a leghálásabb karakter ebben a történetben egyértelműen Robert Shaw sheriffje volt, aki lássuk be, kicsit megmentette a művet a jelenlétével. A film tetőpontja, a nagy párbaj kifejezetten realisztikus volt és izgalmas, a két férfinek jobb kémiája volt, mint bárki másnak ebben a filmben. Tovább nem is volt érdemes nézni a filmet, mert a két főszereplő haláltusája nekünk volt kellemetlen színészi szempontból. Williamson egy pillantásával több érzelmet tudott mutatni, mint Hepburn és Connery együtt véve 20 percnyi vergődés alatt. Ezen kívül ami még hibának felróható az a túl sok „időkitöltés”. Igazat adok azoknak, akik a nyugdíjas tempót hibáztatják elsősorban. Több volt a felesleges merengés, sok olyan dialóg volt a filmben, amitől sokat állt a film, mert nem vitte a történetet semmilyen irányba. Többek között nekem ezek a szempontok vették el a film élvezeti értékét, és egyúttal sajnáltam, hogy ebből a látszólag tisztességes költségvetésű, nagy produkcióból pusztán egy közepes végeredményű művet kaptunk. |
Nicol Williamson - Vélemények
| 2024-03-08 08:23.00 |
| Már nem is tudom hanyadik "elfeledett" színész adatlapjára írok első hozzászólást, ami mindig keserű szájízzel tölt el tudván, hogy az adott színész mekkorát tett le a maga korában az asztalra. Igaz eddig leginkább karakterszínészek védőszentjeként léptem fel, ami ez esetben nem lenne teljesen igaz állítás. Mr. Williamson lehet,hogy nem volt mindig főszerepben, de az angol színpadon határozottan az alfák alfája volt, akit nem egy, nem két ember kiáltott ki a valaha élt legnagyobb színésznek és ez nem kis kijelentés, pláne, ha a világ legnagyobb presztízsű színházával rendelkező Nagy-Britanniát nézzük.
Sajátos tragédiája ennek a derék skótnak, hogy a filmes karrierje nem nagyon indult be, ami a Filmkatalógusos adatlapjából is jól látszik. Talán az Excaliburból volt a legemlékezetesebb, esetleg a Visszatérés Oz birodalmába c. filmből, de szerintem sokan a Columbo kutyás gyilkosaként ismernék fel, ha mutatnánk róla egy képet. Nekem volt szerencsém látni tőle a Tony Richardson-féle Hamletet, amelyben címszereplőként mindenkit meghipnotizált vibráló és annál kifejezőbb kék szemeivel, esetleg angol filmeket kutatók rábukkanhattak 1-2 elfeledett főszerepére, a legjobb talán a The Reckoning volt, szorosan utána a The Bofurs Gun, ahol mindent elsöprő erővel tette feledhetővé minden más nagy színészt aki körülötte volt Ian Holmtól kezdve David Warneren át John Thawig, akik mind egytől egyig nagyobb nevet szereztek maguknak a filmiparban. Azt, hogy nem ő a mai kor Anthony Hopkinsa, Ian McKellenje, Jim Broadbentje, lényegében önnön magának köszönheti, ugyanis ő egyike volt a kor nagy „hellraiser”-jeinek, ahogy az angol mondaná, azaz a legbotrányosabb, legproblémásabb színészek között tartották számon, akivel igen nehéz volt együtt dolgozni a kiszámíthatatlanságának és az alkoholizmusának köszönhetően, ami karrierje legvégén, a 90-es években, mondjuk a Spawnban és a Békavári uraságban már igenigen szembeötlően rajta hagyta a nyomát. De nem ő volt a kor egyetlen iszogatós, verekedős, veszélyes nehézágyúja, ebben kollégái voltak pl. Richard Harris, Peter O’Toole, Richard Burton, Oliver Reed, akik nehezen tudtak mit kezdeni hasonló munkásosztály származásukkal, heves természetükkel, egy oly végtelenül megszabályozott, elitista társadalomban mint a kor Angliája. Csak míg az imént említettek ennek ellenére – leginkább sármjuknak köszönhetően – mégis felépítettek egy dicséretes filmkarriert, a kevésbé sármos, de mindegyiknél jóval tehetségesebb Williamson erre képtelen volt. A ragyogó, már 20 évesen is mindenkit maga mögé utasító tehetségű Williamson 20-on évesen egyik napról a másikra hódította meg a színpad deszkáit és néhány éven belül minden olyan szerepet megkapott amiről a színészek 3/4-e egész életében vár Hamlettől kezdve Macbethen át Lennie-ig, Bezuhovig, az Egy őrült naplója őrültjétől a Coriolanus címszerepéig. Mindezt annak köszönhette, hogy a kor legeslegnehezebb színdarabjának, John Osbourne Elfogadhatatlan bizonyítékában debütált főszereplőként, ami hatalmas belépőnek számított tekintve, hogy nagyobb, híresebb színészek visszadobták ezt a szereplehetőséget mondván, hogy nekik ez túl nehéz. A 40 éves Maitlandet a legnagyobb neveknek szánta Osbourne, mégis a 28 éves, koraérett Williamson kapta meg és betonozta magát be örökre a 60-as évek „angry young man” mozgalmának kellős közepére. Maga a darab írója Nicolt a legnagyobb színésznek kiáltotta ki Marlon Brando mellett, de nem csak ő. Most olvasom erről a végtelenül komplex és izgalmas emberről a második életrajzi könyvet, és meg kell, hogy mondjam, nagyon fájdítja a szívemet, hogy nem kaphatott a nagy közönség többet ebből az emberből. Aki egy kicsit is utánanéz, utánaolvas és felkutatja a morzsákat, amiket maga után szórt, láthatja, hogy mit vesztettünk személyében. Talán nem túlzok, ha Philip Seymour Hoffman és Joaquin Phoenix szintjére teszem őt, mint karaktertípust, aki folyton ki tudott lépni saját maga kereteiből és soha, egyetlen egyszer sem mutatta ugyanazt az arcát a közönség felé, egyszóval egy igazi kaméleonszínész volt, aki ha kellett állandóan külsőt, akcentust, hangnemet is játszi könnyedséggel váltott. Végtelenül hitelesen és tűélesen tudta ábrázolni az emberi gyengeséget, az emberi lélek minden sötétségét, nem is beszélve arról az érzelmi sokszínűségről, amit az arca mutatni tudott, amit nevesebb kortársai sárgulva irigyeltek tőle. Ez a fajta színjáték a 60-as/70-es években még bőven megelőzte a korát, akkor ezzel nem is tudott a szakma mit kezdeni, se nem kellően értékelni. Ma meg már mélyeket hajolunk ezek előtt a színészek előtt, akik nem félnek gyengék lenni a közönség előtt, sőt, ma ezekkel az alakításokkal lehet igazán nagyot szakajtani. A tanulság: a tehetség nem elég, kell az alázat, a szerencse és a jó intuíció is ehhez a pályához. Hiába nősz mindenki fölé tehetségben, ha saját magad menedzselésére képtelen vagy. Ez lett Nicol Williamson veszte. |
Major Tamás - Vélemények
| 2023-06-08 16:25.36 |
| :D :D :D
Nem mondhatnám, hogy szeretem. Úgyhogy sajnos nem én vagyok a Nagy szerelem, úgy érzem :D Bár őszintén szólva én még sosem szerettem bele olyan emberbe akivel minden ízlésem egyezik... |
| 2023-06-07 12:03.02 |
| Majs ígérem megnézem, de emiatt nem teszek félre mindent :)
Hát akkor sajnos nem leszünk álompár kedves Elvis, mert a hörgősöket egy pontig elviselem, de az én lelkiállapotomhoz nem a legmegfelelőbb zene. Én ahogy öregszem egyre nyugodtabb zenéket hallgatok. |
| 2023-06-06 22:10.13 |
| A családomban többen nézték és egyébként már szemeztem vele, csak annyi sorozatot kéne megnézni, hogy már a fejemben sem tudom őket tartani. Szerintem mondtam ezt vagy 20-ra is. De mindenképp ránézek majd, ha nem is mostanában.
Az jó, én is sokfélét szeretek azért, bele hallgatok én mindenbe (kivéve hip hop) és mindenféle műfajból vannak favoritok. De ha zsánert lehetne választani ami mindig beválik az az előbb említettek. Én a hörgős zenéket sose kedveltem. Még régen sem. Inkább a vokál. |
Copyright © 2005-2018, www.FilmKatalogus.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Impresszum | Médiaajánlat | DVD üzletszabályzat, kapcsolat | Sitemap | E-mail: info@filmkatalogus.hu