Chris92 hozzászólásai

Ugrás Chris92 adatlapjára
elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére

A zátony (2016) - Vélemények

2016-08-14 10:59.44

Jaume Collet-Serra a megbízható iparosrendező iskolapéldája, aki pont a megfelelő szintű profizmussal szállítja az ismert panelekből építkező, de két órára jól kikapcsoló szórakoztatást garantáló zsánerfilmeket. A zátony a 70-es, 80-as évek természet-kontra-ember thrillereit idézi meg már a felütésében is: a csinos Blake Lively éppen nyaralását töltve szörfözik, amikor egy nagy fehér cápa kiszemeli mint prédát és megsebesíti. Főhősünk sérülten egy zátonyra vergődik, a part és a segítség kilométerekre van, a cápa pedig nem kíván távozni, így megkezdődik az élethalálharc. Serra filmje nemcsak sztoriban, hanem sokszor konkrét beállításokban is megidézi Spielberg Cápáját, arról már nem is beszélve hogy a trancsírozás helyett inkább a pattanásig vitt feszültségre kíván építeni. A film háromnegyedéig, egy meglepően jól működő valóban feszült és izgalmas thrillert láthatunk, ám sajnos az utolsó tíz perceben piszkosul elszalad a ló az alkotókkal, és olyan finálét kapunk, ami nemcsak a valóságtól rugaszkodik el több mérföldre, de kifejezetten hatásvadász lett. Kár érte, mert így nem tudom annyira ajánlani, mint Serra többi filmjét, lehet mások elnézőbbek lesznek vele szemben.

A gyilkos csókja (1954) - Vélemények

2016-08-10 21:03.55

A fiatal Kubrick még csak erősen a szárnyait próbálgatta az 50-es évek közepén, viszont második filmjére már kezdte kimutatni erősségeit. Lassú tempójú, hangulatra és feszültségre építő film noir, szerelmi háromszöggel, bűnbe keveredő átlagemberrel. A műfajra ismerős jegyeit mind magán hordozza, egyedüli kivételt az jelez, hogy flashback szerkezet helyett valós időben játszódnak az események, az alacsony költségvetést Kubrick pazarul ellensúlyozza jól megkomponált, a fény-árnyék kontrasztokat és a realizmust magába vegyítő kameraállásokkal, Frank Silvera remek rosszarcú, a film pedig maximálisan kihasználja a 67 perces játékidőt. Élvezetes bűnügyi gyöngyszem, amit nem csak a rendező rajongóinak tudok ajánlani.

Öngyilkos osztag (2016) - Vélemények

2016-08-07 17:47.36

Papiron elronthatatlan projektnek nézett ki: A világ legnagyobb gonosztevőit egy kormányprogram keretében összehozzák egy több mint kétséges elitegységbe, feladatuk a világra rázúduló veszélyek elhárítása, amiben minden eszköz meg van nekik engedve. Nem hősök, nem kell és nem is lehet a fekete-fehér, szimpla jó a rossz ellen látszatát fenntartani, piszkos munkát végeznek el, nem éppen finom módszerekkel. Ha pedig ellenszegülnek vagy elpuskázzák a feladványt, úgyis végük. Erre a premisszára épül a Suicide Squad, más néven az Öngyilkos osztag, ami már önmagában olyan izgalmas és a szuperhősfilmek konvencióit szétcincáló alapanyagnak tűnik, ami megköveteli a filmvásznat. Az utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy ez lesz a film, amivel a DC és a Warner mozis univerzuma végre a talpára áll és megvillantja oroszlánkörmeit. Minden jel erre mutatott, az alapötlettől és az összeválogatott, elborultabbnál, elborultabb karaktereket játszó színészgárdától kezdve, az alkotókon át (a vizuálfetisiszta Zack Snyder helyett az acélos keménységű akciómozikat összehozó David Ayer telitalálatnak tűnt), a szinte már megalázóan hangulatos, pofás és vérpezsdítő előzetesekig, amikből egy tökös, kellően őrült és merész film körvonalazódott, a nyári szezon talán legnagyobb durranása. De sajnos, mint már sokszor ismét meg kell tanulnunk a fájdalmas leckét, hogy a marketing nem minden, az előzetesek készítése ma már külön művészet, és még az elronthatatlant is el lehet rontani, meggondolatlan döntésekkel, kapkodással és egyéb hibákkal. Ahogy a Public Enemy is megfogalmazta majd harminc éve: "Don't Believe the Hype". Hogy mégis hol ment félre ez a film? Hát hol is kezdjem? Legelőször talán ott, hogy nem elég egy rakás kattant és rossz figurát egy csapatba összehozni, hanem egy kicsit meg is kéne ismernünk őket, ahhoz hogy ha nem is kedveljük meg őket túlságosan, de legalább érdekelni kezdjen minket, hogy mi lesz a sorsuk. A jó felvezetés sosem könnyű főleg ha minimum fél tucat főbb karakterről beszélünk, viszont az arányok tekintetében abszolút sikerült mellélőni. Míg a világ legjobb mesterlövésze Deadshot (Will Smith) és az egyszerre csábos és kiszámíthatatlan Harley Quinn (Margot Robbie) teljes mellékszálat kaptak, addig a többek sokszor jellemrajzzal, háttérsztorival és motivációval együtt vannak egy jelenetbe besűrítve. Ráadásul ezek legtöbbször teljesen funkciótlan flashback-szilánkokként fúródnak bele a film szerkezetébe, még a tényleges cselekményt is megakasztva. De ha már szerkezet és sztori, nem csak ezek az egyedüli problémák. A film első negyven perce tulajdonképpen egy nagy prológus, melyben az Öngyilkos osztagot összeszedő kormányügynök Amanda Waller (Viola Davis) szánkba rágja ki kicsoda, honnan jött és mit csinált. Majd előbukkan egy ad hoc veszélyforrás, egy ősi istenség képében, aki elkezdi az egyik nagyvárost módszeresen lebontani, nosza előkapják a rosszfiúkat, helikopterre ültetik őket és irány a daráló. Semmi csapatépítés, egymásra hangolódás vagy akár a betyárbecsületből jövő minimális egység illúziójának megteremtése, szimplán mennek és lőnek. Ami jó hosszú ideg tart. A felvezetést követő kétharmada a filmnek nagyjából úgy írható le, hogy hőseink mennek A pontból, B-be jön egy rakás ellenfél, akit szétszednek, majd mennek tovább. A repetitívvé váló darálást, csak a már említett flashback-ek vagy erőteljesnek hatni kívánó de inkább kínos lelkizések szakítják meg. Utóbbiak már csak azért sem működnek, mert a ritmustalan és hektikus vágás következtében két poénos beszólás és egy újabb zúzda közé vannak beékelve, így akkor sem tudná őket komolyan venni a néző, ha vérverejtékesen megpróbálná. De az egész film pontosan ilyen: Nem találja a megfelelő egyensúlyt a vicces, a komoly, a brutális és a cool között, márpedig ez lett volna az, ami elvártunk volna tőle. De ahhoz koherensebb forgatókönyv és rendezés kellett volna, a határokat pedig nem a PG-13 keretei között tartani. Ebbe a kollázs módszerrel összerakott dramaturgiai katyvaszba néhány jó és valóban hatásos pillanaton és decens akciószekvencián kívül, csak a színészek képesek életet lehelni. Will Smith meglepően sokat hoz ki Deadshot-ból, már csak azért is mert neki engedik a legtöbb teret az alkotók, Jai Courtney (életében talán először) is imádni valóan gyopár, Viola Davis mint a kíméletlen főnökasszony a puszta tekintetével uralja a vásznat. De a pálmát Margot Robbie viszi Harley Quinn-ként, aki egyszerre vad, kiszámíthatatlan, szexi és vérszomjas. Ugyanakkor ezeket a pozitívumokat a legkevésbé se mondhatom el Jared Leto Jokeréről, aki a beharangozottakkal ellentétben, kevesebb mint húsz percet szerepel csak a filmben, de ezekért jobb ha hálásak leszünk. Leto-nak ugyanis eltúlzott és hiteltelen manírossággal sikerült eljátszania a képregény történelem egyik leghíresebb gonoszát, se nem félelmetes, se nem emlékezetes, csak szimplán egy rossz ripacs. Így lett az év egyik legvártabb és legizgalmasabb filmjéből az év talán legnagyobb csalódása, és egyben dicstelen megkoronázása az utóbbi évek egyik legpocsékabb nyári filmszezonjának. Szívesen ráhúznám a vizes lepedőt David Ayer-ra, amiért ezt sikerült összehoznia, de könnyen lehet, hogy most nem ő a felelős. A DC és a Warner állítólag nem volt túl elégedett azzal, amit eredetileg leforgatott (túl sötétnek és nihilistának találták, akkor meg az a kérdés, miért pont éppen őt pécézték mint rendezőt) és a Batman Superman ellen fogadtatása után pánikszerű újravágásokat és újraforgatásokat rendeltek el, ami magyarázatot adhat arra, miért érződik minden olyan összecsapottnak és félkésznek ebben a filmben. Én csak annyit mondok, hogy a DC most már tényleg nyakig van a katyvaszban: Ha egy ilyen jónak ígérkező filmet is képesek elcseszni, akkor előbb fogunk embert küldeni a Marsra, mintsem hogy beérjék a Marvelt. ( [link] )

Lángoló jég - Vélemények

2016-08-07 10:59.42

A kritikusok anno atommagjaira szedték szét az aikidónagymester rendezői debütjét és ha levesszük gyerekkorunk nosztalgia-szemüvegét, akkor el kell ismernünk, hogy van alapjuk nem is kicsi. A környezetvédelem üzenetét enyhén szólva sikerült túltolni, (főleg az azóta negatív legendává vált nagybeszédben) ráadásul ez a törekvést enyhén szólva röhejessé teszi, hogy Seagal ennek nevében olajkutakat robbant fel és egy kisváros teljes lakosságát kitevő rosszarcot kockáz fel....mentségére szóljon a filmnek, hogy Seagal ekkor még formában tudta tartani magát és az akciókat is biztos kézzel szállítja, amik kemények és brutálisak. Minden ostobaságával és morális prédikációjával együtt még mindig egy szerethető és nézhető 90-es akciózás, csak Michael Caine séróját tudnám feledni.

Jason Bourne - Vélemények

2016-08-05 15:07.08

Van-e értelme folytatni egy olyan történetet, ami már egyszer kapott egy kerek lezárást? A logikus válasz természetesen a „nem”, viszont Hollywoodban ez a szó igencsak relatív és leginkább akkor lehetséges, ha már tényleg nem lehet kisajtolni minden centet egy sikerszériából. Az akció- és kémfilmeket teljesen új alapokra helyező Bourne-trilógia sem úszhatta ezt meg, és bár a 2012-es Bourne-örökség megpróbálta más nézőpontból, új utakon járva tágítani a széria világát, a fogadtatás vegyes volt. A rajongók Matt Damont akarták, Paul Greengrass jellegzetes, kézikamerás stílusát, konspirációkat, világ körüli hajszát, autósüldözést és bunyókat. Az Universal teljesítette a kérelmeket, a Jason Bourne pontosan mindent tartalmaz, amit az ember elvár egy Bourne-filmtől, kérdés az, hogy ez elég-e 2016-ban. Mert ami még 10-12 éve izgalmas, újszerű és váratlan volt, az három rész után már pont ezeknek az ellenkezője. Mivel a negyedik (vagy éppenséggel ötödik) Bourne film teljesen a rajongók igényeinek kíván megfelelni, Greengrass és társai meg se kívánnak a már bejáratott paneleken változtatni, csak a körülményeken, a főszereplőt körülvevők névsorán, meg a helyszíneken módosítanak valami. Egy tökéletes újrajátszást, egyfajta mozgóképes „best-of-Bourne”, amit láthatunk meglepetések nélkül. Tudjuk, hogy Bourne-t ismét kirángatják nyugalmából, ismét nyomozni fog a múltja után, tudjuk hogy a CIA ismét üldözőbe veszi és tudjuk, hogy meg fogja lelni az igazságot, miközben szétzúz egy fél városnegyed valamilyen járművel. Ezúttal egykori társa Nicky Parsons (Julia Stiles) rángatja ki Bourne-t az önkéntes száműzetésből azzal, hogy az általa meghekkelt CIA fájlok között olyan adatok is rejlenek, amik az utolsó homályos foltokat is kitisztázzák a szuperügynök múltjában. Persze az ügynökség azonnali hajtóvadászatot indít, aminek ismét üldözésekbe és kormányon belüli titkos projektek felgöngyölítésébe torkollik. A harcmező másik oldalán ott van a CIA nagyfőnök (Tommy Lee Jones) és egy tehetséges, ambiciózus ügynöknő Heather Lee (Alicia Vikander), aki feletteseivel ellentétben, úgy gondolja vissza lehet még hozni Bourne-t az ügynökséghez. De mint már említettem, a cselekményt nem a váratlan meglepő ereje hajtja, hanem a rutin és a kiismerhető fordulatok, ráadásul még az sem segíti a helyzetet, hogy a film egyik mellékszála csak azért van, hogy előremozdítsa az amúgy papírvékony sztorit. A Jason Bourne legnagyobb gyengéje nemcsak a rutinszerűségében rejlik, hanem abban is, hogy már nincs meg benne az az érzelmi töltet és hajtóerő, ami az első három részben főhősünk fő motiváló erejét adta, a „ki vagyok én” és a személyes veszteségek által táplált tűz láthatóan kihunyt Bourne-ból, amire még maga Matt Damon is rájátszik egy kicsit. A tétek kevésbé érzékelhetőek, sokkal mechanikusabb és ad hoc módon mennek a dolgok, még az esetlegesen felvetődő jó ötletek (mint Bourne lehetséges visszatérése a CIA-ba) is inkább csak ötletszinten maradnak meg. Talán jobb lett volna, ha Greengrass nem maga próbálkozik a szkript összerakásával, mert Tony Gilroy még a felemás Örökségben is sokkal izgalmasabb témákat hozott fel. Mindazon által ki kell hangsúlyoznom, hogy maga a film nem bűnrossz, csak a sorozat mércéjéhez képest való erős csalódás, méghozzá a forgatókönyv kidolgozatlanságai miatt, mert a többi fronton nem nagyon tudok belekötni. Bourne-filmként nem ütni meg azt a mércét, amit elvárnánk tőle, de sima egynyári akciófilmként nagyon is megállja a helyét, és ez leginkább Greengrass-nek köszönhető, aki ismét olyan profizmusról és hozzáértésről tesz tanúbizonyságot, ami ritkaság. A film szinte megállás nélkül pörög, a félig dokumentarista/rázkódós kameramunka és a vadul ütemezett vágás pedig csak annyira kaotikus, hogy az növelje az akciók intenzitását, és ne frusztrálja a nézőt, azzal hogy egy követhetetlen masszát lát. A színészek közül Damon hozza, amit kell, Tommy Lee Jones elvan, a legemlékezetesebb játékosok messze Vikander talpraesett ügynöknője és Vincent Cassell kegyelmet nem ismerő, brutális bérgyilkosa, akinek még személyes elszámolnivalója is van Bourne-al. Ha pedig már akciók, akkor ki kell mondanom: Már csak azon miatt is megéri egyszer megnézni a filmet. Lényegében három nagyobb szekvencia van a filmben, mindhárom a folyamatosan fokozódó feszültség, a kiváló helyszínválasztás és koreográfia kiváló ötvöződése, elképesztő kaszkadőrteljesítményekkel és a szériára jellemző minimális túlzásokkal. Közülük is kiemelném az athéni zavargások alatt végbemenő csaknem húszperces macska-egér játékot, amit Greengrass úgy vezényel le, ahogyan azt csak ő tudja. Ha a sztoriba nem is, de a rendezésbe most is beleadott apai-anyait, olyan energiákkal feltöltve a filmet, ami által egy időre megfeledkezünk a hiányosságokról. Végeredményben nem lett rossz film a Jason Bourne, sőt ha eltekint az ember attól, hogy minden elemét már látta, akkor meglepően szórakoztató tud lenni. Viszont így nem nagyon képes ellenpontozni azt a tényt, hogy egy tisztességesen összerakott, de tulajdonképpen felesleges folytatásról van szó, ami nem vesz a sorozatból, de nem is tesz hozzá semmi újat. Ezzel pedig tulajdonképpen be is simul a mostani csalódásokkal és alulteljesítésekkel teli nyári moziszezonba Ha még tervezik egy újabb fejezettel bővíteni a sorozatot, akkor merészebbnek, sötétebbnek és a mai egyre bizonytalanabb világképhez illeszkedőbb, a főhős lelki tusáit is jobban megbirizgálóbb megközelítés kell. ( [link] )

Star Trek: Mindenen túl - Vélemények

2016-07-30 18:07.46

Sokszor esik szó az nézői elvárások beteljesítésének nehézségéről, különösképpen a nagy múltú vagy akár az egyetemes popkultúrán is nyomot hagyó franchise-ok esetében. Márpedig a Star Trek pontosan ilyen cím, és mai napig fórumok tucatjait gyújtja lángra a vita, miszerint mit tett hozzá vagy mit vett el belőle J.J. Abrams, amikor 2009-ben újraindította az akkor tetszhalott állapotba merevedő filmsorozatot. A XXI. század moziközönsége kitörő tapsviharral üdvözölte a jól kiválogatott, fiatal szereplőgárdát, a pörgősé, eseménydússá tett cselekményvezetést, a csillogó látványvilágot és űrcsatákat. Ugyanakkor sok rajongó volt, akik szerint az akciók és egyéb blockbuster elemek felturbózásával pont hogy saját identitását vesztette el a sorozat és csak egy lett a sok nyári látványmozi közül. Éppen ezért olyan érdekes az a kísérlet, amire Justin Lin (a Halálos iramban széria egyik kulcsrendezője) és a forgatókönyvek megpróbálkoztak: Olyan Star Trek filmet összehozni, ami megtartja mindazt, ami az előző két részben is jó volt (karakterek, csapatdinamika, 2010-es évekre optimalizált látvány), de ezúttal jobban megírt, érdekes témákat feldobó sztori is jöjjön hozzájuk, amiből árad a sorozat humanista szellemisége. Örömmel jelenthetem, hogy bár nem a legtökéletesebben, de ezzel a harmadik résszel, a kecske is jól fog lakni, de a káposzta is megmarad. Az Enterprise és legénysége éppen ötéves küldetésük vége felé haladnak, amikor egy titokzatos segélyhívás alapján mentőakcióra indulnak egy ismeretlen szektorba. Viszont kiderül, hogy az üzenet csapda volt, az Enterprise egy rövid és reménytelen csata következtében elpusztul, legénysége szétszóródik egy idegen bolygón, ahol egy Krall (Idris Elba) nevű titokzatos idegen kezd vadászni rájuk. A hajsza egy titokzatos tárgy körül megy, ami rossz kezekben igencsak nagy pusztulást képes véghezvinni. Ez az alapsztori ügyesen használja ki, azokat a lehetőségeket, amiket az egymástól elszakadó és meglehetősen furcsa párosításokba kerülő legénység felkínál és nagyrészt ezekből is jön a film fő humorforrása. A karakterekkel már az előző részekben se volt gond, itt viszont valósággal sziporkáznak a remek interakcióknak köszönhetően - különösen Spock és McCoy párosa, akik szinte a hátukon elvinnék a filmet. De számomra az abszolút csúcs a hőseinket kisegítő Jaylah, aki egyszerre titokzatos, talpraesett ugyanakkor sebezhető és hiteles, arról nem is szólva, hogy Sofia Boutella pazar alakításának következtében rekordidő alatt nő a szívünkhöz. De nemcsak az Enterprise legénysége van jó formában, hanem sikerült egy olyan narratívába is betenni őket, mely egyszerre izgalmas és eseménydús, de még azt is tudja mikor kell szünetet tartani. Kirk és Spock személyes dilemmái és karakterfejlődése mellett, a film ügyesen feszegeti az "egység és összetartás kontra széthúzás és anarchia" témáját, a film kétharmadánál jövő csavar pedig nemhogy nem ugrik cápát (ami sajnos eléggé jelen volt az előző részben), de meglepően jól sül el. Az addig meglehetősen tucat gonosznak tűnő Krall figurája egy csapásra más perspektívába helyeződik el, ráadásul a Föderáció és annak filozófiája is erősen ostrom alá kerül. A különböző ideológiák közötti összecsapás (pacifizmus kontra háború, homogenitás kontra multikulturalizmus) mindig is a Star Trek egyik legerősebb fegyvere volt, és örömteli hogy az írók nagyobb hangsúlyt fektettek ezekre. Ha a rendezés is annyira erős lenne, mint az alapanyag, akkor simán a reboot széria csúcspontja lehetett volna a Mindenen túl, viszont Justin Lin a fentiek ellenére nem képes olyan dinamikus és intenzív tálalásra mint Abrams. Szó se róla, a film sosem ül le, a látvány elsőrangú, és derekasan kitesz magért, hogy a mai blockbusterek akciódús mivoltát kellő jó egyensúlyban tartsa a ST-re jellemző csöndesebb pillanatokkal. Viszont az akciók nagy részének színvonalát, Lin sokszor látványosan rontja túlpörgetett kameramozgásaival, hektikus vágásaival vagy olyan megoldásokkal, amik jobban illenek egy Halálos iramban filmbe, semmint egy epikus űroperába. A Mindenen túl képes volt rácáfolni a nem túl erős marketingjére, és a lehető legjobb irányba folytatja azt az utat, ami ki lett jelölve a sorozat számára. Az írók odatették magukat, a csapat megbízható, jó egyensúlyban van a humor, az akció és az ismeretlen felfedezésének klasszikus Star Trek hangulata is. Ha lesz negyedik rész mindezekkel és még jobb rendezéssel, akkor az igazi álom lesz, nemcsak a rajongóknak, de a laikusoknak is. Én bízok benne. ( [link] )

Zöld szoba (2015) - Vélemények

2016-07-28 19:41.10

Punk rock banda furgonnal járja a vidéki Amerikát, kiskocsmákban és egy egyéb helyeket adva elő, dühös, hangos és kaotikus zenéjüket. Le vannak égve, mások autójából lopják ki a benzint, mígnem egy nap ajánlatot kapnak egy jobban fizető koncertlehetőségre egy isten háta mögötti klubban. A közönség nagy része lecsúszott arcokból, kétes figurákból és skinheadekből áll, utóbbiakat sikerül is kicsit behergelni a Dead Kennedys "Naci Punks Fuck Off" című slágerral. Koncert után egyikük visszamegy a közös próbahelységbe (vagyis a zöld szobába) a telóért és nem éppen mindennapi látvány fogadja: Padlón egy lány, fejéből kiáll egy kés. Immáron nem csak a lány barátnője, de a zenekar is szemtanúk lesznek, skinheadek bezárják őket a szobába. Mi legyen velük? A tárgyalások hamar kudarcba fulladnak, a neo-nácik karizmatikus vezetője dönt: Meg kell halniuk. Az egyeletlen lehetőség: felvenni a küzdelmet. A túlélésért. Jeremy Saulnier harmadik filmjének története egyszerű, nyílegyenes és hatásos, a megvalósításról nem is beszélve. Fogta azt a nyers, realista, emberközeli stílust és naturalista erőszakábárzolást, amit már a Blue Ruin-ban is megmutatott és egy még magasabb szintre vitte. Az első 25-30 perc okosan visz be a csapdába, lassú nyugodt felvezetés után, egy egyre erősebb, egyre intenzívebb feszültségkeltés következik. Aztán mikor kiderül, hogy nincs menekvés, csak az erőszak, a halál és a kétségbeesett ételhalálharc vad tusája, akkor szépen megfogja azt a horgot, ami beleakasztott a néző szájába és kíméletlenül végighúz minket a véres ösvényen. Itt nincsenek harcművészeti képességgel felvértezett, sebezhetetlen hősök, a gonoszok se démoniak, hanem sokszor döbbenetesen emberi alakok, akik hőseinkhez hasonlóan bénáznak, tanácstalanok, félnek (kivéve Patrick Stewartot). Az erőszakban nincsen semmi menő vagy megdicsőült, mocskos és undorító, olyan életszerű gore-efektekkel, amiket csak a legkeményebb horrorokban látunk. Pazar szereplőgárda, torokszorító feszültség, váratlan ugyanakkor végig hiteles dramaturgiai húzások, az eredmény az év legintenzívebb és leghúzósabb thrillere. Saulnier előtt nagy jövő áll. Isten nyugosztalja Anton Yelchin-t. Nagy tehetség volt, borzasztó fiatalon ment el.

Tarzan legendája - Vélemények

2016-07-23 11:08.34

Totálisan feledhető, jó sok súlytalan CGI-vel meg akcióval felturbózott középszer Tarzan filmnek álcázva. A régi nosztalgikus kaladfilmes érzetnek szinte alig van nyomva, Alexander Skarsgard döbbenetesen kigyúrta magát a szerepre, Margot Robbie gyönyörű, de a pálmát Samuel L. Jackson viszi nagyrészt azért mert ő az egyetlen, aki nem veszi vérese komolyan az egészet. Megnézed, két nap múlva már azt se tudod visszaidézni valóban láttad-e.

A Lazarus hatás - Vélemények

2016-07-19 21:48.10

Az elmúlt 15-20 év összes horrorfilmes sablon és a hozzájuk jövő olcsó megoldások fantasztikus ötvözete, ami következtében rekordidő alatt megy pocsékba a sztori és az amúgy meglepően decens színészgárda is. Az ijesztgetések kiszámíthatóbbak, mint egy Steven Seagal film, Olivia Wilde csinos de színésznek annyira jó, mint egy mozgássérült kerekesszékes profi focistának, David Gelb rendezésébe pedig annyi energia sincs, amivel egy távirányítású kisautót be lehetnek üzemelni. Batárgyenge tucatmozi, kerülendő de erősen.

Keanu - Macskaland - Vélemények

2016-07-16 18:07.00

A Key&Peele komikusduó első egész estés támadása a nézők rekeszizmai ellen, be fog jönni a többségnek nekem kissé mellément. Akciófilm és gettómozi paródia egy elképesztően elszállt és abszurd alapötlettel. Batár erősen indít, az első félóra a felütéssel és a beépülés szál tartalmaz néhány hatalmas poént, aztán a film fokozatosan egyre jobban leereszt, a végére már csak a lassított lövöldözések és az egyre fáradtabb gegek maradnak. Vagyis a páros (vagy sokkal inkább a forgatókönyv) nem képes egyenletes szintet hozni közel másfél óráig, bár lehet ebben Peter Atencio nem éppen kiemelkedő rendezése is erősen ludas. Egyszeri marhulásnak bőven megteszi, de az újranézésben már erősen kételkedek.

Gyilkos mulatság - Vélemények

2016-07-10 22:53.43

Jeremy Saulnier elmondhatja magáról, hogy igencsak jó irányba fordult a karriere. Az elmúlt 3 év leforgása alatt ismeretlen amatőrfilmesből, a a kortárs amerikai film egyik legizgalmasabb rendezőjévé vált és tegyük hozzá ezt eléggé megérdemelt módon, hiszen a Blue Ruin és a nemrég bemutatott Green Room, egy kiforrott és magabiztos rendezői látásmódot tükröznek. Ezekben a filmekben Saulnier zsigeri realizmus, horrorfilmes brutalitás és hiteles karakterábrázolás segítségével pezsdítette fel az olyan sokszor már üres sablonokat felmondó műfajokat, mint bosszúfilm vagy a túlélőthriller, megfosztva őket minden hollywoodi romantikától. A rendező első nagyjátékfilmes próbálkozásában, a Blue Ruin-t hat évvel megelőző Gyilkos mulatságban is felfedezhetőek Saulnier később is bejáratott stílusjegyei, de az összhatás nagyon más. Főhősünk Chris Hawley (Chris Sharp) átlagos állampolgárként végzi unalmas melóját (mint parkolóőr), éli magányos, kisszerű életét, amiben egyetlen társa egy öreg macska, akit nem tud leparancsolni a kanapéról. A Halloween-t legszívesebben otthon gubbasztva töltené egy rakás horrorfilmmel, amikor hirtelen a kezébe sodródik egy meghívó, amelyen egy "gyilkos mulatságra" invitálják. Papírdobozokból összeeszkábált maskarában meg is jelenik a partin, ám itt éri a kellemetlen meglepetés. A buli szervezője Alexander (Alex Barnett) ugyanis 300 ezer dollárt tűzött ki annak a szerencsésnek a buli öt résztvevője közül, aki a megjelenő vendéget (vagyis Christ) a legművészibb módon képes meggyilkolni. Chris legfőbb gondja így nem az lesz, hogy mennyire jól sikerült a jelmeze, hanem inkább annak kitalálása, hogy hogyan élje túl az éjszakát. maxresdefault_19.jpgA Gyilkos mulatság mutat némi hasonlóságokat Saulnier későbbi filmjeivel, legalábbis abban a tekintetben, hogy a Green Roomhoz hasonlóan ez a film is nagyrészt egy helyszínen játszódik, továbbá hogy a cselekményben bekövetkező fordulatok vagy a karakterek sorsának alakulása sokszor a fatális véletlenből következik, Viszont minden mást a hangulattól kezdve, a karaktereken át, az erőszakábrázolásig nem a mostani filmjeiben látott realista megközelítés határozza meg, hanem az abszurditásba eltolt túlzás. Ami legfőképpen abból fakad, hogy a Gyilkos mulatság nem is thriller, hanem horrorvígjáték leginkább abból a fajtából, amit Sam Raimi vagy Peter Jackson képviseltek karrierjük korai éveiben. Főhősünk Chris a film nagy részét passzívan egy székbe láncolva tölti, miközben a meggyilkolását tervező művészlelkek partizását, drogozását és bénázását kísérhetjük figyelemmel. Nem telik sok időbe kitalálni, hogy bármekkorát is kamuznak ezek a figurák, a valóságban nem kisebb lúzerek Chris-nél, az egyedüli kivételt természetesen a gyanúsan csöndes Bill (William Lacey) képviseli. Saulnier nemcsak a horrorfilmek antagonistáira jellemző félelmetességet veszi el tőlük, de rajtuk keresztül még a köldöknéző, önmegvalósító művészeknek és művészeti köröknek is ad egy kiadós fricskát. maxresde.jpgViszont maga a film legtöbb komponense eléggé vegyesfelvágott. A raktárban való tartózkodással, a helyenként igencsak hangulatos és dinamikus kameramozgással, valamint a meglepően profi gore effektek segítségével Saulnier bizonyos fokig képes ellensúlyozni az alacsony költségvetést és az amatőrfilmes jelleget. Viszont ez sajnos nem vonatkozik a színészekre, az "eltúlzott" és "röhejes" szó nemegyszer igencsak finom jelzőkké válnak játékuk esetében (a Blue Ruin-ban remekül alakító Macon Blair itt szinte elviselhetetlen), a dialógusok se a legjobbak, ráadásul az alig 80 perces játékidő ellenére még üresjáratok is vannak. Szerencsére az utolsó harmadban kellően őrült mészárszéket kapunk, amiben még a humor is működőképes. Az Evil Dead-el, vagy a Hullajóval ellentétben a Gyilkos mulatság nemhiába nem lett kultklasszikus, mert bár a legtöbb kis költségvetésű horrorfilmnél igényesebb és nézhetőbb, nincs meg benne az az átütő erő, ami Saulnier-t magasabb szférákba katapultálta volna, az csak hat évvel később következett be második filmjével. Érdekes és egyszer végigülhető szárnypróbálgatás, annál több viszont nem. ( [link] )

Az élet ára (2015) - Vélemények

2016-07-07 22:03.48

Pazarul megírt, feszesen rendezett közel tökéletes politikai-háborús thriller, a drónokkal vívott háborúzás és a terrorellenes harcról. A konfliktus összes politikai-szociális komplexitása jelen van az összes résztvevővel együtt (döntéshozó, katona, terrorista, civil) pattanásig vitt feszültség, nincs fekete és fehér, csak a moralitás szürkeségének ezer árnyalata, amiben percek alatt kell a legsúlyosabb döntéseket meghozni, a film pedig okos módon nem áll senki oldalára, hagyja hogy mi emésszük meg a következményeket. Remek film, igazi nagybetűs színészek tolmácsolásában (Alan Rickman tökéletesen tanújelét adja annak mennyire fog hiányozni), az ember nem is gondolná, hogy ugyanaz a fazon hozta össze, aki az X-Men Origins: Wolverine-t is. Az év egyik legjobb filmje.

Tripla kilences - Vélemények

2016-06-30 19:53.15

Tekintélyes színészgárda ide, John Hillcoat oda, a Triple 9 nem igazán váltotta be azokat a reményeket, amiket a szakma és a közönség elvárt tőle, sőt ha őszinte leszek számomra se nagyon. Tulajdonképpen a Schwarzenegger-David ayer féle Szabotázshoz áll közel a film, igaz annál pár fokkal jobb. Korrupt zsaruk, alvilág, a városi Amerika amelyet durva etnikai konfliktusok és bűnözés szabdal szét, ismerős témák ezek, ahogy a karakterek is, amik bele vannak dobva. A film legnagyobb gyengesége, a sablonokból dolgozó, sok potenciált felvillantó, de mindent kidolgozatlanul hagyó forgatókönyv, ami felszínesen ábrázolja a karaktereket, nem képes kellő erővel kiélezni a konfliktusokat, ráadásul még a legsúlyosabb csavarokat és karakterhalálokat is olyan esetlenül tálalja, hogy az szinte minden súlyt elvisz az egész történetből. A film leginkább két fronton képes helytállni, az egyik a remekül összeválogatott színészgárda, akik vannak olyan karizmatikusak, hogy minimális életet és hitelességet leheljenek a figurákba. A másik Hillcoat nyers és energikus rendezése, ami nemcsak a tempót tarja fenn, hanem a zsarulétet és a lezüllőt nyomornegyedek világát is csontig hatoló erővel képes ábrázolni, arról nem is beszélve, hogy az akciók is erősek, a fullasztó-nyomasztó hangulatot pedig Nicolas Karakatsanis kameramunkája és Atticus Ross zenéje is fokozza. Kihagyott ziccer, simán lehetett volna jobb.

A függetlenség napja: Feltámadás - Vélemények

2016-06-26 16:57.57

Nincs abban semmi meglepő, hogy folytatás készült a Függetlenség napjához, a meglepő inkább az, hogy közel húsz év kellett Roland Emmerich-nek ahhoz, hogy visszatérjen ahhoz a filmhez, amiről ezen 20 év távlatában kijelenthető: Alapjaiban változtatta meg a hollywoodi filmet. Ugyanis az első rész nem volt több egy nagyobb büdzsével és sztárokkal megpakolt felturbózása, az 50-es években népszerű B kategóriás űrlényinváziós sci-fiknek, viszont volt egy eleme, ami mindent vitt: a látvány. Az első igazi, városokat leromboló, megalomán, csúcstechnológiával felvértezett látványfilm volt, nagyrészt emiatt is bocsátották meg neki egyszerűségét, naivan bugyuta sztoriját, karaktereit és hangvételét. Bár mondjuk most már az utóbbiak is erősen közreműködnek abban, hogy ma is szórakoztató film maradt. Azóta eltelt húsz, számtalan látványfilmet kaptunk néhány jobbat, de főleg sok rosszat, így ez hozza magával a kérdést, tud nyújtani olyat A Függetlenség Napja - Feltámadás, ami ha másban nem de legalább még látványban lenyűgözi a Transfomers filmeken és a Marvel univerzumon edződött átlagnézőt? A rövid és prózai válasz: nem, itt bizony nincs forradalom, előrelépés, a látvány a maga módján a helyén van, hozza a már elvárt méreteket és részletgazdagságot, de így is tizenkettő egy tucat szinten konvergál. A Függetlenség Napja - Feltámadás igencsak erőteljes mementója a mostani folyatásokkal, újragondolásokkal teli, a nosztalgián minél nagyobb deszkával szörfözni kívánó filmgyártásnak, és bizony ennek a korszaknak a gyengeségei is teljes mértékben jelen vannak. A stáblista szerint öt ember hozta össze a forgatókönyvet, és valahol azért az ritkaság, hogy ennyi ember fordítsa a lehető legkevesebb energiát valamibe, mert a két rész között olyan minimálisak az eltérések, mind dramaturgiában, mind szereplőtípusban, hogy erősen élnék a "Control+C, Control+V, aztán a többit kicsit átírjuk és módosítjuk" féle munkamódszer gyanúperével. A különbség az, hogy itt ezeknek a típusoknak (hős pilóta, vezérkar, átlagemberek, vicces mellékkarakterek) max ki vannak cserélve más színészekkel. Mondjuk karakterekről nem nagyon lehet beszélni, inkább eltúlzott karikatúrákról, viszont a vicces az, hogy míg az idősebb generáció (Jeff Goldblum, Bill Pullman, Brett Spiner) ezt tudják és szándékosan rá is játszanak, addig a fiatalok (Liam Hemsworth vagy Maika Monroe) majd becsinálnak a drámai erőlködéstől. Az első részre való folyamatos reflexív gesztusokből, az esetleges folytatások lebegtetésből szintén erősen érződik az izzadtságszag, amit max a filmben látható alternatív jövőkép tudna feledtetni, de Emmerich-ék esetében ez is megmarad egy szép, látványos, de nem túl mélyen ábrázolt koncepciónak. Már ha nem éppen az egysorosokat pufogtatják és jobb ha megkapaszkodik az ember, mert akinek nem jöttek be az első rész poénkodásai sem, annak pokoljárás lesz ez a film, még én is kénytelen vagyok elismerni, hogy a fricskák és beszólások körülbelül fele az, amit működőképesnek mondhatnék, de Emmerich esetében ez sosem volt másképp. A kőbuta, sok helyen szétszedhető sztori, a csapnivaló párbeszédek, az infantilis poénkodás, és a giccses monológok mindig is fegyvertárának eszközei voltak, de akárcsak a első rész vagy a 2012 esetében nem tudok rájuk haragudni, és nem tudom utálni ezt a filmet se, noha meglenne minden okom rá. Lehet, hogy a nosztalgiaérzet győzött rajtam, vagy csak szimplán elromlott a kritikusi műszereimben valami, de azt vettem észre magamon, hogy a nyögvenyelős, és erősen papírízű, elnyújtott felvezetés után, egyre jobban élvezni kezdtem a látottakat a fent felsoroltak ellenére. A mai blockbusterek cinikusan ostoba kikacsintásaival vagy depresszív, erőltetetten "sötét", önmarcangoló hangulatához képest, szinte már-már frissítő volt az a naiv, de őszinte, szívből jövő gyermeki báj és hurráoptimista hozzáállás, amit Emmerich az idegeninvázió beindításkor kissé csikorogva majd egyre lelkesebb módon adagol. Különösen igaz ez a film utolsó harmadára a látványfilmek sematikussága is átváltozik valódi popcornfilmes lazasággá és még az akciónak is akad valami kézzel fogható súlya. Annyit elárulok, hogy egy nagyra nőtt idegen üldöz egy iskolabuszt, rajta egy csapat gyerekkel és hőseinkkel (a kontextust nem vázolnám, hosszú lenne) és ez a kisebb méretű pillanat izgalmasabb volt, mint az egymásra dobált felhőkarcolók és egyéb pixeltornádók tombolása. A Feltámadás nem képes se felülmúlni, sem pedig újraalkotni azt a "hűha" effektust, amit az eredeti 96-os filmhez köthető, sőt számos sebtől vérezve indul be, hogy aztán a végére fokozatosan magára találjon, hogy aztán végül ha nem is fülig érő, de jóleső mosollyal álljon fel az ember a moziszékből. Roland Emmerich sosem árult zsákbamacskát, de most legalább sikerült túlzásait egy befogadhatóbb és szórakoztatóbb formába csomagolnia. A nosztalgia, az emberközeliség és a hangulat erősebben dobog az első részben, de tisztelgésként vagy csak sima kétórás, nyári rágógumimoziként, képes ellátni a feladatát. ( [link] )

Valami követ - Vélemények

2016-06-24 15:33.06

Hát az biztos, hogy nem egy konvencionális horrorfilmmel van dolgunk és szerintem a kritikusok vad dicséretáradata kicsit meg is ártott neki, hiszen a többség nagyon magasra rakta a lécet tőlük, emiatt is érezhetik sokan csalódásnak. A zene és a fényképezés mesteri, a paranoiás, John Carpenter filmjeire jellemző hangulatot David Robert Mitchell jól adagolja. Viszont a valóban feszült és ütős jeleneteket sokszor váltják, lassú, sokszor már gleccserszerű sebességgel mozgó jelenetek, a végére meg már kicsit sikerült is túlspillázni a dolgokat. Nem bántam meg, de nem néhány jelenetet leszámítva nem érzem túlságosan kiemelkedőnek, kicsit több a füstje mint a lángja érzetem van vele kapcsolatban.

Démonok között 2. - Vélemények

2016-06-17 18:39.00

Alapszabály, hogy ha valami nagyon sikeres akkor annak minél előbb folytatást kell készíteni, legalábbis ez az a vezérelv, ami alapján Hollywood gondolkodik már hosszú évtizedek óta. Ráadásul ha van műfaj, ami különösen alkalmas a gyors és minél gyakoribb pénzfejéshez az a horrorfilm, éppen ezért sem csodálkozik senki, amikor a jól sikerült első filmet egyre intenzívebb tempóban követik, a exponenciálisan egyre csak növekvő és minőségben egyre jobban zuhanó folytatások. Vannak persze kivételek, a kérdés jelen esetben az, hogy a 2013-as év egyik legkellemesebb meglepetésének a Démonok közöttnek sikerült-e ezt a bravúrt végrehajtani. Nem lehet azt mondani, hogy hendikeppel indult volna ez a projekt, mert az első részt dirigáló James Wan tért vissza, akinek rendezői fegyvertárában a kifogástalan technikai felkészültség mellett kulcsfontosságú az adott műfaj elemeinek kiegyensúlyozott és értő ismerete. Magyarul a kisujjában van a szakma fortélyai és emiatt képes olyan hatásosan riasztgatni (Fűrész, Insidious) vagy szórakoztatni (Halálos iramban 7). Remekül tudja a fojtogató hangulatot és atmoszférát kiépíteni, a feszültséget az egész film alatt vagy az adott jeleneten belül fokozni, ijesztgetései pedig szintén okosabbak, mint a mostanában jellemző orkánszerű hangeffektusokkal kísért "arcodba-ugrik-a-szörny" féle megoldások. Többek között ezekből profitál gazdagon a Démonok között második része, ami az elsőhöz hasonlóan élvezetes, igényes darab. A történet középpontjában most is a paranormális tevékenységeket vizsgáló Warren házaspár áll (Patrick Wilson és Vera Farmiga), akik a hírhedt Amityville gyilkosságok nyomozása közben úgy döntenek, hogy egy hosszabb szünetet tartanak. Azonban a kényszerszünet igencsak rövid lesz, mert az óceán túlfelén Angliában, egy szellem kezdi terrorizálni egy egyedülálló anyát és négy gyerekét. Az entitás különösen a legkisebb lányra Janet-re van hatással, akit sokszor fel is használ a szellem arra, hogy közvetlenül veszélyeztesse magát és környezetét. A rendőrök és a hivatásos szakértők hamar csődöt mondanak, így ismét a Warren házaspárra hárul a feladat, hogy szembenézzenek a földöntúli borzalmakkal, arról nem is beszélve, hogy még saját démonaikkal is szembesülniük kell. Dramaturgiailag a film nem tesz semmilyen radikális lépést, lineáris módon követik egymást az egyre durvuló paraszekvenciák és a megnyugvást nyújtó pillanatok melyek előrébb mozgatják a cselekményt. A forgatókönyv feldob néhány izgalmas labdát a szkepticizmus és a vakhit szemben állásáról, és hogy a szellemjárás mennyire lehet kitaláció vagy racionálisan megmagyarázható események láncolata, de a film nem mélyed ezekbe túlságosan. Sőt, az utolsó harmadra elég látványosan eldönti ezt a kérdést, a főhősök javára. De nemcsak ez a mellékzönge írható a negatívumok listájára; bár Wan okos módon leginkább egy helyszínre korlátozza az események folyását, beleesik a folytatásokra jellemző minél többet akarásba, amit legfőképp az jelez, hogy senki se csapott a kezére a vágóasztalnál. Semmi gondon sincs a hosszabb, megfontoltabb tempójú horrorokkal, de azért 135 perc sok a jóból, érezheti is az ember, mik azok a pillanatok, amik inkább kimaradhattak volna. A kissé túlcsorduló játékidőt és a forgatókönyv bizonyos logikai bakugrásait azonban kellően ellensúlyozni tudja a profi rendezés, aminek köszönhetően a film sosem ül se túlságosan, kellő mértékben adagolja a félelmet és az egyre növekvő téteket, ráadásul kellően stílusos és hangulatos ahhoz, hogy a sablonosabb horror-elemek is működni kezdjenek. Az esős-ködös Anglia kellően hangulatos helyszínválasztás, a hosszas kitartott snittekkel és kicsavart mozgásokkal teli operatőri munka egyenesen pazar (pacsi Don Burgess-nek), a hanghatások és Joseph Bishara zenéje is kellően zsigeri és démoni ahhoz, hogy ránk hozza a frászt. Összességében a Démonok között 2 nem árul zsákbamacskát, és azt nyújtja, amit kínál. Két óra, profin kimért, kellően borzongató szellemjárást, ami minden ismerős jellege ellenére tartalmaz olyan pillanatokat, amiktől kirázza az embert a hideg. Még a nyári melegben is. ( [link] )

Az osztály (2007) - Vélemények

2016-06-08 17:16.35

Pörölycsapás erejű, brutálisan felkavaró, naturalista dráma, ami másfél óra alatt többet képes elmondani az iskolai lövöldözések okairól, a lehetséges elkövető motivációjáról és az iskolai kiközösítés pokláról, mint egy kétszáz oldalas szociológiai tanulmány vagy bármiféle politikai okoskodás. Mivel jómagam is a kirekesztettek közé tartoztam iskolás koromban, számomra különösen fájdalmas emlékeket hozott elő az első megtekintés, hosszú éveknek kellett eltelnie mire összegyűjtöttem a lelki erőt az újranézéshez. De csak ajánlani tudom mindenkinek nagyon kemény és nagyon elgondolkodtató film.

Egyiptom istenei - Vélemények

2016-06-01 20:02.49

Majdnem kétszer egymás után nézem meg ezt a valamit, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ezt Proyas hozta össze. Egyik kis ismertető azoknak, akiknek kevésbé cseng ismerősen neve: Az Egyiptomban felnőtt ausztrál úriember a 90-es évek egyik legizgalmasabb rendezőtehetsége volt, elég csak megnézni a Holló és a Dark City kettősét, mindkettő korukat megelőzően erős látvánnyal, hangulattal, de egyúttal komoly tartalommal és mélységgel rendelkező filmek voltak. Aztán későbbi filmjeire inkább csak a látvány maradt meg, erre az izére pedig már az se. Az Egyiptom istenei ugyanis az egyik legröhejesebb, legrosszabb és legelborultabb kacat, amit Hollywood kiokádott magából ezúttal rongyos 140 millió dollárból. Az egész filmet leginkább egy negyedosztályú kalandfilm-buddy movie keverékeként kell elképzelni melyben a félszemű Jamie Lannister és egy pofázó kretén végigjárják fél Egyiptomot közben olyan lényekkel harcolnak, amik leginkább egy elképesztően durva LSD tripp során születhettek meg. Sőt maga a film is csak emiatt nézeti magát, mert minden ötödik percre jön egy olyan szekvencia, aminek láttán csak hüledezel ezt, most hogy gondolták...hány olyan film van melyben Geoffrey Rush napistenként egy hatalmas űrhajón szór tüzet egy óriás űrféregre? Persze az egyiptomi mitológia nincs kőbe vésve, lehet szabadon kezelni de Proyas és csapata átestek a ló túloldalára és a lovat is magukkal rántották. Ráadásul a röhögés is csak ideig-óráig tart, amíg nem szembesülünk a történettel, ami annyira sablonos és kiszámítható, hogy már egy mai Seagal film is fordulatosabb, a dialógusoktól és a humorosnak gondolt beszólásoktól helyben agyrákot kapsz és azok az effektek... Valahol egészen döbbenetes, hogy 2016-ban moziba engedhetnek egy olyan filmet, aminek szinte nincs egy valóságban megfogható képkockája, ahol a tájakat mintha Paint-ben tákolták volna, a CGI-t az Aslyum műhelyében, az össze akciójelenet pedig úgy néz ki, mint egy 15 évek konzoljáték átvezetője. Nem is kell csodálkozni a végeredményen, hatalmas bukta kritikusoknál és a nézőknél is, a legjobban valószínűleg Gerard Butler járhatott, aki a filmben látott alakítása alapján kőkemény alkoholmámorban töltötte a forgatás nagy részét és végig úgy vigyorog, mint aki nagyon is tudja, mennyit fog ezen a marhaságon röhögni a moziban. Gerard te vagy a mi hősünk.

Rendes fickók - Vélemények

2016-05-29 10:53.17

Két ember, akiket egy bűntény akarva-akaratlanul egymás mellé sodor. Ez a két ember különbözik egymástól személyiségben, temperamentumban, etnikumban, nemileg vagy akár abban is, hogy az adott illető a törvény melyik oldalán áll, de ez az ügy összehozza őket. Eleinte ki nem állhatják egymást, de kénytelenek összedolgozni, annak érdekében hogy megoldják a rejtélyt, lenyomják a rosszfiúkat és végül egymást tisztelő, bajtársak legyenek a történet végére. Ismerős ez a formula? Naná hogy az, mert a 80-as, 90-es évek akciófilmjeinek egyik legalapvetőbb és legismertebb formulája a buddy cop műfajáról van szó és ha van valaki, aki ezt a formulát tökéletesítette az nem más, mint Shane Black. Mondok egy pár filmcímet: Halálos fegyver, Az utolsó cserkész, Utánunk a tűzözön - az idősebb filmrajongók már mosolyogva bólogatnak, mert bizony hatalmas kultklasszikusokról van szó, amikben egy a közös, hogy mindhárom film forgatókönyve Black nevéhez fűződik és nem kell nagytudású esztétának lenni ahhoz, hogy kiismerjük prózájának jellegzetességeit. A legtöbbször karácsony környékén játszódó sztorijai a nyomozós krimi és a robbanékony akció keverékei, melyeknek főhősei nemcsak a golyókat, hanem a cinikus töltetű egysoros beszólásokat is halálos precizitással osztogatják, a humor, a dráma és az izgalom pedig erőteljes dinamikában van jelen nála. Első rendezése a Durr Durr és csók is tökéletesen hozta át ezeket az új évezredbe, mégha a közönség nagy része nem is volt vevő rá. A mai napig heves vitákat generáló és tőle igencsak szokatlan mégis valahol Shane Black-es Vasember 3 kasszasikere kellett ahhoz, hogy az akciófilmek ponyvamesterének karrierje ismét lendülete kapjon, de a Rendes fickók bizonyítja megéri bízni benne. Nemcsak tarja az író/rendező karrierének magas színvonalát, de régi vágású attitűdje ellenére (vagy inkább pont amiatt) üde színfolt a mai felhozatalban. Olyan mint a jól megérlelt bor vagy egy igazi kubai szivar, aminek minősége, tapintható, érezhető autentikussága van, szemben a sok olcsó utánzattal. Egy igazi tökös, macsó, mégis szívvel teli menet, aminek minden perce tiszta szórakozás. A helyszín ezúttal a 70-es évek Los Angeles-e. Az emberek nagy kocsikkal járnak és színpompás kabátban járnak, forrón lüktet a diszkó és a funk, a pornóipar, a szex és a drogok pedig szintén csúcsszinten pörögnek. Utóbbihoz kapcsolódik maga a sztori is: Egy halott színésznő, egy elveszett lány, és két fickó akik próbálják megtalálni. Az egyik (Russell Crowe) keveset beszél, inkább cselekszik és bezúzza a nem túl szimpatikus arcokat. A másik (Ryan Gosling) magánynyomozó és nem is lenne rossz, ha nem lenne egy öngyűlölő, beszari, nagypofás, alkoholista balfácán, akinél még a 13 éves lányának is több sütnivalója van. Nem valami csúcskategóriás összeállítás, de ez a szedett-vedett páros mindent bevet, hogy felgöngyölítsék az összeesküvést, aminek során talán (paradox módon) még jobb emberré is válhatnak, mint előtte. A alapok ismerősek, sőt maga a film sem kívánja megújítani a buddy cop műfaját, a Rendes fickók nézése közben mégsem kezdünk el gondolkodni azon mennyire ismerős vagy csúnyábban mondva sablonos az, amit látunk mert a tálalás annyira profi, kimunkált és szórakoztató, hogy azt nem lehet nem élvezni. Black a nyomozás közben élvezettel dobálja hőseinket abszurd és humoros szituációkba, ahol nem csak a dialógusok csillognak, hanem a tökéletesen időzített fizikai jellegű gegek is. Utóbbiból különösen Ryan Gosling veszi ki a részét, nemegyszer egy modern burleszkhős szintjén bucskázza végig az eseményeket. Bár hangvételben a Rendes fickók könnyedebb, mint Black korábbi filmjei, finomkodásról szó sincsen. Süvítenek a golyók, törnek a csontok, fröccsen a vér, és a káromkodások pedig alany-állítmány-kötőszó szinten vannak jelen, ami szinte nosztalgikusnak hat a mai finomkodó alacsony korhatáros püffölésekhez képest. Black rendezése gőzerővel hatja a sztorit, a kémia Crowe és Gosling között már az első pillanattól kezdve megvan. A humorbonbonokat tovább szállítják a kellően elszállt mellékszereplők, a 70-es évek hangulata árad a film minden pórusából. De mindezek mellett az is példaértékű, ahogyan főhőseihez közelít a film: Nem próbálja felmenteni őket hibáik és gyengeségeik alól. Sőt ahogyan Black többi filmje is, nemcsak az adott ügy felgöngyölítéséről szól, hanem arról is hogyan lesz emberibb egy sima verőlegény és hogy egy csapnivaló nyomozó és apa, hogyan áll talpra és kezdi felvállalni a felelősséget. Igazából ha végiggondolom feleslegesen ragoztam itt túl a dolgokat, elég lett volna ha annyit mondok: Hihetetlenül vicces, laza, frappáns dialógusokkal, szereplőkkel teli hullámvasút a Rendes fickók, az évben eddig ezen a filmen szórakoztam a legjobban. Ha nagy rajongója (és miért ne lennél) vagy a klasszikus stílusú akciófilmeknek, akkor vétek kihagynod. Már csak azért is mert ha saját hazájában nem lett sikere ennek a filmnek, akkor mentsük meg egy kicsit mi a mundér becsületét azzal, hogy jegyet váltunk rá. Talán akkor nem kell megint egy évtizedet várni egy ehhez hasonló Shane Black jointra. ( [link] )

51-es körzet - Vélemények

2016-05-26 21:29.01

Egyszer közel egy hétig kellett küzdenem refluxal, gyomorégéssel és puffadással...és az is majdnemhogy kellemesebb élmény volt mint az a közel 45 perc, amit ennek a filmnek a megtekintésére szántam. Oren Peli a found footage trágyaműfaj egyik legprominensebb képviselője most is kitett magáért, a szó legszorosabb értelmében nézhetetlen katyvasz.

Érdekességek!

2016-05-25 16:21.40

NA ez bearanyozta a napom! :D

X-Men: Apokalipszis - Vélemények

2016-05-22 22:55.22

Van a filmben egy jelenet, ami egyszerre kikacsintó, ugyanakkor gyilkosan ironikus. Néhány szereplő éppen a Jedi visszatér vetítéséről jönnek ki (időben ugyanis a 80-as években játszódik a film), és tárgyalják a Star Wars trilógiát. A következőkben állapodnak meg: Az első rész teszi le az alapját mindennek, a második sötétebb, komplexebb rész a legjobb, míg a harmadik a leggyengébb. Ezzel Bryan Singer egyrészt küld egy fricskát Brett Ratner és a nem túl jól sikerült harmadik X-Men film irányába...miközben ez a felsorolás az újkori X-Men trilógiára is érvényes lett, mert az Apokalipszis minden tekintetben súlyos visszalépés lett elődeihez képest. Szédítő azt látni, hogy Singer, aki eddig teljes mértékben értette az egész franchise mondanivalóját, hangvételét és az ahhoz szükséges megközelítést, szinte lépésről-lépésre ugyanazokat a hibákat követi el, mint anno Ratner tíz éve...ráadásul mindezt az egyik legösszetettebb és legjobban sikerült rész Az eljövendő múlt napjai után. A jól kiépített, rengeteg morális kérdést feszegető történet, a karakterek érzelmi komplexitása, egymáshoz fűződő viszonyuk, motivációjuk változásai, az üldöztetés és kirekesztettség témája, na ezek vannak parkolópályára állítva Az ellenállás végében és az Apokalipszisben is. Ez ugyanis egy sima, szuperhősfilmes látványpornó, ahol tobzódik a CGI, a coolnak szánt karakterek és képességek, a zúzásról és rombolásról nem is beszélve, de a tartalom, már jelentősen hiányzik. Valahol azért érthető, hogy Singer el akarta engedni magát és egy epikus, "mindenki-egymásnak-esik" féle filmet akart kerekíteni, ahol végre nem foghatják vissza magát se ő, se szereplői. De a grandiózusságéért sajnos hajlandó volt szinte majdnem mindent, amit többé tette az X-Men filmeket a szuperhősfilmek többségénél. Elég csak elmondanom mi a történet: Apokalipszis (Oscar Isaac megformálásában) a legősibb mutáns felébred több ezer éves álmából és úgy dönt, mint jogos tulajdonos ideje visszafoglalnia a Földet, és közben ledózerolni az elgyengült, hamis isteneket imádó emberiséget. A X-Men-ek ezt persze nem hagyják és szembeszállnak vele. Próbálhatnám ragozni, de nincs mit, pepitában erről szól az egész film. Persze, most összevonjátok a szemöldökötöket, hogy azért ennyiben nem merülhet ki a film, és tény Singer és forgatókönyvírója Simon Kinberg megpróbálnak mélységet vinni ebbe a konfliktusba, csak az a helyzet, hogy a részletek terén alaposan túlvállalták magukat. Az elsőkben és Az eljövendő múlt napjaiban megismertek mellé behoztak minimum féltucat központi szerepet játszó karaktert, pluszban még itt van nekünk az egye szereplők (pl. Magneto) személyes drámája, Apokalipszis világuralmi tervei és toborzása, egyszóval sok minden van ebben a filmben és semmire se jut kellő idő. Pedig a film közel két és fél órás, mégis nyögvenyelősen indul be, hogy aztán egyre látványosabban és kapkodó módon ugráljon az egyes sztoriszálak között, hogy aztán jöjjön a végső zúzda, ahol már minden mindegy. Az arányérzék eltévesztése, és a vadul hullámzó hangulat még egy dolog, de a karakterekkel is elég csúnyán elbántak az alkotók. A régi-új szereplők (Küklopsz, Nighcrawler, Ciklon, Sophie Turner mint Jean Grey) egydimenziós ágyútöltetek, akikben az árnyaltság szikrája sincs jelen, James McAvoy és Michael Fassbender is csak tehetségük és a karaktereik közötti múltbéli események erős rezonálása miatt jönnek ki jobban a helyzetből. De ezt már korántsem mondhatom el Jennifer Lawrence-ről. Szegénynek már alapjáraton sincs sok tennivalója a filmben, de ráadásul a játéka is totálisan enervált, látni az arcán, hogy a töke kivan az egész szériával és fejben már egészen máshol van...mondjuk a forgatási lakókocsijában, ahol számolja a szerepért kapott pénzt. Oscar Isaac-et pedig piszok rég láttam így elpocsékolni: Több kiló smink alatt elmaszkírozva, karizma nélkül játssza a nagybetűs GONOSZT, csak éppen nem a félelmetes fajtát, hanem azt amit paródiákban lát az ember. Emlékszem az első forgatási képek láttán mindenki azzal viccelődött, hogy úgy néz ki, mint Ivan Ooze a Power Rangers-ből. Nem is lőttek nagyon mellé. Sok sebtől vérzik az Apokalipszis, de mindezek ellenére mégsem lett borzalmas, maradt még annyi profizmus Singer-ben, hogy ezt a katyvaszt legalább nézhető módon tálalja. A nehézkes indítás után a film felvesz egy tisztességes tempót, pörögnek az események, sőt a film közepét még egész izgalmasnak is mondhatnám. Ráadásul két méregerős és valóban emlékezetes akciószekvenciára is futotta még, amik egy-egy karakterhez köthetőek mint nagy jelenet: Az egyik Quicksilver, a másikat inkább meghagyom meglepetésnek. Azért is említem őket, mert pengeéles kontrasztot alkotnak a városrombolós nagy fináléval, ami minden vizuális csinnadrattája ellenére nem több egy felfújt petárdánál, két nap telt el és már egy képkockát se tudok felidézni belőle. A X-Men: Apokalipszis önmagában nézve, egy szép, látványos és végigülhető agyrágógumi, kontextusban nézve viszont hatalmas pofára esés, ami nem méltó a sorozat színvonalához és mércéjéhez. Egyszer már sikerült ezt a szériát kikaparni a üres látványmozik gödréből, a jövőben is lesz rá lehetőség. De ahhoz látszólag ismét szemléletváltás kell, mert Singer most csúnyán eljátszotta a bizalmam. ( [link] )

Bűntanya - Vélemények

2016-05-16 22:54.22

Az amúgy később Oscar-díjat nyert Daniel Taradash forgatókönyve egy sima, bosszúállós, szögegyszerű B kategóriás western és mag a film is sok tekintetben az, viszont van két dolog, amitől kicsit emlékezetesebb lesz, mint az átlag. Az egyik Marlene Dietrich, aki puszta nagyasszonyos kiállásával és karizmájával uralja a vásznat, arról nem is beszélve, hogy karakterének finom vonásait is pazarul jeleníti meg. A másik pedig az, hogy a rendezői székben Fritz Lang ült, és kézjegyeit az RKO stúdió folyamatos beleszólásai ellenére is fel lehet fedezni. Sötét, a műfajra akkor jellemző vadregényes romantikától alaposan megfosztott hangulat, szikár fényképezés, film noir-os beütések (főleg a flashback technika használatával) és persze a társadalmi reflexiók is felbukkannak egy jelenetben (korrupt városvezetőség, akik cellában várják sorsukat). Nézhető darab, mondjuk a zenéje kritikán aluli.

Amerika Kapitány - Polgárháború - Vélemények

2016-05-08 20:00.04

A képregényfilmek rajongóit, a műfajt utáló puristákat, de még a laikusokat is egyre jobban foglalkoztatja a kérdés, hogy vajon meddig fog dübörögni a Marvel gépezete és tulajdonképpen mikor is fog az a lufi végre leereszteni, ami még a 2000-es évek közepén indult meg. Az erre adható választ, a filmek alapvetően pozitív kritikai fogadtatása és garantált pénzügyi sikere a köd homályába rakja, ugyanakkor a szuperhősfilmes univerzum végét kívánó, negatív élű vélemények között is van olyan, mögött racionális érvelés húzódik. Ez pedig a súlytalanság kérdése. Magyarul: Ha van egy ikonikus karakterek egész sorát mozgató, egymásra épülő, több milliárd dolláros univerzumod, hogyan tudod benne megtartani az egyensúlyt. Saját és közös sztorik fonódnak össze egy univerzumban, amikbe egy idő után a drámát is be kell vinni. De ehhez meg kellene bontani a status quo-t, a dollárkötegeket hozó karakterektől elbúcsúzni vagy megölni őket, az pedig enyhén szólva nehezen megoldható egy ekkora gépezetben. Ha valami akkor pontosan ez volt, amitől a Bosszúállók második része annyira szenvedett, ami csak Joss Whedon profizmusa mentett meg attól, hogy összeomoljon saját súlya és tengernyi karaktere alatt. Így nem csoda, hogy voltak félelmeim a legújabb Amerika Kapitány filmmel kapcsolatban, amikor a megláttam a stáblista méretét, de mostanra kiderült ezek alaptalanok voltak. Az eddigi kedvencemet A tél katonáját rendező Russo testvérpáros ugyanis nem kis bravúrt hajtottak végre: Nem elég, hogy összehoztak egy piszok jól kiegyensúlyozott, pörgős és szórakoztató popcornmozit, de mindezt úgy hogy a Tél katonájában már prezentált sötétebb hangulatot is sikerült áthozni és néhány mélyebb témával megdobni. Utóbbi alatt természetesen, ne az élet értelmének vagy nagy kérdéseinek megoldására kell gondolni, hanem inkább a műfajhoz és a szuperhősléthez kapcsolódókat. Érdekes azt látni, ahogy az év két legnagyobb képregényfilmje szinte ugyanazokat a témákat és kérdéseket feszegeti, csak más megközelítéssel: Ugyanis a Batman Superman ellen-hez hasonlóan a Polgárháború is a hőslét mibenlét boncolgatja, hogy bizonyos képességű emberek felelősség, moralitás, törvényi elszámolás nélkül használják erejüket. Aminek mindig súlyos következményei vannak, a konfliktusok és összecsapások pedig elkerülhetetlenül tragédiákba torkollanak. Meddig lehet ezeket járulékos veszteségekként leírni, amíg a jó ügy érdekében cselekvők akaratlanul is olyan pusztítókká válnak, mint a rosszak? Tony Stark (Robert Downey Jr.) szerint ezt jobb nem megvárni, ezért elsőként áll az ENSZ javaslata mögé, ami a Bosszúállókat szigorú ellenőrzés alá vonná, és csakis a világ kormányainak engedélyével indulhatnának bevetésre. Steve Rogers (Chris Evans) ebből viszont nem kér, attól tartva, hogy ezzel a csapat politikai machinációknak lenne kiszolgáltatva. A csapat kettészakad a két hangadó mentén, a helyzetet pedig súlyosbítja egy bombatámadás, ami mögött állítólagosan a Tél Katonája hajtott végre, aki egyúttal Bucky Barnes a Kapitány második világháború barátja. Ráadásul a Kapitány most is, jó szokásához híven a hivatalos parancsot ignorálva kezd nyomozni az ügyben, régi barátja után kutatva, ami idővel végsőkig fokozza a hősök közötti feszültséget. A film fő konfliktusában kulcsszerepet játszik az a tényező, hogy a film nem áll nyíltan egyik oldal mellé sem, mindkettőnek egyszerre van igaza is, meg nem is. Kompromisszum és ellenőrzés, kontra függetlenség és szabadság a maga tökéletlenségével együtt, ez a két álláspont kerül szembe. Ehhez még hozzájönnek a személyes motivációk is, amik konzekvensen építenek a korábbi filmekre: Míg Tony-nak kemény bűntudata van korábbi tévedései és arroganciája miatt (ne feledjük Ultron is azz ő teremtménye volt), addig Steve a modern világban való bizalmatlansága és a Bucky-val való barátsága miatt nem kíván engedni elveiből. A melléjük felsorakozó szereplők, legyenek azok a régi kedvencek, vagy az újak (mint például Fekete Párduc vagy Pókember) szintén inkább érzelmi alapon közelítik meg ezt a kérdést. A forgatókönyvet jegyző Christopher Markus-Stephen McFeely páros jól érzett rá, hogy nincsen idő minden szereplő érzelmi hátterének részletes ábrázolására (amire Whedon kíséretet tett az Ultron-ban) inkább a cselekmény földhözragadtságára és annak igényes tálalására tették a hangsúlyt. A karakterek döntései érzelmileg abszolút megalapozottak, minden egyes akciónak erős súlya és tovább mélyíti a szereplők közötti szakadékot. Bár a politikai áthallások és a sötétebb tónus jelen van, a Polgárháború hála Istennek nem zuhan Zack Snyder csörtéinek nihilistán depresszív szintjére, a legnyomasztóbb pillanatokban is felüti a fejét a remek humorbonbonok, amik kiválóan oldják a feszültséget. A csapatdinamika és a tagok közötti interakció az első Bosszúállók óta nem volt ilyen erős és az új szereplőkre se lehet panaszom. Tom Holland fantasztikusan kapta el Pókember figuráját, a kamaszos tettvágy, bizonytalanság és lazaság hármasát ötvözve, ahogyan Chadwick Boseman is telitalálat mint a bosszúszomjas és vadállati ösztönösséggel küzdő Fekete Párduc. Mondjuk hozzá kell tennem, utóbbit sokkal jobban sikerült a sztoriba integrálni, mint a Pókot, aki inkább csak "miért-ne?" alapon van jelen a konfliktusban, egy jól időzített meglepetésként. És ha már meglepetés: Daniel Brühl háttérből manipuláló Zémot, a Marvel Univerzum egyik legjobb gonoszaként köszönthetjük: Mert nem egy világpuszitó karikatúra, hanem egy átérthető motivációval és tragikus múlttal rendelkező figura, aki ráadásul el is éri kitűzött célját. A Russo testvérek fenomenális rendezői teljesítményt nyújtanak. A maratoni 147 perces játékidő minden percét kellő mértékkel használják ki, és bár vannak bizonyos szálak, amik elsikkadnak vagy hamar megoldásra kerülnek, a tempó és az eseménydús cselekményvezetés, amiben az akciódús, a drámai és a könnyedebb pillanatok váltogatják egymást, ezt bőségesen kompenzálja. Ha pedig akciók, a Tél katonája őrülten magasra tette azt a bizonyos elérhető lécet, de a testvérpáros most is kitettek magukért. A közelharcra, földközeli, ötletekkel és energiával koreográfiára, minimalizált CGI-ra és kézi kamerára építő stílust észbontó szintre sikerült vinni, ráadásul nem öncélú zúzdákról van szó, hanem személyes háttérrel, okokkal és történetbeli funkcióval teli szekvenciákról. És bizony, amikor a két részre szakadt csapat egymásnak esik egy kiürült repülőtéren, azt bizony nem lehet szavakkal leírni, látni kell. Az Amerika Kapitány: Polgárháború tökéletesen megmutatja miért trónol ismét a Marvel a csúcson. Nemcsak drága és hangos film, de minden érzelmet kihoz a nézőjéből, elszórakoztatja, egy élményt nyújt. Bizonyíték arra, hogy igenis lehet 200 millió fölött olyan filmet összehozni, ami átgondolt, igényes és nem mellesleg az intelligenciaszintje is magasabb egy strandpapucsnál. ( [link] )

Southbound - Vélemények

2016-05-01 17:03.25

A poros-kietlen sivatagi kisvárosi környezet remekül passzol ahhoz a nyomasztó, "nincs-remény" hangulathoz, ami a Southbound öt kisfilmjét áthatja, a kifejezetten szürreálisabb pillanatok is jobban és organikusabban tudnak beilleszkedni. Ezen felül okos húzás volt az alkotók részéről, hogy ezt az öt sztorit, egymást logikai sorrendben követő, egyúttal keretes szerkezetbe is tették, aminek kapcsán még egy ügyes csavart is sikerül a film végén ellőni. Viszont a kisebb problémákon kívül (hullámzó színészi teljesítmény, gyenge CGI) ugyanaz vele a bajom, mint a legtöbb mostani analógiahorrorral: Nevezetesen az, hogy a Southbound bizonyos részeiben és pillanataiban rendkívül erős és hatásos, összegészként viszont eléggé hullámzó színvonalú, a különféle epizódok nem egységesen erősek. Viszont a rémálomszerű atmoszféra, a sztorikat körülvevő balladai homály és titokzatosság további apró pozitívumok. Nem nagyon fog megmaradni, de nézhető élmény volt. Horrorfanoknak meg erősen ajánlott.

A fogadósok - Vélemények

2016-04-30 19:22.12

Őszintén bevallom, nekem Ti West-től ugyan bejött az Ördög háza ezzel viszont igencsak sok problémám volt. Mert tény a nyomasztó hangulat már az első képkockáktól jelen van, viszont a sztori szög egyszerű, a tempó csigalassú és a végére se tudott annyira vagy úgy felpörögni, hogy kompenzálja az előtte látottakat. Klisés és sokszor igencsak unalmas szellemhorror, West-nek pedig valaki jelezhetné, hogy a dramaturgiai minimalizmus nem mindig kifizetődő, főleg akkor ha a stílus mögött nincs elég tartalom.

Hurok (2016) - Vélemények

2016-04-23 14:43.03

A tempó és a történetvezetés kissé döcögős, a technikai háttér minimalista, de kompetens, nem a legjobban sikerült de mégiscsak szórakoztató időcsavarós-agytekerős thriller, aminek ambiciózussága és a nyugati műfajokhoz való érzékenysége viszont piszkosul kell a mai magyar filmvilágba. Van annyira igényes, hogy késztessen az újranézésekre és a puzzle teljes kirakására és ez talán a legnagyobb dicséret, amit kaphat. A színészek, a hangulat, a fényképezés mind a helyén van, remélem sok ehhez hasonló trippet fogunk látni, én tuti befizetek majd rá! :)

A szem tükrében - Vélemények

2016-04-22 17:41.49

Hát azt kell mondjam én és Mike Cahill rendező nem leszünk nagy haverok, mert pontosan ugyanolyan vegyesek az érzéseim zene film kapcsán, mint a Felettünk a Föld esetében. Erős hangulata, az alapötlet nagyon ígéretes, de a tempója és Cahill nagyon visszafogott, szinte már modorosnak mondható rendezése nagyon embert próbáló. Érződik, hogy valami nagyon gyomron vágó, letaglózó felé épül, de a végén nem éreztem azt a fajta katarzist, amit kellett volna. Lehet, hogy csak rossz pillanatban néztem meg és egy újranézés dobna az értékesemen, de ez egy ideig biztosan nem történik meg. :)

Cloverfield Lane 10. - Vélemények

2016-04-17 16:09.25

A Cloverfield Lane 10 már csak abban is a szöges ellentéte az átlagos hollywoodi produkcióknak, ahogyan egyáltalán bemutatkozott. Manapság, amikor a filmek többségénél már a forgatás legelején özönlenek az arról készült fényképek és fél vagy akár egy évvel a bemutató előtt kijönnek az első előzetesek, van valami szimpatikus abban, hogy mennyire fű alatt és váratlanul lépett elő ez a film. Nem túlzok, ha azt mondom három hónappal a bemutató előtt szinte senki sem tudott a létezéséről, és az első képsorok rögvest felkorbácsolták az érdeklődést. Ha valamiben akkor a marketingben, az érdeklődés felkeltésében J.J. Abrams verhetetlen, többek között az ő ötlete volt az, hogy a tematika és a hangvétel miatt ez a film hozzácsatolható a 2008-as Cloverfield-hez. De valójában menyi köze van a kettőnek egymáshoz, és milyen mozi is a Cloverfield Lane 10? Tudom csúnya húzás az izgatott olvasókkal szemben, de én is kénytelen leszek ugyanúgy homokot szórni és ködösíteni, mint a film marketingje. Mert a Cloverfield Lane 10 azon filmek közé tartozik, aminél a misztikum és a fokozatos felfedezés kulcsszerepet játszik, emiatt az a legjobb ha az ember nulla háttér-információval ül be rá, hogy a meglepetés ereje maximális legyen. Épp ezért kár, hogy hozzánk egy hónappal a tengerentúli bemutató után érkezett meg, de remélem van olyan szerencsés, aki elkerült minden spoiler-gyanús videóanyagot, posztert és egyebet, s úgy tud beülni rá. Ennek függvényében én is csak az alapokat fogom felvázolni és, hogy mitől működőképes számomra ez a film. Mert őszintén megvallom, számomra az eredeti Cloverfield egy jól megcsinált, minket az orrunknál vezető, de aztán jól pofára ejtő blöff volt, ami kis híján teljesen élvezhetetlenné tett a found footage filmek kamerarázással és üvöltözéssel teli "esztétikuma", a Lane 10-nek hála Istennek köze sincs ehhez a vonulathoz. Sokkal inkább egy klasszikus pszichológiai thriller rajzolódik ki a szemünk előtt, aminek főhősnője Michelle (Mary Elisabeth Winstead) súlyos autóbalesetet szenved és egy bunker mélyén ébred. A bunker építője Howard (John Goodman) közli vele, hogy a kinti világot ismeretlen eredetű támadás érte, ami vegyi-nuklerális vagy akár még rosszabb. Továbbá, hogy a kinti levegő mérgezett így Michelle a bunkert nem hagyhatja el, itt lent kell az elkövetkezendő hónapokat kettejüknek, valamint a nagydumás Emmet-nek (John Gallanger Jr.) átvészelni. Ebből az alaphelyzetből építkezik a film nagy része, ami hol egy háromfős kamaradarabként, hol pedig egy paranoiával és feszültséggel teli, egyhelyszínes thrillerként funkcionál. A cselekményt az elhallgatott titkok és a bizonytalanság hajtja: Legfőképpen az a kérdés, miszerint igazat beszél Howard? Tényleg bekövetkezett az apokalipszis? Ha igen vannak-e még túlélők? Howard valóban egy szigorú, kissé labilis, de jószívű megmentő vagy csak egy pszichopata, aki másokat bezárva kíván tartani a pincéjében? Michelle ennek kiderítésére nem hajlandó várni sokat, és szép lassan, apránként lelki meg a válaszokat ezekre a kérdésekre. A Cloverfield Lane 10 egyik legokosabb húzása az, hogy a néző tudásszintje végig egy szinten van Michelle-vel. Éppen ezért a film végig fenntartja az izgalmat és érdeklődésünk azzal, hogy az újonnan érkező információk és történések által húszpercenként íródik felül minden, amit eddig hittünk. De ugyanez igaz a főszereplő trió közötti viszony folyamatos alakulására: Michelle elég hamar megtalálja az összhangot Emmet-el, de Howard csupa kérdőjel, ugyanis az ő megnyilvánulásai a kedvestől kezdve, a furcsán át, az agresszív brutalitásig terjednek ki, ráadásul biztonságmániája és paranoiája az idő haladtával egyre félelmetesebb mértéket öltenek. John Goodman a veterán karakterszínész valósággal lubickol ebben a szerepben, félelmetesen realisztikus kitöréseivel hol erre, hol arra billentve a néző és Michelle szimpátiáját, a film egyik abszolút csúcspontja. John Gallanger Jr. se rossz a kissé egyszerű, de szerethető kisvárosi fazonként, viszont Mary Elisabeth Winstead karrierének talán legértebb alakítását hozza a főszerepben. Karaktere végtelenül szimpatikus, rokonszenves arról nem is beszélve, hogy egyszerre sebezhető, piszkosul talpraesett és még egy meglepően jól kivitelezett fejlődésen megy keresztül. A film elején még egy szimpla párkapcsolati krízis elől is menekül, a végére viszont már megtalálja magában az erőt, hogy kiálljon magáért és harcoljon. Elsőfilmes létére Dan Trachtenberg évtizedes tapasztalatú profik szintjén szállítja a fojtogató, klausztrofóbiás hangulatot, a jól időzített meglepetéseket, cselekményszövése feszes, a kis méreteket kellően használja ki. A forgatókönyv (amin többek között a Whiplash-ért felelős Damian Chizelle is csiszolgatott) egyszerre ötvöz drámát, humort, hitelesen megírt karaktereket és párbeszédeket, sok bunkeres filmmel és thrillerrel ellentétben a szereplők abszolút nem hülyék, és erre a színésztrió még rá is dob pár lapáttal. Sok visszhangja lesz az utolsó húsz percnek, ahol a készítők nemcsak egy lényeges csavart lőnek el, de a film is átvált egy teljesen más stílusba vált át. Viszont ezt a váltást Trachtenberg és az írók, érett, átgondolt és teljesen természetes módon vezénylik le, bármiféle hatásvadászat nélkül, az eseményekhez és a film centrális témájához maximálisan illő módon. Egyeseknél kicsaphatja a biztosítékot, de számomra két okból is működik. Egyrészt mert ez a meglepetés nem tolakodó, a nézőt ostobának tekintő módon van ábrázolva, másrészt a Cloverfield Lane 10 ereje elsősorban nem ebben a fordulatban van. Hanem a karakterek közti feszültségben, a torokszorító izgalomban és a pszichológiai macska-egér harcban. Pazarul kivitelezett, ravasz és élvezetes mozi, az év eddigi legpozitívabb csalódása. ( [link] )

Hardcore Henry - Vélemények

2016-04-15 17:29.57

Három évvel ezelőtt néhány orosz punkzenész Ilya Naishuller vezetésével elhatározta, hogy csinálnak egy nem éppen konvencionális videoklipet az egyik számukhoz. Ami lényegében egy végig első nézetben játszódó mini-akciófilm volt üldözésekkel, parkour mutatványokkal, lövöldözéssel, robbanással és némi groteszk fekete humorral. Az eredmény annyira sikere volt, hogy kaptak nézi zsetont és támogatást Timur Bekmambetov-től egy teljes filmre, ami ugyanezt a koncepciót viszi tovább, csak kibővítve és felturbózva. Mert igen a Hardcore Henry tulajdonképpen egyetlen gimmickre épít rá: Hogy végig első személyű nézetben játszódik. Mi a közönség vagyunk a főszereplők, mi alakítjuk Henryt az átlagcsókát, aki egy nap gépesítve találja magát és egy feladat áll előtte: Kiszabadítani elrabolt feleségét, miközben egész Moszkva az ő vérére szomjazik. Betonegyszerű, de piszkosul jól működő mozgóképes hullámvasút, amit egy percre se szabad komolyan venni, csak hátradőlni és élvezni. Akciójelenetek sokasága tulajdonképpen a film, de mindegyik precízen és lendületesen megkomponált, őrült, vérgőzös mészárszék tele eszelősebbnél eszelősebb ötletetekkel beteg humorral, tömény adrenalinnal és hihetetlenül jó zenei választékkal. Sharlto Copley, mint az újra fel-feltűnő és meghaló Jimmy pedig zseniális mellékkarakter, a kamerarázkódáshoz pedig egész gyorsan hozzászoktam, a brutalitása pedig annyira abszurd, hogy nem lehet röhögés nélkül kibírni. A Crank mozik szellemiségének orosz továbbvivője. Nem mindenkinek fog bejönni, de azon se csodálkoznék, ha idővel kultstátuszt szerzene.

elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére