Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |
Keress | |
Részletes keresés |
DVD / Blu-ray premierek |
Escobar - Az elveszett éden (DVD) |
További DVD premierek |
További Blu-ray premierek |
Hamarosan a TV-ben |
A Grincs - TV2, 08:40 |
Ezüst harangok - TV4, 08:50 |
Szeánsz Velencében - HBO, 09:00 |
Abigél - DUNA TV, 09:10 |
Karácsonyi Casanova - Film4, 09:40 |
Teljes tévéműsor |
Szülinaposok |
Sissy Spacek (75) |
CCH Pounder (72) |
Hanna Schygulla (81) |
Jeremy Strong (46) |
Jasmin Gerat (46) |
További szülinaposok |
Legfrissebb fórumok |
2022-es választás |
Deadpool & Rozsomák - Vélemények |
Mit hallgatsz most? |
Donald Trump - Vélemények |
Szólánc igékkel |
További fórumok |
Utoljára értékeltétek |
Deadpool & Rozsomák |
Jason Patric |
2017-02-26 14:32.52 |
Őrült jól szórakoztam rajta.
Két és fél évvel ezelőtt a John Wick első része a semmiből jött és jól feltörölte a padlót az elmúlt évek akciófilmes termésével. Tette ezt mindössze azzal, hogy egy egyszerű, tömör és a maga abszurditásában ellenállhatatlan sztorit prezentált egy sztoikusan menetelő, mindenkit kíméletlenül szétszedő ugyanakkor sebezhető antihős/hőssel, fergetegesen erős látványvilággal és döbbentsen erős harci koreográfiákkal megtámogatott akciókkal. Amikben nincs trükközés CGI-vel, nincs izomból rázott kamera és epilepsziát kiváltó vágás, gyakorlott és fizikai képességeiket maximálisan kihasználó kaszkadőrök és magabiztos rendezés kettősét látta az ember. Siker is lett, a folytatás pedig ennek értelmében kötelező, kérdés vajon lehet-e megugrani azt a magas lécet, amit az első feltett. Ritka az ilyen alkalom, de a John Wick - 2. felvonás esetében tényleg képes működni a "nagyobbat, többet, drágábban" elv pedig a legtöbb akciófilmnél ez általában pont fordítva sül el. A sztorin bár próbálnak párat csavargatni, de alapjai ismét egyszerűek: John Wick bosszút állt kutyájáért, visszaszerezte kocsiját és ismét élvezné a nyugdíjat, mikor jön egy figura a múltjából, aki behajtaná egy régi adósságot egy új megbízás keretében, John barátunk pedig csak akkor áll kötélnek, amikor egy gránátvetővel jól kipolírozzák a házát, így ismét felveszi öltönyét, felfegyverkezik és indul ölni. A második rész sok szempontból úgy hasonul az elsőhöz, mint a Raid 2 a Rajtaütéshez. A első rész, érzelmileg is erősen koncentrált cselekményét, egy szerteágazóbb, hosszasabb, részletekbe menő akció-gengsztereposz váltja fel, amiben jóval több idő telik el az egyes összecsapások között. Sokaknak ez nem tetszett már a Raid 2 kapcsán sem, és valószínűleg itt sem fog, de én igenis nagyra értékelem a készítők szándékát, hogy igenis kimélyítsék azt a furcsa szabályokkal, rendekkel és egyéb titkos szervezetekkel teli világot, amiben John Wick tevékenykedik. Ami világ nem alapul sem könyvön, sem képregényen csak Derek Kolstad forgatókönyvíró élének fantáziáján, ami sokszor furcsa és egyedi figurákkal népesíti be. Mítosz és modernitás egyszerre érvényesül a John Wick 2-ben, hiszen a sokszor ellentétes oldalon tevékenykedő és egymásnak eső bérgyilkosok gladiátorharca, hol ősi (pl egy római Colosseum tárnáiban), hol vakítóan tiszta és szögletes art-deco terekben zajlik (nagy pacsi a stábnak, pazar helyszíneket válogattak ki). Amit még külön kihangsúlyoz Dan Laustsen operatőri munkája, a vibráló neonszínek, a fény-árnyék játékok és egyéb megoldások olyan erős hangulatot teremtenek, ami nem gyakori egy akciófilmnél. Az egészre persze a koronaéket két dolog teszi fel. Egyrészt Keanu Reeves, akin évekig mosolyogtunk, hogy szegénynek egy arckifejezése van és nem komoly színész. Lehet, de hogy ez a faszi 100%-os beleéléssel és elkötelezettséggel végzi a munkáját, az nem kérdőjelezhető meg, 50 fölött olyan fizikai teljesítményt prezentál most is, hogy döbbenet. Én 30 év múlva már lehajolni se fogok tudni, ő úgy bunyózik, pörög, és gyilkol mint egy elszabadult tornádó. Jól demonstrálja, hogy miért olyan rettegett Wick figurája a filmben, de most még a karakter tragikusságát is sikerül kihangsúlyozni, aki szép fokozatosan elveszít mindent, ami egy másik élethez köthette, rámutatván a bérgyilkos létből nincs kiút max hullazsákban. Ha pedig már hullák, az akciókról nem nagyon tudok beszélni, inkább látni kell őket. Chad Stahleski a nagyobb költségvetésnek köszönhetően szépen lecsiszolta és tökéletesítette az első rész gun fu-ját, látványosak, brutálisak, centire megtervezettek ugyanakkor dinamikájuknak köszönhetően úgy ütnek mint egy féltégla. A realizmust ne keressük bennük, de irrealitásuk és elszállt megoldásaik azért működnek, mert az alkotók is éreztetik, hogy nem a valóságban játszódik a film, hanem egy stilizált univerzumban, ahol mások a játékszabályok. A John Wick 2 elődjéhez hasonlóan nem írja újra az akciófilm történelmét, de kiváló mintapéldánya és követője a zsáner legszebb hagyományainak, és ez okból mindenkinek csak ajánlani tudom. |
2017-02-25 22:03.40 |
Végtelenül kiszámítható, unalmas és sokszor kifejezetten idegőrlő tucatvígjáték, tucatpoénokkal, kretén szereplőkkel és még némi álomgyári, ezerszer megrágott, kiköpött majd a gyomrunkba letuszkolt szerencsesüti-bölcseséggel meg giccsel, amitől a jóérzésű néző gyomra kifordul. Charlie Day annyira irritáló, hogy egyenesen kívánjuk azt, hogy szétrúgja valaki a seggét de még Ice Cube is sokkal jobb volt a Jump Street mozikban. Kerülendő olcsó munka, ha esetleg mégis megnézed két nap múlva már nem is emlékszel rá. |
2017-02-23 15:42.54 |
Paterson egy buszsofőr, aki egy szintén Paterson nevezetű amerikai kisvárosban lakik. Paterson minden kötelességtudóan végzi munkáját reggeltől délutánig. Paterson-nak van egy gyönyörű felesége, aki minden nap valami új, kreatív művészi dolgot próbál ki. Nagyon szeretik egymást. Paterson minden este kiviszi a kutyát sétálni, megiszik néhány sört Doc bárjában és figyeli környezetét, az emberek közötti interakciókat, a természetet, a gyufát a konyhában. Oka van ennek: Paterson ugyanis titkokban költő, aki verseket ír, inspirációit pedig a napi életből meríti, metaforái egyszerre egyszerűen ugyanakkor végtelenül természetesek, hitelesek.
Szerintem nincs más rendező Jim Jarmusch-on kívül, aki filmet csinált volna egy ennyire mindennapi, bármiféle hollywoodi konvenciótól mentes alaphelyzetből, ami viszont a maga "szürkeségében" mégis izgalmas és egyedi hangulatú. Már pedig a Paterson semmiben sem különbözik az amerikai kultrendező többi darabjától, pontosan az "eseménytelenség" mögött megbújó apróságok, párbeszédek, karakterek és élethelyzetek adják meg különlegességét. Paterson napi rutinja során él meg olyan helyzeteket, mint mi magunk, amik hajszálanként de napi szinten formálják személyiségét, világlátását. Mi pedig két órát betekintést nyerhetünk egy másik világba, ami egyszerre realisztikus mégis befedi valami költői szépség, a gleccserszerű tempó fokozatosan kezd kifizetődni, ahogy egyre többet nevetünk a száraz humorú párbeszédeken és a karakterekre is már úgy tekintünk a film vége felé, mint régi ismerősökre. Sokszor meditatív hangulatú, nagyon nem szokványos mozi a Paterson, viszont folyamatosan belengi egy olyan pozitív életszemlélet és hangulat, ami az utóbbi hónapok egyik legjobb filmélményét nyújtotta számomra. |
2017-02-17 15:15.18 |
Az előző részhez képest összeszedettebbek az akciók, a fárasztó humor sincs már azon a szinten pörgetve, hogy legszívesebben felkötnéd magad. Amúgy meg nem sok pozitív változás van, sztori ismét nonexistent, karakterek, kimunkáltság ugyan hova gondolsz, színes-szagos marhaság a rosszabb fajtából. Újabb példa szart aranyba is lehet csomagolni, de attól még szar marad. |
2017-02-11 17:22.49 |
Történetmesélési minimalizmus tökélyre csiszolva, dialógusok nélküli, puszta képekben elmondott időtlen témákat feldolgozó alkotás ember és természet kapcsolatáról, magányról, szeretetről, családról és még ki tudja mennyi réteget lehet róla lefejteni. Miközben egy percre se válik köldöknézővé vagy unalmassá, a nagyon egyedi, jellegzetesen franciás rajzstílus csak külön emeli a fényét (ráadásul nemcsak magyarok, de még a legendás Studio Ghibli is beszállt az elkészítésbe). Igazi gyöngyszem, melyet nem sokan fognak látni, de aki igen az biztos nem feledi. |
2017-02-08 23:09.10 |
M. Night még nem tért vissza százszázalékosan, de az biztos hogy nagyon jó úton jár.
Sokat lehetne elemezni, hogy mitől és hogyan ment félre az indiai direktor karriere a 2000-es évek második felében, én nagyrészt abban látom a minőségzuhanás egyik okát, hogy minél nagyobb, minél grandiózusabb projekteket vállalt el, annál jobban veszítette el azt, ami korai filmjeinek meghatározó eleme volt. Mert szellemek, ufók meg erdei szörnyek ide vagy oda az ő filmjei legbelül mindig is erősen karaktercentrikus drámák is voltak, ahol a természetfölötti sokszor csak katalizátor abban, hogy sérült lelkű szereplői elkezdjék bejárni azt az utat, aminek végén tán fel tudják dolgozni a múlt traumáit és elfogadni önmagukat is. A tavalyi a The Visit is már megpengetett ilyen húrokat, igaz ott sokkal inkább a családi diszfunkció témája volt erősebb, a found footage thriller elemeivel együtt. A Széttörve viszont igazi visszatérést jelent Shyamalan-nak minden szempontból, egyrészt végre írt egy valóban hatásos és nem erőltetetten fordulatos sztorit, aminél sokszor tényleg nem látod, hogy hogyan és mire fog kifutni, csak a fojtogató bizonytalanság és egyre jobban fokozódó feszültség van jelen. Amit egyrészt tovább fokoz a limitált számú, ellenben piszkosul jól kihasznált és fényképezett klausztrofób helyszínek. Shyamalannak tényleg jót tett, hogy nem százmilliókból próbál a takarójánál tovább nyújtózkodni, hanem szűkebb de okosabban használt mértékben, illő zsánerben kamatoztatja visszafogott, sokszor morózus tempójú rendezését, a kameramunka, a zene, a hanghatások zsigerisége tényleg megteszi a kellő hatást. De persze a film félkarú óriás lenne egy bizonyos személy, nevezett James McAvoy nélkül. A bit színész már jó ideje szimpatikus számomra, de amit itt művel az nemes egyszerűséggel döbbenetesen jó, tényleg elhisszük neki, hogy nem egy embert látunk, hanem 23 különböző egyén egy testbe zárva, ehhez pedig McAvoy minden eszköz bevet testmozgástól kezdve, arcmimikán át, hanghordózásig. Félelmetesen sokrétű játéka által Kevin karaktere hol gonosz, hol félelmetes, hol szánni való áldozat, a szimpátia/apátia spektrum teljes skáláját bejárja figurája a két óra alatt, nem csoda hogy még a szintén tehetséges Anya Taylor-Joy is csak asszisztálni tud hozzá, teszem azt hozzá, hogy nagyon jól. A film remek tempóban adagolja a meglepetéseket, a feszültségeket. Bár a késői Shyamalan filmekre jellemző áltudományosság és túlmagyarázás még néhol felüti a fejét, és az utolsó 20 perc valóban ízlésfüggően van megoldva, a Széttörve nagyon kellemes meglepetés és egy valóban erőtejes thriller, néhány drámaibb pillanattal. Ja és a stáblista előtti utolsó jelenet tényleg nagy ötlet, kíváncsi is vagyok le fogja-e M. Night csapni azt a bizonyos labdát (a hírek szerint igen). :) |
2017-02-04 23:27.47 |
Anno gyerekként több tucatszor olvastam a könyvet, az egyik kedvencem volt, remekül megírt, olvasmányos történet remek karakterekkel. Ehhez képes egészen mostanáig nem volt szerencsém Andrew Davis adaptációjához, de végül nem bántam meg, a Szökevény direktora kiválóan hozza vissza az alapanyag összes fontos összetevőjét, amiben nagyrészt az lehetett segítségére, hogy maga Louis Sachar jegyezte a forgatókönyvet. Hangulatos képek, erőteljes hangulat (amit a fényképezés külön kiemel), valóságos sztárparádé különösen a mellékszereplők frontján, az eredmény pedig egy mai szemmel is nézhető és szórakoztató ifjúsági mozi, abból a fajtából, ami manapság ritkább mint a fehér holló. |
2017-01-25 18:39.35 |
A tavalyi év egyik legélvezetesebb gyöngyszeme, remek hangulatú, vicces, szórakoztató és még drámaibb pillanataiban örömteli pozitivitással és életigenléssel teli mozi, aminek autentikusságához rengeteget tesz hozzá a közeg (80-as évek, Írország), a pazarul kiválogatott színészek, és a nagyon élvezetes dalok. Amiknek jó megszólalása talán annak is köszönhető, hogy az író/rendező John Carney maga is kívül-belül ismeri a zenészlétet, egész filmes életműve a vándorszínészek és az underdog létből való kitörés körül forog, a Sing Street esetében ez egy coming-of-age történet sokat látott de pazarul előadott keretei között történetik meg. Nem vagyok nagy rajongója a zenés filmeknek, ez viszont lehengerlő, csak ajánlani tudom. |
2017-01-21 21:15.10 |
George P. Cosmatos mozija mai napig a 80-as évek egyik legemblematikusabb kultfilmje, és ha leveszem a nosztalgiaszemüveget, még ma is meglepően szórakoztató és kompetens akciózás. Kis érdekesség, már maga az alapfilm sem finomkodik, de Cosmatos eredeti verziója szinte úszott a vérben, az alkotóknak pedig tízesével kellett a brutálisabb snitteket kiszedniük, hogy átmenjen az MPAA szűrőjén a mozi. Viszont az így keletkezett másfél órás hossz előnyére vált, nincs idő gondolkodni a sztori és a karakterek egydimenziósságán, csak úgy jönnek a cool pillanatok, beszólások és akciók, Stallone pedig karriere egyik legtökösebb figuráját formálja meg. |
2017-01-19 09:54.53 |
Szőts István a magyar filmtörténelem egyik legtehetségesebb és egyben leghánytatottabb sorsú alkotója volt, aki egyszerűen rossz helyen volt, rossz időben. Hazai és európai körökben is úttörőnek elismert munkásságát először a második világháború, majd a 40-es évek végén egyre jobban megszilárduló kommunista hatalom törte derékba. Ami tulajdonképpen nem is meglepő. Hiszen erősen lírai hangvételű, a parasztság életét és nehézségeit mély empátiával bemutató ábrázolásmódja a legkevésbé sem illeszkedett a szocialista realizmus által megkövetelt hamissághoz és sematikussághoz. Valósnak ható emberi sorsokat mutat, egyszerű embereket, akiket próbára tesz a történelem. A cselekményt átható tragikumot pedig az érintetlen táj harmóniája és az erősen hívő néplélek ábrázolása tágítja egyetemes dimenziókba.
„A filmmel semmi baj nem volt, mert szinte titokba csináltuk a négy párt mögött meghúzódva és árnyékba, a baj akkor kezdődött, amikor a film már levetítettük, a filmet már vetítettük, és mások is látták. És akkor kezdték híresztelni, hogy nagyon szép felvételek, ez az, de milyen kár, mert nemcsak hogy vallásos, mert hiszen a Boldogasszonyt énekelnek, mert Miatyánkot mondják el rögtön a filmben, hanem még annál is a legnagyobb bűnben találtatott, akkor indult el a nagy hajtóvadászat Mindszenty személye ellen, és kiderítették, hogy ez a film mindszentista. Méghozzá mitől mindszentista, hogy az a zagyva prédikáció, amit az a javasasszony ott a kút körül tart ezeknek a szegény esett havasi vagy esett szektáriánus embereknek ugye, az pontosan egyezik Mindszentynek valamelyik beszédjével, amivel rémisztgeti a népi demokráciát, és minden.” (Szőts István, 1988) Második filmjének, az 1947-es Ének a búzamezőkről sorsa már bemutatása pillanatában megpecsételődött. Rákosi Mátyás nemcsak kiment a filmről a vetítés alatt, de személyesen kezeskedett abban, hogy 1948-ban tiltólistára kerüljön, rendezője pedig soha ne kapjon lehetőséget egy újabb nagyjátékfilmre. A dobozban eltöltött évtizedek legendákat szőttek az Ének a búzamezőkről köré és ma már jogosan tekintenek rá úgy, mint a háború utáni magyar film egyik legfontosabb és legértékesebb gyöngyszeme, ami számos későbbi rendezőre volt nagy hatással. A restaurált képnek/hangnak hála még erőteljesebb lett Szőts balladája, ami fenséges természetképeivel és dualista szimbolikájával (ég és föld, ember és természet pusztulás és újrakezdés) méltó adaptációja Móra Ferenc kisregényének. |
2017-01-17 10:52.15 |
Bevallom kicsit felemás érzésekkel álltam fel előle.
Tény a film első fele tényleg remek lett, Lanthimos jó érzékkel használja ki az alapötlet totális abszurditását, amit ötvöz a párválasztás fájdalmasan emberi esetlenségével, a színészek is mind remekelnek, Colin Farrell rég volt ilyen jó, de John C. Reilly és Rachel Weisz-t is öröm az ilyen egyedi hangvételű filmekben látni. Ugyanakkor minden kidolgozottság ellenére úgy érzem, hogy az alapötlet és a sztori nem elég arra, hogy egy egész estét filmet kitöltsön, a második felére alaposan behúzza a kéziféket. Ekkora az addig még okos és mértéktartó rendezés kifejezetten modorossá és idegesítővé válik, én pedig egyre inkább unni kezdtem a látottakat, a végére már tényleg kifullad a mondanivaló. Nem rossz film, de rövidebb formában jobb lett volna, de még így is értékelhető tragikomikus abszurditásával kacagtató groteszk furcsaság A homár, amihez hasonló filmet nem sokat talál az ember. |
2017-01-13 22:22.55 |
Ryszard Bugajski filmje 1982-ben készült, de még csak be sem lett mutatva a kommunista hatalom már rögtön lecsapott rá és tiltólistára tette, rendezője pedig emigrációra kényszerült. De telt-múlt az idő, hét évvel később a rendszer megbukott és a Kihallgatás végre kiléphetett a világ moziközönsége elé, hogy mindenkit maga alá hengereljen. Bugajski 50-es években játszódó alkotása, egy vándorénekesnő kálváriáját mutatja be, aki egy átmulatott éjszaka után a börtönben találja magát. Fogvatartói nem adnak okot, hogy miért van bent csak a vallomást akarják kicsikarni belőle, hogy bűnös. Minden eszközzel. Kevés film van, ami képes olyan csontig hatoló naturalizmussal és kafkai rémálomszerűséggel képes megmutatni a minden emberi jogot, méltóságot megtipró és bármiféle logikát felülíró, elnyomó hatalom mechanizmusát bemutatni mint ez a film. Kizsigerelő erejű remekmű, örök mozgóképes mementó a történelem egyik legsötétebb korszakáról, Krystyna Janda félelmetes erejű alakításával. |
2017-01-10 22:11.40 |
Peter Berg érdekes karriert tudhat magáénak: Színész, író, rendező, filmográfiája tartalmaz éjsötét vígjátékot, háborús mozit, klasszikus kalandfilmet és most már katasztrófafilmet is. Munkáiban érezhető az erős elkötelezettség hazája felé, ugyanakkor nem fél kritikusabb hangnemet is megütni, erre jó példa a Királyság, ami kijövetelekor meglepően mély és komplex módon volt képes ábrázolni a Közel-Keleti konfliktusok összetettségét. Munkái alapvetően populisták és a Mélytengeri pokol is hozzájuk sorolható, ami az amerikai történelem legnagyobb olajkatasztrófáját dolgozza fel, ami ráadásul nem is olyan régen, alig pár éve történet meg. Az előzmények és a katasztrófa ábrázolása részletes, különösen az előbbi, ami valahol érhető, hiszen ez alatt ismerjük meg a főszereplőket és azokat az emberi hibákat, amik végül pokolian rossz irányt vettek, döbbenetes látni, hogy mibe torkollhat a bürokrácia, a hübrisz és a józan tanácsok ignorálása. Maga a katasztrófa a film közepén üt be, de akkor olyan veszett tempót vesz fel, hogy szinte belepréseli a székbe az embert az intenzitásával. Berg tanítani való profizmussal mutatja be a Deepwater pusztulását, az effektek pazarok, a hangkeverés meg olyan brutális, hogy szinte érezzük az acél csikorgását, a robbanások erejét, a csontok törését. Remek katasztrófafilm a naturálisabb fajtából, kár hogy kissé elsikkadt a mozipénztáraknál. |
2017-01-08 19:51.25 |
Zsarufilm a keményebb fajtából, a kritika nem ölelte keblére szerintem egész színvonalas alkotás. Az eredeti forgatókönyv a noir krimik nagymesteréhez James Ellroy-hoz fűződik, de a hírek szerint David Ayer teljesen átírta a szkriptet, és maga a film is közelebb áll Ayer későbbi filmjeihez, mint Ellroy komplex, nihilista prózájához. A cselekményvezetés feszes és izgalmas, Kurt Russel élete egyik legjobb alakítását hozza a velejéig romlott, korrupt zsaruként, a jó-rossz moralitáspárbajnak pedig kellően hangulatos hátteret biztosít a 90-es faji feszültségeivel teli Los Angeles-e, ami bármelyik pillanatban berobbanhat. Erős mozi, tudom ajánlani. |
2017-01-05 19:33.33 |
A 70-es, 80-as évek hol politikai, hol paranoid hangulatú thrillereit megidéző francia alkotás, némi noir beütésekkel, hatalomkritikus felütésekkel. A második felére kifullad, egyre ismerősebb és már látott megoldásokhoz nyúl, de egy két órás kikapcsolódásnak még így is tökéletesen megfelel. |
2017-01-01 13:12.02 |
Kicsit tényleg olyan érzése van az embernek, mintha az öreg Gibson két teljesen különböző filmet gyúrt volna egybe, ugyanakkor úgy érzem, hogy az első egy órában felhozott pacifista-vallásos felvezetés bármennyire is idealista vagy patetikus hangnemű igenis szükséges, hiszen pontosan ezzel fog teljes kontrasztot alkotni a film második fele, a háború pokla, ami próbára teszi a főhős hitét és erejét, hogy aztán minden nehézségen felülemelkedve, képes legyen úgy helytállni, hogy életek mentésével váljon hőssé, nem az öléssel.
Persze az ilyesmit nem könnyű valóban hitelesen érzékeltetni, szerencsére Gibson van annyira jó rendező, hogy a színészekből abszolút kisajtolja a maximumot, Andrew Garfield hihetetlenül jól képes érzékeltetni Desmond Doss megtörhetetlennek tűnő akaraterejét, de egyben vívódásait is, Hugo Weaving egészen félelmetes mint az alkoholista, megtört apaként, de még Vince Vaughn és Sam Worthington is jók voltak. A csatajelenetek intenzitása, brutalitása döbbenetes, legfőképp az első, közel fél órás mészárszék, ami még a Ryan közlegény nyitójelenetét is nyugdíjazza. Ráadásul Gibson sokszor olyan jól bánik a feszültséggel is (pl azokban a jelenetekben, amikor a hátrahagyott Doss rejtőzködik a japánok elől), ami bármelyik mai horrorfilmnek is becsületére válna. Van néhány hatásvadász momentuma, a háborús film műfajába se hoz újdonságot, de remek mozi A fegyvertelen katona, és további bizonyítéka hogy Mad Mel-nek nagyon is van keresnivalója a kamera mögött. Mondjuk az kicsit ellentmondásos, hogy egy pacifista figuráról szóló ilyen kegyetlen legyen, komolyan mondom csak akkor lehetett volna véresebb ez a film, ha valaki rámenstruál a celluloidszalagra. |
2016-12-30 15:43.55 |
Adam Wingard-nak és társainak szeretném üzenni: Értem én mi volt a cél, de kérem szépen egyszer volt Budán kutyavásár.
Persze nálam már eleve nagy hendikeppel indult a film, mert én speciel már az első Blair Witch filmet is teljes szívemből utáltam, a másodikról ne beszéljünk mert az konkrétan önkéntelen paródia volt. Azt hittem Wingard legalább kifordítja vagy egy teljesen új szemszögből közelíti meg ezt az egészet, és tényleges, valódi atmoszférával felvértezett rettegést fog a vászonra varázsolni. Hát nem. Sikerült páros lábbal fejest ugrania a found footage műfajába és annak minden poshadványos, okádék, minőséggyilkos sablonjába. És azokat olyan szintre tágítania, amiknek köszönhetően a film szinte nézhetetlen. Kibírhatatlanul idióta, inkompetens figurák üvöltöznek másfél óráig egy sötét erdőben, az ijesztgetések nagy része nemcsak unalmasító, kiszámítható és jump scare jellegű, de még ráadásul teljesen hamisak is. Pusztán dafkéból összerántott, nagyobb összegből összeglancolt ZS horror, kimaxolt gagyifaktorral, viszont a You're Next és a The Guest direktorától ez különösen kiábrándító. |
2016-12-27 22:45.28 |
Gyenge, erőtelen, felesleges.
Bizonyos szinten már az pozitívum, hogy a film már ezt a szintet is hozni tudta a legendásan bűnrossz előzetesek fényében, amik minimum egy nézhetetlen moslékot vizionáltak, és akkora túlpörgetett gyűlölethullámot indítottak el, ami egyszerre volt példa nélküli és totális időpazarlás mind a támadók, mind a védők részéről. Mert ebben a műben annyi energia sincs, amivel még egy zseblámpát be lehetne izzítani, enervált, erőltetett, kiszámítható tucat-blockbuster, abból a fajtából, ami kijövetele után fél évvel jó ha emlékszik valaki. Paul Feig, amúgy is eléggé a bögyömben van, tekintve hogy eddigi filmjei közül csak egy tetszett igazán és az a Kém volt. Legfőképpen azért, mert annak volt valami íve, iránya, jól kidolgozott gegjei, nem elégedett meg azzal, hogy tehetséges, jobb filmre érdemes színésznőket egy körbe gyűjtve beszéltet és improvizáltat egészen, addig amíg lesz annyi nyersanyag, hogy össze tudnak rakni belőle valamit egy vágószobában. Márpedig a többi filmjeihez hasonlóan a Szellemirtók is ezen úszik el nagyrészt, hogy egyszerűen nem vicces, amit látunk, csak fárasztó és néha igazán kínos poénkodási kísérletek tömkelegét, amivel próbálják kitölteni az időt, mert a sztori totál alibi, az effektek és az akciók még a korrekt színvonalat is nyökögve ütik meg, a film utolsó városrombolós harmada meg maga a hollywoodi középszerűség és sablonosság pokla. Az pedig marha ironikus, hogy bármennyire is nyomatva vannak a hölgyek, a prímet már megint egy férfi mellékkarakter (Hemsworth) viszi, mint a film legszórakoztatóbb pontja. Van, amit egyszerűen nem lehet replikálni, bármennyire is próbálkozik az ember. Az elmúlt 5-10 év szinte összes remakeje ezt bizonyította, ez a mostani Szellemirtók is csak egy újabb példa a sorban. |
2016-12-27 22:07.17 |
Borzalmas hír...
Nyugodjék békében! :( |
2016-12-25 17:56.03 |
Boldog karácsonyt mindenkinek! :) |
2016-12-25 16:50.43 |
Renny Harlin filmje annak idején sajnos igen csúnyát hasalt a pénztáraknál, amibe nagyrészt A kincses sziget kalózainak őrületes buktája is nagyban közrejátszott, a nézők és a kritikusok többsége inkább úgy kezelte őket, mint egyfajta drágább házassági ajándékot akkor feleségének Geena Davis-nek.
Azóta már szerencsére változott a helyzet, ma már messze a finn fenegyerek rendezői pályájának csúcspontjaként és a 90-es évek egyik legjobb akciófilmjeként van számontartva az Utánunk a tűzözön, amiben kulcsszerepe van Shane Black kiváló szkriptjének, az idézhető beszólások, cool karakterek és nyomozós sztorik nagymestere most is kitett magáért. A sztorinak pedig nitrolöketet ad Harlin pörgős, intenzív és a megalomán látványelemeket jól kihasználó rendezése. Geena Davis élete tán legjobb alakítását hozza, egyszerre gyilkos, szexis és sebezhető, Sam Jackson hozza amit kell, a mellékszereplők terén meg szinte roskadozunk a kultikus figuráktól, az akciók mai szemmel is példaértékűen vannak levezényelve, és nincs az a CGI fesztivál, ami a végső hídrobbanással fel tudná venni a versenyt. Fantasztikus mozi, a műfaj alulértékelt klasszikusa. |
2016-12-22 22:28.59 |
Nagyon nagy hátszelet kapott Kovács István első nagyobb lélegzetű alkotása, de be kell valljam a vártakhoz képest egy kicsit csalódtam. Az tény, hogy Köbli Norbert ismét kitett magáért, remekül építi fel a korszellemet, a háború értelmetlenségét, továbbá az operatőri munka erős, Kovács tudja hogyan kell feszültséget teremteni, és a műfajhoz képest minimalista jellegű összecsapásokból is sikerült kihozni a maximumot. Ugyanakkor én azt érzem, hogy a film maga kicsit a két szék közé esett. A karakterek, a csapat tagjai közül csak párat tudunk jobban megismerni, így a váratlan pillanatok jobban üthettek volna, ha egy kicsit hosszabb és bővebb felvezetésű a film. Ugyanakkor meg az egyórás időtartamhoz képest sokszor bántó lassúsággal csordogál a film, sokszor veszti el a lendületét.
Korrekt film, sőt örülök hogy már első világháborús témában is fel tudunk mutatni valamit, de lehetett volna jobb is. Ja, és azok a drónos tájfelvételeket nyugodtan kivághatták volna, nem voltak azok olyan szépek, mint amilyennek hitték őket. |
2016-12-19 19:18.00 |
Elgondolkodtató kérdés, hogy vajon a legerőteljesebb, leghitelesebb művészet mennyire fakadhat alkotója fájdalmából. Írók, festők, zenészek sokasága akkor alkotta meg legnagyobb mesterműveiket, amikor testük-lelkük ezer darabban volt, és úgy tűnt nem zuhanhatnak mélyebbre. Edward Sheffield is ezt az utat járhatta be, ugyanis régóta csiszolt regénye az Éjszakai ragadozók mögött is igazi fájdalom rejlik, egy viharos, fájdalmakkal teli, árulással végződő kapcsolat. A kéziratot megkapja egykori felesége, Susan is, aki már az első oldalak után egyre jobban beleveti magát a amerikai Délen játszódó sötét bosszútörténetet olvasásába. Hogy aztán ő is, és a néző is fokozatosan döbbenjen rá a regény titkos értelmére, egyre erőteljesebben törnek elő a múltbeli hibák és bűnök, amikkel előbb-utóbb kénytelen szembesülni.
Kevés film volt ebben az évben, ami annyira a vászon elég tudott szögezni, mint az elsősorban divattervező, és inkább csak hobbiszinten filmező Tom Ford második alkotása. Lenyűgöző film a filmben típusú kirakós játék, amiben hol belépünk Susan szemszögébe, vele együtt olvassuk, látjuk szemünk előtt a regény eseményeit, hogy aztán kijjebb lépjünk és egy tágabb perspektívába helyezzük el őket. Los Angeles rideg, fagyos, geometrikus terei pengeéles kontrasztot alkotnak Texas poros, fülledt világával, de mindkettő sötét titkokkal és cselekedetekkel teli, a nyomasztó atmoszféra szinte fojtóhurokként szorul a torkunkra. Ford pedig döbbenetesen jól bánik a feszültséggel és annak fokozásával, elég csak a regénybeli család és Aaron Taylor-Johnson-ék első találkozására gondolni. Az operatőri munka és a zene is pazar, de a prímet messze a színészek viszik. Amy Adams-nek üzenem bárki is az ügynöke, tartsa maga mellett, mert egyre jobb és jobb filmekbe tenyerel bele, pengevékony ajkainak megremegésében annyi drámai töltet van, mint egy tévésorozat egész évadjában. Míg ő a visszafogott, lefolytatott érzelmi dúlások megjelenítését testesíti meg, addig Jake Gyllenhaal szinte kirobban a vászonról, de akkor is szinte magunkénak érezzük azt a töménytelen kínt, amin karaktere végigmegy, Michael Shannon pedig továbbra is a kortárs amerikai film egyik legnagyobb karakterszínésze, egy olyan seriffet jelenítve meg, akit garantáltan nem feledünk el. Profi munka, mestermunka. Megnézni, de nyomban. |
2016-12-18 15:34.45 |
Nem éppen családi matiné Julian Gilbey mozija, sőt kellően nyers és autentikus megjelenítése, egy kegyetlen világnak, ahol csak a másikkal szembeni erőérvényesítés és a paranoia tartja életben a résztvevőket, a legkisebb hiba is a sírba küldhet.
Ezt tanulja meg Carlton Leach, aki focihuligánból válik az alvilág tagjává, és csak választja el őt, szerencsétlenebb sorsú társaitól, hogy van benne annyi józanság, hogy tudja mikor kell egy buliból kiszállni. Gilbey filmje nem rendelkezik azzal a kimért eleganciával vagy vérprofisággal, mint a gengszterműfaj amerikai képviselői, de talán itt ez nem is baj. Az alacsonyabb költségvetésből fakadó "mosókonyha-realizmus", ami a szigetország filmvilágát jellemzi, teljes erővel itt, az erőszak gyomorforgató, mocskos, a a figurák mindenféle idealizáltságtól mentesek, szinte képernyőn keresztül érezzük a dekadenciát és a mocskot. Kemény film, kemény emberekről, csakis is kemény gyomrú embereknek. |
2016-12-11 17:00.44 |
Na körülbelül így néz ki egy klasszikus viktoriánus kori szerelmi dráma Park Chan-wook megidézésében (nem is meglepő, hogy egy angol írónő regénye adja az alapot). Megvan az erős korhangulat, a látványos korhű díszletek, a társadalmi megosztottság és az azáltal elnyomni kívánt, de egyre erősebben felszínre törő érzelmek áradata, az ármánykodásról már nem is beszélve. Csak a közeg a harmincas évek Koreája, ami éppen a japán gyarmaturalom alatt nyög, a főszereplő egy tolvajlány, aki cselédlányként azért szivárog be egy nemesi családhoz, hogy a busás vagyonú örökséget hordozó úrnőt összeboronálja megbízójával. Hogy aztán jól bele is szeressen a törékeny, szépséges hölgybe.
Park a kortárs dél-koreai film trendjeihez hűen szépen felsorakoztatja a kosztümös filmek összes ismertebb jellemzőjét, hogy aztán egy jót csavarjon rajtuk. Leginkább saját rendezői eszközeivel, ami leginkább az erőszak, az elnyomatás és az explicit szexualitás, az összes visszataszító emberi perverzió beszivárogtatása a makulátlan falak közé, mely pokolivá teszi hőseink helyzetét és amiből menekülni kívánnak. Van itt kérem fenekelés, öltöztetés és fürdetés a lehető legerotikusabb megvalósításban, perverz nagybácsi vérfertőző vágyakkal, nők szeretkezése olyan érzékiséggel, hogy az minimum öt fokkal növeli a szobahőmérsékletet, öngyilkosság, mérgezés és a végjátékban már a végtagok is hullanak. Nem éppen esti mese A szobalány, viszont ezt a sok borzalmat Park képes a legfogyaszthatóbb és legszórakoztatóbb módon belegyömöszölni művébe, a cselekményvezetés csavaros, izgalmas, mégis régimódian elegáns, senki nem siet benne sehova, élvezet minden képet nézni. Már csak azért is mert a pazar operatőri munkának köszönhetően minden jelenet szinte lefolyik a vászonról, mesterien megtervezett, precíz, aprólékos óramű, ami még tartogat kellemes meglepetéseket még a tapasztaltabb nézőknek is. Pluszban pedig ott még a rendezőre jellemző éjfekete akasztófahumor is, ami szintén további plusz. Számomra közel tökéletes remekmű, hozzám hasonló távol-kelet fanoknak szinte kötelező munka, de aki nem retten meg a bevállalósabb/művészibb moziktól, annak is magasan ajánlott. |
2016-12-10 10:27.11 |
A film, amiben Michael Fassbender egy fura papírmaséval a fején játszik akkorát, hogy a fal adja a másikat. De a Frank nemcsak ettől jó film. Lenny Abrahamson mozija szereplőihez hasonlóan furcsa, abszurd, bekategorizálhatalan zenés-vígjáték-dráma, amiben a humoros pillanatokat olyan gyorsan és váratlanul tudják váltani az élet torokszorító realitás, mint ahogy akár a valós életben is történhet. A társadalmi norma szélén lévő, "misfit" figurák életébe kaphatunk betekintést, látjuk hogy a zseni és az őrült közötti határ továbbra is cérnavékony, és hogy mi az ami egy egységben lévő zenei formáció széteséséhez vezethet, úgy hogy mindkét oldal valamilyen szinten bűnös benne. Erősen rétegmozi, de aki rászánja a türelmet, az egy remek élménnyel lesz gazdagabb. És azon az ír-skót helyszínek valami csodaszépek, már csak miattuk is érdemes megnézni. |
2016-12-03 19:59.41 |
Magyarországon a műfaji filmkészítés mindig is erősen hátrányos helyzetben volt, habár a helyzet az elmúlt években elkezdett javulni. De ha van egy zsáner, ami szinte mindig is elátkozott volt, akkor az nem más, mint az akciófilm. Most sincs ez másképp: a Cop Mortem túl felületes, kiismerhető és hibákkal teli ahhoz, hogy a műfaj hazai megváltója legyen.
Történeti és praktikus okai is vannak, hogy az akciófilm műfaja miért nem népszerű a hazai filmgyártásban. Egyrészt az egyik legköltségesebb és technikailag legnehezebben kivitelezhető műfaj, emiatt pedig egy kezünkön meg lehet számolni, hogy hányan képviselték az elmúlt évtizedekben. Ha pedig nem lehet a hagyományokra építeni, akkor marad az imitáció, amit leginkább a nézői rémálmokat okozó Európa Expressz testesített meg. Megvolt a szűk, de létező lehetőség arra, hogy a Cop Mortem elfeledtesse a rossz emlékeket és a berögzült negatív prekoncepciókat. De a végeredmény inkább csak megerősíti azokat. A kaszkadőrből rendezővé avanzsáló Kovalik József első filmjéből nem hiányzik az elsőfilmesekre jellemző ambíció és lelkesedés. Még az sem katasztrófa, hogy a forgatókönyv teljesen megelégszik a 20-30 éves sablonok másolásával és hazai környezetbe tételével. Hiszen két amerikai kollégája Chad Stahleski és David Letich sem mentek mélyre saját debütálásukkal a John Wickkel. De míg az amerikai páros pontosan tudta, hogy mibe és hogyan kell az ismert kliséket becsomagolni, addig a Cop Mortem teljes játékideje az identitászavar és az arányérzék hiányának jeleit mutatja. Adott a mai Magyarország, amit rituális rendőrgyilkosságok tartanak rettegésben, a hivatalos erők tehetetlenek. Ekkor érkezik meg John Holdon (Kamarás Iván) a titokzatos Interpol ügynök, aki nem éppen hétköznapi módszerekkel kezdi felgöngyölíteni az ügyet. Rajta kívül jelen vannak még a kötelező segítőtársak (közöttük Ganxta Zoole), az öreg rendőrfőnök (Gáti Oszkár), a kellően elborult agyú gonoszok (Anger Zsolt és Szabó Győző) és persze pár tucat nehézfiú, akiket hősünknek kell lenyomnia. A néző jogosan gondolja: ezerszer lerágott csont, de ha már ezt kapjuk, akkor legyen pörgős, feszes, tele látványos verekedésekkel, tűzpárbajokkal és üldözésekkel. Ehhez képest egy terjengős, sok szálon futó akció-krimi keveréket kapunk, amivel sikerült teljesen a két szék közé esni. A nyomozás a gyilkosok után a legszárazabb, legkiszámíthatóbb sablonok mentén halad, ahol csak akkor érheti meglepetés a nézőt, ha még egy Colombo epizódot sem látott egész élete során. Erre a meglepetésre, viszont kevés az esély, mert a film tömve van expozíciós jelenetekkel, melyek olyan kínosan megrágva adják a szánkba az információkat, mintha az alkotók attól félnének, hogy megalszik a néző szájában a tej. Ehhez pedig szinte kötelező módon társulnak modoros és hiteltelenül előadott párbeszédek, melyek továbbra is a magyar film örökös Achilles-pontjai. A cselekményvezetés hol unalmas kitérőkkel, hol teljesen irreális és véletlenszerű megoldásokkal evickél előre, és sajnos az akciójelenetek közötti hézagok kitöltése teljesen megöli az izgalom lehetőségét – feltehetően költségvetési és egyéb kényszerek miatt. Még az akciójelenetek is rendkívül ambivalens képet tükröznek. A verekedések többsége vagy a filmvégi motoros-autós üldözés valóban pár fokkal magasabb mércét üt meg, mint a hazai átlag. De akadnak olyan pillanatok is, ahol a főszereplők minimális harcművészeti tudását úgy próbálják takargatni, hogy nemes egyszerűséggel rommá vágják az egészet az Elrabolva folytatásainak stílusában. Sem a krimi, sem az akció vonal nincs kellően jól kidolgozva, a bosszantó hibáktól pedig hemzseg a film: a pocsék jelenetáttűnésektől kezdve a fülbántóan tolakodó, mindent túldramatizáló filmzenén át a felesleges flashback használatig. Lehet, hogy csak én kukacoskodok, de ha már volt pénz ismert színészekre, légi felvételekre, összetörhető autókra és motorokra, akkor miért kell pocsékul animált torkolattüzekkel, robbanásokkal és vetített háttérrel idegesíteni a nézőközönséget, akik úgyis észreveszik a csalást? A színészi gárda ismerős neveket tartalmaz, de senki sem erőlteti meg magát. Amilyen karakterrajzzal dolgozniuk kell, nincs is nagyon értelme: Kamarás Iván jellemben és mimikában is százszázalékosan hozza azt a mindent megoldó, mindenkit leverő, szabályszegő zsarukaraktert, ami már több mint 25 éve Steven Seagalhoz köthető. A többiekről pedig jobb, ha nem is beszélünk, mert annyira egydimenziósak, hogy ha oldalra fordulnak, nem is látjuk őket. Kivételt képez talán Anger Zsolt, aki egyrészt rutinból hozza a gengsztert, másrészt ő az, aki mer szórakoztatóan ripacs lenni, egy percig sem veszi magát komolyan. Talán ezért sem meglepő, hogy a legjobb szövegeket is ő kapta meg. cop-mortem-jelenetfoto-06Kicsit nehéz szívvel szedem le a keresztvizet a filmről, hiszen a Cop Mortemen teljes mértékben érződik Kovalik lelkesedése, ráadásul az akciófilmek rajongójaként nekem is régi vágyam, hogy végre kis hazánk is képviseltesse magát ezen a fronton. De még a legnagyobb jóindulat is édeskevés ahhoz, hogy bárkinek őszintén ajánlani tudjam. A 20 évvel ezelőtti, csak VHS-re menő tucatkacatok szintjén vergődő kínos keménykedés, ami nem elég, hogy ezer sebből vérzik, de még túl komolyan is veszi saját magát ahhoz, hogy legalább a valódi B kategóriás kedvencek bájával rendelkezzen. Röviden, míg a hazai Die Hard még mindig kerestetik, a Cop Mortem inkább a Film+ késő esti adásába fér bele, Dolph Lundgren mostani remekművei mellé. ( [link] ) |
2016-12-02 22:33.45 |
Chuck Norris egyik legjobb filmje, leginkább a remekül kiválasztott helyszín és témaválasztás következtében, és bár a beépülős-gengszteres sztoriban nincs sok újdonság, de tesója Aaron Norris kellő érzékkel úgy pakolja és tálalja a látottakat, hogy az eredmény nemcsak nézhető, de egészen stílusos is. Pörgős cselekmény, remek zenei aláfestés, ütős akciók, és még Chuck is megvillant valamit minimális színészi fegyvertárából. |
2016-11-30 23:13.51 |
Tucatvígjáték tucatpoénokkal, egyetlen előnye, hogy mindezt kifejezetten tehetséges színésznők előadásában teszi. Egyszer végigülöd, nevetsz rajta párat, másnapra már el is fejeted. Van ilyen film, nem is kevés, de néha ezek se olyan rosszak. |
2016-11-29 23:24.18 |
Nem éppen szimpatikus emberek párharca, amiket sablonok, idiótábbnál idiótább döntések és néhol kifejezetten szórakoztatóan röhejes pillanatok fűszereznek. Kiszámítható, felesleges és kis híján a Zs kategóriát súroló gyöngyszem, nyugodt szívvel kihagyható. |