Chris92 hozzászólásai

Ugrás Chris92 adatlapjára
elejére ... 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 ... végére

Starred Up - Vélemények

2015-02-28 12:31.31

A realista angol mozi hagyományait fantasztikusan továbbvivő börtönmozi, aminek minden perce tömény feszültséggel van telítve, hiszen nem tudhatjuk mikor fog az erőszak a lehető legbrutálisabb formában kirobbanni. Ennek a feszültségnek leginkább a főhős Eric Love a katalizátora, hiszen egy két lábon járó nitroglicerin, akinél a legkisebb provokáció is elegendő egy koponyatöréshez. David Mackenzie mozija bármiféle moralizálós sallangoktól, stilizálástól vagy szépítéstől mentes, esetenként torokszorítóan nyers és realista alkotás a börtönélet keménységéről miközben arra is ügyel, hogy soha ne essen a nihilizmus vagy a depresszív reménytelenség területére a látottak. Jack O'Connell és Ben Mendelsohn mint apa és fia valami döbbenetesen erős és elemi erejű alakítást mutatnak be, de ez akár az egész szereplőgárdáról elmondható, szinte vibrál az energiától a film összes párbeszéde és hát igen ahogy Papírgalacsin alattam megemlítette a nyelvezetük bizony olyan, hogy a "fuck" és a "cunt" szavak alany, állítmány, kötőszó szinten vannak jelen. Arról már nem is szólva, hogy a vaskos angol akcentus miatt még annak is szükséges lehet a felirat, aki jól ismeri a nyelvet, de ez nem elvesz, hanem még jobban megerősíti a film autentikusságát. Brutális és érzelmileg is erősen megdolgozó darab, de ha szereted a börtönmozikat vagy a jól megcsinált emberi drámákat akkor magasan ajánlott.

A szabadság fantomja - Vélemények

2015-02-26 23:08.55

Az átlagos konvencióktól és történetvezetéstől teljesen elrugaszkodó abszurd humorú alkotás Luis Bunuel-től, aki a laza szerkezetű nem nagyon összefüggő jelentekben jó nagy fricskákat küld a polgári társadalom alapintézményei ellen mindezt úgy, hogy maga a film egy percere se vált unalmassá vagy túlságosan köldöknézővé. Nem mindennapi darab, de ha az ember ráhangolódik a furcsa stílusára, akkor könnyen előtte ragadhat.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-02-21 20:52.56

Kickboxer's Tears (1992): A látványosan alacsony költségvetést, a lakmuszpapír vékonyságú sztorit, és a film hangulatának erősen csapongó jellegét enyhíti, hogy a 88 perces játék idő 70%-át akciók teszik méghozzá a jobb fajtából. Ha valamiben akkor abban Hongkong verhetetlen. 3*

Amerikai mesterlövész - Vélemények

2015-02-21 12:40.42

A háborús filmek témájukat tekintve nemcsak egy adott időben és térben lévő, valós vagy netán fikciós történelmi esemény bemutatására korlátozódnak le, hiszen szólhatnak magának a háborúnak az egzisztenciális miértjéről, az azt megélő egyénben végigmenő testi és lelki folyamatokról. Vagy akár az adott háborúban résztvevő nemzet morális válságára is reflektálhat narratívája által, ami általában a fenti két megközelítést is kombinálja és ezt általában úgy szokta végigvezetni, hogy egy fiatal, naiv, országa elveiben és saját kötelesességében vakon hívő katona szembesül az ember húsdaráló kijózanító eszetlenségével. Mindháromra találhatunk sok példát mind az amerikai, mind más nemzetek filmtörténelmében és elég hamar tisztázódik, hogy Clint Eastwood legújabb filmje az Amerikai mesterlövész is ebbe a kategóriába kíván beletartozni. Maga a film főhőse Chris Kyle, az amerikai hadsereg leghalálosabb mesterlövészeként van bejegyezve, több mint 160 halálos találattal, négyszer járta meg Irakot és mind a négyszer vissza is tért. Személye és cselekedetei valósággal fürdenek a patriotizmus igencsak kétarcú és ellentmondásos tengerében, hiszen olyan ember volt ki mindig parancsra cselekedett, tudta mi a dolga és soha nem kérdőjelezte meg, hogy miért harcolt. Pedig tette ezt egy olyan konfliktusban, aminek legitimitása legalább volt annyira, ha nem volt még jobban megkérdőjelezhető mint bármelyik más háború az emberiség történelmében. Ez az oka annak az ádáz, heves érzelmekkel fűtött vitának a hátterében, amit Eastwood filmje saját hazájában kiváltott, de a kérdést mi is feltehetjük: Lehet-e hősként tekinteni Chris Kyle-ra? Ezt a kérdésnek az eldöntése vagy mérlegelése akkor lehetne a legkevésbé nehéz, ha a film a legenda mögötti embert vázolná fel, nemcsak az életútját, hanem a belső világát is, hogy megértsük mit miért tesz, mi motiválja a háború adrenalinján kívül, hogy családját hátrahagyva újra és újra visszatérjen a harcmezőkre egy olyan ellenségre lövöldözve, akik az emberi céltáblán kívül semmi mást nem jelentenek számára. Eastwood viszont minimális szinten kezeli hősének háború előtti és háborús túrák közötti életének bemutatását, a cselekmény gerincét Kyle bevetéseinek részletes bemutatása teszi ki. Az életét legjobban befolyásoló emberek mint apja, öccse vagy felesége mind vékonyan felskiccelt karakterek, akik csak arra szolgálnak, hogy biztosítsák vagy megpróbálják kitéríteni Kyle-t adott döntése medréből, ám a végső mindig az övé. A nyílegyenes, háborús filmek tekintetében szinte kötelező köröket (előélet, kiképzés, harcok, lezárás frontos vagy otthon) futó történetvezetés miatt, leginkább azon fog múlni a film befogadása a nézőnél, hogy mennyire lesz képes Chris Kyle-al azonosulni (már ha ez lehetséges) vagy mennyire lesz számára elfogadható számára az, ahogyan a film ábrázolja. Az én érzéseim nagyon ambivalensek és inkább a skála negatív értéke felé közelít. Hiszen egyrészt a film vérszomjas, elfogult, háborúpárti propagandának való bélyegzését szimpla térdreflexszerű túlzásnak tartom, ugyanakkor meg is tudom érteni az, akiben ez a konszenzus alakul ki a film megnézése után. Mert bár Eastwood ügyesen kikerüli azt a csapdát, hogy a főszereplőt túl pozitív fényben tüntesse fel, viszont Chris Kyle tényleg egy egyszerű, bizonyos képességei által kiemelkedni képes átlagemberként van bemutatva mintsem Amerika morális eltévelyedésének és megsebzett lelkiismeretének példája. Megtörése valamint a háború és az öldöklés ördögi köréből való kilépése megtörténik, de mi nézők nem érezzük át, hogy pontosan miért. Ha eltekintünk a témája által felvetett kérdésektől, akkor maga a film egyáltalán nincs rosszul megcsinálva. Sőt Clint Eastwood még 84 évesen is képes megmutatni mi fán terem a jó rendezés. Stílusa visszafogott, rögreális, a teátrális pillanatoktól mentes, a film tempója kényelmes, az akciók pedig szintén meglepően feszültek és működőképesek. A háború ábrázolása kellően naturalista, sőt van benne egy-két jelenet, ami kifejezetten sokkolhat is. Viszont az már nem igazán érzékelhető háborúellenes megoldásnak, hogy az ellenséget még egy percre se kívánja humanizálni a film, az akció orientált cselekmény pedig aláás az emberi dráma mélységeinek boncolgatásába. Minden képkockájában vérprofin elkészített alkotás az Amerikai mesterlövész, amit szinte egymaga elvisz a hátán rendezője és a főszereplőt alakító Bradley Cooper magabiztos színészi alakítása, ám a figyelmesebb szemeknek hamar kiszúrják, hogy a csinos külsőségek mögött egy tűpontosra kimért, a súlyos morális kérdések mögül hol ellavírozgató, hol azokat csak a legóvatosabban megközelítő szórakoztató termék rejtőzik. A téma és a megközelítés annyira erősen kötődik magához Amerikához, hogy mi itt Európában nem értékelhetjük ugyanolyan szemmel, viszont a rekordokat döntögető kinti bevételek inkább azoknak adhat további muníciót, akik szerint a csillagos-sávos nemzet még mindig nem képes önmagával elszámolni.

Kingsman - A titkos szolgálat - Vélemények

2015-02-18 17:21.56

Marha jól szórakoztam, pedig azért voltak elvárásaim nem is kicsik. Matthew Vaughn minden egyes filmjével magas minőséget szállít és ha bár egyik sem kívánja a mozgókép művészeti értékeinek hátárát tágítani, szórakozásnak tökéletesek. Ennek a faszinak valami penge jó érzéke van ahhoz, hogy a stílus, a hangulat, és a humor milyenségét pontosan belője. Arról már nem is szólva, hogy bár látszatra úgy tűnik, hogy adott filmjei (Kick/ass - szuperhősők, X-Men - csapat orientált akciófilm, Csillagpor - tündérmesék) a témájukhoz passzoló sablonokkal dolgoznak...nos igen de ő képes úgy csavarni a dolgokon, hogy a látottak frissnek és elevennek hassanak, a fáradtság helyett. Hiszen a konvenciók felrúgása általában magasabb korhatárra kalibrált mégis remek eleganciával prezentált módon történik, sem a káromkodás, sem pedig az átlaghoz képest jóval brutálisabb képsorok nem esnek át a ló túloldalára. A Kingsmen is ilyen film, kémtörténet, de nem a sötét, realisztikus, komor fajtából, ami manapság jellemzi őket (van is rájuk utálós a filmben), hanem egy könnyedebb, old-school darab szuperképességű titkosügynökökkel, kütyükkel, világot átformáló terveket szövögető gonosszal, akinek hát persze hogy magánhadserege és egyedi felépítésű testőre van. Ezeket építi össze Vaughn a rá jellemzően, hol tisztelgő, hol pedig fityiszt mutató stílusával, a történet jól felépített még a gonosz tervében is van ráció, a színészek pazarok különösen az olyan veteránok mint Colin Firth és Mark Strong az akik brillíroznak, Samuel L. Jackson-t és Michael Caine-t mindig jó látni. Az operatőri munka és a vágás pazar, az akciókban pedig annyi ötlet, energia és beteg poén van, hogy már csak azokért is megéri megnézni a filmet, Firth templomi nagyjelenete a Freebird gitárszólójával valami eszméletlen, olyan dinamikával és brutalitással, amit hollywoodi stúdiófilmben ritkaság, de a többire se lehet panaszom, a zenei választék legyen azok a válogatások vagy Henry Jackson kompozíciói pedig szintén fergetegesek. Első osztályú, vérprofi, egyszerre a mai korhoz illő mégis frissítően régivágású mozimatiné, amit mindenkinek ajánlok, aki szerint a mai popcornmozik egysíkúsága már végleges. Mondjuk azt én is elismerek kellene még jó egypár ilyen jellegű film, de ameddig itt van Vaughn, őrá számíthatunk! :)

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-02-17 21:57.48

David Holzman's Diary: Az előnye annak, hogy egyetemen tanulhatok a filmtörténelemről az, hogy magas szinten és még elmélyültebben ismerkedek meg azzal a témával, ami a legjobban érdekel. A hátránya az, hogy amikor az ember nézi a kijelölt filmeket akkor nem mindig futhat bele olyanba, ami tetszeni fog. A David Holzman's Diary a filmtörténelem egyik elsőként jegyzet áldokumentumfilmje és egyben olyan alkotás, ami alig 73 perces játékideje alatt tökéletesen kimeríti a nézhetetlen dögunalom fogalmát. 1*

2015-02-16 20:51.09

Náci zombik 2: Nagy előrelépés az első részhez képest, hiszen itt pörög a történet, a poénok sokkal feketébbek és ütősebbek, a szereplők szerethetően idióták, az akciókban pedig nemcsak brutalitás de dinamika is van. A látványosan nagyobb költségvetés és a Hollywoodban szerzett tapasztalatok jól megerősítették Tommy Wirkola rendezést, a film elképesztően blőd és szórakoztató, a mészárszék pedig brutálisabb, kreatívabb és tabudöntögetőbb mint valaha. Itt tényleg semmi nem szent, erre a mentalitásra pedig a koronadíszt az utóbbi évek legelborultabb fináléja teszi fel. 4* (de közel az ötöshöz).

Fenegyerek - Vélemények

2015-02-14 15:37.46

Erősen és érdekesen indító, majd a heist filmek ismerős történetvezetésére ráhangolódó film, aminek megoldásai ismerősnek és kicsit sablonosnak is fognak hatni a tapasztaltabb filmrajongóknak. A tempó is kissé zötyögős, nekem viszont mégis le tudta végig kötni a figyelmemet, hiszen az ausztrál milliő és az ottani filmekre jellemző nyersebb, keményebb hangvétel ad egy sajátos hangulatot a filmnek, az akciók véresek és ütősek, Ewan McGregor pedig pazarul alakítja a rutinos, intelligens mégis vadállati keménységű bandavezért. Az újdonságot nem tartalmazó, de a tucatelemeket jól felhasználó alkotás, délutáni kikapcsolódásnak megfelel.

Az utolsó őrjárat (2000) - Vélemények

2015-02-11 21:02.32

Kisiskolás zsebpénzből összetákolt poszt-apokaliptikus marhaság, ami a lehető legjobb esélyekkel pályázik a "legrosszabb film Dolph Lundgren életművében" címre, és tekintve milyen mozikban szokott a svéd pusztító szerepelni, ez enyhén szólva elrettentő. Sheldon Lettich karrierje elején még összerakott néhány szórakoztatóbb B akciózást, itt totálisan elfeledte, hogy azok miért ütötték meg a nézhetőség mércéjét, a film csaknem háromnegyede a szó szoros értelemében nézhetetlenül unalmas, a végkifejletre befutó akciók pedig inkább illenek paródiába. Kerüld de nagy ívben!

Joker (2014) - Vélemények

2015-02-06 19:02.39

Kicsit utánaolvastam, állítólag Statham már több mint öt éve meg akarta valósítani ezt a projektet, egy ponton úgy tűnt, hogy Brian De Palma rendezi, aztán Simon West váltotta, aki bár hiába rendezett pár kellemes akciómozit nem ugyanazt a kaliber. Aztán a film elkészült, de külföldön csak a netes videotékákba jutott el, nem adták meg neki az esélyt a nagyvásznon. Kár érte, mert szerintem tisztességes munka, és jobb annál, amit a tengerentúli filmszínházak januári kínálata szokott nyújtani. Amúgy megfigyeltem, hogy az utóbbi években Statham szép lassan kezd eltávolodni az egyszemélyes hadsereg féle akciómoziktól, amik rá jellemzőek és inkább olyan hol drámaibb, hol stílusosabb filmeket próbál kifogni melyek nemcsak az ökleit, de a színészi talentumát is kicsit megdolgozzák, gondolok én itt a Parker-re, vagy a Kolibri-kódra. A Joker is ilyen film, akciófilmként nem nagyon működik, ahhoz túlságosan dialógusorientált, inkább egyfajta bűnmozi, neo-noir, történet egy elveszett lélekről, aki a bűnvárosából próbál kitörni, miközben olyan dolgokat kénytelen ennek érdekében elvállalni, amiket a háta közepére se kíván. A történet kissé epizodikus és szétszórt, inkább részeiben működik mintsem egy egészként, West rendezőként inkább hagyja, hogy a stílusos képek és a szereplők közti beszédek irányítsák a filmet. Utóbbiakat és úgy unblokk a forgatókönyvet pedig egy igazi legenda, William Goldman jegyzi, aki saját regényét dolgozta fel nem is először hiszen 1986-ben is volt egy adaptáció belőle. Bár maga a sztori nem nagy eresztés, a párbeszédek meglepően jól kimunkált, sokszor humoros és szellemes eszmeváltások, amik által Jason is megvillanthatja karizmáját. A fényképezés remek, a zenei választék telitalálat, és bár akcióból tényleg ha van összesen három, de azok kemény, feszes és brutális bunyók ötletes és követhető koreográfiával (köszönet Corey Yuen hongkongi eksönmasternak értük). Rövid, tömör és ha az ember nem sok elvárással és szimpla kikapcsolódást kívánva ül le eléje, akkor sok csalódás nem érheti, nekem bejött. Lehet jobban is mint, ahogy sokaknak fog.

24 (sorozat) - Melyik a legjobb évad?

2015-02-05 15:52.56

Nálam a sorrend 5, 2, 7, LAD, 8, 1, 4, 3, 6.

Whiplash - Vélemények

2015-02-05 14:03.42

A fiatal Andrew Neiman (Miles Teller) született zenei tehetség, aki önerőből képezte magát jazz dobossá és sikerült bejutnia az ország legnevesebb zenei intézményébe. Életcélja, hogy egyike legyen azoknak a nagy zenészeknek, akik inspirálták őt, és akiket mai napig legendaként emlegetnek a zenei körökben. Viszont az ehhez szükséges út kemény és erre akkor döbben rá igazán, amikor bekerül Terence Fletcher (JK Simmons) osztályába. Fletcher ugyanis a brutálisan intenzív és a verbális konfrontációtól sem mentes oktatói stílusának köszönhetően az iskola legrettegettebb tanára, akinél elég a legapróbb hiba is ahhoz, hogy porig alázza az azt elkövető egyén önbecsülését. Andrew viszont eltökélt abban, hogy ha törik, ha szakad elnyeri a perfekcionista Fletcher megbecsülését. Egymásnak feszül diák és tanár, a győztes személye pedig korántsem egyértelmű. Tehetségfelismerés, felemelkedés, bukás, majd a süllyesztő mélyéről való újbóli felemelkedés, ami végül a győzelem eksztatikus élményével ér véget. Klasszikus sztori, klasszikus alapok, megannyi sportfilm és életrajzi darab van, ami ezekre épít és ha úgy tekintjük akkor a Whiplash-nek is ezek a dramaturgiai alappontjai. Viszont a megközelítés az, ami radikálisan más, mint amit az ilyen filmektől megszokott az ember. Ugyanis a versenyszellem fokozása, a minél jobb, minél tökéletesebb eredmény elérésére való törekvés, nem feltétlenül olyan fényes dolog, mint amire elsőre asszociálnánk. Ha valamiben jó vagy, akkor nem elég, hogy értesz hozzá vagy van tehetséged. Gyakorolnod kell, minél többet, minél jobban, hogy formában maradj, hogy ne kopjanak el a képességeid. Viszont ha ennél is több akarsz lenni, ha a nagyok közé akarsz kerülni, különösen a zenében, akkor ahhoz a fentiek is édeskevesek. Ahhoz már saját határaidat is át kell lépned, egyé kell válnod a zene ösztönszerűségével, hogy az új utakat megleled és itt már nem szempont ha tested és lelked épsége is rámegy a tökéletesség hajoszlására. Ez a határátlépés lehetetlen kellő ösztönzés nélkül, Fletcher pedig egész munkamódszerét erre az ösztönzésre építi. Ám ez nála azt jelenti, hogy verbálisan kizsigerel, gyengeségeidet ellened fordítja és a véres végeredményig gyakoroltat, hogy elérd a megfelelő eredményt. Úgy hiszi, akkor eredményes, ha folyton megugorhatatlan lécet tesz a diák feje fölé, akinek a sokszoros bukás fogja megadni az erőt arra, hogy a korlátait átlépve szárnyaljon. A legtöbben hamar feladnák a vele való küzdelmet, de Andrew nem teszi. Mert ő különleges, benne megvan a képesség, az akaraterő, hogy ezt véghez vigye és ezzel mindketten tisztában vannak. Egyikőjük sem hajlandó letenni a mentális és verbális arzenált, akarat, ego és vágy hármasa, ami mindkettejüket hajtja. A sztoriban lévő ellentmondások azok, amire az író-rendező Damien Chazelle a filmet felépíti. Hiszen a szereplők is, és a nézők is felteszik azokat a kényelmetlen kérdéseket, amiket ez a téma felhozhat. Valóban megéri-e tönkretenni magunkat a zenei tökéletesség nevében, mintsem megmaradni középszerűnek, de embernek? Hol a határa annak, ahová kitágíthatjuk képességeinket, hogy az ne üssön vissza? Chazelle nem foglal állást, teljesen átélhető emberi motivációkba csomagolja a pro és kontra érveket, hagyja, hogy a szereplők döntésein, szavain és cselekedetein keresztül vonjuk le magunknak a következtetést. Viszont azt most elmondom, hogy egy ilyen, főleg emberi kapcsolatokra építő filmtől abszolút nem gondoltam volna, hogy hasonlóan intenzív, nyers, durva és energiákkal teli élményben fog részesíteni mint, amin főhőse átmegy. A Whiplash ugyanis olyan mint egy jól megkomponált zenemű. A kellő pillanatokban visszafogott és csöndes, ugyanis azok csak az előjátékot szolgálják, a nagyobb felvonásokhoz. A párbeszédeket, a próbákat, a versenyjeleneteket szétfeszíti az adrenalin, a feszültség, és sokszor a váratlanság meglepő ereje. Egyik pillanatban nevetsz, másikban elszorul a torkod, aztán szó szerint minden testnyílásod összeszűkül, szinte levegőt is alig bírsz venni. Az egész film ilyen pazarul megírt és felépített jelenetekből áll, amik végigröptetnek az érzelmi szinuszgörbén. De a kimunkált forgatókönyv és a precíz profi rendezés ellenére, az egészből mégis árad a személyesség és az ösztönszerűség. Képileg és érzelmileg is ott vagyunk a jelenetek közepén, érezzük a verejték szagát, szinte tapintható a vér, ami végigfolyik a dobverőkön. A fényképezés és a vágás kettőse egy szintre van hozva a zene és a zenélés intimitásával és ritmikusságával. Természetesen nem mehetek el a két legfőbb alappillér, Miles Teller és JK Simmons színészi játéka előtt. Teller fantasztikusan alakítja a visszahúzódó, önbizalmát folyton összekaparó majd a feladat nehézségéhez mind lelkileg, mind fizikailag is felnövő srácot, aki nemegyszer kérdőjelezi meg mindazt, amiért kiképzését csinálja, ráadásul Chazelle korántsem akar belőle abszolút hőst csinálni belőle, követ el hibákat, amik nemcsak emberivé teszik, de meg is bosszulják magukat. JK Simmons viszont egyenesen félelmetes a számító, intelligens, kellő pillanatban simulékony máskor meg szavakkal pusztító szemétládaként, akiről nehezen tudjuk eldönteni, hogyan álljunk hozzá. Felnevetünk elképesztően kreatív sértegetéseinek hallatán, máskor ökölbe szorul kezünk módszereinek szadizmusa láttán. aztán pedig feszengünk, mert erről a démoninak tartott karakterről is kiderül, hogy ember, akinek megvan az ellentmondásos, ám teljesen logikus érvelése, mit miért csinál. Simmons pedig ezt a sokrétűséget olyan pazar egyensúllyal és finomsággal képes ábrázolni, amire leginkább csak a közhelyszótárból tudok kifejezéseket hozni. Mozgóképes energiabomba a Whiplash, mely egyszerre szórakoztat, elámít kifacsar, megdolgoz érzelmi és intellektuális szinten, földbe tipor, hogy aztán felrázzon és elvigyen egy újabb menetre, te pedig egyszerre örülsz és átkozódsz, amiért úgy feltöltöttek a képsorok, hisz ismét megcsinálhatja ezt a körutat veled a film. Zsigeri, vad, ám tűpontosan kivitelezett alkotás, aminek öntörvényűsége nem köti őt a műfajok ismert dramaturgiai láncaihoz, ereje saját magában rejlik, a katarzis pedig garantált. Az ilyen filmekért szeretek moziba menni.

- Filmes Sámánok Rendje -

2015-02-05 08:54.05

Tegnap végre sikerült eljutnom az Aliens vetítésre a Corvin-ba és csak azt tudom mondani, hogy akinek nem volt lehetősége arra, hogy moziban újrázhassa minden idők egyik legjobb akció-sci-fijét az sajnálhatja, mert most is lenyűgöző az a maximális kidolgozottság és tömény adrenalin, ami belőle árad.

Everly - Gyönyörű és életveszélyes - Vélemények

2015-02-01 15:43.07

Tetszett noha bár végig tisztában is voltam azzal, hogy tulajdonképpen mit nézek. Alacsony költségvetésű, Die Hard átirat, melyben a lassan ötven felé közelítő és még mindig szédületesen dögös Salma Hayek veszi át azt a szerepet, ami általában a másik nemhez köthető: Az életére törő ellenfelek halomra gyilkolása minél látványosabb és keményebb módon. És azon elvárásom, miszerint legyen egy egyszerű de szórakoztató másfél órás darab sikerült is elérnie. Nagy szerencse, hogy a B kategóriás horrorfilmeket dirigáló rendező Joe Lynch, itt is maximálisan áthozza az exploitation zsáner esztétikumát, magyarul az alkotás rövid, feszes, pörgős és a benne lévő túlzások és abszurditások se verik ki a biztosítékot annak köszönhetően, hogy nemhogy nem kívánja komolyan venni magát, de kifejezetten morbid akasztófahumora van. Az akciók kifejezetten jól és kreatívan használják ki azt minimális teret, ahová a cselekmény be van zsúfolva, a brutalitásuk pedig kellemes középső ujj a mai idők pol-korrektebb mozijainak. Ész nélküli, de a feladatát tisztességesen megoldó B film, ami bár a végére kicsit kifullad, de ha az ember a helyén kezeli, adhat egy kellemes élményt.

Blackhat - Vélemények

2015-01-31 19:00.22

Habár a való világban történőkkel ellentétben jóval kevesebbet hallunk róla, a kibertérben elkövetett terrorizmus igencsak aktuális téma, amiről kevésbé van tisztább képe az embernek, hogy vajon milyen is lehet. Kiaknázható téma, van lehetőség arra, hogy egy olyan film készüljön róla, ami egyszerre lehet izgalmas és érdekes mind az átlagnézőnek, mind pedig az olyanoknak, akik egy kicsit jobban benne is vannak a programozás világában. Különösen akkor van erre esély, ha egy olyan rendező mint Michael Mann kapja meg a lehetőséget, hiszen ő mindig is képes volt témáit egyszerre hitelesen és realisztikusan, ugyanakkor érdekfeszítően és izgalmasan is tálalni. Sajnos mostani filmje a Blackhat, ezeknek a fenti jelzőknek pontosan az ellentéte lett, egy igazi kihagyott ziccer. Kínában egy hekkertámadás robbanást idéz elő egy atomerőműben. Indoklás nincs, követelés nincs, a hatóságok a sötétben tapogatóznak. A nemzetközi nyomozás kínai vezetője éppen ezért sikeresen meggyőzi az amerikai hatóságokat, hogy eresszék szabadlábra régi barátját Nicholas Hathaway-t (Chris Hemsworth), aki nemcsak régi barátja de egyben a legjobb hekker, akit ismer. Hathaway szigorú korlátozásokkal ugyan, de a nyomozócsapat tagja lesz, ám ahogy a csoport ellenfelei egyre váratlanabb és veszélyesebb lépéseket tesznek, úgy kényszerül Hathaway egyre jobban átlépni saját hatáskörét. Mann filmjeiben és azok magas minőségében mindig is kulcstényező volt az erősen megírt, karaktercentrikus forgatókönyvek, amiknek megalkotása általában mindig Mann-hez fűződik, és amikor írótársai is vannak akkor is lehet bizonyos toposzait, témáit érzékelni a filmjeiben. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert itt látszólag teljesen átengedhette a terepet a teljesen újonc Morgan David Foehl-nek, a Blackhat története és annak kidolgozási mélysége ugyanis egy pocsolya szintjén konvergál. A sztori a kibertérben való bűnözés feltérképezésében lévő labdákat meg se kíséreli lecsapni, inkább villámgyorsan elkönyveli a filmeleji robbantást elkövető hekkert abszolút rossznak, Hemsworth karakterét pedig abszolút jónak, így az morális képlékenység, az a "fekete-fehér helyett szürke árnyalatai" karakterábrázolás, ami Mann filmjeiben mindig is egy fontos elem volt, a Blackhat-ben abszolút hiányzik. Ezen persze külön nem segít az, hogy a főszerepet játszó Hemsworth sokkal inkább hihető pisztolyforgató akcióhősnek, mintsem szuperintelligens adathuszárnak, kigyúrt főhősében nincs semmi olyan, amitől emberinek vagy sérülékenynek tűnhetne. Így csoda, hogy sem érte, sem a hasonlóan egydimenziós mellékkarakterek egyikéért sem tudunk izgulni? Hasonlóan slendrián a cselekményvezetés, ami nagyrészt abból áll, hogy háttér és karakter nélküli hőseink monitorok előtt görnyedve, borzalmasan száraz, IT-szakzsargonnal teli dialógokban próbálják meghatározni a rosszak helyét, miközben heves kézmozdulatokkal és vad billentyűkoptatással jelzik, hogy ők most nagyon használják a számítógépet. A digitális világ csakis azért van jelen, hogy előrébb lökje ennek a harmadosztályú sokszor unalomba fulladó kiberkriminek a cselekményét, viszont az már külön arcpírirtó, hogy több mint 45 percbe telik mire a film elkezd egy tisztességes tempót felvenni. Egy maximum másfél órás akciófilmnek elmenő alibitörténet kihúzása több mint két órára sosem bölcs húzás, hiszen az unalom még a minimális szórakozásnak is elveszi a lehetőségét. Mann rendezőként próbálkozik kihozni a filmből valamit, de ebből a gyenge alapanyagból nem tud jó filmet kihozni. Vizuális arzenálja, a gyönyörű éjjeli városképek, az árnyék és fény kreatív használata jelen vannak, de csak azt jelzik, hogy igen még mindig tud stílusosan rendezni. Viszont itt nem képes érzékeltetni azt a képi többlettartalmat, amivel általában a filmjei történetében lévő egzisztencialista témákat még jobban kiemelni. És ha már rendezés, maga Mann se mutat fel egyenletesen jó teljesítményt. A film ugyanis hol gyönyörűen, hol pedig döbbenetesen olcsón és rondán néz ki, a túlzásba vitt kézikamerás közeliknek és szemcsés képű digitális kamerahasználatnak köszönhetően (ez már évek óta visszatérő gond az ő esetében). A tempó nem pörgős, a beindulás után is csak úgy adagolja a történéseket, hogy ne aludjunk el. Az akciók pedig önmagukban messze a film csúcspontjai, hiteles, realista és feszült momentumok, amik teljesen követhetőek. Viszont a felvezetésükhöz képest fájdalmasan rövidek, valamint koreográfiában és dinamikában meg se közelítik a korábbi Mann filmekben (csak egy pár példa: Collateral, Miami Vice, Közellenségek, a Szemtől szemben pedig szinte más galaxisban focizik) látható tűzpárbajok szintjét. Mindig is szomorú, amikor egy kiváló filmrendező az, aki egy összecsapott, banális, bántóan tucatjellegű és ötlettelen filmmel piszkítja be karrierjének fényét, Michael Mann és a Blackhat esetében ez a kiábrándulás némi félelemmel is társul bennem. Ugyanis a Közellenségek óta eltelt hat év után ez az első filmje, és ha ennek a közismerten maximalista rendezőnek ez volt az a projekt, amiben kellő fantáziát látott, hogy 70 milliót eltapsoljon rá, akkor már nem könnyű eldönteni, hogy csak sima mellényúlásról van szó.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-01-31 18:59.51

Blackhat: Önmagában sem túl acélos alkotás, de Michael Mann-től ez kibaszottul kiábrándító. 2*

2015-01-30 22:08.17

Leszámolás Kis-Tokióban: Már majdnem el is felejtettem mennyire nagy fun ez a film! :))) 4*

2015-01-28 20:01.12

Tusk: Kevin Smith-nek üzenem, hogy értem és tisztelem a szándékot, de elmehet ezzel az identitászavaros, dögunalmas, ész nélküli filmkezdeménnyel együtt a jó büdös picsába. 1*

Foxcatcher - Vélemények

2015-01-28 09:49.45

Mark Schultz (Channing Tatum) olimpiai aranyat szerzett birkózó meghívást kap egy különc milliárdostól John du Pont-tól (Steve Carell), hogy legyen részese annak a privát csapatnak, amit maga a birkózásért rajongó és sikerekre áhítozó du Pont állított össze. Az ígéret: magas fizetés, felkészülés a következő bajnokságokra a lehető legjobb körülmények között, és akár még az esély is, hogy ő maga képezze az újoncokat. Mark rögvest kihasználja az alkalmat, hiszen úgy érzi, most megadott számára a lehetőség, hogy végre kinőjön bátyja Dave (Mark Ruffalo) árnyékából. Viszont amikor du Pont a még biztosabb siker érdekében beszervezi Dave-t is a csapatba, a kisebbségi érzésből és az el nem ismertségből eredő frusztráltság és féltékenység egyre jobban eluralkodik Mark-on. Ráadásul du Pont kényszeres bizonyításvágya csak még jobban megágyaz a lehetséges konfliktusoknak. Előző filmjeihez hasonlóan Bennett Miller rendező most is a valósághoz nyúlt és a feldolgozott történet, nem annak eseménydússága, hanem inkább a benne lévő karakterekben lévő jellemek és az ember viselkedés sötétebb bugyrainak vizsgálati lehetősége miatt lett kiválasztva. A Schultz testvérek története ugyanis megtörtént esemény volt, igencsak sötét végkifejlettel, Miller viszont nem a végpontra koncentrál és próbálja abból visszafejteni, annak miértjét. A Foxcather története mentes a sűrű és fordulatos történésektől, a legnagyobb események, mint egy bajnokság vagy egy olimpia is csak egy újabb pillanatként van ábrázolva, mintsem kirobbanó csúcspontként, mert a hangsúly a főszereplő hármason van, az ő lelki világukon és a közöttük lévő kapcsolatrendszeren. Az viszont kérdéses, hogy ezt a néző mennyire érzékelheti. Ugyanis Miller a rideg, távolságtartó és minimalista rendezést nem csak a cselekményvezetésben alkalmazza, hanem a karakterek megjelenítésében. A film nem kíván látványosan vájkálni a szereplő lelkében, azok a dolgok, amiken lelkileg végigmennek nincsenek a szánkba rágva. Tömör dialógusok, testmozgások, az arcok apró rezdülései, ezekből az jelzésértékű dolgokból kell nekünk összerakni a motivációkat, a "hogyan"-t és "miért"-et, és ha odafigyelünk hamar lejöhet, hogy Tatum karaktere egy óriás testében rekedt riadt gyerek, aki az elveszett apa figuráját keresi du Pont-ban, remélve, hogy az általa kapott megbecsülés fog adni neki erőt ahhoz, hogy magán túllendüljön. Viszont pontosan a megbecsülés az, amit du Pont is meg akar kapni, jelen esetben anyjától, aki soha nem ismerte el semmiért, így képtelen közvetlen megadni azt, amit várnak tőle. Ezzel van két, egymást akaratlanul is mélyebbre taszító karakter, akik közé mint korpa kerül be, a tiszta szívű és őszinte harmadik, akinek az lesz a bűne, hogy megtestesíti mindazt a külső-belő erőt, akaratot, karizmát és tudást, amire testvére és újdonsült menedzsere áhítozik, de nem érhetnek el. Ennek pedig jó vége nem lehet már csak azért sem, mert a film bár sokszor sejtet és nem mondja ki a nyilvánvalót, azt mindenféleképp érezteti velünk, hogy Carell karaktere egy instabil pszichopata. Ilyenkor nagyon sok múlik azon, hogy vajon a színészek mennyire képesek ezeket a komplex, nehezen megfogható figurákat megjeleníteni, és szerencsére a film messze ezen a fronton aratja a legnagyobb győzelmet, mert Tatum tényleg képes a fiatalabbik Schultz sebezhetőségét és elveszettségét átadni, Ruffalo megbízhatóan erős mint a támaszt képező idősebbik, Steve Carell pedig minden komikusi rutinjától megszabadulva, felismerhetetlenre maszkírozva alakítja a sportrajongó milliárdost, akinek minden pórusából árad egy olyan taszító és hidegrázást kiváltó aura, aminek következtében az ember rögvest megérzi, hogy ezzel a fazonnal valami nagyon nincs rendben. A színészek remek alakítása azért is kiemelendő, mert érezhető, hogy Miller abszolút rájuk építi a filmet és miattuk is tartott ki a figyelmem és az érdeklődésem is. Ugyanis mint ahogy már korábban utaltam rá, a film cselekménye nem éppen sűrű, ráadásul a film majdnem két és fél órás, amit érzésem szerint nem sikerült maradéktalanul kitöltenie az alkotóknak. Arról nem is beszélve, hogy a lassú, csordogáló tempó csak még jobban megdobja ez az érzést, nem egyszer a tényleges unalom határára sodorva a látottakat. Annak ellenére, hogy a rendezésre nincs egy rossz szavam sem, valamint a hangulatos fényképezés és zene erősen hozzátesznek a film nyugtalanító atmoszférájához. Az viszont már nagyobb gond, hogy bár a film jól építi ki a szálakat, a végkifejlet, aminek letaglózónak kéne lennie, a valóságban meglepően anti-katartikusnak és összecsapottnak hatott, főleg az azt megelőző két óra tükrében. Bár ki tudja, lehet ez volt Miller célja. Viszont én inkább azt érzem, hogy tehetség és egyedi hangvétel ide vagy oda, messzebbre kívánt nyújtózkodni, mint ameddig a takaró elért. Egy feszesebb vágás jobbat tett volna ennek a filmnek, vagy tartalmasabb módon kellett hozzányúlni ennek a sztorinak a bemutatásához, mert a kevesebb nem minden esetben több, a felvázolt konfliktusokat pedig nem túl jó otthagyni a levegőben lógva...hátha a néző azok kifutását magától kitalálja.

Sírok között - Vélemények

2015-01-27 09:48.35

Az első és legfontosabb dolog, amit tisztázni kell ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy bármennyire is adná magát Liam Neeson mosatni filmválasztásai tükrében, a Sírok között nem akciófilm. Igazi régivágású krimi ez, ahol az ír színész egy alkoholizmusból kigyógyuló, de saját belső démonaival és múltjával mai napig küzdő magándetektívet Matthew Scudder-t alakítja, aki egy gyilkosságai eset tettesei utána nyomozva veti be magát az ezredforduló utáni New York utcáinak és az emberi természet legsötétebb oldalának mélyére. Lawrence Block regényeiből volt is szerencsém párat olvasni, remekül megírt, szikár, kemény és feszes bűnügyi próza, ahol a város züllöttsége, a főhős belső küzdelmei és azok az iszonyatos bűnök, amikkel ügyei megoldása során találkozik kiváló dinamikával vannak egy szintre hozva. A forgatókönyvíró-rendező Scott Frank pedig sikeresen pipálta ki a két legfontosabb dolgot, ahhoz hogy ez a film működhessen. Az egyik a fent említett hármas dinamika és az abból eredő sötét, nyomasztó nagyvárosi atmoszféra, amit Mihai Malaimare kameramunkája is nagyban megtámogat. A másik a főszereplő, és bizony Neeson ismét bizonyítékát adja, hogy elsősorban színész és csak azután lett akcióhős. Kemény évtizedek életbölcsessége árad figurájából, azt teszi, amit tennie kell, ha mondania kell valamit, rögtön a lényegre tér és ha mondanak neki valamit abból is rögtön leszűri a lényeget. Olyan figura, akiről elhiszi az ember, hogy mindent látott, és nincs szüksége príma harci képességere, mert puszta szavakkal képes a vért megfagyasztani másokban. Neeson szinte csuklóból kirázva hozza ezt a karaktert, apró emberi gesztusai tökéletesek, viszi a hátán az egész filmet. A film tempója lassú és kimért, ugyanakkor kellően ritmusos, hangulatos és feszes volt ahhoz, hogy a figyelmem ne lankadjon el. Matt járja az utcákat, kérdezősködik, nyomoz, összebarátkozik egy fiatal fekete sráccal, még egyszer jól meg is agyalják (csak hogy érezzük, hogy nem sebezhetetlen), mégis szép lassan felgöngyölíti a szálakat. Akció szinte minimális, viszont amikor tényleg előkerülnek a fegyverek, akkor a konfrontáció gyors, erőszakos és kegyelem nélküli, mocsokul erős hangkeveréssel, az ember szinte a fülében érzi a stukkerek zörejét. Egyszerűen, de szépen és igényesen elkészített, régivágású alkotás, aki szereti az ilyeneket, nyugodtan tehet vele egy próbát.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-01-25 09:30.32

The Kingdom of Dreams and Madness: 5* Everly: 4*

Ideglelés - Vélemények

2015-01-24 18:41.17

Minden tiszteletem a film valóban döbbentés méretű anyagi sikeréhez, hiszen ne feledjük az akkori hype-t és felhajtást abban az időben sikerült végrehajtaniuk, amikor mind az internet, mind a found footage koncepció az abszolút gyerekcipőben járt, így a film valóban kitágította annak lehetőségét, hogy mi valós és mi az, ami előre megkonstruált. Az viszont már erősen emberfüggő volt már akkoriban is, hogy kire miként hatott és bevallom ha anno ezt moziban látom jóval pozitívabb, nosztalgikus emlékeim lenne iránta. Az elmúlt 15 év alatt szerintem nagyon rosszul öregedett ez a film, mert bár valóban képes valamennyire az elveszettség nyomasztó hangulatát megragadni, a borzalmas színészi játék, a rosszul kihasznált játékidő (hosszú felépítés, kevés valóban feszült pillanat, sok unalmas mozzanat) és a szokásos rázom-a-kamerát-és-üvöltök-így-lesz-a-jelenet-ijesztő féle húzás, (ami azóta az össze kézikamerás film védjegye lett) ott vág alá a filmnek ahol csak lehet. Unalmas, sokszor érdektelen és idegesítő darab, aminek jóval nagyobb a füstje mint a lángja.

- Filmes Sámánok Rendje -

2015-01-24 18:15.28

[link]

Banshee (sorozat) - Vélemények

2015-01-24 16:35.11

A harmadik évad első két része remek indítás volt, viszont most a harmadik egy totális adrenalinbomba még a sorozat mércéjéhez képest is. Egy olyan fantasztikusan kidolgozott, felvett, megvágott akciószekvencia látható benne, ami mozifilmekkel is kacagva felveszi a versenyt és még a brutalitásra is rá tudtak még egy lapáttal dobni. A történetvezetés feszessége pedig szintén pazar. Tűkön ülve várom a következő részt.

Locke - Nincs visszaút - Vélemények

2015-01-23 10:20.31

Na végre, hogy ez is felkerült! Nekem a tavalyi év egyik abszolút csúcsélménye volt filmes szempontból, batár erősen megírt kameradráma, ami annak ellenére, hogy végig egy autóban játszódik, tud annyira érzelmileg hatásos, feszült és érdekes lenni mint egy sima többhelyszínes darab. Tom Hardy élete eddigi legjobb alakítását mutatja be itt, karakterének sokrétűsége, ellentmondásossága és motivációja fantasztikusan van érzékeltetve, a kiváló fényképezés pazarul kiemeli az éjszakai autópályák szűrt mélysárga fényű, kontrasztos világát és az abból áradó atmoszférát, ami ha lehet még egy lapáttal rátesz az emberi dráma súlyosságára. Fantasztikus és különleges darab, remélhetőleg Steven Knight rendezőként meg fog minket örvendeztetni jó néhány ilyennel.

Birdman avagy a mellőzés meglepő ereje - Vélemények

2015-01-20 12:20.49

Alejandro González Inárritu kilépett az atomsúlyos témákat boncolgató, depresszív drámák világából, és bár mostani filmje is nagyon sok mindenről szól, a hangnem jóval könnyebb és humorosabb. Viszont ebben a humorban is erősen benne van a fekete színezet, a életbeli megpróbáltatások és tapasztalat általi keserűség és cinizmus. A Birdman egy abszolút öntörvényű, az átlagos filmműfajok közé sem formailag és tartamilag nem besorolható alkotás, ami szól színház és film kapcsolatáról, a szupersztárkultuszról, a művészet és alkotni vágyásról, képregényfilmekről, elrontott családi kapcsolatokról és még ki tudja mi mindenről. És mindezt úgy, hogy minden szimbolikus mozzanata, minden tematikája tökéletes egységben van a történettel. Emmanuel Lubezki minden szereplővel abszolút intimitást létesítő és a folytonosság illúzióját megteremtő kameramunkája által mis is könnyen azt érezhetjük, hogy az élet nagy színjátékát láthatjuk, ahol minden szereplőnek megvan a maga tökéletesen kihasznált pozíciója. A dialógusok precízen megírt, fanyar pengeváltások, amikben mégis ólomsúlyú megállapítások hangzanak el, az alakítások élükön saját színészi pályáját metaszinten tökéletesen belevivő Keaton-al mind tökéletesek, ahogy Inárritu rendezése is, meg az összes pazarul felépített jelenete is. Nem egy abszolút habkönnyű popcornmozi, de aki fogékonyabb a művészet és élet kapcsolatát magas intelligenciával boncolgató alkotásokra, továbbá szeretne valami igazán eredeti és újszerű mozgóképet látni, az mindenképp tekintse meg. Még most is emésztem, de hajlok arra, hogy ezt egy mesterműnek mondjam.

"Agyonvágott" filmek, avagy rövidítsünk a reklám miatt - éljen a kereskedelmi tv!

2015-01-19 23:56.05

A tízpercenkénti reklámnál már csak egy rosszabb van: Amikor maga a film is maga van vágva (az alacsonyabb korhatárra való leszorítás érdekében) vagy újra van szinkronizálva, ami olyan mintha agy nélküli fókák írták volna a szövegkönyvet. Ezek után már csak külön ízesítő, hogy folyton ugyanazokat a filmeket nyomatják ezredjére (ez már 12 évesen is szemet szúrt). Mióta van DVD lejátszóm és internetem, én a TV-t csak az előbbi beüzemelésére szoktam használni.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-01-18 14:57.01

Angry Ranger (1991): Pörgős, intenzív, betonegyszerű történetű, ám szórakozásnak tökéletesen megfelelő hongkongi akciómozi, brutális és jól megkomponált bunyókkal és remek (főleg gitárokra építő) zenével. Rajtam kívül szerintem jó ha van száz ember, aki még ismerheti, de aki csípi a ritka gyöngyszemeket, annak érdemes utána kutakodnia. 4*

- Filmes Sámánok Rendje -

2015-01-17 16:01.57

Az önirónia mindig is értékelendő, a harmadik rész tükrében pedig valóban ütős. :)

Kés a vízben - Vélemények

2015-01-15 23:47.47

Filmtörténelmi jelentőségét teljes mértékben kiérdemlő mozi, erőteljes megközelítése a birtoklásról és birtoklásvágyról (és legfőképpen annak tárgyáról a nőről) mai napig hatásosan van bemutatva. A finom humort és a generációk közötti feszültséget jól váltogató dramaturgia kiválóan vezeti fel azt a pszichológiai párbajt, amire Polanski kifuttatja a filmet, a végkifejlet pedig kellően elgondolkodtató és nyugtalanító ahhoz, hogy a történteken a film vége után is gondolkodjon az ember. A hatásos fényképezés és zene külön hab a tortán.

elejére ... 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 ... végére