Főoldal | TV műsor | Filmek | Színészek | Rendezők | Fórumok | Képek | Díjak |
Keress | |
Részletes keresés |
DVD / Blu-ray premierek |
Escobar - Az elveszett éden (DVD) |
További DVD premierek |
További Blu-ray premierek |
Hamarosan a TV-ben |
A Grincs - TV2, 08:40 |
Ezüst harangok - TV4, 08:50 |
Szeánsz Velencében - HBO, 09:00 |
Abigél - DUNA TV, 09:10 |
Karácsonyi Casanova - Film4, 09:40 |
Teljes tévéműsor |
Szülinaposok |
Sissy Spacek (75) |
CCH Pounder (72) |
Hanna Schygulla (81) |
Jeremy Strong (46) |
Jasmin Gerat (46) |
További szülinaposok |
Legfrissebb fórumok |
Deadpool & Rozsomák - Vélemények |
Mit hallgatsz most? |
Donald Trump - Vélemények |
Szólánc igékkel |
Nem vagyunk angyalok (1955) - Vélemények |
További fórumok |
Utoljára értékeltétek |
Deadpool & Rozsomák |
Jason Patric |
2015-04-12 22:59.04 |
Broáfka.
Lassan már megszokott lesz, hogy Nicolas Cage olyan mozikban szerepel, amiknek minősége a cipőtalpra ragadt kutyagumi és egy este 9 órás Film+ premier műremek között ingázik, pedig ő anno nemegy sikermoziban is játszott és még azt bizonyította, hogy színész. Na de elég a lamentálásból, itt van a Kitaszított, egy C kategóriás Nyugat találkozik a Kelettel féle kardozós- mászkálós kalandozás, ami akár még szórakoztató is lehetne de nem az. Főleg azért nem mert a film közel egy órája arról szól, hogy Hayden Christensen mászkál össze-vissza búvalbaszott hangulatban, mindenféle érdektelen és dögunalmas dolgokat csinálva. Cage jó 20-25 percet szerepel, úgy néz ki mint egy Nyugati pályaudvaron tanyázó részeg csöves és a színészi performanásza is körülbelül ugyanott helyezkedik el, viszont legalább őrajta lehet röhögni és az különcködését élvezni. Azt már viszont nem, hogy a kameramunka valami botrányos, folyamatosan jobbra-balra dülöngél, pörög-forog, mintha az operatőr benyomott volna két liter kávét intravénásan, a vágó pedig hozzá hasonló fél kiló flector elszívása után állt volna neki a munkának. Ezek a módszerek szabályosan kiherélik az amúgy decensen összerakott akciókat és a film nézhetőségi indexét is a bánya mélyére húzzák. Alig másfél óra, vannak szép tájak, szép csajok, produkciós háttér is azt mutatja volt pénz...de tehetség a kamerák mögött már nem igazán. Kerüld. |
2015-04-12 16:47.40 |
Senkiföldje (No Man's Land, 2013):
Piszok hangulatos, gyönyörűen fényképezett, fekete humorú, nyers és brutális akciókat tartalmazó kínai neo-western, amiben az ember szinte a bőrén érzi a hőséget és a sivatag homokját. 4* |
2015-04-10 21:09.47 |
Azt a szentséges, cipőtalpat zabáló, moslékot tekerő, hétmérföldes cirádás mindenségit!
A legrosszabb film, amiben Nicolas Cage valaha szerepelt és tekintve, hogy mekkora szarokban égette magát az elmúlt években, ez döbbenetes teljesítmény. Ugyanis azokban legalább tudtál röhögni Cage hajkoronáján vagy a rajzfilmszerűen eltúlzott színészi eszköztárán, itt viszont nincs semmi csak műdrámázás és ócskábbnál ócskábbnál dialógusok egy repülőgép belsejében a csaknem kétórás játékidő 80%-ában. A maradékban próbálnak valami apokalipszist prezentálni, durván 833 dolláros költségvetéssel, elképesztően olcsó és szegény szagú megvalósítással, a vágás és a kameramunka ótvar rossz, hogy a teleshopokat idéző röhejes zenéről már ne is beszéljünk. Vic Armstrong megannyi híres film kaszkadőrmunkáinak kiváló koordinátora volt és rendezőként anno ő hozta össze a Sivatagi lavinát Dolph Lundgren-el, ami nem volt egy Oscar-díjas remek, de valóságos Kubrik életműként funkcionál ehhez képest. Nézhetetlen dögunalom, tényleg ne nézd meg mert csak súlyos károkat fogsz magadnak okozni. |
2015-04-09 22:45.48 |
Wyrmwood - Road of the Dead:
Ausztrál zombis road movie-akció-horror-vígjáték és hát igen már ez a röpke leírás is jelzi, hogy nem egy szokásos zsánerdarabbal állunk szemben. Maga a film kitűnő példa arra, hogy az ismert sablonokon és formulán továbbra is lehet úgy csavarni, hogy a végeredmény frissnek és élvezetesnek hasson. Ehhez pedig az újdonságokra és a nem megszokott ötletekre való nyitottság, valamint végtelen lelkesedés és elszántság szükséges, a technikai hozzáértés és a profizmus mellett. Ezek kombinációja pedig különösen akkor szokott látványos végeredményt mutatni, amikor az adott film költségvetése finoman szólva sem magas. Jelen esetben a producer-író-rendező Roache-Turner páros kőkemény 160 ezer dollárból gazdálkodtak (nem vicc, az utómunkálatokra való összeget netes gyűjtésből kaparták össze) de ez nemhogy nem látszik meg a filmen, de konkrétan látványügyileg minden vérprofi a filmben. A "do it yourself" féle szerzői attitűd uralkodik az egész filmben, amiben egyszerre ötvöződik a zombifilmek ismerős elemei (persze némi csavarokkal), a Mad Max poszt-apokaliptikus járgányos világégése (ezt megidézik a fasza járgányok és kosztümök) és az Evil Dead féktelen energiája és sötét humora. A kamerakezelés dinamikus és intenzív, a tempó pörgős, a szereplők tökös beszólásokkal felvértezve osztják a halált, a trancsírozás pedig kellemesen brutális és kreatív. Igazi agyatlan őrület a Wyrmwood, ami másfél órás kikapcsolódásnak szinte tökéletesen funkcionál...csak persze kicsit se vedd komolyan! :D 4* |
2015-04-06 18:39.05 |
The Scorsese Machine (1991): André Labarthe filmrendezőkről készített "Cinéma, de notre temps" című dokumentumfilm sorozatának darabja, amelyben Marin Scorsese pár napjába láthatunk betekintést. Ügyeket intéz, barátaival beszél, egyik új filmje vágásán dolgozik, családi vacsorán idéz meg emlékeket, beszél filmekről, az őket inspiráló alkotásokról...mindezt a lehető legéletszerűbben és mégis a néző figyelmét végig fenntartó módón.
4* |
2015-04-05 15:50.24 |
Remekül felépített fekete vígjáték Martin Scorsese-től, melyben egy kisember éjszakáját követjük végig, ahogyan New York utcáin keveredik egyszerre életszagú mégis abszurd és fatalista élethelyzetekbe. A történet remek, a hangulat és a fényképezés szintén erős, Scorsese rendezéséről nem is beszélve, Griffin Dunne kiváló mint a csetlő-botló főszereplő, Howard Shore zenei aláfestése pedig remekül játszadozik a hangulattal, ami a könnyed és a bizarr között ingázik. Élvezetes és sokszor elővehető kis gyöngyszem a mester életművében. |
2015-04-04 19:53.53 |
Boldog 50-ik születésnapot neki! :) |
2015-04-04 11:32.05 |
The Dragon Family (1988):
Egyike azoknak a triádos tematikájú akciómoziknak, amiket késő 80-as, kora 90-es években tucatszám termelt a hongkongi filmgyártás, csak itt a sablonokból építkező történet mellett számolni kell azzal is, hogy ez bármiféle látványos stilisztikai megoldás vagy külsőség nélkül prezentálódik. Tucatnyi szereplő és történetszál van az első (és meglehetősen lassú) felében felvezetve, hogy ezeket a másodikban ki is dobja, legalább a film maga is csak másfél óra és bár akcióból túl kevés van, a finálé kicsit helyreteszi a dolgokat. 3* |
2015-04-03 13:10.40 |
"Nos, ilyen az, amikor kínai pénzből próbálkozik meg valami teljesen ismeretlen figura vérbeli hongkongi akcióvígjátékot összehozni. Reménytelen vállalkozás, pedig tulajdonképpen minden a rendelkezésére állt. A poénok kifejezetten bárgyúak és bénák, az akciók annyira el vannak túlozva, mint a 10 évvel ezelőtti bollywoodi műremekekben, a sztorira pedig leginkább csak a hülyeség szó illik rá. Igazából nem is értem, hogy például Jet Li hogy vállalhatta be ezt a szerepet... Nagyon rossz film, messziről kerülendő!" (Yezy, asianmovies.blog.hu) |
2015-04-02 18:53.34 |
Ha valaki anno azt mondja Vin Diesel-nek, Neal H. Mortiz producernek és az Universal fejeseinek, hogy a Halálos iramban nemcsak hat folytatást fog megélni, de egyben egy olyan sorozattá fog válni, ami látványban, megközelítésben és nem utolsósorban a bevételeket tekintve, vetekedni fog a mostani szuperhősfilmekkel...hát ki lehet találni minek nézték volna az illetőt. Pedig pontosan 14 évvel az első rész után itt van a kortárs populáris film egyik legkülönösebb filmszériájának legújabb darabja, ami ironikus módon azzal tudta megmenteni magát, hogy elszakadt gyökereitől. Justin Lin, aki anno a harmadik résszel majdnem a gödör legmélyére vitte a sorozatot, a negyedikben szépen elkezdte átalakítani a formulát, és az illegális versenyzés helyett, bunyókra, üldözésekre, és minél látványosabb mutatványok prezentálására kezdte áttenni a hangsúlyt.
Az akciódúsabb és látvány centrikusabb koncepció az ötödik-hatodik résszel érkezett a csúcsra, ahol a történet még a szokottnál is nagyobb alibi lett arra, hogy hőseink mindenféle egzotikus helyszínekre eljussanak és mindenféle őrült, a valóságtól teljesen elrugaszkodott kunsztokat kezdjenek művelni. Mind például egy széf végighúzása a riói utcákon vagy egy teherszállító lekényszerítése. Az akciók közben pedig repülnek a macsó egysorosok, az akciók után pedig álfilozofikus monológok hangoznak el a család és az összetartás fontosságáról. Azonban sokak számára (közöttük nekem is) mégis működőképes lett az összkép mert a filmek hangvétele naiv őszinteséggel volt tele. Ha befizettél rájuk pontosan azt kaptad, amit kínáltak, ha pedig a stáblista pergésével az autós mutatványok túlfokozottságán és a csaknem sebezhetetlen hősökön kezdtél morogni, akkor csakis magadat okolhatod. A mostani hetedik epizódnál ez fokozottan igaz, stílusváltást jobb ha nem várunk. A rendezői stafétabotot Lin-től, az inkább horrorfilmeket készítő James Wan vette át, aki az eddigi bevált formulán viszont nem változtatott, már az első percekben megadja a kellő alaphangot, ami a tökös-röhejes-vicces hármas tengelyén egyensúlyozik. Deckrad Shaw (Jason Statham) éppen meglátogatja öccsét, akit az előző részben Dominic Torreto (Vin Diesel) és barátai jól kicsontoztak. Mégha ez azzal is jár, hogy a fél kórházat le is kell bontania ennek érdekében. Szemet szemért, tartja a mondás, Shaw halálosan komolyan is gondolja, bosszúhadjáratot indítva hőseink ellen. A visszavágást lehetőségét nehezíti, hogy Shaw nemcsak egy született gyilkológép de egy szellem is, akire nem lehet rábukkanni. Dom és társai ezért kénytelenek még egy lehetetlen küldetést bevállalni egy titokzatos kormányszervezet megbízásából, aminek célkeresztéjben az Isteni Szem nevezetű szúpérkütyü van, ami mindenkit képes megtalálni, még egy szellemet is. De persze lehet sejteni, hogy lényeg most is a következő: Verdák, csajok, robbanások. A Halálos Iramban filmek legfőbb vonzereje mindig az akciószekvenciák voltak, hiszen a készítők szándékosan rájátszanak elnagyolt mivoltukra azzal, folyamatosan megpróbálják minél őrültebb ötletekkel felülmúlni az előbb látottakat. Arról nem is beszélve, hogy minden rajzfilmszerű akrobatikusságuk ellenére, megvolt bennük az a nyers erő, dinamika és tökösség, ami miatt végig élvezetesek tudtak maradni, bár ebben a minőségi megvalósítás és a valós kaszkadőrmunkára való támaszkodás is fontos szerepet játszott. James Wan szerencsére a film nagy részében tartja magát ehhez a koncepcióhoz, valódi autók roncsolódnak, valódiak a robbanások, éppen ezért ha van CGI akkor azt hamar kiszúrja az ember. Az üldözések egyszerre pörgősek, látványosak és követhetőek, még ha a legjobbat (golyószórós busz ostroma egy kaukázusi erdőben) pont az elején lövik el, a kézitusák pedig egyenesen szemet gyönyörködtetőek brutálisan intenzitásukkal és kidolgozott koreográfiájukkal. Csak mondok egy párat: Dwayne Johnson Statham ellen, Paul Walker Tony Jaa ellen, Statham Diesel ellen... Persze botorság lenne részemről hibátlannak tartani, még a popcornmozis kategóriáján belül is. Maga a film meglepetést nem tartalmaz (bár ezt lehet pozitívumnak is felfogni), így aki nem bírja a film műmacsó, gyermeki mivoltát az még csak nem is gondoljon a befizetésre. A karizmatikus Johnson sajnos túl keveset szerepel szerepel (épp ezért csúcspont a film végi visszatérése), Statham gonosza is csak akkor bukkan fel, amikor jelenlétét a film már nagyon kívánja. A 135 perces játékidő is hosszabb a kelleténél, a Michael Bay féle városátalakítással dolgozó los angeles-i finálé pedig túlságosan darabos ahhoz, hogy az előző két rész csúcspontjával felvegye a versenyt. Azonban meglepően érzelmes és működőképes lett az utolsó pár perc, ami a másfél éve elhunyt Paul Walker emlékének adóz. Szimbolikus lezárás, ami akár az egész széria végpontjaként tökéletesen funkcionálna, de persze mind tudjuk, hogy nem így lesz. Méreteiben nagyobb, de szellemiségében változatlan epizód lett a Halálos iramban 7, ami pontosan teljesíti azt a célt, amit kitűzött maga elé, két óra tömény adrenalin és kikapcsolódás biztosítása, bármiféle komolyság és következmény nélkül. Az biztos, hogy amit kínál, azt már az előző részek is tudták (sőt véleményem szerint kicsit jobban is), a sorozat rajongói viszont bátran válthatják rá a jegyet és ki tudja, talán a laikusok is jól elszórakoznak rajta. |
2015-04-02 18:52.54 |
Halálos iramban 7:
Az előző két rész egységesebb és jobb volt, viszont még így is remek szórakozás. 4* |
2015-04-01 12:35.06 |
Jules Dassin noirjait alaposan megkülönbözteti a korszak hasonló filmjeitől az, hogy nála sokkal inkább egyfajta dokumentarista-realista megközelítés van, a stilizáltság helyett (ez főleg a zene hiányán és a fényképezés szolidságán lehet érzékelni). A történet nem túl összetett, az elbeszélés eléggé szétszórt, ezzel is csak fokozva a valószerűség érzetét, a színészek közül leginkább a tűzrőlpattant Valentina Cortese és a sunyi főgenyát játszó Lee J. Cobb viszik a pálmát. Bár maga Dassin csinált ennél jobb filmeket, igényes és mai szemmel is működő mozi, aki szereti a 40-es évek bűnfilmjeit bátran nekiállhat. |
2015-03-30 22:39.37 |
Tough and Deadly (1995):
Igazi hamisítatlan B kategóriás, instant videokazettán megjelentetett akciózás, viszont ahhoz a mércéhez képest, amit az ilyen filmek képviselnek pár hangyalépéssel feljebb van. Ezt főképp annak köszönheti, hogy Billy Blanks és Roddy Piper párosa meglepően működőkepés és humoros, a film pedig alig 85 perces és folyamatosan pörög, szinte tízpercenként kapja az ember a látványos bunyókat és lövöldözéseket. Sztori annyira alibi, hogy ihaj, színészi játék max a hullazsákok szintjén, a befejezésnek pedig nagyobb a füstje mint a lángja, viszont összességében egyszeri szórakozásnak esős napon megfelel. 3* |
2015-03-29 16:31.21 |
Már több mint egy évtizede, hogy Uwe Boll nagymester ezzel a filmmel tette le kézjegyét a nagyvilágban, mint a mai idők tán leginkompetensebb direktora. Bődületesen pocsék, szinte fizikai fájdalmakat okozni is képes agyhalott zombis mészárszék, ahol a szereplőgárda annyira hülye, hogy már a felétől elkezdesz a gumizombiknak drukkolni. A párbeszédek hallatán szétröhögöd magad, a vágás katasztrofális (különösen a játékból való bármiféle kontextust nélkülöző bevillanásokkal), akciók a béka segge alatt, a zenei aláfestés pedig olyasvalami, aminek hallatán még az utolsó tagyospusztai diszkóproli is szájba rugdosná a felelősöket. Haverokkal sörözve el lehet rajta nevetgélni, de alapjáraton kerüld mint az ebolát. |
2015-03-25 16:35.13 |
Lélegzetelállítóan gyönyörű, részletgazdag és ötletes képi megoldásokat szinte másodpercenként felmutató animációs film, melyben történelem és fantázia keveredik, egyszerre felnövekedéstörténet és szimbolikus történet a kultúra és művészet fontosságáról, hiszen az képes erőt adni a reménytelenség idejében. A fogalmazásmód tömör és lényegre törő, inkább a képek beszélnek a szereplők helyett, a film alig 70 percben képes mindent tökéletesen elmondani és a fantasztikus, népi művészetet idéző látványvilága sem pusztán öncélú, hanem egy külön világot teremt és kreatív egységet képez a cselekménnyel. Minden porcikájában abszolút egyedi és művészi mégis minden korosztály számára tökéletesen élvezhető gyöngyszem, abból a fajtából, ami mindig is ritka volt. Így érdemes minél jobban megbecsülni az ilyeneket, ami méltó arra, hogy minél több ember fedezze fel. |
2015-03-24 21:38.41 |
Nem akarom agyonragozni, mert minőségben ennél lejjebb nincs. ZS kategóriás poszt-apokaliptikus sci-fi agyhalál, aminek díszleteit az Űrgammák stábjától lophatták, sztori, effektek, akciók, színészi játék...jobb ha ezekről meg se mukkanok. Peter Hayman hála Istennek soha többé nem rendezett semmit, C. Thomas Howell viszont tucatszám van ilyenekben, pedig ő anno a 80-as években Tom Cruise-al volt egy légtérben, Az országút fantomjáról nem is beszélve. |
2015-03-22 10:12.26 |
The Day He Arrives:
Egyszerű emberek mindennapos élethelyzeteit és párbeszédeit bemutató realista dél-koreai film, ami közvetlen hangnemével, egyszerű ugyanakkor az időt és téret ügyesen manipuláló szerkesztésével (sose tudjuk meg milyen nap van, a helyszín ahol játszódik pedig hol őszies, hol havas) és fekete-fehér fényképezésének köszönhetően megragadt a figyelmem. A beszélgetésekben szó esik életről, szerelemről, filmekről, emberi kapcsolatokról, mindig ugyanazon a helyen, ugyanakkor. Igazi kis gyöngyszem, amit bátran ajánlok mindenkinek, aki szereti az átlagon konvenciókkal nem dolgozó filmeket. 4* |
2015-03-21 00:43.06 |
Sergio Martinez kiválóan megmunkált giallo-ja a műfaj legnagyobb remekei között emlegethető, atmoszférában, izgalomban és egyediségben lazán felveszi a verseny Dario Argento és Lucio Fulci munkáival. Remekül megírt és az utolsó pillanatig csavaros történet, dinamikus és az eseményeket kellő tempóban adagoló és módfelett stílusos rendezés valamint a szürreális és álomszerűség közötti hangulatot szintén erőteljesen átadó operatőri munka. A zenéről már nem is beszélve, mi kiirthatatlanul belevési magát az ember hallójáratiba. A macskatekintetű Edwige Fenech pedig az egyik leggyönyörűbb nő, akit filmvásznon láttam olyan erőteljes kisugárzást áraszt magából még ruhán keresztül is, hogy azonnal rászegeződik minden férfitekintet.
Kiváló mozi, ami több figyelmet érdemelne, hiszen mai szemmel is időtálló és erőteljes gyöngyszem. |
2015-03-19 22:23.29 |
Klasszikus német melodráma, erősen realista megvalósítással Fassbindertől, toleranciáról, szerelemről, a társadalmi kitaszítottságról és elfogadásról. Mai szemmel is aktuális és gyomorba vágóan hiteles hőseink kálváriája, akiket lazán be lehet helyettesíteni bárkivel és bármivel mert mert szerepük és sorsuk szimbolikus. Erős mozi, Fassbinder egyik legjobbja. |
2015-03-18 16:44.58 |
Charles Bronson és a Bosszúvágy találkozása a 80-as évek akciófilmjeinek over-the-top esztétikumával, avagy sovány történet minimálisra szorított karakterekkel, párbeszédekkel és mondanivalóval, helyette idézhető egysorosok, rengeteg akció, sok robbanás, hatalmas gépfegyver és pisztoly persze mindkettő a főhős kezében. Robbanások, kellemesen lepusztult környék, hullahegyek tonnaszám, fasza zenei aláfestés Jimmy Page-től meg persze az aknavetős jelenet, amin elsőre akkorát röhögtem, hogy majdnem leestem a padlóra. Alacsony intelligenciájú de nagyon szórakoztató és pörgős akciófilm, amit jó sokszor elő lehet venni. |
2015-03-17 19:53.51 |
Robert Montgomery Chandler adaptációja leginkább a filmtörténelemmel foglalkozók számára maradt meg mint egy érdekes lábjegyzet hiszen a film a nyitányt és a befejezést leszámítva végig egyes szám első személyben, a főhős szemszögéből játszódik le. Érdekes és izgalmas megoldásnak hangzik, azonban alig húsz perc múlva rájön az ember, hogy erre nem lehet egy egész filmet felhúzni mert a főszereplő érzelmi reagálásának hiánya miatt nem tudunk vele azonosulni, a kamerába beszélő többiek folyton kizökkentenek, a vágások ritkasága pedig nagyon belassítja az egész filmet. A bátorsága, hogy végigvigyen egy ilyen szokatlan koncepciót és az alapvetően jó humorú párbeszédek miatt kap egy kegyelemkettest, egyébként penetráns rossz film, ami könnyen álomba ringathatja a mai nézőt. |
2015-03-15 15:33.14 |
Szépen lassan megtanulhatná minden rosszakaró a moziverzumban, hogy Liam Neeson-al nem érdemes kötözködni, a családját fenyegetni pedig felér egy azonnali halálos ítélettel. Persze ez alapjáraton egy ismert történetformula, amire számos akciófilm és akcióhős építkezett az elmúlt három-négy évtizedben, viszont Neeson azok közé tartozott, aki hitelességet is tudott adni ennek, nemcsak korát meghazudtoló fizikai állapotával de a színészi kiválóságából táplálkozó karizmájával is.
Az Elrabolva által kialakított "megkereslek-megtalállak-megöllek" formulát könnyű minden egyes akciófilmre ráhegeszteni, amikben az ír színész az elmúlt években játszotta a főszerepet, viszont pont, hogy a Jaume Collet-Serra-val való közös munkái cáfolnak rá erre. Hiszen míg az Elrabolva trilógia tagjai mind felütésben, mind hangvételben a 80-as évek egyszemélyes hadsereg filmjeiben gyökereznek, addig a spanyol rendezői filmjei egy sokkal stílusosabb, paranoid jellegű krimi-thrillerek, ahol Neeson karaktere erős hendikeppel (amnézia az Ismeretlen férfiban, alkoholizmus a Non-stopban) és információhiányosan próbálja az előtte tornyosuló problémát megoldani. Arról nem is beszélve, hogy erősebben épít a karakterekre és a párbeszédekre, az akciók másodlagos szerepet töltenek be. Az Éjszakai hajsza is ezt a trendet folytatja, viszont történetben és hangulatban messze a legsötétebb és legnyomasztóbb a három közül, bűn és bűnhődés jellegű thriller, ami leginkább a Sírok között-höz hasonlítható leginkább. A Neeson által alakított főszereplő Jimmy Colon egy kiöregedő, alkoholista, múltja által egyre jobban kísértett emberi roncs, aki végig tisztában van életének kisiklott mivoltával, fia Mike (Joel Kinneman) látni se akarja. Viszont mikor utóbbi tanúja lesz egy félresiklott drogüzletnek, Jimmy a védelmére kel, azonban az ember akit lelő nem más mint Shawn Magurie (Ed Harris) fia. Shawn nemcsak Jimmy egyetlen megmaradt barátja, de egyben a főnöke is. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy a név kötelez, így Jimmy és Mike hamarosan New York éjjeli utcáin futnak, a maffia emberei, a korrupt rendőrség és profi bérgyilkosok elől menekülve. A történet nem eredeti (sőt erősek a párhuzamok A kárhozat útján-al), sok meglepetést se tartalmaz, de teljesen korrekt módon összerakott és levezényelt. Az első félóra jó ütemben építi fel a karaktereket és az alaphelyzetet, így a közöttük lévő kapcsolatrendszeri (baráti szeretetből gyűlölet, gyűlöletből ha nem is szeretet akkor legalább valami elismerés) változások is hitelesek és működőképesek lesznek. Serra rendezőként tisztességes munkát végez a film soha nem ül le, zajlanak az események, a nagyvárosi sikátorok és lakótelepek mocskos és lepusztult világa erős hangulatot teremt, a menekülés kellően feszült és izgalmas, az akciók pedig végig a realitás talaján maradnak, arról nem beszélve, hogy a forgatás felvett képi anyaga egy tisztességes vágószobán ment keresztül, nem egy darálógépen. Viszont a film messze a színészi fronton a legerősebb, maga Liam Neeson még magához képest is betonerős a lezüllött, önmagát a szarból kikaparni próbáló alvilági végrehajtóként, aki tudja, hogy hibái és bűnei túl nagyok a megbocsátáshoz, de életében egyszer valami jót csinál akkor azt végre is hajtja még akkor is vele együtt pusztult minden. Éppen ezért hiteles a fiával való konfliktusa, vagy a balhéssá váló viszonya Ed Harris maffiafőnökével. A kettejük között párbeszéd az étteremben, abszolút a film csúcspontja, két mindent megjárt és megélt férfi tisztázza le, hogy mi lesz a helyzet: Szemet szemért, fogat fogért. Sötét, kellően brutális, kicsit sablonos, nagy pluszt nem adó, egydélutáni mozizásnak megfelelő film az Éjszakai hajsza, amitől ha nem egy akcióorgiát vársz el, akkor nem csalódhatsz benne túl nagyot. Az Elrabolva 3-nál sokkal magasabb szórakoztatási szintet képvisel és Liam Neeson be akarja fejezni karrierje akciófilmes szakaszát, akkor ez a film tisztességes hattyúdal. |
2015-03-14 23:58.06 |
Tod Browning 1932-es filmje kijövetelekor hatalmas botrányt váltott, hazájában harminc évig be volt tiltva és mai napig is csak az erősen megcsonkított verziót láthatja az ember, az eredeti 90 perces változat nagy valószínűséggel örökre elveszett. Azóta jókora rehabilitáción ment át és ma a filmtörténelem egyik legjobb és legnyomasztóbb horrorfilmjeként, megjegyezem nem ok nélkül. Elképesztő figurákat sikerült a rendezőnek ide összeválogatni, akik lazán tudnak olyan félelmetesek lenni mint bármelyik mozis szörny, a történet jól megírt és elgondolkodtató, a hangulat és az atmoszféra különösen az esős-mászós-késes támadásnál mai napig betonerős, szinte az ember csontja mélyére szívja be magát. Mai szemmel is nézhető és erős film a torzság mögött meglapulható szépségről és a szépség mögötti torzról, és hogy nem mindig lehet könnyen eldönteni ki az igazi szörnyeteg. |
2015-03-11 20:07.57 |
Az első percektől fogva torkon ragadja az embert az a rideg atomszféra, amire Nicolas Roeg filmje épül és nem ereszti egészen az utolsó képkockáig. Dráma és pszichothriller keveréke, miközben múlt, jelen és jövő egybefolyik mint egy mozgóképes kaleidoszkóp, a fényképezés hangulatos és erős, a vágás és Pino Donaggio fel-felbukkanó zenéje pedig egyenesen zseniális, ahogy a színészi munkára se lehet panaszom. Nehezen behatárolható, egyedi alkotás, felejthetetlen befejezéssel, akit érdekelnek a filmtörténet különlegességei annak maximálisan ajánlott. |
2015-03-07 20:02.29 |
A közeli jövőben járunk Johannesburgban. Rendőrrobotok tartják fenn a rendet, helyettesítve az emberi erőforrás nagy részét. Tervezőjük Deon Wilson (Dev Pattel) már a következő lépcsőfokot tervezi, a teljesen önálló gondolkodásra képes mesterséges intelligenciát. A kísérletezéstől főnökei eltiltják, viszont egy nap Deon tökéletes tesztalanyt talál egy sérült, beolvasztásra váró robot személyében. Az eredmény minden várakozást felülmúl, hiszen az új intelligenciával felvértezett robot, aki a Chappie nevet kapja, valóban képes önálló gondolatokra és érzelmekre. Viszont a robot egy gengsztercsapat kezei közé kerül, akik illegális céljukra akarják a tanulékony robotot felhasználni, ráadásul Deon kollégája Vincent Moore (Hugh Jackman) halálosan irigy a sikereire, ezért bosszúból úgy dönt elpusztítja a saját projektjének konkurenciát jelentő teremtményt.
Egy filmrendezőnek egyszerre lehet áldás és átok ha már első filmjével jelentős kritikai és közönségsikert arat. Lehet áldás hiszen ez ugródeszkát jelenthet számára, hogy karrierjét beindítsa és nagyobb presztízzsel rendelkező projektek rendezését vállalhatja el. Lehet átok is hiszen, az elvárások is ugyanekkora arányban fognak vele szemben megnövekedni, és ha ennek nem tud teljes mértékben megfelelni könnyen egynyári csodának fogják elkönyvelni. Neil Blomkamp pontosan ebben a cipőben jár, hiszen a 2009-es District 9 kirobbanó sikere után, szinte mindenki azt várja el tőle, hogy ismét lehozza a csillagokat az égről. Ennek az Elysium nem felelt meg és a kinti visszhangok alapján a Chappie sem. Viszont az Elysium-hoz hasonlóan most is azon maréknyi ember közé fogok tartozni, akik védelembe veszik Blomkamp új filmjét. Mert a Chappie korántsem hibátlan, sőt egy bizarr, csapongó, hol vérkomoly, hol infantilis akciómassza, amiben nincs meg a társadalomkritika erőteljes kidomborulása, ami az előző munkáit jellemezte. Ezek miatt szétcincálható a film (meg is fogják tenni jó sokan), viszont pont ez a zavaros elborultsága, az ami miatt végig lekötött és elszórakoztatott. Már a reklámkampány is árulkodó volt, hiszen az első képanyagok egy Rövidzárlat féle sci-fi vígjáték képét mutatták, amiben egy aranyos robot csetlik-botlik a világban. Viszont ez a kép fokozatosan sötétedett el, sőt a legutolsó előzetesek már a rendező előzőbb filmjeinek akciódúsabb hangulatát árasztották. A kész végeredményben viszont még ennél is kaotikusabb az összkép. Blomkamp már a District 9 áldokumentarista megoldásaival is bizonyította, hogy a legtöbb rendezőhöz képest szereti lazábban kezelni a műfajokat, ezen kedvét viszont a Chappie-ben turbófokozatra kapcsolta. A film története és hangvétele szinte kilőtt flippergolyóként cikázik egy akciódús sci-fi, a gyermeki fejlődéstörténet és a családi dráma között, miközben kapunk egy zsák abszurd humort, nem beszélve az olyan feldobott témákról mint az egyén fejlődése, gép és ember viszonya és a társadalom felelőssége abban, hogy mi válik valakiből. A gyermeki intelligenciájú és Chappie ugyanis a film során a jó és a rossz oldal között ingázik, mindkettőt az őt birtokló banda egy-egy tagja képviseli, akiket a dél-afrikai Die Antwood rapegyüttes formál meg. A szőke, egérhangú Yolandi a törődő anyuka, míg a széttetovált melegítőnadrágos Ninja pedig a keménykezű apuka, aki bűnözőt kíván faragni belőle. A tanulás folyamata is hol groteszk, hol banális (főleg amikor azt tanuljuk mennyire fontos, ami a szívben van), de ad a főhős reakciói ezen hatásokra van annyira hatásosak, hogy adnak egy olyan kényelmetlen érzetet, hogy talán a valóságban is ilyen könnyen lehet az ártatlanságot elveszíteni. A történetvezetés viszont a felvetett témák komplexitása ellenére, nemhogy nem összetett, hanem egy átlagos hollywoodi látványfilmhez illően egyszerű, és bár mondhatna valamit a technológia fejlődéséről vagy a mesterséges intelligenciáról viszont inkább megmarad az akciófilmes felépítésnél, ami számomra kissé csalódás, tekintve, hogy a rendező korábban képest volt a komoly és a szórakoztató tartalmat jól egybegyúrni. A műfaji és hangulatbeli csapongás, a témához meseszerűen és kissé bután (hőseink ki-be járkálnak vagy visznek dolgokat a cég titkos laborjából, biztonsági szolgálat nuku) nyúló sztorihoz még hozzájárul az elszállt és gengszterimázsukat önparódiába áthajlító, magukat látványosan és hangosan prezentáló rapcsapat, akik nagyban fognak felelni azért, hogy a legtöbb nézőnek a torkán akadjon a film. Számomra a furcsa páros az elviselhetőség határán tudott maradni, főleg hogy tehetségesebb színészek is jelenlétüket teszik (Jackman telitalálat a budesliga frizurás, rövidnadrágos, betonfejű főgenyaként) valamint az is, hogy eredeti hanggal néztem a filmet, így a vaskos dél-afrikai akcentus még némi autentikusságot is adott. Ráadásul Blomkamp nem felejtett el rendezni, sőt képes volt ezt a színes-szagos-hangos masszát egy szórakoztató eggyé összerakni. Johannesburg lepusztult gettói még mindig iszonyú hangulatosak, a cselekmény ritkán akad meg, a látvány pedig fantasztikus. Chappie döbbenetesen valódinak néz ki, Blomkamp pedig ismét a hollywoodi átlaghoz képest kevesebb pénzből (jelen esetben 50 millióból) hoz össze olyan akciójeleneteket, amik nemcsak látványban csúcskategóriás, de csonttörő dinamikájuk és brutalitásuk ki is emeli őket az említett átlagból. Már csak azért is mert az operatőri munka és a vágás is inkább a követhetőséget preferálja annak ellentéte helyett (ala Elysium). A Chappie olyan film, amit kevesen fognak szeretni, mert furcsa, őrült és kiszámíthatatlan. Ugyanakkor minden hibája és következetlensége ellenére akkora szív dobog benne (főleg a főhősnek köszönhetően), hogy én ezeken túl tudott lendíteni. Az Elysium-al Blomkamp megpróbált Hollywoodhoz igazodni, félsikeres és homogenizált eredménnyel (ő maga ismerte el, hogy "elbaszta") addig a Chappie hangvételében és stílusában annyira öntörvényű, hogy azt csak ő csinálhatta meg. Egy ambiciózus tombolás, amit vagy mindennel együtt befogad az ember vagy kiveti magából. |
2015-03-07 20:01.35 |
Chappie: 4* |
2015-03-05 21:45.51 |
Nem mindenkinek fog bejönni, de nekem tetszett.
Egész egyszerűen jó volt látni, hogy végre mi magyarok csináltunk egy olyan filmet, ami nem akar görcsösen valami trendhez tartozni, hanem valami egészen különleges és egyedi akar lenni, mind történetben, hangulatban és stílusban is. Bár a furcsa figurák, az abszurdumot és az akasztófahumort ötvöző humor és a élénk színű, időbélileg a régi és a kortárs világábrázolás hármasáról sokan rögvest Wes Anderson-ra fognak asszociálni, én annyiban maradnék, hogy a meseszerűségen kívül nincs sok kapcsolat közte és Ujj Mészáros Károly filmje között. Mindenesetre a fenti hármas nálam remekül működött (sokakat pedig pont ez fog elidegeníteni), Balsai Mónika szívmelengetően aranyos, Bede Fazekas Szabolcs mindent faarccal lereagáló hadnagya és Reviczky telitalálat, a zenéről nem is beszélve, a párbeszédek gördülékenyek és frappánsak, az effektek persze nem ILM szintűek, de nem is érfelvágósak. Egyedüli kivetnivalóm, hogy a szerkesztése lehetett volna feszesebb, mert bár a hangulata és a bája végig elviszi a hátán, de sokszor az volt az érzésem mintha körömollóval vágták volna a filmet. Az Isteni műszak, az Utóélet és a Van után egy újabb piros pipa a kortárs magyar film ellenőrzőjébe, remélem folytatódik ez a sorozat. :) |
2015-03-04 23:13.07 |
Mert táblajátékokról bazijó filmet lehet csinálni ugye?
Ez a film a két lábon járó megtestesülése mindennek, amiért manapság egyesek a kénköves pokol legmélyére kívánják az egész hollywoodi stúdiórendszert, volt is külföldi cikk, ami ezeket szépen sorba is szedte. Én ezen a felsoroláson nem kívánok túlságosan végigmenni, elég ha annyit mondok, hogy az Ouija inkább egy jól kifundált és eladott marketingtermék, szellemes horrorfilm, alacsony korhatár, mozipremier Halloween környékén naná hogy a népek tódulni fognak rá. Viszont ez még nem felmentés a készítőknek arra, hogy a legkisebb fantáziát és megerőltetést igénybe nem véve, zúdítsák ránk a mai modern filmek összes béna. poshadt kliséjét, legyen az a logikátlan és unásig ismert "fordulatokkal" rendelkező történet, a cipőtalp intelligenciájú szereplők vagy a másodpercre kiszámolható jump scare-ek. Arról már nem is beszélve, hogy az első háromnegyed órában a semminél is kevesebb esemény zajlik, ami egy másfél órás filmnél enyhén szólva baszott nagy félrekalkulálás. Eredetiség, izgalom és bármiféle érdeklődést fenntartani nem képes kacat, az ilyenekkel már a ZS filmes panteon is padlásig van tömve, így jó lenne ha a moziközönség is meg lenne kímélve az ilyen pénzlehúzásoktól. |
2015-03-04 12:54.25 |
Hát igen a mai digitális, minél tökéletesebb megvalósításhoz szokott agyam nem tudja úgy befogadni és értékelni ezt a filmet, mint ahogy ez három-négy vagy akár hét évtizede megtehette az ember. Filmtörténelmi jelentőségét főleg a technológiai-trükk szempontból viszont maximálisan elismerem, és bár vigyorogva mintsem ámultattam néztem a filmet, nem felejtettem el, hogy méretben és megvalósításban ez új csúcspontot képviselt 1933-ban. Viszont ha ezektől eltekintek még így is szórakoztató időutazás volt, főleg a pörgős tempó és a jól eltalált hangulatnak köszönhetően. Csak ajánlani tudom, aki kíváncsi honnan eredetezhető a filmtörténelem egyik híres figurája, persze a kellő kikapcsolódáshoz, a korhoz való viszonyítás és a nyitottság sem hátrány. |
2015-03-01 22:06.59 |
Colt 45:
Stílusosan kinéző és hangulatos francia zsaruthriller, aminek egyetlen hibája, hogy 75 perc alatt kíván elmesélni egy olyan történetet, amihez legalább másfél óra, így sok minden érződik összecsapottnak és hirtelen jövőnek, ahogy a szereplők háttere sincs elég jól kidolgozva. A nyers kompromisszummentes brutalitása viszont piros pontot érdemel. 3* |