Chris92 hozzászólásai

Ugrás Chris92 adatlapjára
elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére

Légszomj (2015) - Vélemények

2016-04-03 00:25.29

Mostanában egyre több az olyan film, amiben az apokaliptikus vagy poszt-apokaliptikus szituációt nem az emberi faj egészén, hanem csak pár ember egymás közötti konfliktusán keresztül ábrázolják, nagy részt azért is mert ezzel tudják valamennyire kompenzálni a alacsony költsévteés okozta korlátokat. Ez a cucc leginkább a Hasadás című filmhez hasonló, világméretű katasztrófa túlélőiről szól, akik ezt egy betonbunkerben próbálják átvészelni. Norman Reedus és Djimin Hounsou először csak a külső elemekkel küzd, de fokozatosan eluralkodik rajtuk a paranoia és az ellenségeskedés, majd törvényszerűen egymás ellen fordulnak. Ígéretes a sztori, ám maga az aktuális cselekmény olyan rohadt sovány, hogy max rövidfilmként működhetne nem másfél órás moziként. Túlnyújtott, száraz és unalomba fulladó darab, hiába a decens színészi játéka, a Hold-at idéző klausztrofóbiás hangulat meg az amúgy egész pofás szintetizátoros zene. Ez nem ellensúlyozza azt a végtelenül modoros előadásmódot, amitől még a thriller elemek sem működnek. Én is szomjaztam csak nem levegő után, hanem hogy végre valami érdekes is történjen.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2016-03-26 14:48.47

Batman Superman ellen - Az igazság hajnala: Épphogy csak megütötte a 3* szintjét.

Batman Superman ellen - Az igazság hajnala - Vélemények

2016-03-26 14:47.47

Nem éppen szívderítő látvány abszolválni azt, ahogy a DC Comics egyre kétségbeesettebb tempóban próbálja beérni a másik képregényfilmes gigászt a Marvelt, ami mögött már évek óta tudatos univerzumépítés és jól megtervezett filmkészítés megy, egyre sikeresebb alkotásokkal. A DC-nél ez a folyamat alig két éve kezdődött meg ráadásul olyan gyorsan jelentették be egymás után a különböző presztízscímeket, hogy könnyen asszociálhat arra az ember, hogy tulajdonképpen minden ad hoc módon zajlik ott és tulajdonképpen csak egyvalami tiszta, de az nagyon: Beérni a Marvelt mindenáron, még ha netán seggre is esünk a nagy erőlködésben. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a két évvel ezelőtti Acélember szinte Mózes módjára választotta ketté a kritikusokat és a nézőket legfőképp a tetszési index két szélének irányába. Zack Snyder ugyanis olyan döntéseket hozott meg benne különösképpen Superman karakterével kapcsolatban, ami perzselő lánggal gyújtotta meg az internetes vitafórumokat, és kapta is keményen érte a kritikákat. Mindezek ellenére a Batman Superman ellen, nemhiába lett az egyik legjobban várt a mostani dömpingben, hiszen nem mindennap láthatja azt az ember, hogy két ilyen ikonikus szereplő egymásnak feszül. De ezen a rajongói kívánságteljesítésen, meg a kötelező csúcslátványon kívül túlmutatva is ott volt a remény, hogy Snyder tanult a kritikákból és egy jobban megírt történetet fog nekünk prezentálni, hisz a lehetőségek végig ott vannak benne. Élt velük? A helyzet az, hogy nem nagyon. A film története jó sok helyen kívánja a gyeplőt fogni. Egyrészt következetesen továbbviszi az Acélember fináléjában történteket és azok következményit: Superman (Henry Cavill) ugyan legyőzte ellenfeleit, de ennek Metropolis súlyosan megfizette az árát, földöntúli ereje által sokan egyszerre tekintik bolygóközi messiásnak, mások pedig hatalmas veszedelemnek. Utóbbinak erős pártolója a gothami milliárdos Bruce Wayne (Ben Affleck), aki saját szemével is látta a pusztítást és elhatározza, hogy a maga eszközeivel Batman-ként meg fogja állítani a félisteni erejű kriptonit. Mindezek mellé még bekavar az excentrikus Lex Luthor is (Jesse Eisenberg, aki fullba nyomja a neurózisos hülyegyereket), aki a maga manipulációival még jobban egymás ellen hangolja a két titánt. Ráadásul még itt van Wonder Woman (Gal Gadot) is, meg egy rakás mellékszál, szenátusi meghallgatásokkal, interkontinentális nyomozással és egyéb lelki drámákkal. Szinte magam előtt látom, ahogy David S. Goyer és Chris Terrio (az Oscar-díjas Argo-akció írója) szinte vért izzadva próbálnak az Acélember cselekményének továbbvitele, Batman behozatala és a stúdió által megkövetelt Igazság ligája-felvezetés között ingadozni. Az eredmény pedig sajnos az, hogy a film története egy egymásba gabalyodó inkoherens massza, amiben egyik történetszál sincs elég mélyen kidolgozva, a felvetődő izgalmas labdák a hőslét mibenlétéről és az önkényes igazságszolgáltatásról pedig szintén nincsenek lecsapva. A dialógusok még a legjobb esetben is csak a közepes szintet érik el, de a helyzetet a rendezés sem segíti, sőt. Ahelyett, hogy rendesen megpróbálná kibogozni őket, Snyder csak még jobban megbolygatja ezeket a szálakat azzal, hogy a film már amúgy sem túl egységes szerkezetét még jobban széttördeli teljesen funkcionálatlan vagy egyenesen nevetséges vízió és álomjelentekkel. Ráadásul az agyonszínezett, agyonfilterezett képekkel, az ember fejét leszakító zenével és lassított felvételekkel, egyujjas kesztyűben a vászonra felkent szimbolizmussal dolgozó stílusát itt már annyira túlnyomja, hogy egy valóban remek jelentre jön egy olyan, ami szinte már az önparódia szintjét feszegeti. A film két nagy pozitívuma Gal Gadot mint Wonder Woman és Ben Affleck Batman-ként. Előbbi nem szerepel sokat, de annyi erő, karizma, tartás és büszke határozottság árad jelenlétéből, hogy azzal zsebre vágja nemcsak a szereplőgárda nagy részét, de szinte az egész filmet is. Affleck is remekül áthozza a sokat megélt, traumái és félelmei által hajszolt, a határokat egyre jobban átlépő igazságosztót, jelmeze az eddigi legjobb, amit láthattunk, viszont Snyder az ő figurájával is csúnyán elbánt. A sötét lovag karakterében ugyanis mindig is benne volt a törvényes határok átlépésének és az igazság nevében elkövethető gyilkolás morális dilemmája, ezt viszont a rendező simán oldalra dobja ebben a filmben. Batman itt golyószórókkal és rakétákkal, öli halomra a rosszakat, mintha csak egy felturbózott Megtorlót látnánk, ráadásul Snyder egyszer sem tesz választ az ebből fakadó ellentmondásosságra. A Batman Superman ellen korántsem nézhetetlen inkább csak egy olyan film, ami csak bizonyos jeleneteiben működik, mintsem egy egységes egészként. A nyitójelenet, ami vizuálisan, dialógusok nélkül megidézi Bruce Wayne tragikus gyerekkorát remek, az őt kísértő szürreális rémálom jelenetek nem. Batman kézitusái és a mindenki által várt gladiátorharc a két szuperhős között dinamikus, feszes, kemény és látványos, míg a film végi CGI-túltengéses városrombolda annyira sematikus és fantáziátlan, hogy szinte akármelyik Transformersben kreatívabb ütközeteket láthat az ember. Hans Zimmer és Junkie XL zenéje is inkább csak akkor éled újra, amikor nem az Acélember már ismerős taktusait hasznosítják újra. Fontos hangsúlyoznom, hogy a fenti soraimból elsősorban nem a gyűlölet, hanem inkább a mélységes csalódottság szól, hiszen Az igazság hajnalában valahol végig benne van egy valóban jó film lehetősége. De a DC kényszeres bizonyítási és kompenzálási vágya (a film tömve van cameo-kal és előreutalásokkal), a forgatókönyv súlyos hiányosságai és félrekalkulálásai, valamint Snyder rendezői eszköztárának korlátoltsága (még az intelligensebb pillanatok csak ürügyek egy újabb cool-nak szánt akcióhoz vagy pillanathoz) csírájában fojtja el az összes ilyen lehetőséget. Szép színes, felszínesen nézve szórakoztatónak mondható festékpaca ez a film, a gond az hogy Hollywoodban már 250 milliót ér az ilyen. ( [link] )

A Büntető - Vélemények

2016-03-23 20:26.00

Mark Goldblatt mozija igazi szögegyszerű és vonalzóegyenes B kategóriás vásári céllövölde, aminek története csak arra szolgál, hogy legyen mire felhúzni a látványos kivégzésekkel teli tűzpárbajokat, üldözéseket és harcjeleneteket, amikből igencsak nagy mértékben kapunk a film kamionként robogó másfél órája alatt. Dolph Lundgren fizikai megjelenítésben tökéletesen hozza a városi halálosztót, a film nem ígér sokat, de azt cserébe hozza a maga ostoba, de mai szemmel szerethető módján. Érdemes a vágatlan változatot levadászni belőle, nem voltak vele kíméletesek a cenzorok.

Orvlövész (2007) - Vélemények

2016-03-19 19:01.08

Antoine Fuqua remek akciómozija kijövetelekor sajnos pontosan azt a sorsot szenvedte el, mint a rendező legtöbb filmje: A kritikusok elvoltak vele, a nézőknek tetszett mégse volt átütő siker. Ami már csak azért is kár, mert az ilyen igényesen megmunkált, szellemiségében viszont igazi acélos keménységű, a 80-as, 90-es évek legjobbjait megidéző akciófilm nem sok születik napjainkban, ez a film viszont lazán hozza azt a hangulatot, ami rajuk jellemző. Menekülős akcióthriller és bosszúfilm keverék, amiben a csőbe húzott, erős morális tartással rendelkező mesterlövész főhős keményen visszavág a rosszaknak, akiknek személye kapcsán jön be a film meglepően jól tálalt és sajnos mindmáig érvényes politikai tartalma. Mark Wahlberg remekül hozza a főhőst, Danny Glover-t mindíg élmény látni, Michael Pena mint bajtárs szintén remek, Kate Mara gyönyörű (bár azt a déli akcentus, amit karakterének adnak enyhén szólva vicces), Rade Serbedzija és Ned Beatty élvezettel gonoszkodnak. A forgatókönyv jól megírt és tele van ütős ki és beaszólásokkal, viszont a gyeplőt most is Fuqua tartja a kezében. Rendezése feszes, pontos, üresjárat szinte alig van jelen, a csúcspontok viszont messze a pazarul fényképezett, dinamikus akciójelenetek, amik talán a legjobban használják ki a mesterlövészes elemeket a Tom Berenger féle Lopakodók mellett. Stílusos, tökös, élvezetes, többször is elvehető. Ilyen egy műfaj példás képviselője.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2016-03-18 20:52.55

Ballistic Kiss: A híre hongkongi akciósztár Donnie Yen rendezése, kemény két hétig volt csak a mozik műsorán mielőtt a süllyesztőbe került volna...teljesen érthető okokból. A lilaködös, művészúr-a-segglyukán-keresztül-a-köldökéig-nyomja-fel-a-fejé t féle művészfilm + ZS kategóriás akciófilm keveréke ez a csoda, ahol a sztorinak semmi értelme, annyira cool és mély akar lenni, hogy már fáj és tele van üresjáratokkal, random megmagyarázhatatlan eseményekkel, rendezői megoldásokkal és világfájdalommal. sak a röhögőgörcsöt kiváltó módon túltolt akciójelenetek miatt bírtam végignézni, amikben Yen John Woo nyomdokaiba kíván lépni, de ott is pofára esik: A főgonosz 50 golyót lő ki hatlövetűből, sorozatvető módban, újratöltés nélkül, Donnie meg eljátssza a Madárvédő Golyókapkodó-t. Agyhalál. 1*

Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma - Vélemények

2016-03-12 10:23.44

A B kategória visszavág. Őszintén és szégyentelenül felvállalom, hogy én egyike vagyok azon kultúrbarbároknak, akik jól szórakoztak A Támadás a Fehér Ház ellen című darabon úgy cirka három évvel ezelőtt. Pedig ezer helyen bele lehet abba a filmbe kötni: szögegyszerű, klisés történet, logikai hibák faltól falig, ótvar rossz CGI, és tulajdonképpen az egész film nem volt más, mint egy 21. századi mintapéldánya azoknak a Die Hard klónoknak, amik megjelenése előtt két évtizeddel voltak népszerűek. Csakhogy Antoine Fuqua teljes következetességgel és pókerarccal vállalta fel filmjének B kategóriás mivoltát arról nem is beszélve, hogy piszok kompetens akciórendező, így kaptunk egy valóban primitív, csillagos-sávos, de pörgős intenzív és néhol kellemesen brutális zúzdát, egy marcona és kemény Gerard Butler-el, aki előszeretettel helyezte el a kést mások kobakjában. Elvoltam vele. Ahogy ezzel a darabbal is holott a képlet nem sokat változott. A Fehér Ház helyett most Londont kapják szét, ismét az elnök a célpont, akit főhősünknek kell megvédeni, mert hát ugye a titkosszolgálat önmagában szart sem ér, a brit hadsereg és légierő pedig éppen szabin van. Mike Benning pedig igen képes ötven terroristán keresztüllőni-vágni-robbantani magát, akik mind csúnya arabok egytől-egyik. Hát igen, nem a politikai korrektség bölcsöjében fogant meg ez a műremek ("Takarodjatok vissza Faszomisztánba"), kissé vigyorkelltő, hogy pont egy Svédországban nevelkedett iráni származású faszi állt a rendezői székben. Ha már rendezés Babak Najafi meglepően kompetens munkát végez, az első felépülős fél óra után, a film maradék egy órája motollaszerűen pörgő faltól-falig menő zúzás, az üldözések, bunyók, tűzpárbajok kellő erővel és dinamikával töltik meg a vásznat, kevés a remegő kamera és az elvágás (hála a magasabb korhatárnak nem kell finomkodni), meg aztán jó látni, hogy manapság még mernek másfél órás mozikat csinálni, amiben nem a gittet rágják, hanem azt szállítja, amiért beül rá az ember. Külön kiemelném még az utolsó húsz perc golyókkal és robbanásokkal megtöltött kakofóniáját, ahol még egy egész jó egysnittes megoldásra is futotta készítőknek. Igazából az egész film olyan, mint a régi Chuck Norris - Cannon Films féle zúzdák. Hasonló egyszerűség, hasonló fekete-fehér ideológiai alap, hasonló mértékű pátosz, hasonló szinten lévő speciális effektek, csak nagyobb pénzből, és itt elismert színészeket sikerült bevinni a buliba. Butler, Aaron Eckhart, Morgan Freeman, Angela Bassett, Charlotte Riley, még Jackie Early Harley is beugrik egy kicsit lövöldözni, nem semmi nevek, az ember kicsit csodálkozik is, hogy vállalhatták ezt be, én nem panaszkodok. Pontosan tudtam mire ülök be és meg is kaptam. Elődjéhez hasonlóan a London ostroma is egy kőbuta, vérgőzös de tisztességesen összerakott és szórakoztató mészárszékek, amiben Amerika bebüntet a rosszaknak tökös beszólások és fejlövések kíséretében. Hülye is lenne többnek mutatni magát.

Sétáló agyhalottak - Vélemények

2016-03-05 16:54.45

Szeretnénk egy rögtönzött közvélemény-kutatást tartani. Szerintetek ez mi ez a tályogos rohadás? Mert filmnek a legkevésbé se mondanám. Ehhez képest még az eredeti sorozat legunalmasabb epizódjai is más dimenzióban fociznak.

Egy háború - Vélemények

2016-03-05 12:53.16

Ha nagyon cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy a nemrég eldőlt Oscar-versenyen a skandináv országok egy olyan filmmel képviseltették magukat, aminek stílusa és hangvétele nemhogy jellemző rájuk, de szinte majdnem hogy el is várja tőlük azt az ember. Igaztalan általánosítás lenne ez, de egyúttal tény, hogy a rideg, szenvtelen hangvételű, morális és társadalmi dilemmákat sokszor kényelmetlen hatékonysággal boncolgató rögrealista drámák, azok, amik leginkább ismertek tőlük és e tekintetben az Egy háború valóban kilóg ebből a sorból, de ezt ne negatívumnak vegyük, mert igényes és hatásos film ez egy már sokszor körbejárt témáról, csak egy más megvilágításban. A film főhőse Claus Michael Pedersen (Pilou Asbaek), aki egy dán katonai szakasz vezetőjeként próbálja Afganisztánban a békét fenntartani. Egy olyan háborúban, ahol sose tudni ki a barát, ki az ellenség, ahol a bizonytalanság, a társak váratlan elveszítése szinte mindennapos dolognak számít, és csak azt tartja benne a lelket, hogy pár hónap múlva ismét láthatja családját. Egy nap őt és szakaszát megtámadják, a csata hevében pedig Claus egy olyan katonai döntést hoz meg melynek igen súlyos következménye lesz, egy hadbírósági per képében. Válaszút elé áll: vállalja a kissé ködös igazságot és ezzel a családjától való elszakadást, vagy saját érdekében inkább hazudik, járjon ez bármekkora erkölcsi ellentmondással. Történetben és annak bemutatásában az Egy háború konzekvensen illeszkedik ahhoz a megközelítéshez, amit a Thomas Vinterberg-el többször is összedolgozó író/rendező Tobias Lindholm alkalmaz filmjeiben, többek között a szomáliai kalóztámadásokat feldolgozó Emberrablásban. Konfliktusai napjaink világában van megágyazva, az ábrázolásmódra pedig a kőkemény naturalizmus jellemző, amit a kézi kamerás fényképezés, a filmzene csaknem teljes hiánya és a szenvtelen, szinte megfigyelői pozícióban lévő rendezés is erősen rásegít. A hatásvadász, kiszámítható dramaturgiai megoldások nem jellemzőek rá, ami kellően egyensúlyozza azt, hogy tulajdonképpen a szereplőkről sem tudhatunk meg túl sokat. Mostani filmjének igen érdekes a felépítése, a feléig két szálra van bontva: Az egyikben láthatjuk Claus-t és csapatát a mindennapi bevetések közben, míg a másikban családját, akik megpróbálják feldolgozni távollétét (egyre nehezebben). Talán nem meglepő, hogy számomra messze az előbbi volt az izgalmasabb, és bár a családi vonal funkciója később jelentését nyeri, sokszor éreztem vontatottnak az ottani jeleneteket. Aztán a fent említett fordulattal a film háborús drámából tárgyalótermi filmbe vált át, és itt is egy érdekes paradoxon jelentkezik. Maga a tárgyalás és annak lefolyása szintén távolságtartó, száraz és realista, de pont emiatt is izgalmas, mert nem tudhatjuk mi lesz a végkimenetele. Ráadásul Lindholm a nemrég bemutatott Spotlight-hoz hasonlóan részrehajlás nélkül. okosan boncolgatja a háborúban résztvevő és akaratlanul civil életet is kioltó katonák felelősségét. A rendezés és a forgatókönyv zsinórmértékkel kimért precizitása ellenére, ami még nagyot lendít a filmen az a színészi játékban megnyilvánuló a lelki tusákat, sokszor a legegyszerűbb gesztusokkal éreztető visszafogottság, amit legjobban a főszereplőt alakító Pilou Asbaek hoz át. Egyszer kemény csapatparancsnok, máskor aggódó apa, aztán meg sarokba szorított, lelkiismerete és a vádak alatt majd összeroppanó kisember, aki nem tudja, hogy mit kell tenni. Ezeket a stációkat pedig maga a film is jól szemlélteti. Az Egy háború egy legtöbbször csöndes, hideg film, aminek mélyén viszont ott van, és egyre jobban forrong a fojtogató feszültség, és a néző várja is mikor fog kirobbanni. Lindholm azonban nem viszi ezeket a robbanáspontig, hanem az utolsó pillanatokban elzárja a tűzhelyt, a lezárásban nem éreztem a katarzist. Ettől eltekintve nézhető és néhol kifejezetten erős pillanatokkal operáló film, ami a skandináv drámák kedvelőinek tudok jó szívvel ajánlani. ( [link] )

Pán - Vélemények

2016-03-01 20:35.20

Vannak olyan filmek, melyek költségvetését (150 millió dollár bassza meg) és végeredményét összevetve az ember komolyan elgondolkodik azon, hogy mi járhat azok fejében, akik döntéseket hoznak Hollywoodban, meg úgy általában hogy is működik ez a gépezet. Aki az eredeti Péter Pán hiteles feldolgozását kívánja látni annak ott van a rajzfilm és a 2003-as moziadaptáció (az se volt már nagy siker). Aki egy másfajta, kicsit szabadabb megközelítést annak ott van Spielberg Hook-ja vagy Marc Forster Én Pán Péter című drámaibb opusza. Ez viszont egy sekélyes, dögunalmas, agyzsibbasztó ötletekkel, pocsék színészi játékkal teli CGI massza, amiben semmi kézzelfogható nincs, nemhogy szív, lélek meg izgalom. Hatalmas bukta volt, meg is érdemelte.

Ölve vagy halva - Vélemények

2016-02-26 00:08.40

Ja és minden idők egyik legfaszább gyilokja is ebben a filmben látható (biliárddákó + nyak kombináció).

2016-02-26 00:07.18

Lehet, hogy csak számomra (meg Arturo profnak) érdekes, hogy Bruce Malmuth rendezői karrierjének két legismertebb alkotása két akciósztárhoz kötődik és mindkét mozi jelentős lépesnek számított az adott sztár karrierjében. Jelen esetben itt van az Ölve vagy halva, ami az egyszerű de nagyszerű elv jeles képviselője és Steven Seagal egyik legélvezetesebb filmje. A sztori egyszerű mint a százas szög, lényegében csak arra szolgál, hogy a lófarkas nagymesternek legyen oka zúzni a népet és ezt szerencsére meg is teszi. A tempó pörgős, az akciók mai szemmel is remekek, ami nem csoda tekintve hogy Seagal ezekben az években volt a totális csúcsformában. Ami még kiemelendő az David Michael Frank elképesztően jó zenei aláfestése, tipikusan az a gitár orientált muzsika, aminek minden akkordjából árad a tökösség, fájóan hiányoznak az ilyesmik a mostani akciómozikból. Műfaján belül nem eredeti de annál szórakoztatóbb darab.

Legenda (2015) - Vélemények

2016-02-21 19:20.03

Tom Hardy remek volt mint mindig, de maga film már nem annyira legfőképpen azért Brian Helgeland mintha maga se tudta volna eldönteni, hogy tulajdonképpen milyen filmet akar csinálni: Igazi régi vágású gengszterfilmet vagy gengszterfilmes köntösbe öltöztetett szerelmi melodrámát. A kettő közötti cikázást rendesen meg is szenvedi a film, a hangulat és a jelenetek minősége is sokszor úgy ingadozik, mint a szinuszgörbe. Jó zenék, jó színészek, jó látvány de összegészében mégiscsak inkább közepes. Pedig sokkal több volt benne.

Spotlight - Egy nyomozás részletei - Vélemények

2016-02-17 14:47.46

2001, Boston. A nyomtatott lapok még valamennyire őrzik presztízshelyzetüket, de egyre jobban érzékelhető az internetes sajtó előrenyomulása, ezért a frappáns, az olvasókra elemi erővel ható sztorik még fontosabbá válnak. Tudja ezt jól Marty Baron (Liev Schreiber) is, amikor kinevezik a Boston Globe főszerkesztőjévé. Első intézkedése, hogy ráállítja az újság oknyomozó csapatát a Spotlight-ot a katolikus egyház táján lappangó néhány gyerekmolesztálási ügy felderítésére. Viszont mikor a csapat elkezdi jobban megkapargatni a felszínt, hamar rájönnek arra, hogy ez az ügy sokkal kiterjedtebb, mint azt gondolták volna: Több évtizedre visszanyúló titkok, a legmagasabb szintekig kiterjedt korrupció, döbbenetes mennyiségű elkövető és áldozat, akikről senki sem tudott, vagy akiknek tiltakozó hangját az egyház hallgattatta el. A négy újságíró viszont sziklaszilárdan elhatározza, hogy felderítik ezt a történetet, még akkor is, ha a legkeményebb ellenállásba is ütköznek minden irányból. Érdekes kettősség az, ami Thomas McCarthy (Az állomásfőnök, A látogató) legújabb filmje kapcsán érzékelhető, leginkább témája és annak feldolgozása kapcsán. Ahogyan napjaink bombasztikus szalagcímekre és üres tartalomra koncentráló információözöne éles kontrasztban áll a régi idők tényeket, okokat és válaszokat felkutató oknyomozó újságírásával, legalább olyan nagy a különbség e film és a legtöbb valós történeten alapuló, díjszezonkor debütáló mozi között. McCarthy könnyen megtehette volna, hogy egy hasonlóan sodró tempójú, bombasztikus drámai csúcspontokkal teli Oscar-csali mozit készít, ami fekete-fehér „hős újságírók kontra gonosz egyház” féle moralis pozícióból kezeli ezt a történetet. Hála Istennek nem ezt tette, mert pont itt válhatott volna egy kényelmetlen tanmesévé az egész. Ehelyett a Spotlight egy visszafogottabb hangvételű ugyanakkor hatásos és elgondolkodtató film lett az igazság feltárásának küzdelméről és a kollektív felelősség fontosságáról. Műfaji szempontból a nyomozós-tényfeltárós krimi és a morális dráma keverékeként lehet jellemezni a Spotlight-ot, ami stílusában és hangulatában erős hasonlóságot mutat Az elnök embereivel vagy a Zodiákussal: Hőseink hosszú heteken, hónapokon át nyomoznak, óriási mennyiségű adaton, információn rágják át magukat, keresik a még élő áldozatokat, próbálnak velük interjúkat csinálni és mindezt úgy, hogy nem tudják lesz-e eredménye kemény munkájuknak. Sokszor a sötétben tapogatóznak, bürokratikus vagy egyéb falakba ütköznek, sokszor csakis kitartásuk lendíti előre a nyomozást. Ez a kitartás pedig azért marad meg nekik végig, mert minden egyes újabb bizonyítékkal vagy megtalált áldozattal, egyre szomorúbbak és dühösebbek lesznek, ami adja nekik a motivációs erőt. Ami egykoron kijelölt, végrehajtandó feladat volt, az fokozatosan egyre személyesebb küldetéssé válik számukra, mert ha valakiknek, akkor nekik véget kell vetniük annak a sötét paktumnak, ami megannyi ember életét nyomorította meg még gyerekként. McCarthy nemcsak a forgatókönyv felépítésében, de rendezésben is tartja magát egy szikár, realista és kellően távolságtartó stílushoz, amit viszont a karakterábrázolás mélysége sínyli meg. Alapvetően nem rosszul, hanem kissé felszínesen megírtak a főszereplők, akiknek közös a motivációja és a film is inkább az ügyet állítja középpontba és minimalizálja az újságírók személyes életére való kihatását, hogy lelkileg hogyan érinti ez őket. A négyes fogat közül leginkább a hidegfejű, tapasztalt vén rókát játszó Michael Keaton és az impulzív, kissé csodabogár Mike Rezendes-t alakító Mark Ruffalo az, aki emlékezetesebb, talán azért is, mert az ügy megközelítése szempontjából ők alkotják a két végletet. Keaton Robby-a az, aki nyugodtan, kimérten és precízen kíván minden részletet felfedni, addig Ruffalo Mike-ja legszívesebben már a kellő mennyiségű infóval asztalt borítana és érzelmi hullámzásaival szinte azt a tehetetlenséget és dühöt kommunikálja, amit a nézőben is megfogalmazódik. A film kimért, de lassúvá soha nem váló módon megy végig az eseményeken, amiket jól megírt párbeszédek és remek színészi alakítások erősítenek, és egész egyszerűen van valami jólesően régies abban, ahogy az újságírók szép fokozatosan találják meg és rakják össze az információbeli kirakós darabjait, hogy aztán eléjük táruljon az egész ügy méretei és részletei. Nemhiába hangsúlyos az, hogy mikor játszódik a cselekmény, hiszen ezzel is érződik az alkotók mélységes tisztelete az oknyomozó újságírás felé. Túlzásoktól mentes, elegánsan és ízlésesen tálalt igényes dráma a Spotlight, ami hatásvadásznak tűnő témája ellenére kellően árnyalt és okos tud lenni ahhoz, hogy se váljon olcsó vádaskodássá, sőt sokkal inkább egyfajta mélységes, melankolikus szomorúság hatja át. Minél nagyobb a befolyása valakiknek egy közösségben, annál könnyebb lesz a nyilvánvaló borzalmak irányából elfordítani a fejeket. UI: Howars Shore minimalista zongorazenéje szintén remek. ( [link] )

Deadpool - Vélemények

2016-02-12 10:20.00

(Forrás: [link] )

2016-02-12 10:19.33

Bármennyire is élvezem azt a képregényfilmes dömpinget, ami mostanában a mozivásznon tombol azt az oldalt is teljesen megértem, akinek már csömöre van a latexruhás szuperemberek számítógépes effektek ezreivel megtámogatott, még a legjobb esetben is súlytalan cicaharcaiból. Mert ezek a filmek egy sémára épülnek, a sztoriszál, karakterek, helyszínek, hősök, gonoszok mind-mind felcserélhetőek a végeredmény úgyis közel azonos lesz. Persze a Marvel néha bedob egy-egy beszélő mosómedvét meg Hangyát, de még ők is biztonságos kártyákkal játszanak, mert az ilyen filmekre járó tizenéveseket, családokat meg a bevételmennyiséget meg kell tartani. Az ilyen pillanatokban kell jönnie egy olyan filmnek, ami mer a már kiismert megoldásoknak felmutatni a középső ujját és saját szabályai szerint játszani. Csak egy példa: 1998. A szuperhősfilmeken fojtóhurokként feszül B kategóriás múltjuk és az abból fakadó komolytalanság és rajzfilmszerűség, aminek következtében halmozódnak a kritikai és anyagi bukások. Ekkor jelent meg egy fekete bőrű vámpírvadász, hogy stílussal, sötét hangulattal, acélos, magas korhatáros keménységgel és tökösséggel vérfrissítést végezzen a műfajon a szó szoros és átvitt értelmében is. De kemény küzdelem volt mire az a film megszülethetett, és a Deadpool is nagyon hasonló cipőben jár. Ryan Reynolds ugyanis már egy évtizede próbálta a stúdiórendszeren keresztülvinni a piros ruhás, nagypofájú, környezetének és a nézőnek is ki-beszólogató zsoldost sikertelenül. Hollywood először nem vállalt közösséget Deadpool figurájával, aztán mikor igen majdnem ki is nyírták a rossz emlékű Farkas spin-off filmben azzal, hogy bevarratták a száját ezzel elvéve tőle legnagyobb fegyverét. A legtöbben már itt feladták volna a küzdelmet és elismerték volna, nincs se hely, se igény egy ilyen fazonra a filmvásznon. De az élet furcsán hozza a dolgokat, mert másképp lett. Reynolds ugyanis maximálisan komolyan vette Will Smith tanácsát A boldogság nyomában című filmből: "Ha van egy álmod nem mondj le róla! Ha akarsz valamit tegyél érte!" Tett is. 2012-ben összeállt Tim Miller-el, aki leginkább vizuális effektusokkal foglalkozott és közösen létrehoztak egy tesztvideót, amivel meg kívánták győzni a Fox stúdiót. Két évvel később ezek a felvételek kiszivárogtak az internetre, a képregényfanok pedig egyenesen eszüket vesztve kezdtek dörömbölni az álomgyár kapuin egy teljes mozifilmet követelve. Nem is csoda, hiszen a rövid kis videó humor, hangulat és attitűd tekintetében tökéletes koncentrációja a tapló kaszabolónak (a kész filmben is helyet kapott igaz jócskán felturbózva). Hollywood végül bedobta a törölközőt és engedett a nyomásnak: A Deadpool elkészülhet, Reynolds eljátszhatja, Miller rendezheti, a műfajhoz többi darabjához képes szűkösebb pénzmennyiségből, de kötöttségek nélkül. Wade Wilson (Ryan Reynolds) egykor zsoldos volt, most viszont filléres igazságosztóként tevékenykedik, mikor egy nap rátalál a szerelem Vanessa képében (Morena Baccarin), aki bírja a dumáját és minden egyéb defektusát is. De a boldog időszak csak időleges, kiderül hogy rákja van...nem egy is helyen. Egy titokzatos öltönyös figura felajánlja, hogy egy kísérleti kezelésben való részvétel által nemcsak a betegségből gyógyul ki, de még új képességekre is szert tehet. Az ilyen ajánlatok persze mindig gyanúsak, de Wilson sosem a jó ítélőképeséről volt híres, meg aztán piszkosul nincs kedve feldobni a talpát így igent mond. Keményen meg is járja a kezeléssel, hiszen a terápiához szükséges mutáns gének aktiválása hosszú és fájdalmas procedúra, ami eltorzítja testét. Ezért Wilson megszökik, Deadpool-á válik és úgy dönt, ha már vannak új képességei, arra fogja őket használni, hogy felszecskázza "jótevőit". Nos alapvetően mi az, amit az ember elvár egy Deadpool filmtől? Az egyértelmű válasz erre az, hogy legyen tökéletes tükre főszereplőjének: Moralitás és gátlás nélküli, bunkó, pofátlan, levágott végtagokban és vérben gázoló bumfordiság, amit viszont az tesz szimpatikussá, hogy végig tisztában van saját alacsony röptű mivoltával, sőt megállás nélkül kőkemény szarkazmussal reflektál környezetére és a tényre, hogy tulajdonképpen egy képregényfilm, amit néznek. Ebben a tekintetben a Deadpool maximálisan megfelel a kritériumoknak, már a nyitó stáblistától kezdve, ahol a megszokott nevek helyett már fricskák vannak a stúdiórendszer irányába és ez még csak a kezdet. A film ugyanis 11-es fokozatban zúdítja az emberre a különféle popkultúrális gyökerű utalásokat, poénokat és idézéseket (hogy aztán mindegyiket a maga vulgáris módján helyére tegye) így ne csodálkozz, ha elsőre nem esik le az összes. Ráadásul erről nagyrészt maga a film felépülése is tehet: Időben ugyanis a sztori kétharmadánál indulunk egy akciójelenet kellős közepén, amit flashback-ek forgácsolnak szét, amiben szépen meg is ismerhetjük miként lett Wade-ből, Deadpool. Szokatlan megoldás, nem is kifejezetten a legügyesebb módon sikerült kivitelezni, inkább csak azt érzetem, hogy az alkotók ezzel kívánták jobban álcázni a tényt, hogy ez is csak egy ismert reváns/eredetsztori, ismerős rutinnal és fordulatokkal, szerencsére az alkotók ezeket sem vérkomolysággal, hanem némi paródisztikusággal kezelik. De a sztori itt nem is annyira fontos, inkább csak indok az alkotóknak arra, hogy végre ledobják magukról az elmúlt évtized képregényfilmes kötöttségeit és egy jót tomboljanak. Meg kell hagyni ki is tettek magukért. A Zombieland forgatókönyvét is jegyző Rhett Reese-Paul Wernick páros két kézzel szórja a különböző hol altesti, hol a nézőre kacsintgatós poénokat, amik közül nem mindegyik talál be, de ha azt mondom minden harmadikon röhögtem akkor az már jó arány. De nemcsak a dumák hatásosak, Miller is gőzhenger tempóban szállítja a vizuális gegeket, amik csak segítik Pool-t abban, hogy minél hatásosabban rombolja azt a bizonyos negyedik falat. De a film szíves és lelke Ryan Reynolds, aki tökéletesen testesíti meg a bohóc dumagépet, aki keresztül bukdácsol-lövöldözik a vásznon és még a legnagyobb gázban sem kívánja komolyan venni magát. Poénkodnak vele a filmben nem is egyszer, de kifejezetten jót tett a filmnek a költségvetésbeli nadrágszíjhúzás, ugyanis ezáltal az akciókban ugyan nincs sok extra, de visszafogottságuk, földközeliségük és a vérfröcskölésbe való bátor bemenetelük üdítő frissességgel hat, az utóbbi évek finom és sterilizált képregényfilmes csatái óta. További pozitívum még a feszített tempójú, alig 108 perces játékidő, aminek köszönhetően nincs üresjárat és pazarul eltalált mellékszereplők legyen szó TJ Miller bárbarátjáról vagy Brianna Hildebrand és Stefan Kapičić párosáról, akik X-Men-ként próbálják a jó út felé terelni Deadpool-t, de inkább csak az általa okozott káoszba segítenek be. Ellenpéldaként viszont itt van Ed Skrein, aki tovább csak tovább viszi a Marvel filmekben szinte már hagyománnyá váló "szürke tucatgonosz" szerepet és leginkább csak arra jó, hogy antihősünk hülyét csináljon belőle. A Deadpool abszolút nem hibátlan mozi, nem is kategóriája legjobbja, ugyanakkor nagyon kellett már egy ilyen film a szuperhős zsánerbe. Egy gonosz humorú, véres, komoly tartalommal nem rendelkező, de végtelenül szórakoztató darab, ami megtöri a műfajban eluralkodott búskomorságot, mer kellően laza és elborult lenni, még hibái ellenére is maximálisan szerethető és nem fél pellengérre állítani magát és műfaját sem. Minden képkockáján érződik rajta az alkotók szeretete, és a közönség is pajzsra elemeli, akkor könnyen olyan képregényfilmek előtt nyithatja meg a kapukat, amik furábbak, elborultabbak vagy felnőttebbek a megszokottnál.

Az apokalipszis lovasai (2009) - Vélemények

2016-02-11 22:54.56

Jonas Akerlund és stábja nem nagyon erőltették meg magukat mikor ezt a filmet összerakták. Hiába ígéretes az indítás és működőképes a sötét hangulat, a játékidő előrehaladtával az eredeti koncepciót fokozatosan felváltja a sorozatgyilkosos thrillerek sablonjainak száraz és unalmas felmondása, ami fokozatosan egyre kiszámíthatóbbá és unalmasabbá teszi a filmet. A "végső csattanó" meg...jaj anyám. Kerülendő.

Brooklyn - Vélemények

2016-02-06 23:23.21

Forrás: [link] (saját kritikám)

2016-02-06 18:56.10

Többek között azért vagyok már lassan több mint egy évtizede lelkes moziba járó és filmrajongó, mert a hosszú idők során való tapasztalatszerzés, a filmes formák, sablonok és megoldások kiismerése ellenére, mindig jöhet egy periódus, amikor olyan filmekkel találkozom, amik külsőre ismerősnek, lerágott csontnak tűnhetnek. Viszont a belső tartalom olyan jól kimunkált, erős vagy szokatlan, hogy azzal felül lesznek írva az előítéletek és egy újabb remek élménnyel leszek gazdagabb. Ezt azért említem meg, mert az elmúlt hetekben csupa olyan filmhez volt szerencsém, ami elsőre olyannak tűnhetnek, amik miatt rossz híre lett a díjszezonnak: Üres középszerű alkotás, aminek csak elég csaliként néhány közkedvelt témát bedobni, hogy dicsérő kritikák és díjeső fogadja. De aztán ezt az adott film ügyesen kikerülte, szépen megnyert magának és ennek ellenkezőjéről biztosított, hogy igenis van benne elég tartalom és szépség ahhoz, hogy időtálló maradjon: A Brooklyn is ilyen film lett. Történetünk az 1950-es években játszódik. Eilis Lacey (Saoirse Ronan) egy szegény ír család leszármazottja, aki se munkát, se jövőképet nem talál hazájában, így onnan Amerikába emigrál a jobb élet reményében. A kulturális váltás, a család és a közösség hiánya és a munkakeresés alaposan megnehezíti életét, mígnem egy nap találkozik egy olasz sráccal Tony Fiorello-val (Emory Cohen). Neki és befogadó családjának köszönhetően, nemcsak a kitörés, hanem a szerelem és a "valahová tartozás" esélye is felcsillan Eilis számára, a kérdés persze az, hogy a sors megadja ezt számára. Nehéz sorsból kemény és becsületes munka által való kiemelkedés, szerelem, amit társadalmi előítéletek próbálnak korlátozni sikertelenül, váratlan drámai fordulatok, amik jelentősen megváltoztatják a főszereplők életét...ha ismerősen hangoznak ezek a történetbeli fordulatok akkor megnyugtatlak, nagyon is azok. Ugyanis a mai komputeranimációval, látványpékséggel és cinizmussal teli korukban, John Crowley filmje mind szotriban, mind hangulatban ritka bátran képviseli a múltat vagyis az 1930-as, 40-es és 50-es évek amerikai melodrámáit melyekben a főhősök vad érzelmi viharokon és drámai sorsfordulatokon keresztül küzdötték ki maguknak a boldogságot és a szerelmet, miközben az egészet áthatja az új kontinensbe és az amerikai álomba vetett pozitív hit. De meglásd, amilyen idejétmúltnak és avíttnak hangzik az egész (én is húztam a számat), olyan működőképes és szívhez szóló lett a film. Ez köszönhető nagyrészt annak, hogy Crowley és forgatókönyvírója Nick Hornby úgy voltak képesek ezt az őszinte lelkesedést és hatást áthozni, hogy a giccshatár átlépése vagy a görcsösségnek nem látjuk tanújelét. Hitelesen megírt, valós jelemmel rendelkező karakterek mindennapi élethelyzeteit és azoknak alakulását láthatjuk, amit ráadásul sokszor remek humorral egyensúlyoznak. Persze a figurák hitelességét nagyban meghatározza a színészi játék minősége, és a Brooklyn e tekintetben sem okoz csalódást. A sok remek színész közül is kiemelkedik Saoirse Ronan hősnője, aki nem elég hogy hamar kivívja a nézők szimpátiáját és szeretetet, de úgy képes érzékeltetni a benne dúló lelki tusák és a felnőtté válás folyamatának zajlását, hogy azt a filmnek nem kell szájba rágnia, ezáltal Ronan karrierje eddigi legérettebb alakítását mutatja be. Crowley nemcsak a karaktereket, de az őket körülvevő környezetet is kiválóan kelti életre. Gyönyörűen megkomponált és megvilágított képein keresztül szinte ott érzi magát az ember, az 50-es évek New York-ban, mindezt úgy hogy egy percre sem érezzük túlromantizáltnak a látottakat. A helyszínábrázolás igényessége pedig csak erősíti a film legfőbb témáját, ami egyben az egyik legnagyobb erőssége is, ez pedig az otthonkeresés, a hovatartozás és az újrakezdés nehézsége és kérdésessége a modern nagyvilágban. Mert szerelmi szál ide vagy oda, ez az amire Brooklyn a legerősebben koncentrál és teszi ezt olyan őszinteséggel és erővel, hogy az egyszerre ad aktualitást és örök érvényűséget neki. Jól megírt, magabiztosan megrendezett ugyanakkor visszafogott dráma a Brooklyn, ami egy erős és napjainkban is sokat foglalkoztatott témát jár körbe, igaz habkönnyű és közönségbarát módon, a múltba ágyazva. Cselekményszövése és karakterei sok helyről ismerősnek tűnhetnek, de humora, igényes kidolgozása és erős alakításai révén képes kiemelkedni az átlagból. Ne várjunk tőle túl sokat, cserébe egy kellemes élménnyel leszünk gazdagabbak.

A szoba (2015) - Vélemények

2016-02-03 14:21.39

Egy rendkívül sokkoló, megdöbbentő és sajnálatos módon a valóságban is előforduló téma, hiteles, erőteljes és visszafogottságában is nagyon hatásos feldolgozása, ami egyszerre nyomasztó, dühítő és elborzasztó ugyanakkor a legmélyén (főleg az események pozitív kicsengésű kimenetele miatt) végül felemelő alkotás, ami megdolgozza rendesen a néző érzelmi és lelki világát. Joy és Jack egymást támogató és segítő küzdelme vizuális óda az emberi leleményességhez, szeretethez és akaraterőhöz, ami még a legsötétebb pillanatokban is képes minket átsegíteni, hangozzék ez bármennyire banálisnak. Kemény témákat dolgoz fel a film nemcsak a fogságon belüli, hanem az az utáni élményekkel kapcsolatban is. Vajon mit kezd egy ötéves gyerek az egész, hatalmas nagyvilággal, ami rázúdul, miközben minden, amit eddig tudott egy kis szoba volt. Hogyan tudja egy fiatal lány feldolgozni évek traumáját, hogy egy boldog életet és éveket rabolt el tőle egy szörnyeteg és ejtett rajta gyógyíthatatlan sebeket? Lenny Abrahamson és Emma Donoghue (aki saját regényét dolgozta fel) nem ad erre könnyű válaszokat, inkább hagyják, hogy a képek, arckifejezések és tekintetek beszéljenek magukért. De a film két legerősebb tartóoszlopa Brie Larson és Jacob Tremblay, akik olyan döbbenetes reális, hiteles és szívszorító alakítást mutatnak be, hogy arra nehéz szavakat találni. Képesek kálváriájukat olyan közel hozni a nézőhöz, hogy abba nemegyszer beleszakad az ember szíve. Abrahamson értő és intelligens rendezése érzékelhető a film minden képkockáján, azon ahogy a film első felében a legapróbb részletességig felépíti a Szoba belsőséges világát (Danny Cohen különleges szögekből történő és méretekkel variáló fényképezése erre még rá is játszik), hogy aztán még erősebb legyen a szabadság felszabadító és néhol fojtogató kettősének hatása a szereplőkre is és ránk is. Fantasztikus film, egy igazi kincs.

Ash vs Evil Dead (sorozat) - Vélemények

2016-02-02 16:35.42

Az egész első évad 100%-kos színarany szórakoztatás volt és a televíziós környezetbe való tökéletes áthozatala mindennek, amiért az ember imádta az eredeti trilógiát: Őrült, abszurd, vicces, nyakig véres, horrorisztikus és annyira cool, hogy kirúgja a ház oldalát. Bruce Campbell is the man!

Az útvesztő: Tűzpróba - Vélemények

2016-01-30 09:57.16

Az Útvesztő első része kellemes csalódás volt számomra, a átlagosnál jobban összerakott, atmoszferikusabb, izgalmasabb Young Adult könyvadaptáció volt. Ez viszont már inkább a műfaj megszokott színvonalához áll közelebb: Faltól falig menő baromságáradat, amiben hőseink két órán keresztül futkorásznak, a sztori értelmét nem nagyon lehet kibogarászni, ráadásul hosszabb a kelletnél. Viszont az operatőri munka, a zene és akciók a helyükön vannak van benne pár decens látványelem és végig lehet ülni. De ami potenciál volt benne, az gyorsan tova is szállt.

Creed: Apollo fia - Vélemények

2016-01-27 17:24.37

Kevés olyan filmsorozat van, ami annyira jól tükrözné főszereplőjének mentalitását és életbeli hivatását, mint a Rocky széria. Legyen szó az 1976-ban készült első filmről, aminek forgatókönyvével Sylvester Stallone nincstelen színészként járta a stúdiókat folyamatosan elutasításba ütközve (mert nem volt hajlandó kiengedni keze körül a főszerepet), a későbbi folytatásokról vagy a 2006-os nosztalgiával teli hatodik részről, mindegyik egy üzenetre futott ki: Az élet kemény, kíméletlen és csak akkor tudsz ellen ideig-óráig győzni és boldogságot találni, ha küzdesz érte, teljes szívből és lélekből. Ez nemcsak Rocky Balboa figurájára, hanem Sly karrierére is ugyanúgy igaz, hiszen ő is számos alkalommal fogott már padlót karrierje során, hogy aztán onnan ismét felemelkedjen. Ki kell ezt emelnem, mert bizony a 2006-os rész olyan szép, egységes és kerek lezárást kapott, ami alapjáraton kizárttá teszi a folytatás, ezért Ryan Coogler a Creed írója és rendezője tudatosan nem ebbe az irányba mozdult el, hanem egy spin-off tervezetét készítette el, amiben Rocky legnagyobb riválisának Apollo Creed-nek a fia játssza a főszerepet a cselekményben. Ez első hallásra pontosan olyan izzadtságszagú, a pénzcsapot az utolsó cseppig kifacsaró rókabőrnek hangzik, amire már számos alkalommal hozott példát Hollywood az utóbbi években, viszont Coogler már első filmjével a Sundance-díjas A megállóval is bizonyította, okosabb és értő kezűbb alkotó ő ennél. A Creed ugyanis nem egy szívtelen remake, hanem egy őszinte és megindító megidézés, tisztelgés, búcsú és két generáció történetének összekapcsolása és átívelése. A történet két főszereplője két külön háttérből és világból jön, de sorsuk sok mindenben egyezik és küzdőszellemük is ugyanaz. Adonis Johnson Creed, világbajnok bokszoló apjának törvénytelen gyereke. Apja születése környékén meghalt, így soha nem ismerhette, egész életét a megbecsülésért és az elismerését küzdelem határozta meg. Ráadásul esze ágán sincs apja nevébe és örökségébe kapaszkodva felemelkedni, önérőből kíván nehézsúlyú bokszbajnok lenni. Ehhez viszont segítő kéz, egy mentor szükséges neki és ehhez felkeresi a már régen visszavonult, de hozzá hasonló utat bejárt Rocky-t, hogy legyen az edzője. Az öreg eleinte ódzkodik ettől, de Adonis kitartása végül meghozza a gyümölcsét és ketten együtt néznek szembe életünk legnagyobb összecsapásával, ami sokszor nem is a ringben zajlik le. Természetesen a Creed nem újítja meg a karaktercentrikus sportdrámák történetét, és abszolút illeszkedik a "felemelkedés-nehézségek-siker" féle sémához, de még erősebb a kötődés a Rocky első részével. Csak itt most Adonis az újonc, Rocky pedig a tapasztalt, sokat megélt edző, aki igyekszik nemcsak jobb bokszolót, de jobb embert is faragni belőle, a kötelezőnek mondható szerelmi szálról nem is beszélve. Viszont Coogler és a társforgatókönyvíró Aaron Convigton nagy érdeme, hogy ezek a lépések nem olcsó másolásnak, hanem őszinte tisztelgésként jönnek át, és ez leginkább két dolognak köszönhető. Egyrészt a karaktereknek, akik jól megírt, reális, saját küzdelmeiket napi szinten megélő emberek, érthető és szimpatikus motivációkkal, amik által egymást is motiválják (pl. Adonis szomszédja és szerelme Bianca, aki halláskárosultsága ellenére énekesnő). A másik viszont az Adonis és Rocky között kialakuló kapcsolat, ami a film legerősebb érzelmi tartóoszlopa lesz. Ez kapcsolat az idő előrehaladtával ugyanis túllép a mester-tanítvány viszonyon és egy sokkal mélyebb és erősebb apa-fiú kapcsolattá alakul. Adonis soha nem látott apját látja az öreg Rocky-ban, Rocky pedig azt a fiút, akivé a sajátja lehetett volna, de végül nem lett. Egymásnak adnak támaszt, különösen Adonis Rocky-nak, aki felesége és sógora elvesztése után egyedül éli napjait és saját halandóságát is egykedvűen fogadná el a rák képében, ha nem lenne mellette valaki, aki biztatná: Igenis megéri küzdeni és bízni a legjobban. Ez a kapcsolat gyönyörűen kivitelezett és mélységesen emberi csúcspontokban tetőzik be, melyeknek hatása nagyban köszönhető Stallone-nak is, aki talán élete legérettebb és legerősebb játékát mutatja be ebben a filmben. Gyakorlatilag szinte önmagát adja, minden szavában és pillanatában egy egész élet van belesűrítve annak minden élettapasztalatával, fájdalmával és keserű tapasztalatával. Coogler nem csupán a karakterek frontján fogja kiválóan a gyeplőt, de fiatal kora (alig 29 éves) ellenére, rendezésben is kimagasló teljesítményt nyújt. A film gördülékeny, elegáns, precíz tempóban halad, soha nem unalmas, hol vicces, hol szívszorító, hol pedig karfaszaggatóan izgalmas. A bokszjelenetek nyersek, intenzívek és sokszor olyan módon vannak bemutatva, ami által kiemelkednek a megszokott átlagból, példának okáért elég csak azt a jelenetet felidéznem, amiben a kamera végig s szorítón belül marad és egyszer sem vágunk el, így testközelből érezhetjük meg a küzdelem vérrel és izzadtsággal teli auráját. Ráadásul az első rész óta talán egyik film se hozta ilyen közel a városi utcák csupasz világát és a munkásosztály szürkeségéből kitörni kívánás témáját, amire Coogler már az első filmjében is nagyon erősen épített. De ugyanolyan fontos tényező A megállóban is és a Creed-ben is a főszerepet játszó Michael B. Jordan, akinek nemcsak fizikailag kellett látványos átváltozást produkálnia, de színészileg is fel kellett nőnie Sly mellé és becsületére legyen szólva derekasan helytáll. Karaktere a tipikus underdog, az alulról magát felküzdő harcos, viszont mégis hitelesen és erőteljesen képes érzékeltetni a lelkében tomboló fájdalmat, haragot és öntagadást, bejárva egy kemény és hosszú utat, aminek végén nem csak azt éri el, amit akart, de saját származásával is megbékél. Az a jelenet, amiben Stallone ifjú tanítványa mellett öregesen csoszog fel arra a híres lépcsősorra, amire negyven éve felszaladt nemcsak a film legszebb képsora, hanem annak szimbolikus összegzése is. Ha eljön az idő, mind szembe kell néznünk azzal, hogy megöregszünk és az ifjabb generáció átveszi tőlünk a stafétabotot, de ez a búcsú lehet méltósággal és örömmel teli is.

Steve Jobs - Vélemények

2016-01-21 13:37.56

Danny Boyle most is jól keresztülhúzta a megszokott műfaji elvárásokat és olyan életrajzi filmet tette, ami teljesen más szerkezettel és megközelítéssel dolgozik. Egy életút helyett három kiemelt esemény, három különböző időpontban, egységes koherens történet helyett inkább párbeszédek és a karakterek közötti interakciók uralják a filmet. Utóbbiakból épül fel Steve Jobs karaktere és az ő folyamatosan változó és ellentmondásos viszonya kollégáihoz, családjához, barátaihoz. Ez könnyen unalmassá és vontatottá tehetné a filmet (szerintem sokaknak még így is ez lesz a benyomása), de Aaron Sorkin pörgős, intenzív, humoros és pattogó szópárbajai, Boyle vizuálisan telített, néhol kifejezetten ötletes megoldásokat felmutató rendezése valamint a kiváló színészi játék gátolja meg. Michael Fassbender szó szerint megtestesíti az ösztönös magas intellektusú de emberileg taszító és nehezen eltűrhető zsenit, de Kate Winslet, Jeff Daniels vagy Seth Rogen szintén pazarul asszisztálnak. Egyedi és nem szokványos, de mindenképp érdekes mozi, ami jól beleillik a folyamatosan nem szokványost vállaló angol rendező profiljába.

Aljas nyolcas - Vélemények

2016-01-17 17:45.44

Tarantino most sem az egyszerű mintát nyomja, hanem a rá jellemző műfajmixelést. Western környezetbe helyezett thriller, amiben egy hóvihar egy kis kalyibába sodor nyolc idegent, akik közül senki sem az, akinek valójában mondja magát. A háttérben lappangó múltbéli, faji és egyéb indíttatású feszültségek egyre csak fokozódnak a játékidő előrehaladtával és csak idő kérdése mikor fognak kirobbanni, ami QT munkásságát ismerve be is következik. Azt le kell szögeznem, hogy még mindig piszok jól tud dialógusokat, karaktereket írni és rendezni, csak sajnos a Halálbiztoshoz hasonlóan túlságosan belezúgott a saját művébe és sokszor igencsak bő lére lett eresztve a dumálás. A második felére kezdett nekem összeállni a film, ahol már sorakoznak az emlékezetes jelenetek, viszont ahogy már többen is megemlítették kissé olyan érzése van az egésznek mintha Tarantino önmaga munkásságát is kicsit újrahasznosítaná ebben a filmben (a szitu nagyon hasonló a Kutyaszorítóban látottakhoz). Élvezetes darab de korántsem Brigantyk/Django szintű mestermunka.

A visszatérő - Vélemények

2016-01-16 15:10.38

A filmtörténelem során nemegy olyan alkotást lehet találni, amiknek elkészülte azt a tézist kívánja bizonyítani, hogy a szenvedés a kulcsa a valódi, hiteles művészetnek, legyen szó az Apokalipszis, most-ról, Werner Herzog filmjeiről vagy Spielberg Cápájáról. A mögöttük álló rendezői ambíció megállíthatatlan hajtóereje, ami nem kímél se stábot, se költségvetést általában vagy mesterműveket vagy katasztrofális bukásokat szokott eredményezni, középút nincs. A kérdés mindig relatív marad: Valóban megéri-e a lehetetlent hajszolni, ha annak elérésével biztosan olyasvalami kerül ki a kezünk közül, amit nem fognak egyhamar elfeledni az emberek? Őszintén hiszem, hogy ezt a kérdést Alejandro González Inárritu a Korcs szerelmek és a Birdman rendezője, valamint Leonardo Di Caprio is sokszor feltehették maguknak a Visszatérő készülésekor. Mert ha csak a fele is igaz annak, amit ennek a filmnek a kapcsán emlegetnek, akkor a mexikói rendező a nagybetűs poklon keresztül vitt végig mindenkit, aki részt vett az elkészítésében, köszönhetően annak, hogy olyan rendezői és elkészítési koncepciókhoz tartotta magát, amik teljesen szembemennek a hollywoodi stúdiós megközelítéssel. Viszont valóban olyan mestermű lett a Visszatérő, mint amilyennek ő elgondolta? Bizonyos szempontból igen, mert ha vizuális szempontból tekintünk rá, akkor A visszatérő az egyik legzsigeribb, legelementárisabb és legemlékezetesebb moziélmény, ami az utóbbi években elkészült. Viszont könnyen (és sok szempontból jogosan) úgy is tekinthet rá az ember, mint az alkotói öncélúság és önámítás csúcsa. A film maga pedig mindent megtesz, hogy ezt az ambivalens érzetet fenntartsa. Inárritu eddigi filmjeiben összetett többszerelős narratívákkal és komplex témákkal dolgozott, elég csak első három filmjének mozaikszerű életképire és az azokban kirajzolódó emberi sorsokra gondolni. Éppen ezért történetileg A visszatérő, a rendező eddigi legegyszerűbb filmje: Az 1820-as évek vadvidéki Amerikájában járunk, Hugh Glass (Di Caprio) és csapata éppen prémre vadásznak, amikor rajtuk ütnek az indiánok és ezért kénytelenek menekülni. A vadonban Glass súlyosan megsebesül egy medvetámadásban, társai magára hagyják, ő viszont félholtan, bármiféle utánpótlás nélkül keresztül vonszolja magát végig a havas prérin, hogy bosszút álljon John Fritzgerald-on (Tom Hardy), aki nemcsak elárulta, de a fiát is megölte. Lényegében egy bosszútörténetbe ágyazott túlélő film A visszatérő két és fél órája, ami leginkább csak a megvalósítása és a látványa kíván eposzi méretű, transzcendentális élménnyé fokozni. Természetesen az olyan motívumok, mint élet és halál szembenállása, a kapzsiság, a bosszú és megváltás viszonya erős szerepet játszanak, de inkább csak a lassan csordogáló, történésekben nem éppen halmozódó cselekményt mozgatják előre. Mert jobb ha most szólok: Inárritu a western stílusjegyeinek nyilvánvaló jelenléte ellenére továbbra sem a hollywoodi konvenciók alapján építi fel a filmet, hanem olyanok mentén, amiket jobb híján "művészfilmesnek" lehet mondani. Az időközönként szinte egy atombomba erejével robbanó, székbe szögezően intenzív, lélegzetelállítóan jól megkomponált akciószekvenciák ellenére A visszatérő egy lassan, visszafogottan csordogáló film, amit a havas tájak kitartott sokszor meditatív képei, a szélben recsegő fák hangja és Glass fizikai megpróbáltatásainak részletes és sokszor gyomorforgatóan realista ábrázolása irányít. Kínjai, fájdalmait szinte testközelből érezhetjük át, viszont ha az érzelmekről van szól a film meglepően rideg és távolságtartó lesz: A motivációk és tettek érthetőek viszont hősünk lelki világát leginkább szürreális hatású flashback-ek és Terrence Malick filmjeire jellemző merengések által kívánja megvilágítani, amivel csak az a gond, hogy ezek a jelenetek sokszor kínosan kilógnak a film amúgy meglepően egységes szerkezetéből, és inkább csak a művészi köldöknézéshez állnak közelebb. Ha filozófiai vagy érzelmi mélységet nem is tud közvetíteni a film, azt Inárritu és operatőre Emmanuel Lubezki mindenképpen elérték, hogy a filmnek olyan képi világa legyen, ami már önmaga képes arra, hogy elvigye a hátán az egészet. A külső helyszíneken történt, csakis természetes fényforrásokat használó forgatás vért izzasztóan kemény folyamat volt, de az eredmény látszódik is. Minden beállítás, minden jelenet, szinte minden képkocka a lehető legtökéletesebben felvett, lenyűgöző és fájdalmasan gyönyörű. A tájképek lenyűgözőek, a fénynek, a tűz melegének és a hó hidegének zsigeri érzékeltetése, párosulva a kendőzetlenül naturalizmussal és a sokszor misztikusságot árasztó terekkel együtt, egy elképesztően erőteljes hangulatot ad a filmnek, amire ha képes ráhangolódni az ember, akkor beeszi magát a csontod mélyre és nem szabadulsz tőle egész a stáblistáig. A színészek közül mindenki Leo-t fogja kiemelni és tény, hogy jól át tudja éreztetni mindazt az szenvedést, amin karaktere átmegy, ugyanakkor jelenléte inkább fizikai jellegű és inkább csak hörög, vérzik, üvölt, nyáladzik és zihál (húszsornyi dialógusa van és a fele nem is angolul). A prímet sokkal inkább Tom Hardy viszi a áruló rosszfiúként, aki brutális, kegyetlen, paranoiás és hatalommániás ugyanakkor mindezek a tulajdonságok teljesen a realitásba vannak ágyazva és Hardy remekül tudja éreztetni karakterének dimenzióját és hogy mitől lett olyan, amilyen. Az összecsapások bravúrosan összerakott ugyanakkor végtelenül hiteles és nyers ábrázolása sokszor valóságos sokként hat, a mostani filmek visszafogottságához képest. Inárritu minden elemében megidéz egy kort, ahol az embertelenség áthatott mindent, szinte érezzük azt a mocskot, ami a szemünk elé tárul. A visszatérő egyszerre lenyűgöző, kifacsaró, katartikus és ellenmondásos élmény, hiszen történetét már sokszor láthattok másfajta csomagolásban ugyanakkor az a minden részletére kiterjedt és mindent a végletekig vizuálissá tévő rendezői koncepció az, ami egyrészt kiemeli az átlagból másrészt a hibáit is tartalmazza. Nem fogja átírni a filmtörténelmet, viszont az ember és a természet harcának megmutatásában egy soha nem látott új szintet képvisel és egy olyan élménnyel képes gazdagítani, amiben nem gyakran lehet része az embernek. Számomra ezt meg tudta adni, viszont hogy azoknak is, akik írásomat olvassák, az már más kérdés. Jobb ha ti magatok tapasztaljátok meg és csak és kizárólag a mozivásznon.

Alan Rickman - Vélemények

2016-01-14 19:29.41

Újabb borzalmas veszteség, minden film színvonalát emelte, amiben játszott. Nyugodjék békében! :(((

Alagút a halálba - Vélemények

2016-01-11 19:18.41

A távol-keleti mozikat egyedi hangulatunk és sokszor az adott műfaj jellegzetességeit felülíró megoldásai miatt szoktuk emelgetni, ehhez képest Baek Woon-Hak mozija teljesen olyan jelleget tükröz, mintha az alkotók egy checklist-en végigmenve gondoskodtak volna róla, hogy az amerikai akciófilmek összes kliséje benne legyen a filmben. Egy helyszínes terrortámadás, követeléseket támasztó rosszarcúval, magányos főhős, inkompetens vezérkar, sok akció, golyóköpködés és némi robbanás után pedig happy end...lenne de szerencsére pont a végén sikerült egy jobbat csavarni a készítőknek és egy jóval emlékezetesebb lezárást adni. A tempó pörgős, az akciók látványosak (kár, hogy a késő 90-es, kora 2000-es koreai akciók többségéhez hasonlóan itt is izomból rázzák a kamerát), a szerelmi melodráma viszont túlságosan össze van csapva ahhoz, hogy igazán hatásos legyen. Erősen hullámzó színvonalú, inkább csak egyszeri megtekintésre alkalmas alkotás.

David Bowie - Vélemények

2016-01-11 14:46.15

Sorra távoznak a nagy zenei egyéniségek, újítók, legendák és ez egy olyan szomorú folyamat, ami ellen csak azt tudjuk tenni, hogy megőrizzük az emléküket a zenéjük által. Jómagam nem sokat hallgattam Bowie zenéjét, de a zenei határokat átlépő egyedisége megkérdőjelezhe tetlen volt számomra is. Nyugodjék békében. :((

Meztelen ebéd - Vélemények

2016-01-08 00:12.27

Cartaphilus

elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére