Chris92 hozzászólásai

Ugrás Chris92 adatlapjára
elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére

Ételművész - Vélemények

2015-10-22 15:16.56

A pozitív meglepetés általában akkor érheti az embert, amikor nem vár sokat az adott filmtől és ehhez képest kap többet vagy egyáltalán nem tudja mire számítson és úgy gazdagodik egy kellemes élménnyel. Nos ebben az esetben a második opció lépett érvénybe, ugyanis a címet, a főszereplőt és az esetleges témát kivéve az égvilágon semmit se tudtam Az életművész című alkotásról. Olyan filmet képzeltem el fejben mint Jon Favreau A séf című filmje, ami egy könnyed, vicces és csak néha-néha drámaibb megközelítése volt a szakácslétnek, ehhez képest kaptam egy intenzív és erőteljes karakterdrámát, a perfekcionizmusról és az önmagunkkal szemben állított mércék veszélyességéről. Történetünk főhőse Adam Jones (Bradley Cooper) hároméves önkéntes száműzetéséből tér vissza a mesterséfek porondjára, hogy megszerezze a szakma legnagyobb elismerését, a harmadik Michelin-csillagot. Ehhez viszont szüksége lesz egy étteremre, aminek konyháját ő vezeti, valamint kollégákra, akik csakis a legjobbak és legprecízebbek közül kerülhetnek ki. Viszont az őt körülvevő emberek legyen szó régi kollégáiról Tony-ról (Daniel Brühl) vagy Michel-ről (Omar Sy) vagy az újonc Helena-ról (Sienna Miller) enyhén szólva szkeptikusak abban, hogy a három év alatti kagylópucolás valóban elegendő volt Adam számára, hogy leszámoljon régi démonaival. Mert igaz, hogy az alkohol meg a drog már nem zavarhat be, de Adam nárcisztikus, egoista és a végsőkig maximalista jellemvonásai, brutális nyomás alá helyezik a férfit és környezetét, nemegyszer feltéve a kérdést: Valóban megéri a harmadik csillagért való hajtás, ha közben ismét tönkreteszel mindent és mindenkit magad körül? Önmegvalósításról, sikerekről és hullámvölgyekről szóló drámát láttunk már nem is egyet. Az ételművész alapvetően ragaszkodik az ilyen filmek dramaturgiai szerkesztéséhez (elindulás-bukás-felemelkedés), így maximum a közeg az, ami újszerűnek hathat. De mint tudjuk sokszor nemcsak az a fontos, amit elmondunk, hanem az ahogyan elmondjuk és e szempontból már az elejétől fogva megdöbbentett az a tömény energia, amivel a film rendelkezik. Steven Knight forgatókönyvíró (Locke) már jártas az emberi drámákban és a lelki küzdelmek boncolgatásában, tapasztalatait pedig itt is kamatoztatja. De ez nem kimért lassúságot jelent, hanem nyílegyenes és eseménydús cselekményt, pattogós és sokszor humortól sem mentes dialógusokat, valamint a drámaibb csúcspontok hiteles és realisztikus ábrázolásmódját. A karakterek közül ugyan egyedül Adam van alaposabban megírva, de a színészek még akár a legkisebb szerepekben is abszolút elkötelezettséggel játsszanak, erősen enyhítve ezzel sematikusságukat. Knight ügyesen csapja le a labdákat, amiket főhősének negatív kirobbanásai, versengése, önmagával való meg nem elégedése és egyéb fusztrációi magukban hordoznak, ezzel pedig sikeresen elkerül olyan néhány olyan klisét, ami néha az ember könyökén jöhet ki. Igaz ez főleg a Helena-val való kapcsolatára, mert igen van szerelmi szál, de közel sem úgy ahogy azt már a hollywoodi romantikus filmekben megszokhattuk. De az említett energikusságban és a pörgésben kulcsszerepe van John Wells (Augusztus Oklahomában) meglepően dinamikus és feszes rendezésének. Nincsenek elnyújtott vagy felesleges mozzanatok, minden jelenet, párbeszéd és étel-készítési montázsszekvencia abszolút lendületes, Nick Moore tűpontos és sokszor elképesztően ritmikus vágása az egyik legjobb, amivel az utóbbi időkben találkoztam. Ennek köszönhetően, amikor élesebb konfrontációra kerül sor a zseniális, de emberileg mindenkit kizsigerelő mesterszakács és környezete között, az nemegyszer a Whiplash-t idézte fel számomra. És ha már ételek, Favreau filmjéhez hasonlóan itt rendesen ki van maxolva a food porn, éppen ezért a gyönyörűen felvett és pazarul tálalt kaják látványától még annak is megkordul a gyomra, aki a film előtt már jól teletömte magát. Akiről még mindenképp szót kell ejtenem az természetesen nem más, mint Bradley Cooper, aki az utóbbi években egyre magasabbra képes színészi renoméját felküzdeni jól megválasztott szerepvállalásaival (az Amerikai mesterlövész nagyrészt őmiatta ért valamit). Itt viszont már majdnemhogy egymaga is képes elvinni a hátán az egész produkciót, pazarul képes karakterének hol vonzó és megnyerő, hol arrogáns és taszító oldalát ábrázolni, és a film sem felejti el tisztességesen felvázolni motivációját és azt az utat, amin keresztülmenve végül képes lesz elfogadni saját hibáit és, hogy nem tökéletes. Az ételművész ismerős témákat pedzeget tehetségről, az egóról, a tökéletesség hajszolsásáról és hogy nem szégyen vagy hátrány a zseni megkérdőjelezhetetlenségébe vetett hit helyett inkább a közös munka és a másokban való megbízás erejébe fektetni. Wells filmje bizonyíték, hogy jó forgatókönyvvel, jó színészekkel és erős, megfontolt rendezéssel még egy ilyen sok helyen látott sztorit is el lehet újra mondani, mert az eredmény egy az embert mind a 100 percére lekötő és szórakoztató mozi. Ráadásul egy olyan közeget is képes érdekessé tenni, amihez nem is kötnénk a fentieket. Számomra eddig az év legkellemesebb mozis meglepetése volt, érdemes a megtekintésre.

Magasiskola - Vélemények

2015-10-19 23:05.05

A régi idők neves magyar rendezői közül Gaál István az, akivel egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Ez már a harmadik filmje, amivel találkoztam és ebben se volt semmi ami megfogott volna, cselekmény szinte nincs is, a pusztai közeg kiüresedett, monton, furcsa szabályszerűségeiben némán diktatórikus mivoltát képileg remekül áthozza. Ám az idő múlásával vált számomra egyre érdektelenebbé a szemem előtt zajló események, a vége felé pokolian untam. Sajnálom de nagyon nem tetszett.

Bíborhegy - Vélemények

2015-10-16 15:13.08

együk csak fel a kérdést: Hány klasszikus, gótikus stílusú, elhagyatott kísértetházakban játszódó horrorfilmet láttunk az elmúlt években? A szám bizony nem nagyon lehet két számjegyű, ha tud is az ember példát felhozni, az is garantáltan nem Hollywoodból érkezhetett, mert az amerikai filmipar évtizedek óta meg sem piszkálta ezt a témát, mondhatni szinte a múlt emléke lett. Így nem csoda, hogy mikor a konvenciókhoz sosem ragaszkodó, egyedi látvány és hangulatérzékkel megáldott Guillermo del Toro célként tűzte ki, hogy legújabb filmjével a Bíborheggyel visszavigye a szellemtörténeteket a régi alapokhoz, az elvárások toronymagasra emelkedtek. Már csak azért is mert Del Toro már régóta járatos a horrorműfajban és ha valakiben akkor őbenne megvan nemcsak a merészség és az ambíció, de a tehetség is, hogy jól csinálja meg. Viszont maga a végeredmény eléggé felemás lett. A késő 19.században járunk, történetünk főhőse a fiatal, apjával élő Edith Cushing (Mia Wasikowska), aki éli mindennapi zökkenőmentes életét és nem mellesleg írói ambíciókat is dédelget magában. Viszont a békés nyugalmat hamar felbolygatja az angol arisztokrata Sir Thomas Sharpe (Tom Hiddleston), aki saját tervezésű bányászgépeinek finanszírozásához keres partnert Amerikában. Edith hamar bele is szeret és miután apja rejtélyes körülmények között meghal, gyorsan hozzá is megy feleségül. Angliába is utazik, hogy együtt éljen Thomas-al és nővérével Lucille-al (Jessica Chastain), a Sharpe család ősi otthonában, de a ősi falak már az első napoktól fogva árasztják a nyugtalanító jeleket Edith felé. A ház kísérteti nem csupán metaforák, hanem valódi entitások, akik figyelmeztetni kívánják, hogy halálos csapda vár rá és Edith-nek rá is kell jönnie semmi sem az, aminek látszik. Del Toro nem győzte a film kijövetele előtt sokszor hangsúlyozni azt, amit én is fontosnak tartok már az elején leszögezni: A Bíborhegy alapvetően nem egy klasszikus értelemben vett horrorfilm, hanem sokkal inkább egy horrorfilmes, kísértetházas elemekkel ötvözött romantikus történet. Ez már azzal nyilvánvalóvá válik, hogy a film első harmada abszolút az Edith és Thomas között kialakuló és külsődleges konfliktusokkal terhelt kapcsolatra helyezi a hangsúlyt, amivel Del Toro a viktoriánus romantika előtt tiszteleg. Akinek pedig volt szerencséje a rendező életművéhez, az tudja, hogy nála a természetfeletti legtöbbször a saját magát és környezetét pusztító emberi természet illusztrációjaként van jelen, és ez a Bíborhegyben sincs másképp. Ezért a film sokkal inkább csak hangulatban képes hatást fejteni az emberre, ijesztőnek korántsem mondanám. A film abszolút legerősebb és legkiemelkedőbb pontjai minden szempontból a látványhoz köthetőek és e tekintetben a Bíborhegy Del Toro legnagyobb teljesítményei közé tartozik. Már az Amerikában játszódó helyszíneken is érződik a rendező maximális elhivatottsága, legyen szó díszletekről, kosztümökről vagy megvilágításról, de amikor belépünk az ősi kúria területére a film még egy szintet lép. A félhomályba burkolózó, labirintusszerű folyosók, kicsavart díszítőelemek és a lepusztultság tökéletesen idézik meg a gótikát ugyanakkor a stilizált, fojtogatóan erős színek és az árnyak kontrasztja már közelebb az olyan olasz horrormesterek munkáihoz, mint Mario Bava vagy Dario Argento. Egy szó mint száz, a film minden képkockája fantasztikusan részletgazdag és gyönyörű. Éppen ezért nagy gond, hogy a történet nem képes felnőni a ragyogó képekhez, mintha Del Toro csak negyedannyi energiát fordított volna a forgatókönyvre mint a látványtervekre. A sztori tekintetében nem tesz merész lépéseket, megelégszik a tragikus románcok és a kísértettörténetek ismert paneljeinek felsorolásával, ráadásul túl sok időt tölt el olyan fordulatok felvezetésére, amiket a tapasztaltabb nézők hamar kisakkozhatnak, így oda a feszültség és az izgalom. Ezt még az amúgy a szerepüket remekül kiaknázó színészek is csak ideig-óráig tudják kompenzálni, mondjuk közülük is kiemelkedik Jessica Chastain, aki egyszerre egyensúlyoz karót nyelt sógornő, gondoskodó testvér és a paranoiás őrült hármasa között. Nem csoda, hogy a film akkor lesz a legerősebb, amikor az álcák végre lehullanak és az utolsó 20 percen a cselekmény teli gőzzel hajt a vérrel és halállal teli őrületbe. Ambiciózus, páratlan látványvilágú, ám belbecsben kissé üres és jellegtelen múltidézés lett a Bíborhegy, melyen abszolút lehet érzékelni alkotója lelkesedését, de gyakran volt az az érzésem, hogy inkább egy látványdemonstrációt kapok, annak viszont hibátlan. Lendülete és atmoszférája viszik a hátukon, a képek festőisége abszolút követeli magának a nagyvásznat (vörös iszapot ilyen jól használva még nem láttam). Viszont ha Del Toro erősebb cselekményt csomagolt volna a sok szépségbe, mestermű lehet volna. Nem lett az csak egy szimplán jó film. Nagy kár érte.

13 bérgyilkos - Vélemények

2015-10-14 15:04.56

Másfél óra nyugodt ráérős felépülés, ami a filmtörténelem egyik leghosszabb és legbrutálisabb csatajelenetében végződik. Az a közel 40 perc olyan vér és kaszabolástornádó, amitől még a szám is tátva maradt pedig már láttam egypár nagyszabású ütközetet, a koreográfia szédületes, a CGI pedig annyira minimális, hogy szinte nem is veszi észre az ember. Viszont a film többi része is nagyon egyben van, a fényképezés gyönyörű, a színészi játék is jó, a hangulat maximálisan pipa, a rendezés vérprofi, igazi nagyívű szamurájeposz és magasan Takashi Miike egyik legjobb filmje.

Kötéltánc (2015) - Vélemények

2015-10-08 16:17.45

Abszolút érthető, hogy Robert Zemeckis számára miért tűnt vonzónak Philippe Petit híres mutatványának története, hiszen mindig is vonzották az olyan sztorik, amikben az emberi teljesítőképesség és akaraterő diadala áll a középpontban, ráadásul pont olyan esetről is van szó, aminek kapcsán a legkomplexebb filmtechnikai megoldások iránti vonzalmát is szabadon kiélheti. Aki nem tudná miről van szó, egy kis történelmi gyorstalpaló: A francia artistaművész Petit 1974-ben kifeszített egy drótkötelet a World Trade Center két tornya közé és végigsétált, mit sem törődve eme mutatvány veszélyességével és illegalitásával. A mutatványhoz vezető hosszú és fáradalmas út az, amire a Kötéltánc cselekménye építeni kíván. Viszont Zemeckis helyzetét viszont alaposan megnehezíti a tény, hogy az esetről pár évvel ezelőtt már készült egy kellően átfogó, lebilincselő és még Oscar-díjat is nyert dokumentumfilm Ember a magasban címmel. Ez ugyanis felveti a kérdést, hogy valóban érdemes-e még egyszer, ezúttal fikciós keretek között megeleveníteni ezt az eseményt? Abból a szempontból igen, hogy ha van rendező, aki valóban képes magát a híres mutatványt és azt az érzetet, amit a magasban lévő mutatványos érezhet, akkor az Zemeckis, aki a magassági érzet teljes átélése érdekében maximálisan ráfeküdt a 3D technológiára. A látvány szempontjából csillagos ötös is, amit látunk. Azonban tíz perc kötéltáncra nehéz ráépíteni egy teljes filmet és sajnos rendezőnk, aki a legtöbb esetben nemcsak a trükkök de a történetvezetés tekintetében is magabiztos és értő kezű, itt sorra követi el a dramaturgiai szarvashibákat. A film teljesen indukálatlanul van két órásra kihúzva, ráadásul az első 50-60 perc a hollywoodi életrajzi filmek legsablonosabb és legkiszámíthatóbb módján követi végig Petit életútját, a mutatvány szempontjából teljesen felesleges köröket futva, hiszen nincs semmi olyan karakterfejlődési ív, ami által felbukkanó ember konfliktusok és kapcsolatváltozások hitelesek lennének. A dialógusok megírásakor se lehettek a forgatókönyvírók a toppon, mert az összes üres lózug el van sütve az álmokról, az önmegvalósításról és a valódi sikerről. Ezeket ráadásul legtöbbször külső narrációban kapjuk, jól megcsócsálva és szájbarágva, hogy még a legegyszerűbb moziba járó is megértse (az hogy az intelligensebbje ezzel lényegében hülyének van nézve az látványosan nem érdekelte az alkotókat). A feleslegesen fontoskodó és elnyújtott felvezetésből, csak akkor kezd a film felébredezni, amikor Petit végre New York-ba érkezik és elkezdi gyűjteni maga köré az embereket, akik segítenek neki végrehajtani tervét. A kezdeti pancsikolás egyfajta heist movie.ba való átmenetel minimálisan felpörgeti a tempót és ad egyfajta célirányosságot a sztorinak, ha már a dialógusok sutaságával és a béna, gyerekes humorral nem tudunk mit kezdeni (itt jegyezném meg, hogy a magyar szinkron horribilis). Az utolsó fél órában pedig, amikor a mutatvány kivitelezése és végrehajtása következik be, Zemeckis rendezése is erőre kap és végre valóban izgalmas és feszült szekvenciák követik egymást. A nagy finálé bár nem tud túl sokat javítani az összképen tényleg azon dolgok közé tartozik, amit moziban lehet a legjobban átélni. Az alkotók a 3D-nek, Dariusz Wolski kiváló fényképezésének és a briliáns látványtervezésnek köszönhetően valóban át tudják adni, a tér mélységét, a vérfagyasztó magasságot valóban azt fogod érezni, hogy Petit-el együtt jársz és egyensúlyozol a kötélen. És ha tériszonyos vagy, jobb ha nem fizetsz be rá, mert még nekem is nem egyszer liftezett a gyomrom a látványtól. A tériszony ereje ebben a jelenetben tud akkora lenni, hogy a meglegyen az izgalom hősünk iránt, bármennyire is tudjuk a sztori végkimenetelét. Kissé úgy érzem, hogy egy pazarul realizált technikai bemutató kedvéért lett ez a film összerakva, hiszen ezen a szekvencián kívül minden más rémisztően felejthető. Ez pedig elég nagy csalódás egy olyan rendezőtől, aki már bizonyította, hogy képes a technikát az érett és valóban szívbemarkoló emberi dráma szolgálatába állítani és nem fordítva, elég csak a Kényszerleszállásra vagy a Számkivetettre gondolni. Ehhez képest szinte már-már veszélyesen érzelgős és giccses hangnemű csinnadratta lett a Kötéltánc, ami még a látványmozi kategóriában se mutat forradalmit. Moziban egyszer végigülhető alkotás, de Robert Zemeckis csinált már ennél jobb filmet, huj de még mennyivel jobbakat.

- Filmes Sámánok Rendje -

2015-10-07 15:43.33

John Hilcoat a brutális mozik egyik kortárs nagymestere, megvan minden esély, hogy ez a film is keményen odavágjon! :)

Göncz Árpád - Vélemények

2015-10-06 19:26.08

Politikusi pályájának ismeréséhez túl fiatal voltam, így emlékeimben úgy fog tovább élni mint a legjobb magyar fordító. Gyűrűk Ura volt az egyik első "nagy" könyv, amit olvastam, azt nem tudtam, hogy az Űrodüsszeiát is ő fordította. Isten nyugosztalja! :(

Mentőexpedíció - Vélemények

2015-10-02 13:10.13

Mark Watney (Matt Damon) űrhajós, csapatával együtt éppen hatodik napja van a Marson, amikor egy nem várt, hatalmas vihar csap le rájuk. Az evakuáció során viszont egy leszakadó antenna elsodorja Mark-ot és a csapat kénytelen nélküle elindulni. Mark magához térvén hamar realizálja helyzetét: A csapat és az egész Föld halottnak hiszi, ő pedig teljesen egyedül maradt a vörös bolygón, szűkös készletekkel és szinte zéró túlélési eséllyel. Ám a kétségbeesés után, hamar erőt vesz rajta az életösztön és elhatározza, hogy ő bizony nem fog itt meghalni. Minden tudományos készségét beveti, hogy kihúzza a legközelebbi expedícióig való időt, miközben az életben maradásáról tudomást szerző NASA szürkeállományai is próbálják ezt segíteni. Szimpla 225 millió kilométeres távolságból. Azokat a filmeket, amikben centrális szerepet játszik az űr végtelenjének meghódítása, van egy mindent meghatározó konfliktus és téma. A konfliktus legtöbbször az, hogy ezen tudományos jellegű felfedezőút során beüt egy nem várt baleset, egy katasztrófa, egy veszélyhelyzet, amit meg kell oldani, különben minden elveszik. Ennek a konfliktushelyzetnek a kezelése pedig nagyrészt arra a végső, pozitív üzenetre fut ki, hogy az ember saját teljesítőképessége és kreativitása által a lehető leglehetetlenebb helyzetekből is képes kikaparni magát, akaratereje által a legsanyarúbb szituációkban is megleli a megoldás kulcsát. Ezt az inspiratív, humanista szemléletmód jellemző az űrmozikra, elég csak Ron Howard Apollo 13-jára, vagy a két évvel ezelőtti Gravitációra gondolni. Ridley Scott legújabb filmje a Mentőexpedíció vagy sokkal inkább A marsi (ha megbocsátotok utoljára használtam a forgalmazók sabloncímét) pedig egy remek átmenet a kettő között. Megvan benne Howard mozijának vagy a Nolan féle Interstellar intellektuálisabb, realisztikusabb hard sci-fi mivolta, ugyanakkor egy teljesen közérthető, közönségbarát kikapcsolódás, egy igazi blockbuster. Ehhez persze nagy segítséget nyújtott maga az alapanyag is. Andy Weir eredeti regénye ugyanis úgy született meg, hogy az író egy kicsi, de annál lelkesebb olvasótábor segítségével formálta úgy a könyv fejezeteit, hogy a magányos asztronauta túlélési küzdelme egyszerre legyen átélhető és lebilincselő, ugyanakkor tudományos szempontból hiteles is. Ugyanakkor a tudományos részletgazdag mellett a könyvnek más létfontosságú élvezeti elemei voltak: a kiváló humora, a jól megírt karakterek, párbeszédek és az események leírásának lendületes sodrása, ami vitte magával az olvasót. Nos a forgatókönyvet jegyző Drew Goddard (Cloverfield, Daredevil, Ház az erdő mélyen) pedig nem kis feladatot hajtott végre sikeresen: Sikerült úgy sűrítenie és filmszerűvé tennie a könyv cselekményeit (pl. a 10 oldalon át leírt marsi krumplitermesztés egy pár perces feszes montázsba van beletuszkolva), hogy közben annak hangvétele és mondanivalója teljesen átjöjjön. Ebben pedig Mark Watney figurája a legnagyobb tartópillér, az igazi mindennapos hős, akivel milliók tudnak azonosulni, együtt szorítani, aki ha problémával szembesül, nagyot sóhajt majd teljes erejéből nekifeszül, hogy megtalálja a megoldást. Teszi mindezt úgy, hogy közben egy percre se veszíti el a humorát, sőt kell is az, hogy ne veszítse el a reményt. Matt Damon pedig kiválóan hozza ezt a karaktert, minden a nézőnek magyarázó, tudományos monológjába képes olyan szellemes aranyköpéseket becsempészni, hogy az nem tudja nem élvezni a hallgatóság. Ugyanakkor korántsem beszélhetünk one-man-show-ról, a kihozatalán ügyködő földi kollégák között olyan nagyágyúk szerepelnek mint Jeff Daniels, Sean Bean, Jessica Chastain vagy Chiwetel Ejofor akik szintén élettel töltik meg saját kissé sablonos szerepeiket. Ridley Scott-nak nagyon de nagyon jól jött ez a projekt, ugyanis az utóbbi években készült filmjei kapcsán a "megosztó" volt a legpozitívabb jelző, amit el lehetett mondani (bár személy szerint mai napig felvállalom a Prometheust). A marsi pozitivitása itt viszont látszólag számára is felfrissítő élmény lehetett, ugyanis hossz évek óta nem rendezett ennyire feszesen és energikusan. Tudja, hogy most nincsenek filozófiai síkjai és egyéb mélységei a történteknek, így teljesen ráfeküdhet a közönség kiszolgálására. Maximális profizmussal használja ki a könnyedebb és a feszültebb jelenetek közötti egyensúlyozást, a humort, az egy emberért összefogó közösség és az emberi túlélés heroizmusát és optimizmusát, miközben egy másodpercig sem esik át a giccshatárra és a film 140 perce egy gyorsvonat sebességével száguld. Ha vannak is pillanatok, amik üresjáratnak hathatnak, akkor ott veti be lenyűgöző vizuális látásmódját és kérem szépen a vörös bolygó talán még sosem jelent meg olyan veszedelmesnek és gyönyörűnek, mint itt. Olyan film ez, ami követeli magának a nagyvásznat. Felszabadult és érdekes módon kicsit nosztalgikus élmény is volt nézi A marsit, mert kicsit visszahozta azt a kort, amikor a nagy költségvetésű filmek úgy tudtak beszélni az egyszerű, de fontos dolgokról, hogy nincs benne megalománia, világ megmentés, pusztítás, és retinát kiégető CGI özön. Talán ezért is érződik olyan őszintének, amikor a film arra fut ki, hogy igenis van értelme az egyéni bátorságnak és annak ha az emberiség túllépve a kicsinyes ellenségeskedésen, tesz valami egy közös cél érdekében. Reményt ad és ha csak egy kis ideig, de ismét hinni fogsz abban, hogy a dolgok jobbak lehetnek. Ez pedig talán a legnagyobb dicséret, amit egy hollywoodi közönségfilm be tud gyűjteni.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-09-30 21:33.42

Who Killed Jessy (1966): Fekete-fehér, abszurd humorú cseh mozi, aminek van egy jó kis alapötlete csak a gond, hogy a lendülete olyan 35-40 percig tud csak igazán kitartani. És a film 80 perces. Azért egyszer végig lehet ülni. 3*

Everest - Vélemények

2015-09-25 21:54.46

A hegymászós moziknak nincs nagy hagyománya Hollywood-ban, ha készül is ilyen tematikájú alkotás akkor az is inkább az akciófilmes rutinba kívánja ezt beleágyazni, elég csak Stallone Cliffhanger című filmjére vagy a Jég és föld közöttre gondolni. Ehhez képest látványos váltást jelent az Everest, mely egy jóval realistább és komolyabb irányból kívánja ezt megközelíteni. Míg az előbb említett két filmben, emberek egymás elleni küzdelme játszódik a vad és ellenséges természeti környezetben, addig vakmerő és halálfélémet nem ismerő emberek dacolnak a természettel. Aminek két végkimenetele lehet: túlélés vagy halál. De ha az ember nekilát kísérteni a sorsot, jelen esetben a világ legmagasabb pontjának meghódítását, akkor könnyen a második opció lesz érvényes. Tudja ezt és erre is épít a film rendezője, az Izlandról Amerikába igazolt Baltasar Kormakúr, aki ráadásul igaz történetet dolgozott fel. 1996-ban járunk, az extrém turizmus és a professzionális hegymászás még csak a szárnyait bontogatja, Rob Hall (Jason Clarke) és válogatott lelkes amatőrökből álló csapata arra készül, hogy meghódítsák a Himalája legmagasabb hegyének csúcsát. Tisztában vannak a veszélyekkel, a "miért csinálod" kérdésre nem tudnak egyenesen válaszolni, egyszerűen emberi kíváncsiságuk és tettvágyuk az, ami erre a túrára készteti őket. Ám amikor nagy nehezen felérnek a csúcsra, közbeszólnak a természeti elemek egy óriási vihar képében és megindul a szinte reménytelen harc a túlélésért. Kormakúr és forgatókönyvírói nem pepecselnek hosszú felvezetéssel, hamar elindítják hőseinket a hegyre felvezető úton. A csapat tagjainak jellemrajzára nem hagynak sok időt, egyszerű párbeszédekből és interakciók sorozatából következtethetünk jellemükre, amivel csupán az az az egyetlen gond, hogy hiába akarják ezzel hétköznapiságukat kihangsúlyozni, ezzel inkább felszínesek és egydimenziósak lesznek. Arról már nem is beszélve, hogy ezek a dialógusok sokszor bántóan közhelyesek, különösen akkor a távoli szeretteikkel való beszélgetés vagy búcsúzkodás következik be, ahol a legkiismerhetőbb érzelmi lózugok hangzanak el. Szerencsére az impozáns szereposztás olyan neveket tartalmaz mint Josh Brolin, Jake Gyllenhaal, Emily Watson vagy John Hawkes és ezek a veterán színészek most is vannak olyan jók, hogy karaktereiket ténylegesen megkedvelhetővé tegyék. A film első fele is elég döcögős, sokszor leülnek az események, aztán minél feljebb haladnak hőseink annál jobban magára talál a film, hogy aztán a elemek tombolásakor egy karfaszaggatóan feszült katasztrófa-drámává alakuljon. Kormakúr rendezése feszes, egységes, és maximálisan kihasznál minden félelemet, ami a hegymászás kapcsán eszébe juthat az embernek. A viharos szél arcot metsző ereje, a hó és a fagy jéghideg pokla talán még soha nem volt ennyire átérezhető és valószerű mint ebben a filmben, egyszerűen vásznon keresztül érzi az ember a hegycsúcs fenséges és halálos mivoltát, az időjárás uralmát és emiatt átélhetőbbé is válik mindaz, amin Hall és társai keresztülmennek. Ez a hangulat pedig alapjaiban épül az eredeti nepáli helyszínekre és Salvatore Totino szédítően gyönyörű felvételeire, amik miatt ha van is a stáb munkáját segítő számítógépes animáció, azt nem nagyon fogod kiszúrni. Hatásos és lendületes katasztrófatörténet az Everest, ami két órás időtöltésnek maximálisa megfelel, de nézése közben ne lepődj meg ha te is elkezdesz fázni és a megtekintés után már nem kívánsz ezer méter feletti helyre felmenni.

Óriáshangyák - Vélemények

2015-09-24 19:59.10

Észbontóan pocsék, csapnivaló, gagyin kinéző és abszolút nézhetetlen fostartály, aminek még az annyira-szar-hogy-jó faktora is a nulla környékén konvergál. David Huey egyike a filmtörténelem legpocsékabb rendezőinek, minden egyes alkotása egy blitzkrieg a jóízlés és az épelméjűség ellen, itteni teljesítménye alapján még a szeméttelepre vagy a sarki közértbe se venném fel, mert még az ottani melót is elkúrná. Kerüld mindenáron különben súlyos kárt fogsz tenni magadban.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-09-23 22:03.17

Vendetta (2013): 3*

A király nevében - Vélemények

2015-09-18 14:37.55

Uwe Boll egyik legjobban sikerült videójáték adaptációs szösszenete, viszont jobb ha nincsenek illúzióink mert ez nem jelenti azt, hogy egy jó film lenne sőt. Röhejes marhaságokkal, alacsony színvonalú színészi játékkal, üresjáratokkal telenyomott förtelem, amit csak kevés választ el, hogy olyan legyen mint a német nagymester legtöbb műremeke. Statham és Ray Liotta karrierjének egyik abszolút mélypontja.

Az U.N.C.L.E. embere - Vélemények

2015-09-12 17:57.12

A sztori kicsit vékony, viszont a film minden pórusából szinte árad a stílus és az elegancia, a humor remekül működik, a két főszereplő telitalálat, a helyszínek varászlatosak. Guy Richie a Sherlock-ban látott lassításokat, osztott képernyőkre és vizuálisan visszafogottabb, de látványban szintén kreatív rendezői megoldásokra cserélte, Daniel Pemberton zenéje pedig az év egyik muzikális csúcspontja, eszméletlenül sokat hozzátesz a korszak hangulatának megteremtéséhez. Habkönnyű és remekül elszórakoztató darab, kár hogy a pénztáraknál elhasalt.

Akasztófa (2015) - Vélemények

2015-09-10 22:11.51

8 pár zokni és 4 rekesz sör megvételéhez elegendő összegből összebarmolt kézikamerás, füledbe sivító hangeffektekkel, bulla atmoszférával, kretén szereplőkkel és nem létező sztorival riogatni kívánó horrormoslék, ami a csak-DVD-re gyártott filmek legalsó polca mögé van beesve, minősége a pincebogarak hátsója alatt. Aztán a Warner-nál néhány fejes gondolt egyet és beküldte a mozikba. Csak. Mert megérdemeljük. És jól meg i szedte magát. Nem rossz pénzügyi teljesítmény egy amatőrfilmtől, a gond csupán az hogy maga a termék a lehető legfinomabban megfogalmazva is minősíthetetlen.

Poltergeist - Kopogó szellem (2015) - Vélemények

2015-09-10 20:19.15

Feleslegesebb mint egy hűtőtáska az Antarktisz közepén.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-09-10 20:15.48

The Mission (1999): Minden sallangtól lecsupaszított és végletekig stilizált gengszter-akciómozi Hongkongból, ahol csak a tettek számítanak, a szavak üresek és minden gesztus és cselekvés egyfajta monoton rituálénak számít. 4*

Nico - Törvényen kívül - Vélemények

2015-09-07 16:34.50

Andrew Davis 1988-as mozija indította az aikdomester Steven Seagal mozija karrierjét és mai napig egy nézhető akciófilmmel van dolgunk. Noha a forgatókönyvbe Davis és írótársai jóval több dolgot raknak bele, mint amit a film ki tudna másfél óra alatt bontani (és a második felében kicsit meg is akasztják a cselekményt), a film decens tempóban halad, Henry Silva remek gonosz, az akciók mai szemmel is jól működnek. Nekem speciel Seagal későbbi mozija jobban bejönnek, de ez se rossz.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-09-07 10:24.55

The Place Promised In Our Early Days: Makoto Shinkai első egész estés animációs filmje történeti szempontból kissé túlzsúfolt, a megértéshez túl sok kulcsot nem ad és a giccshatához néhol veszélyes közel merészkedik, viszont a szimpatikus szereplők, a stílusos és gyönyörű látványvilág nagyon sokat dob rajta. Ráadásul a lassú tempó és a végig melankolikus jól kifizetődik a film végén, képes azt az érzelmi hatást elérni, amit kitűzött maga elé. Kissé művészfilmes darab, amire rá kell hangolódni de ha sikerül egy megható élménnyel lesz az ember gazdagabb. 4*

Rémségek háza (1991) - Vélemények

2015-09-04 19:15.55

Wes Craven 91-es mozija eléggé nehezen besorolható darab, egyfajta bizarr keveréke egy átlagos ódon házban játszódó horrornak és a pszihothrillernek, az szokottnál jóval több akcióval és fekete humorral. A hangulat és a zene jó, a gonoszok totálisan zakkantak, az effektek pedig mai szemmel is decensek. Szórakoztató korszaktermék, én elvoltam vele.

A szállító: Örökség - Vélemények

2015-09-04 09:45.52

A hivatalos kritikai megszólalásomhoz egyfajta utóiratként annyit mondanék, hogy érdemes egyszer megnézni. Főleg haverokkal egy sörözős estén mert tényleg eszméletlenül sokat lehet rajta röhögni. :)

2015-09-04 09:44.44

Ha az utóbbi években való produceri munkásságát nézzük Luc Besson lassan tényleg olyanná válik, mint a viccbeli adóellenőr, aki még a száraz citromból is képes még néhány cseppet kifacsarni. A felügyelete alatt készülő filmeknek hiába különböző a stábja, különbséget tenni köztük egyre nehezebb lesz. A Besson-istálló stilisztikája, ami lényegében a legjobb esetben is közepes forgatókönyvet, de pörgős tempót, dögös képi világot és látványos akciókat jelent az új évezred hajnalán még frissnek és élvezetesnek hatott. Ám az évek során fokozatosan egyre kiismerhetőbbé és egysíkúbbá vált, amit a sikerfilmek egyre romló színvonalú folytatásai is jeleznek. Így jutunk el a Szállító sorozathoz, amit hét évvel ezelőtt egy borzalmas harmadik résszel sikerül hazavágni és most Besson úgy döntött ideje feltámasztani. A kérdés az, hogy vajon sikerült-e valóban új vérrel felpumpálni a sorozatot vagy csak a mostani filmipar újrahasznosításának egyik újabb jeles képviselőjéhez van balszerencsénk? Én a másodikra teszem voksom. Jason Statham helyett Ed Skrein bújik most az egykori tengerészgyalogosból sofőrré vált Frank Martin szerepébe, aki a legrázósabb és legillegálisabb autós melókat is teljesíti, ha a kliens tartja magát az ő szabályaihoz. Legújabb ügyfele a gyönyörű és titokzatos Anna (Loan Chabanol) viszont már a kezdetektől fogva felrúgja ezeket a szabályokat, Frank-nek még sincs más választása mint vezetni, ugyanis a nő segítői elrabolták apját (Ray Stevenson), hogy sakkban tartsák. Kiderül, hogy Anna egy komplex bosszúhadjáratot folytat főnöke és Frank egykori megbízója, az orosz maffiafőnök Karasov ellen, Frank pedig kénytelen minden leleményességét és erejét bevetni ahhoz, hogy a két oldal között lavírozva életben tartsa apját és persze saját magát is. Azt szerintem mindenki hamar elismerheti, hogy a Szállító sorozatot sosem az összetett forgatókönyv vagy a lehetséges csavarok miatt néztük. Statham tört, zúzott, verekedett jó látványosan, kaptunk némi autóreklámot, jól kinéző csajokat és egyéb látványelemeket. Amik alapvetően azért is kellettek, mert két akció között együgyű történetvezetés, trehány párbeszédek és nem éppen magas színvonalú színészi játék az, ami az ember kapott. Az akciók ötletes és erőteljes megkomponálása, a pörgős és dinamikus rendezés valamint Statham karizmája volt az, ami miatt ideig-óráig képes lehetett az ember a szkript logikai bakugrásain és a folytatásokban egyre látványosabban megmutatkozó túlzásokon szemet hunyni. Az Örökség esetében a fenti pozitívumok egyikétől már rögtön el is búcsúzhatunk és a többi sem teszi elég erősen a jelenlétét. klrof.pngSkrein-nek ugyanis negyedannyi karizmája sincs mint Statham-nek és bár az akciókban korrekt fizikai teljesítményt nyújt, az a fanyar, cinikus humor, ami jellemző volt a karakterre az első három részben, teljesen hiányzik az Örökségben. A humor maximum a dialógusok egybitességét többszörösen felnagyító magyar szinkronhoz meg Ray Stevenson-hoz köthető, aki meglepően jól elvan Frank minden helyzetet lazán kezelő apjaként. Ő az egyetlen figura, akinek valamiféle kézzelfogható karaktere van, mert mindenki más Anna-tól és csinos segítőitől kezdve, az sablonos eurotrash gonoszokig annyira jellegtelen mint egy paneltömb. Az érdektelenségen és a súlytalanul kezelt sztorin még az alapvetően hangulatos és szépen fényképezett monaco-i helyszínek sem segítenek sokat, max. turisztikai szempontból. A rendezői székben ezúttal a Veszélyzónát ledirigáló Camille Delamarre ült és sok pozitívumot az ő munkájához sem lehet kötni. Egybentartja a film meglehetősen vékony cselekményét és viszonylag pörgős iramot diktál, kevés üresjárattal és az akciók terén hála Istennek mellőzi azt az eszelős kamerarángatást és vágástechnikát, ami mondjuk Olivier Megaton sajátossága. Ugyanakkor a verekedések és autósüldözések koreográfiában vagy dinamikában meg se közelítik az első részben látottakat, ha van is arra emlékeztető mozzanat (bunyó irodai szekrények rekeszével) az pár pislogás alatt véget ér. Rajzfilmszerű komolytalanságával egyébként maga a film is teljesen tisztában van, amivel ad egy minimális "bűnös élvezet" faktort. Ezért kár, hogy a forgatókönyvírók a film vége felé egy olyan fenékből előrántott és nevetséges csavart lépnek meg, ami még ez alól is kis híján kihúzza a talajt. A Szállító: Örökség egy technikailag tisztességesen összerakott, néha szórakoztató, de inkább fárasztó és abszolút értelmetlen reboot, ami még a sorozat nem éppen magasan lévő minőségi mércéjét se nagyon üti meg (mondjuk a harmadik résznél jobb filmet csinálni nem nagy dicsőség). Tudom, hogy egy agyatlan, szándékosan B kategóriás akciómozitól sem kell sokat elvárni, de ebben a műfajban van egy pár darab, ami megmutatta, hogy kell ezt megcsinálni, hogy az egyszerre legyen szórakoztató, dögös és egyszerűségében is színvonalas. Ez nem tartozik közéjük, Besson pedig jobban tenné, ha alkotótársaival együtt megpróbálna ezekbe a projektekbe a mozifilmes kliségenerátorból való válogatásánál több energiát fordítani.

Wes Craven - Vélemények

2015-08-31 15:46.36

Keveseknek adatik meg, hogy egy műfaj megújítójaként és egyik legnagyobb mestereként tekintsenek rá. Az öreg Craven mindenféleképpen rászolgált erre, a pulóveres-pengeujjas Freddy nemhiába kísértett a mi rémálmainkban is, de csinált ő igazi zsigeri grindhouse mészárszéket (Sziklák szeme, Az utolsó ház balra), groteszk horrorvígjátékot (Sokkoló, Halálos barát), hitchcock-it beütésű thriller (Éjszakai járat) és a horrorműfaj sablonjait szétszecskázó meta-mozikat is (Új rémálom, Sikoly filmek). Egy hosszú, sokoldalú és elismert karrier ért véget, Isten nyugosztalja, hiányozni fog. :(

Phoenix bár - Vélemények

2015-08-31 15:12.52

Visszafogott hangvételű mégis érzelmileg erőteljes hatást kifejtő történelmi allegória az identitás kereséséről, az újrakezdés lehetőségéről és a múlt temetetlen bűneiről, amik miatt már sosem lesz minden olyan mint régen. Összeégett majd új arcot kapó holokauszttúlélő feleség keresi férjét a háború utáni Berlin romjai között, találkozásukkor a férfi nem ismeri fel, de mivel mégiscsak hasonlít arra a nőre, akit a múltban szeretett magánál tartja. A nő nem fedi fel kilétét, hagyja hogy a férfi halottnak hitt felesége mintájára formálja haszonszerzési célból. De miért? Szerelemből vagy hogy rájöjjön tényleg köze volt a férfinak a háború idején való elhurcoltatásához? Hosszú külső és belső utazás kezdődik meg melyben szembesülniük kell a súlyos emlékekkel, a harcok szaggatta utcák hosszú árnyai és vörös fényei, a romok és a természet képi tökéletesen rezonálnak mindazzal, ami kettejük között végigmegy. Christian Petzold mozija remekül megírt, tömény eleganciával megrendezett tökéletes melodráma, aminek minden képkockájából árad a hangulat, a színészi játék pokoli erős és abszolút hiteles, a dramaturgia egyszerre nyugodt és határozott tempóval megy előre és építi a főszereplő páros közötti érzelmi dinamikát. Hogy azt végül egy katartikus befejezésben vigye a csúcsra, ami az év mozgóképes csúcspontjai közé tartozik. Kiváló példa arra, hogy az európai film köszöni szépen de remek formában van, haladó filmrajongóknak magasan ajánlott.

Hitman - A 47-es ügynök - Vélemények

2015-08-28 13:38.57

Őszintén megvallom, hogy én azok közé tartozok, akik minden mostani negatívuma ellenére nem váltam a "Hollywoodból csakis rossz jön" féle véleményhullám szócsövévé, de vannak olyan pillanatok, amikor még én is megingok. Különösen akkor, amikor egy jobb széria után az arcomba robban egy pofátlanul egyszerű, agyatlan látványpékség melynek megalkotása mögött nem lelkes filmkészítők vagy történetmesélők, hanem profit maximalizálásra ráhajtó fókuszcsoportok állnak, akik a legócskább összetevők turbószintre pörgetésével és kicicomázásával akarnak gyorsan egy kis lét szedni. Van terep ahol az ilyenek kiélhetik magukat: romantikus vígjátékok, olcsó és jól marketingkelt horrorfilmek vagy az álomgyári meg nem értés, uniformizálási kényszer és az abból jövő bukás örök állatorvosi lova: a videojáték-adaptációk. Most éppen egy 15 éves és a játékosok körében nagy népszerűséget élvező szériába sikerült másodszor is jól belerúgni. Viszont a Hitman sorozat lényegi alapjainak teljes felrúgása hihetetlen módon csak az egyik rossz tényező és nem a fő. Mert a Hitman - A 47-es ügynök az alapanyagtól elvonatkoztatva is valami olyan ritka pocsék film lett, hogy az ember szinte visszazokogja a Timothy Olyphant nevével fémjelzett elődöt, mert az legalább egy koherens mozgóképre emlékezet és nem egy nagyobb költségvetéssel megtámogatott, inkoherens demo reel-re. Ezúttal Rupert Friend játssza a kopasz, sztoikus nyugalmú bérgyilkost, aki mindig teljesíti a rá bízott feladatot, rátermettsége, pontossága és fizikai/Intellektuális teljesítménye pedig emberfeletti határokat súrol. Ez persze azért van, mert valójában egy genetikai kísérlet eredménye, aminek célja a tökéletes emberi gyilkológép megteremtése volt. A projektet egy John Smith nevű ürge (Zachary Quinto) indítja újra azzal a szándékkal, hogy magánhadsereget létesítsen, ezért a 47-es úgy dönt felszámolja azt. A kulcs ebben egy lány (Hannah Ware), aki azért fontos mert az apja részt vett a kísérletekben (ofkorsz), de ez nem elég mert maga a lány is hasonló adottságokkal rendelkezik mint kopasz hősünk (mert miért ne). A triász világ körüli fogócskába kezd, amit hullák, robbanások és egyéb zajos cselekmények jeleznek, de értelmet ne keress az egészben. Mert a sztori egy zavaros nonszensz, ami arra szolgál, hogy összekösse a különböző helyszíneken játszódó akciójeleneteket, amibe a szereplők bele vannak dobálva. Skip Woods-nak (Die Hard 5, Szabotázs) eddig is bérelt helye volt Hollywood legrosszabb forgatókönyvírói között és most sem cáfolt rá hírnevére. A film alig öt perc alatt eléri, hogy ne lehessen komolyan venni ls alapvetően nem lenne bonyolult, de sikerült úgy strukturálni, hogy a nézőnek sokszor halvány lila gőze sincs, hogy mi miért történik, csak azt érzékeljük, hogy mindenféle figurák lövöldöznek egymásra, akiket csak a nevük különbözet meg egymástól. Ráadásul az egész hemzseg az olyan ötletektől, amik papíron hangozhattak menőnek de valójában címeres kreténségek. Csak egy pár példa: Zachary Quinto gonoszának bőr alatti páncélja van, a főhőst kísérő csaj pedig Pókember módjára megérzi a leselkedő veszélyt, erre kérded mégis hogy szerezték ezeket a képességeket és meddig terjednek ezek ki? Franc tudja, van nekik és kész. Sztori szinte nincs, a színészi játék kimerül Friend faarcában és Quinto-ban, aki vicsorog és gesztikulál mint egy hamisítatlanan ZS kategóriás gonosz. Mi van? Hát akció, céllövölde, darálás ezerrel. Viszont amikor előkerülnek a fegyverek, az elsőfilmes rendező Aleksander Bach ha lehet még jobban hülyét csinál a filmből. Szinte minden jelenlétét teszi, amivel manapság ki lehet herélni egy akciójelenetet. Béna kameramunka és ritmustalan vágás? Pipa. Röhejes koreográfia? Pipa. Vagánynak hatni kívánó, de már tíz éve paródiaszámba menő lassítások? Pipa. Botrány rossz CGI, amivel indokolatlanul szét van erőszakolva a látvány? Pipa. És mennyire hű a 47-es a "csendes bérgyilkos" imidzshez ebben a filmben? Annyit mondok csak, hogy az egyik kulcsjelenetben belevezet egy helikoptert egy épületbe. More like Stallone my friend. Jómagam az ámulat és az undor keverékével néztem ezt a maszlagot, néhol igencsak jót derülve néhány ostobaságán, viszont a végeredmény inkább egyszerre elszomorító és dühítő. Reményeimet Duncan Jones-ba és az ő Warcraft adaptációjába helyezem, ami bizonyítéka lehet annak, igenis lehet az alapanyagra szégyent nem hozó és normálisan összerakott filmet készíteni videojáték alapján, nemcsak a tékák legalsó polcára való celluloidtemetőt mint pl ez. Woods remélem büszke most magára (aki itt egyébként nemcsak író volt, hanem a producer is): Hazavágta a Die Hard-ot, hazavágta Farkas-t, hazavágta Schwarzit, és most hazavágta immáron másodjára is a 47-est. Legközelebb mit csinál? Én már előre félek.

BeSZERvezve - Vélemények

2015-08-24 18:42.42

A mostani évben feltűnő mennyiségben reprezentálják magukat a kémfilm műfajának képviselői. Eddig kaptunk példát kémes akcióvígjátékból (A kém), a klasszikus mintát reprezentálóból (Az U.N.C.L.E. embere) valamint a klasszikus mintát ügyesen kiforgató, revizionista kémfilmre is jött példa (Kingsman). Arról nem is beszélve, hogy a műfaj legnagyobb képviselője James Bond is visszatér novemberben. A fent említettek közül az American Ultra (nem vagyok hajlandó a magyar fordítók legújabb agyrémcímét használni) leginkább a harmadikhoz áll közelebb, hiszen legjobban a füves-betépős vígjáték és a Bourne trilógia keverékeként lehet leírni. Nem mindennapi kombinációként hangzik, ami még jól sülhet el. Éppen ezért kár, hogy maga a film csak feleannyira ütős mint a mögötte álló elgondolás. Mike Howell (Jesse Eisenberg) egy átlagos srác, aki unalmas mindennapjait tengeti egy koszos kisvárosban egy lezakkant bolt eladójaként, életének két örömforrása a füvezés és barátnője Phoebe (Kristen Stewart), akinek meg akarja kérni a kezét. Fogalma sincs arról, hogy valójában alvó titkos ügynök, akit egy kormányprogram keretein belül képeztek gyilkológéppé és most egy törtető CIA kisfőnők Adrian Yates (Topher Grace) úgy dönt eltörli a programot annak résztvevőivel együtt. Viszont ezt egykori kiképzője nem hagyja és aktiválja Mike-ot. Megindul a macska-egér harc, mialatt Mike egyszerre próbálja életben tartani magát és nőjét, valamint kibogozni hogy mibe keveredett és miért gyilkolja reflexszerűen a rá törő elemeket. Max Landis (Az erő krónikája) forgatókönyve vagy legalábbis annak felütése olyan, ami szakavatott és hozzáértő kezekben könnyen arannyá válhatott volna, ugyanis mindent magában tartalmaz ahhoz, hogy egy teljesen őrült pofátlan, senkit és semmit nem tisztelő hangulatú és humorú agymenés legyen, fűvel, vérrel és robbanásokkal. A gond viszont az, hogy ehhez nincs meg se a merészsége, se a kellő kreativitása. Minden csupán az elvárható minimumot hozza, amikor igazán elszabadulhatna a film, az egysíkú és kiszámítható dramaturgia és rendezői megoldások visszarántják, mint egy pórázra kötött kutyát. Arról már nem is beszélve, hogy a film erős indentitáskrízisben szenved, sokszor maga se tudja eldönteni, hogy mi legyen. A koncepció kibontásához szükséges elemek és zakkant mellékszereplők fel vannak vezetve, de egyúttal szinte rögvest partvonalra vannak állítva, a komolynak szánt pillanatok és romantikus jelenetek pedig hangulatilag látványosan kiállnak és gáncsolják a film alapvetően tisztességes tempóját. Nem tudom, hogy Landis határozatlansága vagy az alacsonyra szabott költségvetés az, ami korlátolta az ötletek szabad kibontakozását, de a rendezés se segít sokat. Nima Nourizadeh már a Project X-el is két dolgot bizonyított: Egyrészt minimális összegből is képes erős látványvilágú, ütemesen szerkesztett, profinak ható filmet csinálni, ugyanakkor a stílusérzéke a nulla környékén konvergál. Ami azért gázos, mert ez lett volna a minőségi mentőöve a filmnek, ami az átlag fölé rugdosta volna. Félreértés ne essék, ami látunk még véletlenül sem rossz. A film nem válik unalmassá, az akciók tisztességesen összerakottak és kellemesen brutálisak, Jesse Eisenberg csuklóból hozza a neurotikus főhőst, Kristen Stewart pedig ezerszer természetesebb és hitelesebb mint az Alkonyat bármelyik részében. De hogy ez a film lehetett volna látványosabb, őrültebb, coolabb és viccesebb, arra a nyakamat teszem. Az American Ultra olyan mintha valaki jókora mennyiségű tudatmódosító szer hatása alatt kitalál egy teljesen abszurd és szórakoztatónak hangzó sztori alapjait, de mire a részletekhez érne már elmúlik az anyag hatása. Számomra pedig kevesebb frusztrálóbb dolog a folyton jelen levő de azt elvesztegető potenciálnál. Hasfájdító kacajok helyett csak némi kuncogás, őrült hullámvasút helyett csak egy másfél órás, kellemes de felejthető kocsizgatás. Elpuskázott lehetőség a javából.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-08-24 18:42.09

America Ultra: 3*

A megtorló 2. - Vélemények

2015-08-22 21:31.48

Vérmocskos akcióorgia, ami abszolút hű a karakterhez és világához. Egyszerű történet, dübörgő tempó, stílusos fényképezés és brutális akciók egy karizmatikus főhőssel az élen. Remek szórakozás de ne várj semmi mélyre szántót.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-08-18 17:33.26

Az ajándék: 4*

Az ajándék (2015) - Vélemények

2015-08-18 17:33.08

Nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy a mai filmgyártás keretei között néhány kivételtől eltekintve abszolút margóra kerültek a thriller műfajának azon képviselői, melyekben nincsenek természetfölötti események, hanem a környezetünkbe, mindennapi életünkbe beszivárgó emberi fenyegetés játssza a főszerepet. Sőt ha van is ilyen film, akkor általában azok ignorálják a mélységet és reális emberi drámát, inkább is a 90-es évekbeli slasher irányzat vérbő és hatásvadász megoldásaihoz nyúlnak (elég csak a Tomboló bosszúvágyra vagy a Jennifer Lopez főszereplésével készült Szomszéd fiúra gondolni). Éppen ezért vérfrissítő látni egy olyan filmet, ami külsőségeiben csak egy újabb "domestic thriller"-nek néz ki, ám ez a külső ravasz módon csak álca arra, hogy az ismert elemekkel eljátszadozzon és hogy ezzel felrázza a műfajt. Fiatal házaspár költözik be egy vadonatúj házba. A férj Simon (Jason Bateman) karrierista és sikereket halmozó, a feleség Robyn (Rebecca Hall) pedig gyönyörű és kettejük kapcsolata kívülről maga a megtestesült álom. Egyik nap összetalálkoznak Simon régi osztálytársával a kissé bogarasnak tűnő Gordo-val (Joel Edgerton), aki kedvességével és ajándékaival a bizalmukba férkőzik. Viszont Gordo túlbuzgósága és ajándékozása hamarosan egyre furcsább, és egyre feszélyezőbb lesz a fiatal pár számára, ráadásul Robyn megérzi a férje és Gordo közötti ki nem mondott de nagyon is érzékelhető feszültséget, ezért kiadják jótevőjük útját. Ezzel viszont elindítják a lavinát maguk ellen, mert az ismeretlen figura szépen fokozatosan elkezdi felforgatni az életüket. Ha olvasod ezt a szinopszist szinte már látod is magad előtt a házba való beosonásokat, egyre durvább terrorizálásokat és az elkerülhetetlen, végső nagy fizikai konfrontációt és bevallom egy ideig én is így viszonyultam a filmhez, annak ellenére, hogy a kimért tempó és a visszafogott, kitartottabb snitthosszal dolgozó operatőri munka már figyelmeztettet ennek ellenkezőjéről. Az ajándék ugyanis sokkal inkább szól a szereplők közi viszonyokról, azok változásáról, az el nem temetett múltról és hogy az ott elkövetett bűnök hogyan jönnek vissza kísérteni. Gordo még csak nem is támad, hanem csak elindítja az események sodrását: Apró kis gesztusokkal, machinálásokkal, levelekben írt utalásokkal ülteti el a kétség és a nyugtalanság magvát a két főszereplőkben, hogy azok vadul kezdjenek kutakodni és a lehető legrosszabb válaszokba ütközve szembesüljenek önmagukkal. Joel Edgerton nemcsak színészként, de forgatókönyvíróként és elsőfilmes rendezőként is nagyszerű munkát végzett itt, a zsáner ismerős alaphelyzetét és figuráit forgatja ki azzal, hogy lényegében megtartja a thriller-re jellemző feszültségépítést és nyomasztó hangulatot miközben egy háromszereplős kameradrámává formálja a cselekményt. Ügyesen megírt moralitásjáték bontakozik ki szemünk előtt melyben fokozatosan mosódik el a határ bűnös és áldozat között, történetbeli gyomrosait fokozatosan építi fel és alattomosan viszi be, éppen ezért az a legjobb, ha a lehető legkevesebb tudással ültök be rá. Viszont ezt a filmet nem is az elegáns és precíz rendezés, hanem a színészek viszik el igazán hátukon. Edgerton hátborzongatóan nyugtalanító a furcsa és kiszámíthatatlan idegenként, Rebecca Hall remek mint a talajt vesztett és válaszokat makacsul kívánó feleség. De az abszolút csúcs meglepő módon nem más mint Jason Bateman, aki élete eddigi legjobb teljesítményét nyújtja a mintaférj szerepét egyre görcsösebben és egyre látványosabban hazudó Simon-ként, hamar kivillantva milyen a valódi énje. Az ajándék történet és színészközpontú megközelítésével, és a hollywoodi átlaghoz képest abszolút szokatlan, fojtogató realizmusával üde színfolt a mostani kínálatban, bár fontos megemlítenem, hogy lassú, kimért tempója kissé próbára teszi az ember türelmét és jobb ha a műfajt sem újítja meg alapjaiban. Viszont ha ráhangolódik az ember, a sablonosnak tűnő csomagolás mögött olyan film rejlik meg, melynek ereje nemcsak lecsapódik, de az nézővel marad még egy jó ideig.

elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére