Chris92 hozzászólásai

Ugrás Chris92 adatlapjára
elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére

Meztelen ebéd - Vélemények

2016-01-06 14:32.36

Volt szerencsém olvasni William S. Burroughs eredeti regényét...őrült, szétesett és szürreálisan perverz alkotás, amit teljese joggal mondanak megfilmesíthetetlennek így Cronenberg sem a megszokott irodalmi adaptációt követte el 1991-ben. Sokkal inkább az eredeti műben felbukkanó figurákat, motívumokat és témákat gyűjtötte össze és gyúrta egybe az író életrajzi vonatkozású ugyanakkor kissé fikcióssá tett történeteivel. Lassan és kimért tempóban haladó film, ami fokozatosan kiépíti a drogfüggőség által elveszett öntudat atmoszféráját. A bogárrá váló írógépek, nyálkás százlábúak és egyéb idegen teremtések nem lógnak ki a képből, egy hatalmas elborult drogos lázálom az egész és erre az érzetre nagyon erősen rásegít az, hogy a rendezés és a történetvezetés nem ad útmutatót, Howard Shore zaklatott jazz zenéjéről már nem is beszélve. Egyedi, furcsa és a gyomrot nem egyszer kikezdő de mindenképp figyelemre méltó gyöngyszem, ami tökéletesen beillik a kultikus rendező életművébe.

Zsigmond Vilmos - Vélemények

2016-01-03 20:03.49

Hatalmas veszteség az öreg nemhiába volt minden idők legismertebb magyar operatőre, elképesztő igényességgel végezte munkáját, így a képi megjelenés mindig is markáns volt még azokban a filmekben is, amik minőségben nem ütöttek meg túl magas szintet. Gyilkos túra, Harmadik típusú találkozások, Szarvasvadász, Hosszú búcsú, Ragadozók, Fekete dália nem folytatom. Nyugodjék békében. :(

Véleményem a FILMKATALOGUS.HU-ról

2015-12-31 23:59.50

Boldog új évet mindenkinek!

Félvilág (2015) - Vélemények

2015-12-31 21:46.06

Lassú és komótos tempóban csordogáló, de a felszín alatt végig hatalmas feszültséget árasztó dráma, ami hatásosat robban a végén. Korhű és eleganciával teli darab, ami remekül boncolgatja a szereplők lelki világát és azokat a folyamatokat, amik az elkerülhetetlen végkifejlethez vezetnek. Tévéfilmhez képest döbbenetes igényességgel van megírva/eljátszva/felvéve/megrendezve. Remélem a Köbli-Szász duó még sok ilyet hoz össze nagyon ráférnek az ilyen egyedi próbálkozások a magyar filmre.

Törésvonal (2015) - Vélemények

2015-12-29 18:39.31

Ezt a filmet már hat évvel ezelőtt megcsinálta Roland Emmerich 2012 címmel, aminek első fele körülbelül ugyanazt dolgozta fel, mint az itt látottak, csak véleményem szerint jobb látványtechnikával, elszálltabban és ezerszer szórakoztatóbb módon. Ha látni akarsz egy filmet, ami a legszégyentelenebbül sorolja fel a katasztrófafilmek összes sablonját akkor nem habozz, ez a te mozid lesz nekem nem nyújtott semmit. Egy-két jobb megoldás, Rock karizmája és Alexandra Daddario bája az, aminek segítségével ki tudtam tartani, amúgy meg übergáz film.

Csontok és skalpok - Vélemények

2015-12-29 09:30.02

S. Craig Zahler mozija két egymástól teljesen elütő műfajt a western-t és a horrort házasítja össze meglepően jó végeredménnyel. Ez nagyrészt köszönhető annak, hogy buta és pongyolán kivitelezett, exploitationszerű vérengzés helyett, lassan induló és főleg a feszültségre építő alkotást láthatunk, amiben a nyers és realista ábrázolásmód dominál, a szélsőséges túlzások helyett. Zahler remekül teremti meg a nyomasztó atomszférát, a karakterek pazarul realizált, hiteles figurák, akiknek szájába szintén frenetikus dialógusokat adnak. A színészi játékra sem lehet panasz, Patrick Wilson és Matthew Fox remekelnek, viszont a pálmát a két öreg Kurt Russell és Richard Jenkins viszik, akik teljesen eggyé válnak karakterereikkel. Az utazás hosszú, lassú, szinte együtt lépkedtük hőseinkkel (ami azért eléggé próbára teszi az ember türelmét), hogy aztán az utolsó félórában olyan vérengzés következzen, amihez hasonlót csak a 80-as évek olasz kannibálfilmjeiben lát az ember, de még ott is hiteles és földhözragadt minden. Az év egyik legkellemesebb meglepetése, ajánlani tudom mindenkinek, aki gyöngyszemeket keres.

Véleményem a FILMKATALOGUS.HU-ról

2015-12-24 10:53.50

Boldog karácsonyt mindenkinek. :)

Hajnali láz - Vélemények

2015-12-24 10:51.37

Az eredeti regény még nem olvastam, de ha azt mondom hogy a film meghozta a kedvem hozzá, mindenféleképpen jelzésértékű, hogy a moziváltozat se lett rossz. Lehet, hogy csak az ünnepek tettek szentimentálissá, de kifejezetten jól esett nézni egy igényesen megvalósított, hiteles ugyanakkor stílusában abszolút régivágású szerelmi melodrámát ráadásul hazai környezetben. A történet jó, a színészek szintúgy, a jelenben játszódó szekvenciák ugyan abszolút feleslegesek minden szempontból, de remekül egyensúlyozza őket a múltbeli helyszínek erőteljes és hangulatos miliője, atmoszférája, aminek megteremtésében hatalmas szerepe van Seregi László érzéki fekete-fehér fényképezésének. Jó film, tudom ajánlni.

Star Wars: Az ébredő Erő - Vélemények

2015-12-19 10:33.52

Senki sem tervezi vagy tervezheti előre, hogy egyszer egy olyan dolgot fog alkotni, amivel egy örök életre beírja magát a populáris kultúrába. Hogy olyasmi fog egyszer kikerüli a kezei között, amire nemcsak, hogy kíváncsiak lesznek az emberek, de hatalmas népszerűség és ikonszerep is járuljon mellé. Azok az emberek, akik ezt végrehajtották, legtöbbször egyszerű álmodozóként kezdték. Ilyen álmodozó volt a fiatal George Lucas, aki gyerekkora fantáziadús történeteit kívánta megidézni, amikor elkészítette a Star Wars-t. Ilyen álmodozó lehetett a fiatal Jeffery Jacob Abrams is, akire sok más gyerekhez hasonlóan óriási hatást fejtett ki Lucas filmje, de azt még ő sem gondolhatta, hogy több évtized múlva pont ő viheti tovább ezt az epikus történetet, amit milliók várnak. Nem fogok mindenkit a személyes gyerekkori Star Wars élményeimmel traktálni, sem pedig az előzménytrilógia sokat csócsált és a legfinomabban szólva is ellentmondásos mivoltának kitárgyalásával foglalkozni, mert mindenki csak egyre kíváncsi: Jó az új Star Wars vagy nem? Erre a kérdésre gyorsan meg is adom a választ: Igen, jó a film. Nyilvánvaló, hogy a Disney nem kívánta ezt a legújabban megszerzett, hatalmas rajongói bázissal és bevételi potenciállal rendelkező franchise-t csak úgy elpocsékolni és a biztosra mentek. Olyan rendezőt kerítettek az új trilógia beindítójának, aki egyszerre lelkes rajongója ugyanakkor tisztelője is a Star Wars-nak, aki pontosan tudja hogy a rajongók mire vágynak és abszolút precíz profizmussal képes mindent tálalni, amit egy 21. századi blockbustertől elvár az ember. Abrams pedig pontosan ilyen rendező. Meg is van a filmben minden, amit alapvetően elvár tőle az ember, pörgés, látvány, izgalom, humor, de a legtöbben közöttük én is arra voltak inkább kíváncsiak, hogy történet tekintetében mit képes hozzáadni az univerzumhoz és vajon hogyan és miként látjuk viszont azokat a karaktereket, akiket megszerettünk. E tekintetben Abrams és forgatókönyv-írótársa Lawrence Kashdan visszanyúltak az abszolút gyökerekhez: Komplikált bolygóközi politika és morális válságok helyett, ismét a klasszikus űrkaland idéződik fel Az ébredő erőben, amit egy kis droid BB-8 indít el, ki fontos információt tartalmaz. Erre a droidra vadászik az egykori Birodalom hamvaiból feltámadt Első Rend, ami háborúban áll a Köztársasággal és az ellenállás csaptataival. BB-8 köt össze két embert, az egykori rohamosztagos Finn-t (John Boyega) és a roncsvadász Rey-t (Daisy Ridley), akik hamarosan e háború részesei lesznek és a sors még sok váratlan fordulatot tartogat számukra. Ennél részletesebben nem akarok belemenni az elmesélésbe, mert úgy hiszem az a legjobb ha mindenki a lehető legkevesebb tudással vág bele a film megnézésébe, ezáltal sokkal hatásosabb élményben részesülve. Mint már említettem, Abrams pontosan érzi és érzékelteti is a Star Wars világának hangulatát és ikonográfiáját, tudja ha vannak TIE vadászászok, X szárnyúak, fénykardok, sötét oldal és világos, rohamosztagosok, fénykardok, Han Solo és Chewie párosa, akkor a film már rögvest bevonzza azt, aki ismeri és szereti ezt a világot. Viszont a rajongóknak való megfelelési kényszer kétszeresen is veszélyes, az üres nosztalgiázás és az önismétlő történet csapdájához pedig sokszor igencsak közel kerül maga a film is. Előbbit ügyesebben kerüli ki Abrams, leginkább azért mert az utalások, összekacsintások, idézések mennyiségével csak ritkán esik át a ló túloldalára és még akkor is lehet érzékelni, hogy a régi trilógia szellemiségének tisztelete és szeretete áll mögötte mintsem annak cinikus kihasználása. A másik viszont már problémásabb, ugyanis a film nemcsak a régi szereplőket hozza vissza, de felépülését tekintve nagyon sokban hasonlít az első filmre az Új reményre. Mivel a cselekmény ismerős utakon jár a film kétharmadában, ezért nincs meg benne a felfedezés gyönyöre, a fordulatok jók, de nem meglepőek. Ezt a múltbéli ragaszkodást érzem a film legnagyobb hibájának ugyanakkor igazságtalan ítélet lenne sima remake-nek tekinteni az Ébredő erőt. Abrams ugyanis pazarul realizálta az új karaktereket és a bennük rejlő lehetőségeket. Finn, Rey de még a gonosz Kylo Ren (Adam Driver) is egyszerre küzdenek magukkal és a külvilággal, a film történései közben mind külön-külön bejárják a maguk útját, motivációik, cselekedeteik, egymáshoz való viszonyuk mind érthető és átélhető. Kötődni tudunk hozzájuk, érdekel minket, hogy mi lesz a sorsuk. Éppen ezért lesz olyan hatásos a drámai töltete az utolsó harmadnak, amikor a narratíva végre elszakad a régi részektől és elkezd őrájuk építeni. Mert van mire, és bár már még elférhetett volna egy-két hangsúlyosabb karakterépítő pillanat, a film jól építette fel azokat a hősöket, akiket még a későbbiekben is látni fogunk. Ez persze nagyban köszönhető az őket megformáló színészeknek. Boyega és Ridley jelentik a film szívét és lelkét, árad belőlük a karizma, az erő és a tettvágy, Driver sebzett lelkű, gyengeségeivel gonosza fantasztikus, Oscar Isaac mint Poe Dameron pedig a laza csibészség mintaképe. De a film pozitívumai szerencsére nem merülnek ki ebben. A stáb abszolút hűsége a régi trilógia látványvilágához érezhető minden képkockán, a maximálisan kidolgozott díszletek, makettek, maszkok, bábok és egyéb elemek tökéletes egységet alkotnak a csak mankóként használt CGI-vel. Valósnak, hitelesnek érezzük azt a környezetet, amiben hőseink mozognak, egy tényleges idegen galaxist, amiben el tud merülni az ember. Persze csak akkor ha hagyná ezt a film, mert Az ébredő erő Abrams összes eddigi filmjéhez hasonlóan nyaktörő tempóval száguld végig. Kevés a pillanat, amikor hőseink nincsenek valami nagy veszélyben vagy ne menekülnének valami elől, és a nyugodtabb mozzanatok is arra szolgálnak, hogy a cselekményt hajtják előre. Nemcsak ezeken a területeken érződik a rendező hozzáértése, a dialógusok életszagúak, szellemesek, gördülékenyek, a humor egyszerre gyermeki ugyanakkor hatásos. A galaxis különböző fajai is képviseltetik magukat, ők is és a helyszínek is lenyomatai annak a pezsgő kreativitásnak, ami átjárja a filmet. Az akciók pörgősek, lendületesek, dinamikusak, ráadásul nem jellemző rájuk az a fajta megalománia, ami a mostani látványmozik egyik rákfenéje. Érezzük a téteket, a személyességet, különösen a fináléban, ami a sorozat egyik legerősebb fénykardpárbaját prezentálja. A zenéről meg annyit, hogy sokszor a hideg futkosott a hátamon John Williams taktusaitól...hát igen az öreg még mindig tud. Nehéz most megtalálni az a pozíciót, ahonnan objektív módon lehet tekinteni Az ébredő erőre, mert mindenkinek meglesz róla a maga véleménye és tulajdonképpen egy trilógia bevezető darabjáról van szó, így a benne lévő potenciál szándékosan van a későbbi részekre hagyva. Mindenki más és más elvárásokkal fog beülni rá, így egyeseknek tökéletesség lesz, másoknak teljes csalódás. Azt a filmtörténelmet átíró pozíciót, amit az eredeti Star Wars trilógia töltött be, természetesen nem képes replikálni, ez a film a mai Hollywood terméke, viszont abból is a legszórakoztatóbbak közé tartozik. Így az itteni csillagszám is a saját személyes véleményem tükre. Remekül szórakoztam a két órája alatt, köszönöm Abrams-nek, hogy visszavitt abba a messzi-messzi galaxisba és bizonyította hogy megéri Star Wars rajongónak lenni.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-12-19 10:33.03

Star Wars: Az ébredő Erő: Nagyon erősen a 4 és az öt csillag között van, de inkább az ötös felé hajlik az osztályzatom annyira jól szórakoztam.

Hold (2009) - Vélemények

2015-12-13 17:36.03

Duncan Jones debütálása nemcsak egy pazar sci-fi, hanem az egyik legjobb film a magányról és az elszigetelődésről, hogy tulajdonképpen mitől érezzük életnek azt, amit nap mint nap megélünk, hogy az emlékeink vagy a jellemünk vagy a realitás miatt. De mi van akkor ha ezeket már képes replikálni a technika és már csak üres, újragyártható eszközzé lettünk degradálva. Jones remekül vezeti fel ezeket a súlyos érdéseket és építi fel rájuk a sztorit. Sam Rockwell one-man showja kiváló, a nyugtalanító és melankolikus atmoszféra megteremtésében pedig kulcsfontosságú szerepet játszanak a minimalista díszletek és Clint Mansell hátborzongató zongorajátéka. Remek film.

A rend őrzője - Vélemények

2015-12-08 22:10.29

Van Damme fokozatos lecsúszásának egyik látványos stációja ez a sokszor csak száraz és unalmas néhol viszont már egyenesen fárasztó akció-kaland idiotizmus, amiben Charlton Heston jelenléte a legnagyobb rejtély. Sztori papírvékony, a tempókezeléssel is vannak gondok, az akciók elviselhetőek de az effektek bűnrosszak. Felesleges fércmunka, ne is fáradj a megtekintéssel mert ennél sokkal jobb dolgokkal és filmekkel ütheted el szabadidődet.

Harbinger Down - Vélemények

2015-12-06 22:31.53

Őszintén szólva nem tudok sokat hozzátenni ahhoz, amit Jason és Szamuráj elmondtak. Remek horrorfilm lehetett volna, ha az alkotók nem csak az effektekbe invesztálták volna miden energiájukat, amik tény hogy jól néznek ki, de ha nincs mögötte normálisan kidolgozott tartalom, megette a franc az egészet. Itt pontosan ez történet, minden jó szándéka és próbálkozása ellenére, erősen kerülendő alkotás.

Werckmeister harmóniák - Vélemények

2015-12-06 12:32.54

Tarr Béla azon filmesek közé tartozik, akinek rendkívül egyedi stílusa sokak számára nagyon nehezen befogadható. Még számomra is, aki alapvetően ha nem is igazán szereti (mert az ő filmjeit szinte lehetetlen) de mindenféleképpen hatást tevőek az alkotásai, meg kell találni a megfelelő időt és alkalmat arra, hogy fekete-fehér képeit, hipnotikusan lassú és hosszadalmas jelenetfelépítését valamint éjsötét, szomorú és apokaliptikus atmoszféráját magamba tudjam fogadni. Alkotásai közül személyesen ezt érzem kedvencemnek, ez az ahol filmnyelve és az elmondani kívánt történet, ahol a forma és tartalom legjobban egymásra talált, ráadásul ehhez most elég volt két és fél óra, hét és fél óra helyett (ala Sátántangó). Talán azért is érzem ezt, mert az összes filmje közül ez az, amiben még haloványan pislákol a remény lángja, hogy minden pusztulás, romlás ellenére felkel a nap és tovább tudjuk élni életünket. Virtuóz kameramunkával felvett jelenetek, atmoszféra ami a képernyőn keresztül árad és eszi be magát bőrünk minden pórusába, és Víg Mihály szívszaggató zenéje...igazi mestermű.

Dínó tesó - Vélemények

2015-12-03 13:51.52

Az utóbbi időkben a Pixar stúdiónak igencsak keményen szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy csaknem tizenöt évnyi kritikai és közönségsiker felhalmozása egyszerre lehet áldás és átok. Áldás, mert ha animációs filmekről van szó, szinte mindenki rögtön velük azonosítja a minőségi és intelligens, ráadásul nemcsak a fiatalabb, hanem az idősebb korosztályhoz is tökéletesen passzoló szórakozást. De egyben átok is lett, mert ezzel saját maguk számára is egyre magasabbra és magasabbra srófolták a lécet, és ha azt egy--egy újabb alkotással esetleg nem tudja elérni, akkor a csalódás hangjai is jóval erősebben csapódnak le. A Verdák 2 mélypontjellegét kár is lenne tagadni, a Merida a bátor és a Szörny Egyetem pedig decensebb minőségük ellenére pont a fent felsoroltak miatt vannak erős viták kereszttüzében. Az idei Agymanók viszont csattanós választ adott azoknak, akik már kezdték volna leírni a Pixar-t, hiszen az a film kreativitásban, humorban, érzelmi hatásfokban egy az egyben méltó lett a stúdió hírnevéhez. A kérdés, hogy ezt a pozitívvá váló tendenciát a Dínó tesó is képes lett folytatni. Nos az igényes megvalósítás természetesen meg sem kérdőjelezhető, és a stúdió filmjeire általában jellemző érettebb felfogás is érzékelhető rajta, ami által a Dínó tesó kellemes és mindenki által könnyen fogyasztható animációs mozivá válik, de az átlag Pixar filmekhez képest jóval egyszerűbb és klisésebb történetvezetése miatt korántsem tud ahhoz a magas színvonalhoz felérni. Egy könnyen elképzelhető alternatívából építkezik a film alapsztorija: Elmarad az az esemény, amit 65 millió évvel ezelőtt kipusztította a dinoszauruszokat, így azok tovább élik életüket. Arlo egy többtagú dínócsalád legkisebb tagja, és ennek minden jegyét magán is hordja: Gyengébb és bátortalanabb mint testvérei, és emiatt nem is nagyon tudja környezete megbecsülését kivívni. Egyik nap elkeveredik családjától és kénytelen egy hosszú utazást megtennie, aminek során egyetlen társa Pötty az embergyerek, akivel a kényszerű együtt utazás fokozatosan barátsággá alakul át, miközben Arlo természetesen megtanul szembenézni saját félelmeivel. Teljesen helyénvaló az olvasó gyanúja, ha ismerősen hangzik számára ez a történet, mert a Dínó tesó narratívája teljes mértékben megegyezik azokkal a klasszikus gyerekfilmekkel, amikben egy főhős és társa egy nagy kalandra indulnak, aminek során hátha megtalálhatnak valami, ami számukra fontos értéket képez. Erősen epizódikus szerkezetével, viccesen kattant mellékszereplőivel és fordulatoktól mentes, sekélyes cselekményével, a film abszolút a fiatalabb korosztály felé kacsingat. És ha ehhez még hozzávesszük a szándékosan aranyosra animált főszereplőket, akkor nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Merida mellett Pixar legdisneysebb filmjével van dolgunk ergo jobb ha nem is keressük benne az Agymanók frissességét és tematikai komplexitását. Ugyanakkor van két dolog, amiből nagyon sokat profitál a film. Az egyik a látvány, ami még a mostani animációs filmek színvonalához képest is hibátlan: A tájképek, a növényzet, a víz megjelenítése szinte fájdalmasan gyönyörű és realisztikus, ugyanakkor egy percre sem érezzük műanyag, élet nélküli technikai erődemonstrációnak a környezet, hanem hitelesnek és valódi élettérnek, amit elég jól (bár kissé furcsának hatóan) ellenpontoz a dinoszauruszok erősen karikírozott mesefilmes megjelenítése. A másik erősség pedig az, hogy az egyszerűsödött történet ellenére nem tűnt el az érzelmek való egyensúlyozás és a karakterekben végigmenő változások érzékeltetése, ami a Pixar egyik legfőbb erősségének számít. A Dínó tesó ugyanis remekül viszi végig az egymással hagyományos módon kommunikálni nem képes főszereplőpáros között végbemenő kapcsolatot, ami a kezdeti ellenszenvtől elindulva, fokozatosan és okosan halad addig a pontig, míg mindketten rádöbbennek arra, hogy több közös van bennük, mint azt gondolták volna. Arlot és Pöttyöt nem csak helyzetük, az otthontól való elszakadtság és egymásra utaltság köti össze, de egy bizonyos családtag elvesztésének traumája is. Ennek feldolgozása valamint a saját magunkért és másokért való felelősség vállalása ugyanúgy a felnőtté válás útjához tartozik, mint a fizikai távolságok és nehézségek leküzdése. A film okosan használja ki az érzelmesebb pillanatokat, és ezáltal tartalmaz néhány jelenetet, amik még akár a felnőtteket is képesek lesznek megríkatni. Összességében a Dínó tesó egy bájos, aranyos mesefilm lett, ami ugyan nem fog se a Pixar, se az animációs filmek csúcspontjai közé tartozni, viszont a kisebb korosztálynak tökéletes, a nagyobbak se fognak kínosan feszengeni a székekben. Sőt ha utánaolvas az ember, hogy milyen körülményes és nehézkes volt a film létrejötte, akkor szinte kisebb csoda, hogy nemcsak egy koherens és nézhető végeredményt kaptunk, de olyan filmet, ami bizonyos szinte hű tudott maradni ahhoz a szellemiséghez, amit a kis lámpás cég képvisel.

A fantom (1986) - Vélemények

2015-11-27 18:56.11

Ha anno gyerekként látom ezt a filmet, garantált hogy rongyossá koptattam volna a VHS kazettát, viszont azt kell mondjam most felnőttfejjel is meglepően élvezetes alkotás ez. Termesztésen elképesztően egyszerű, butuska, a 80-as évek összes kliséjét 11-es szintre pörgető mozi ez, de olyan őszinteséggel vállal benne mindent, a röhejes gonoszoktól, párbeszédektől kezdve a romantikázásig, hogy nem lehet nem szeretni. Ehhez még fantasztikus filmzene, remek akciójelenetek és hangulatos fényképezés is társul. Bűnös élvezet a javából.

Kémek hídja - Vélemények

2015-11-26 15:37.12

Kevés rendező van Steven Spielberg-en kívül, akinek karriere olyan szépen illusztrálná, hogyan válhat valaki új utakat kijelölő, a kortárs közönségfilmet uraló csodagyerekből, egy biztos kezű, kissé megfáradt és biztonságos terepen dolgozó, ugyanakkor végtelenül profi mesteremberré. Persze most is eseményszámba megy minden egyes új filmjének megjelenése, de Spielberg már nem tud és véleményem szerint nem is akar már pénzügyi és kritikai egyeduralmat végrehajtó filmeket készíteni, hiszen lényegesebb paradigmaváltást utoljára a Ryan közlegény megmentésével tudott elérni 1998-ban. Ahhoz viszont még mindig kiválóan ért, hogy hogyan válasszon ki olyan történeteket, amikben megtalálja érdeklődését, beleviheti témáit, arról nem is beszélve, hogy bár a 2000-es években készült filmjei minőségén lehet vitázni (szerintem nagyrészt kiválóak), az elbeszélés profizmusán nem. A Kémek hídja a hidegháború legfagyosabb időszakában 1957-ben játszódik, amikor a két szemben álló nagyhatalom közötti feszültség a csúcsponton volt és mindkét ország teljes elszántsággal vadászott a kémekre. James B. Donovan (Tom Hanks) biztosítási ügyvéd éli egyszerű, családszerető életét egészen addig, amíg meg nem bízzák az Amerikában elfogott szovjet kém Rudolf Abel (Mark Rylance) védelmével. Mivel Donovan teljes szívvel hisz az amerikai igazságszolgáltatás adta esélyegyenlőségben, teljes hátszéllel kiáll Abel mellett és próbálja elérni, hogy ne ítéljék halálra, nem törődve azzal, hogy ezt környezete nyílt hazaárulásnak tekinti. A helyzetet hamarosan bonyolítja, hogy a Szovjetunió elfog egy amerikai pilótát Francis Gary Powers-t, Donovan-t pedig a CIA kéri fel, hogy bonyolítson le egy kockázatos fogolycserét: Ők megkapják Powers-t, a szovjetek Abelt. Ráadásul ügyvédünknek mindezt Berlinben, bármiféle támogatás nélkül, csakis saját karizmájára és eszére támaszkodva kell megoldania. Spielberg remekül kerüli el az összes csapdát, amit ez az igaz eseményeken alapuló történet magában hordozhatott. Elsősorban nem unalmas történelemleckét kapunk, hanem egy lebilincselően megírt és megrendezett alkotást, ami tárgyalótermi drámának és korrajznak indul majd a 60-as, 70-es éveket megidéző kémfilm lesz belőle, ahol a szereplőknek több egymással ellenséges oldal között kell lavírozni és érvényesíteni az akaratukat. A két és fél órás játékidő egy percre se érződik se nem lassúnak, se nem gyorsnak, inkább az a megfontolt, robusztus de folyamatos haladás jellemző rá, ami még Hollywood klasszikus korszakának filmjeire volt jellemző. Azokra a filmekre, amiken Spielberg felnőtt és fel is idéz. A másik csapda, amibe a film beleeshet volna az az egyoldalú fekete-fehér ábrázolásmód, viszont a figurák bár látványosan képviselik országuk politikai érdekeit, mégis jól megírt és élettel teli karakterek, akiknek motivációja jól megérhető és átérezhető. A legjobban ez Donovan és Abel párosán érzékelhető, hisz mindketten elveik és szándékaik mellett végletekig kitartó alkatok, akik teljesen más politikai szisztémában hisznek, abban viszont feddhetetlenek. Ezt mindketten hamar megértik egymásról, ezért is van közük egyfajta tisztelet is, ami áthidal a politikai ellenségeskedés felett. Donovan kitartása, "senkit-sem-hagyhatunk-hátra" féle humanizmusa az, ami kiemeli őt ebből a paranoiával, ármánnyal és sokszor kegyetlenséggel teli korból, igazi erkölcsi hőssé téve őt. És ki más lenne jobb arra Tom Hanks-en kívül, hogy eljátsszon egy ilyen all-american átlagembert, aki saját leleményessége juttat túl a nehézségeken? Hanks ismerős színészi eszköztárát veti be Donovan megformálásában, de karaktere és a szájába adott dialógusok vannak olyan jól megírtak, hogy ezeket nem érezzük erőltetettnek, sőt élvezettel figyeljük, ahogyan pusztán jól megválasztott szavakkal szépen zsebre vág mindenkit. Mert bizony a Kémek hídja nem egy akciódús mozi, hanem olyan, amit a karakterek közötti interakciók irányítanak. Tárgyalótermekében, szobákban, utcákon, titkos találkákon játszódik a film nagy része, ahol a szereplők vitatkoznak, alkudoznak, szituációt mérlegelnek és várják a kedvező alkalmat arra, hogy a sakktáblán való legújabb mozdulatot megtegyék. Így a legkisebb cselekedeteknek, mint egy-egy parancsnak vagy telefoncsörgésnek is jócskán nagyobb lesz a jelentősége, hisz a szereplőkkel együtt feszülten várjuk, hogy mi fog történni. A Matt Charman és a Coen testvérek által jegyzett forgatókönyv kiválóan ütemben mozgatja az eseményeket, a lendületes dialógusokat áthatja a finom, szellemes humor, a színészek magabiztosan játszanak (főleg a hidegvérű Rylance) és az egész filmet pedig áthatja Spielberg évtizedes profizmusa. Patinás, mégsem hivalkodó stílusban, szarvashibák nélkül, olyan eleganciával mesél, ami párját ritkító a mai filmes palettán, vizuális érzékével kiválóan érzékelteti azt a bizonytalanságot és feszültséget, ami bár az akkori korra is jellemző volt, de ugyanúgy rezonál mai világunkban is. Bár sokszor szokás őt szentimentalizmussal és szándékos könnyzacskó csavarással vádolni, e tekintetben is képes volt önuralmat gyakorolni, egyedül az utolsó percekben szalad el vele a ló (amit lassan rendezői kézjegyként regisztrálhatunk). A Kémek hídja egy sok meglepetést nem tartalmazó, de minden képkockájában profin összerakott, élvezetes mozi, mely egyszerre szórakoztató, izgalmas, intelligens és hangulatos, egyszerre történelmi korrajz, régi vágású kémthriller és karakterdráma, miközben mindegyikből a lehető legjobb elemeket hasznosítja. Az írói, rendezői és színészibeli tehetség tökéletes megvalósulása és összhangja, az év egyik legjobb filmje.

Kiút nélkül - Vélemények

2015-11-22 13:55.21

Meg kell hagyni, hogy jó kis anti-turizmus mozit sikerült itt összehozni mert a megnézés után kétszer is meggondolja az ember, hogy kitegye a lábát az ember biztonságos otthonából és olyan országot látogasson meg, amelynek nem éppen 100%-kos a stabilitása. Mert John Erick Dowdle menekülős akcióthrillere kendőzetlen brutalitással és keménységgel ábrázol mindent, ami egy puccs során kaotikussá váló országban megtörténhet az emberrel, különösképpen ha a lázadó helyi erők nem csípik a külföldieket. Owen Wilson és családja is megélik ezeket, ahogy kénytelenek menekülni és futni-csúszni-mászni-bujkálni vagy akár ölni is saját maguk és családjuk védelmében. Dowdle kíméletlen intenzitással hajtja hőseinket, a feszült szituációkat a végletekig fokozza, gőzhenger erejű rendezésének köszönhetően a film valóságos adrenalinbombaként funkciónál. Az meg egyenesen döbbenetes, hogy állítólag alig 5 millióból hozta össze a filmet, ahhoz képest vérprofin fényképezett, megvágott és olcsóságnak még csak nyomát nem mutató alkotást hozott össze. Igaz elég sok benne a véletlen és szerencsés egybeesés (amik Pierce Brosnan karakteréhez fűződnek) valamint a vége is az a tipikus hollywoodias, ettől eltekintve remekül megkomponált ugyanakkor a realitáshoz néhol már-már nyomasztóan közel álló akcióthriller.

Z, mint Zakariás - Vélemények

2015-11-14 14:24.01

Eléggé merész húzás volt Craig Zobel részéről, hogy a már ismert poszt-apokaliptikus műfajt, a lassú folyású, minimalista kameradrámával ötvözze, amiben az elpusztult világ egy metaforikus háttér a szereplők között lejátszódó eseményekhez és hogy még a legszűkösebb szituációkban sem tudja az ember legyűrni társadalmi és jellembeli gyengeségeit. Tégy két embert egy szűk térbe, egységet tudnak alkotni, tégy be egy harmadikat, a másik kettő rögvest ellene vagy egymás ellen fordul. Különösen ha egy nő, két férfi a felállás. A koncepcióval nincs is gond, a színészek se teljesítenek rosszul, de a rendezéssel már annál több gond van, a film még a saját stílusához képest is indokolatlanul lassú és vonatott, de ráérős építkezés csak akkor működhetne igazán, ha tényleg bekövetkezne a film végén az érzelmi katarzis. Nem így lett. Be vagyok csapva. Az egészből egy szépen becsomagolt semmi lett. Nem szeretem az ilyet.

A keresés (2014) - Vélemények

2015-11-12 16:25.18

Nincs egyszerű dolga annak a rendezőnek, aki egy témájában súlyos morális kérdéseket feszegető, valós történelmi eseményt kíván úgy feldolgozni, hogy nemcsak a közönség érzelmeire legyen képes hitelesen hatni, de még egyfajta általános üzenet is megfogalmazzon. Nem egyszerű, mert ezt sokféleképpen el lehet rontani, ennek is két főbb módjával találkozhat a tapasztaltabb mozinéző. Az egyik eset az, amikor az adott film az érzelmek terén veti el a sulykot és ezzel akaratlanul is átlendül a hatásvadászat és a giccs területére. Ezekre főleg a hollywoodi filmek közül tud példát hozni az ember. A másik viszont az, amikor a film olyan látványosan és erősen sulykolva kívánja ábrázolni az emberi szenvedést és mértékét bemutatni, hogy pont az ellenkező hatást éri el, és elvesztik erejüket a képek és a mondanivaló. Ez utóbbi főleg akkor kínos, amikor még a tálalás sem tud kellően erős lenni. Michel Hazanavicius három évvel ezelőtt a Némafilmessel lényegében mindent megkapott, amire egy filmrendező vágyhat a kritikusi dicshimnusztól kezdve a közönségsikeren át, egésze az Oscar-esőig, így teljesen természetes döntésnek lehet tekinteni a részéről azt, hogy a filmvígjátékoktól elszakadva egy komolyabb presztízsű, drámaibb filmet alkosson, ami ráadásul olyan eseményről szól, ami alig pár éves, így nem sokan dolgozták fel: Az második-orosz csecsen háborúról és annak sötét oldaláról. A jó szándékot nem is lehet tőle elvitatni, de A keresés nagyon félresikerült lett. A történet három szemszögből kívánja a konfliktust megvizsgálni. Az elsőben a fiatal Hadji (Abdul Khalim Mamutsiev) kálváriáját láthatjuk, akinek szüleit az oroszok brutálisan kivégzik, így csecsemő húgával együtt elmenekül. Viszont mivel nem tud róla gondoskodni, kénytelen a kicsit egy idegen családnál hagyni, ő maga pedig elveszetten bolyong a kaotikussá vált országban. A másodikban az EU-nak dolgozó Carol (Bérénice Bejo) és vöröskeresztes kollégája Helen (Annette Bening) próbálnak a menekülteknek segíteni, miközben Carol a háború atrocitásait némán szemlélő nyugati országokat is próbálja közbelépésre motiválni. A harmadikban pedig a tizenéves Kolja (Maksim Emelyanov) játssza a főszerepet, akit egy piti bűncselekmény miatt kényszerbesorozásra ítélnek és hamarosan testközelből is megtapasztalja az orosz hadsereg brutális, dehumanizáló kiképzését. Azt mindenféleképpen meg kell hagyni, hogy Hazanavicius filmje nem szenved hiányt, ha ambícióról van szó, hiszen ezzel a három különböző szemszög segítségével kíván egy átfogó képet adni egy konfliktusról. A gondok ott kezdődnek, hogy mindhárom szált sikerült olyan banális, elcsépelt és érdektelen módon megvalósítania, hogy az ezekben rejlő drámai potenciált az unalom váltja fel. Ráadásul a forgatókönyv és a film szerkesztése teljesen saját maguk ellen dolgoznak: Fontosabb karakterek tűnnek el sokszor hosszú időre, a lényegesebb szereplők érzelmi-lelki hátteréről vajmi keveset tudunk meg így semmi érzelmi kötődést nem tudunk velük létesíteni. A film hossza több mind két óra, de a csigalassú tempó miatt nagyon gyakran fogjuk az óránkat nézegetni. Ezek pedig teljesen alávágnak bármiféle feszültségnek vagy a filmvégi katarzis kiteljesedésének. Nem a könnyünk fog folyni, hanem csak a vállunkat fogjuk megvonni. Tovább rontja a helyzetet az az ábrázolásmód amit a kritika elején vázoltam fel. A keresés ugyanis sokszor kényelmetlen hosszúsággal szemléli az emberi erőszak naturalista ábrázolását, és persze lehetne mondani, hogy egy ilyen filmnek pont az a lényege, hogy ezzel mozdítsa ki nézőjét a komfortzónából. De Hazanavicius esetben ez sokszor inkább csak öncélúan jön ki, különösen úgy, hogy a háborús jeleneteket olyanok váltják, amik hangulatban teljesen ellentétesek velük és csak kizökkentenek. A színészek megtesznek minden tőlük telhetőt, de velük is hol a didaktikus és száraz dialógusok, hol pedig a film pocsék elbeszélésmódja bánik el (Bening tehetségét soha nem láttam még így elpocsékolni). Így közülük a Hadji-t játszó Mamutsiev emelhető ki, aki sokszor remek hitelességgel képes a gyermeki ártatlanság elvesztésének fájdalmát átadni, már csak azért is mert a film 90%-ban meg sem szólal. A keresés egyike azon filmeknek, amiknek alkotója rátalált egy jó témára, elhatározta, hogy csinál belőle a nagyközönségnek egy filmet (lehetőleg úgy hogy még díjat is kapjon érte), de mikor a "hogyan-is-fogom-ezt-elmondani" kérdéshez érkezik el, teljesen elveszti önbizalmát és irányérzékét, mintha nem is lenne biztos abban kinek a történetét akarná elmondani. Az áldozatét, aki elveszítvén szeretteit védelem és irány nélkül kerül ki egy kifordult, kegyetlen világba? A katonáét, aki akaratlanul kerül be az emberi húsdarálóba, hogy aztán az testileg-lelkileg megnyomorítsa? Vagy a külső szemlélőét, ami próbálja az eszetlen öldöklésre felhíni a világ figyelmét? A keresés egyszerre akarja az összeset, de nem invesztál elég mélyen résztvevőibe ahhoz, hogy a néző érdeklődését fenntartsa. A film ironikus módon pontosan azt váltotta ki belőlem, amit Hazanavicius benne kritizál: Minden szenvedés ellenére, a látottak nem sokkot, felháborodást, igazságérzetet váltottak ki, hanem az érdektelenséget. Ennél pedig sokkal, de sokkal többet érdemeltek volna a háború áldozatai is, nemhogy a moziközönség.

Régi idők focija - Vélemények

2015-11-11 21:03.53

Tipikusan az a film, ahol értem a szándékot, a filmtörténelemben elfoglalt pozícióját tiszteletben is tartom, de a stílusát nem nekem találták ki. Kedves, aranyos film, de nekem már kicsit túl blőd.

Tammy - Vélemények

2015-11-07 13:50.49

A magyar kereskedelmi televízióban igényesebb, viccesebb és szórakoztatóbb dolgokat láthatsz, mint ez a film.

007 Spectre - A Fantom visszatér - Vélemények

2015-11-06 16:42.52

Szinte kimondani is döbbenetes, hogy Ian Fleming regényinek hőse, James Bond milyen hosszú ideje van jelen a filmvásznon és a populáris kultúrában. Ha csak a számoknál maradunk, ez több mint ötven év, a mostanival együtt 24 mozifilm, Daniel Craig pedig már a hatodik színész, aki a bőrébe bújik. A széria élettartama mögött persze erősen ott van az, hogy egyrészt a filmek és a mögöttük lévő alkotógárdák kisebb-nagyobb mellékvágányokkal és anakronizmusokkal, de mindig is jól tudtak illeszkedni az adott kor igényeihez, hangulatához és stílusához. Arról nem is beszélve, hogy a Bond-széria mindig is képes volt még a legnagyobb mellélövések után is kifarolni a gödörből és úgy alakítania vagy variálnia ismert vonásait, hogy ismét sikeres és cool legyen. Kisebbfajta csoda, hogy a legújabb évezredben is sikerült megőriznie ezen mivoltát, hiszen mai napig felvethető (és a filmekben gyakran elő is hozott) kérdés, hogy vajon a mai digitalizált, újszerű világban van-e még helye, egy régi vágású magányos ügynöknek, aki még mindig titokzatos árnyákemberekkel és árnyékszövetkezetekkel hadakozik? A Casino Royale és a Skyfall csattanós és igencsak pozitív választ tudtak erre adni, hogy igen lehetséges úgy megújítani James Bond-ot, hogy közben a leglényegesebb alapoktól nem szakadunk el. Elég volt egyszerűen lehántani a karakterről és az őt körülvevő világról a túlzásokat, a manírt, a pózokat és Fleming klasszikus kémthriller vonulatához visszatérni, és bumm a filmeknek egyszerre lett súlya, tétje, miközben a stílus és az elegancia sem tűnt el a mélyben (legalábbis a fenti két film esetében, a Quantum csendje már más történet). A siker pedig minden eddigit felülmúló lett. Éppen ezért a 24. Bond mozit hatalmas várakozás övezte és csakugyan jókora pénzügyi és minőségbeli elvárásoknak kellett megfelelnie, nem kis nyomás alá téve az íróstábot és Sam Mendes rendezőt, aki eredetileg nem is akart visszatérni a szériához. Mondjuk ebből a szempontból a Spectre jól beleillik a sormintába, hisz a Craig-éra mindegyik darabja nehéz szülés volt: Hol az újoncként debütáló Craig-el szembeni negatív visszajelzések, hol az írósztrájk, hol pedig a gyártóstúdió MGM körüli csődeljárás voltak jelen mint hátráltató tényezők, de mindezek ellenére eddig kétszer jól sült el a végeredmény. Jöhet a kérdés, hova tartozik a Spectre: A csúcspontok vagy a mélypontok közé? A válasz: Inkább a kettő között. Jobb ha gyorsan letisztázom: A Spectre alapvetően egyáltalán nem rossz film. Nagyívű, technikailag maximálisan profi, látványos, humoros és szórakoztató csinnadratta, ami két és fél órára ki tudja kapcsolni a nézőt. A gond az, hogy az őt megelőző filmek által magasra helyezett lécet nem éri el, emiatt egyben erős csalódás is. De hogy miért nem sikerült olyan erősre mint pl a Skyfall, ahhoz már kicsit a film mélyére kell ásni és szembe kell állítani, hogy mi működik és mi nem működik benne. A történet nem sokkal a Skyfall után indul, Bond éppen Mexikóban, a Holtak Napja alkalmával rendezett karnevál fogatagában tűnik fel. Szépen követi kiszemelt célpontját, majd kisebb konfrontáció után üldözőbe veszi, ami végül szédítő végkifejletbe torkollik. Természetesen magánakcióját nem díjazzák felettesei, de ettől még esze ágában nincs leállni. Az ok nem más mint egy poszt-mortem üzenet az egykori M-től, ami elindítja a 007-es egy olyan úton, ami Ausztria hegységein, Róma utcáin és Marokkó sivatagain keresztül vezet, a középpontban pedig ott áll a címszereplő Spectre. A mindenhol ott lévő és mindenért (még az előző filmekben történtekért is) felelős árnyékhatalom, vezetője Franz Oberhauser (Christoph Waltz) pedig egy Bond-al közös múltat hordoz, ami alapvetően határozza meg a kettejük között végbemenő, elkerülhetetlen összecsapást. Furcsa, sokszor igencsak önellentmondásos bestia lett a Spectre-ből. A sztori magában hordozza mindazt a lélektani sötétséget, és a Bond karakterére, háttértörténetére való fókuszt, ami jellemző volt a Skyfall-ra is, de Sam Mendes úgy döntött egy másik lovat is meg akar megülni. A Spectre felépülése ugyanis sokkal közelebb áll egy klasszikus régimódi Bond filmhez, minden felismerhető motívumot felsorakoztatva: Látványos nyitány, kisebb horderejűnek tűnő feladat, ami világszintű összeesküvéssé formálódik, kütyük, kötelezően levarrandó nők (szegény Léa Seydoux, szép, okos és tud magára vigyázni, mégis csak egy Bond-girl lesz a sok közül), agyafúrt főgonosz, aki sötét tervek és hatalmas fogdmegek (Dave Bautista) mögé rejtőzködik, hogy aztán annak főbázisán történjen meg a nagy leszámolás. Évtizedes, mára már teljesen kiszámítható sablonok és történetfelépülés ez, a Casino Royal és a Skyfall pedig pont azért volt izgalmasabb, mert ezektől elszakadva, sokkal kiszámíthatatlanabb és újszerűbb terepre vitte a 007-est. Most Mendes szépen visszavitte az ismerős útszakaszra és kanyarokra. Mondjuk rutinszerűség ide vagy oda nem teljesít rosszul. A film első két óráját kissé modorosan, de egész jól és szórakoztatóan tálalja. Daniel Craig szokás szerint pazar mint Bond mostani kemény, szikár és száraz humorú változata, a mellékszereplők is helyt állnak (Ralph Finnes mint M, Ben Wishhaw mint Q, Naomi Harris mint Moneypenny). A helyszínek változatosak, az operatőri munka kellően hangulatos és szép (mondjuk Roger Deakins-al szinte lehetetlen versenyre kelni), Thomas Newman zenéje sem rossz. Az akciójelenetek pedig szinten remekek, a négyperces vágatlan felvezetéssel induló és helikoptermutatványokkal végződő mexikói nyitójelenettők kezdve, a római autósüldözésen át, Craig és Bautista vonatbeli ökölharcáig, minden fontosabb set piece abszolút követhető, látványos és intenzív. A Casino Royal energiája vagy a Skyfall érzelmi töltete nincs meg bennük, de így is köröket vernek a Quantum csendjének közel nézhetetlenül agyonvágott, kaotikus nonszenszeire. Azonban jókora felesleges koloncként lóg a filmen, az Andrew Scott karakterét központba állító "ügynökségeket-összevonunk-00-ás programot megszüntetünk" féle mellékszál, amit két okból is megspórolhattak volna az írók. Egyrészt több teret kaphatott volna vele a Spectre felépülése és motivációi, valamint a Bond-Oberhauser kapcsolat mélyítése, mert ezek eléggé slamposak és elnagyoltak lettek. Másrészt azért is, mert ez a mellékszál és a főszál, egy olyan fináléban fut ki, aminek esélye sincs, hogy az azt megelőző két órával azonos szinten ossza a földi jót. És ha már itt vagyunk, azt kell mondjam Christoph Waltz jócskán alulmúlta önmagát. Az még egy dolog, hogy a film alig szerepelteti és az identitásával kapcsolatos csavart a néző már mérföldekre előre látja, de abszolút haloványan játssza a rá kiosztott szerepet, ezzel pedig nem tud emlékezetes lenni és a film színvonalát feljebb emelni. Önmagában nézve tisztes kikapcsolódás lett a Spectre-ből, amit inkább nagyra nőtt látványelemei és a nosztalgikusabb Bond elemekre való támaszkodása tart egyben és a nézők többsége remekül ellesz ezzel a résszel is, viszont a Craig-éra egészét nézve inkább csak az elődök tisztes követője mintsem azok méltó utóda. A végkifejlet nagyon erősen utalgat affelé, hogy a brit titkosügynök mostani inkarnációjának útja véget ér, én inkább remélem hogy nem. Mert azért jobb lenne egy ennél erősebb durranással zárni ezt a korszakot.

Mai menü avagy ma milyen filmet néztél meg

2015-11-06 16:42.26

Spectre: Gyenge 4*. Kicsit többre számítottam.

Videodrome - Vélemények

2015-11-04 20:06.57

Brutális, perverz, hátborzongató, szürreális és mai szemmel egyenesen profetikus lázálom az egyre jobban eltorzuló és a legalantasabb emberi ösztönöket kihasználó médiafüggőségről. A képernyő mára a test részévé válik, a keresztül küldött üzeneteken át irányítódik az elme, főleg aki a Videodrome-al kapcsolatba lép, mint a film főhőse Max Renn. A húsa mutálódik, hol vaginaszerű nyílás jelenik meg hasán, hol kezel olvad egybe a fegyverrel, amit hordoz. Ugyanakkor az egyre jobban szétbomló narratíva sosem tisztázza, hogy valódi-e az összes testi-lelki horror és a nagy összeesküvés, amit átél és lát vagy csak egy őrült elme kivetüléseit láthatjuk. Ha pedig nincs menekvés a rémálomvilágból, akkor a régi testnek pusztulnia kell, hogy szabaddá váljon. David Cronenberg remekműve nem csupán horrorfilm, a műfaj és a sokkeffektusok csak ügyes álcák arra, hogy világunkra és a társadalomra reflektáljon, és amit elmond az most az internet világában van annyira releváns mint 82-ben. Mestermű.

Szerelem (1970) - Vélemények

2015-11-03 14:17.14

Déry Tibor két kisregényét fantasztikusan összegyúró klasszikus státusát maximálisan megérdemlő alkotás. Az eredeti művek témája: szerelem, halál, hogy az elnyomó hatalom milyen módon nyomoríthatja meg és tarthatja félelemben az embereket...mind-mind jelen van ugyanakkor Makk Károly a mozgókép minden lehetséges eszközét kihasználva behozza az emlékezés és a szereplők gondolatainak, tudatának kivetülését is, szinte univerzálissá tágítva a látottakat. Költői szépségű képek peregnek előttünk ritmikus gyorsasággal, sokszor ok-okozatiság és racionális logika nélkül, a kimondott szavak és a fejben elképzelt cselekedetek és a múlt megelevenedik és összeolvad a jelennel, útmutató pedig nincs, nekünk kell összerakni, értelmezni amit kapunk. Darvas Lili és Törőcsík Mari párosa olyan döbbenetes erővel töltik be a vásznat, hogy az ember le se tudja venni a szemét róluk. Nagyon szép, elégikus és megrendítő mozi, aminek egyedi stílusát ugyan szokni kell, de amiről és ahogyan szól, páratlan mozgóképes kinccsé teszi.

A fantasztikus négyes (2015) - Vélemények

2015-10-29 10:50.22

Katasztrófa. Pedig papíron nem nézett ki rossznak ez a projekt, tehetséges alkotói gárda, Josh Trank a felettébb kellemesen sikerült Erő krónikájának rendezője a székben és a szuperhősfilmeknek is magasabb presztízse és minőségi szintje van, mint tíz évvel ezelőtt. Aztán sorra kezdtek jönni a rossz pletykák a forgatásról: Kreatív viták a rendező és a stúdió között, átírások, újraforgatások, állítólagosan teljes inkompetencia Trank részéről, a káoszt pedig bizony részről maga a film is tükrözi, de nem ezért rossz. Hanem azért mert a 2015-ös Fantasztikus négyes nagyon komoly és nagyon realista akar lenni, de ezt sikerült úgy megoldani, hogy az eredmény a lehető legunalmasabb és legérdektelenebb legyen. Az összes karakter és párbeszéd olyan sablonosan, felszínesen és szürkén van megírva, hogy semmiféle érzelmi kapcsolatot nem tudunk velük kialakítani, ami azért gázos mert a film közel kétharmadában, a közöttük lévő interakciókat láthatjuk. Az egész film egy közel másfél órás expozíció, hogy aztán az egész átmenjen egy kaotikus és élvezhetetlenül összehányt fináléba, ami a legrosszabb, amit a Zöld Lámpás óta ebben a műfajban láttam. További finomságok: Kate Mara hajszíne, ami jelenetről-jelenetre változik. Doctor Doom mint SHODAN és Ultron drogos szerelemgyereke. Akciójelenetek, amikből van összesen kettő és azok se tartanak tovább 2-3 percnél. A látvány, ami rongyos 120 millió dolcsi ellenére az Asylum szintjén tanyázik. A legrosszabb megvilágítás, amit az AVP2 óta láttam. És meg lehetne sorolni. Közel nézhetetlen stúdiós vonatszerencsétlenség, amire már most úgy tekintenek, mint minden idők egyik legrosszabb képregényfilmjére. Teljesen jogosan.

Aferim! - Vélemények

2015-10-28 14:27.57

Az eastern, a road movie és a történelmi mozi találkozása Romániában. Csodaszép fekete-fehér képek, betonerős hangulat és a XIX. század elképesztően autentikus megidézését láthatjuk. A történet laza, a figurák pazarul eltaláltak, a film pedig egyszerre ingadozik a Mikszáthi és a Móricz Zsigmondi ábrázolásmód között. Remek korrajz, amiben még némi parabolikusság is van az elnyomottságról és a hatalom kiszolgálásáról. A filmes ritkaságok iránt kutakodók számára nagyon tudom ajánlani.

Sicario - A bérgyilkos - Vélemények

2015-10-24 14:47.34

A kamera kimért, nyugodt lassúsággal pásztázza a szikkadt, sziklás, sivatagos tájat hol madártávlatból, hol emberi perspektívából. Mindeközben az izlandi Jóhann Jóhannsson normális zenének sem mondható, monotonul lüktető dübörgése egyre hangosabb és hangosabb lesz. Előjön bennünk az érzés, a hangulat, hogy valami rémséges világba fogunk leereszkedni, a nyomasztó hangulat már az első percekben megteremtődik, torkon ragad, hogy még a stáblista lepergése után is még rajtad tartsa ujjait. Halál, kegyetlenség, embertelenség - igazi horror az, ami szemünk elé tárul, de nemcsak ezek miatt, hanem azért is mert ezek a dolgok már folytonosak, állandósultak, egy világ szerves részét képezik. Ez a világ pedig a valóságban is létezik, drogháborúnak hívják. Denis Villeneuve, ahogy eddigi filmjeiben is, az emberi világ legsötétebb bugyrait boncolgatja rendezői sebészkésével és elemezésének eredményét elénk is tárja: Úgy hívják Sicario. Kate Mercer (Emily Blunt) FBI ügynök a déli államok környéknén, a taktikai-túszmentő csapat egyik tagjaként tevékenykedik. Egy bevetés során minden elképzelhető rossz rázúdul: Tűzharc a fogvatartókkal, kiszabadítandó túszok helyett befalazott, rothadó hullák tucatjai, kerti fészerben rejtett bomba, ami végez két társával. A drogháború pillanatképei és még csak a frontvonal legszéléről beszélünk. Az idealista és igazságot követelő Mercer-t hamar megfűzik a kormánybiztosok vegyen részt egy ügynökségek között átívelő akció részese, aminek célja a kartell főembereinek elkapása, és Kate nem habozik elfogadni a lehetőséget. Ám a küldetés során az illegális akciók egyre jobban szaporodnak, a célok egyre ködösebbek, társai egyre titokzatosabbak, a veszély pedig egyre nagyobb. Kate pedig akaratlanul egyre jobban a hazugságok, átverések és vérontások hálójába keveredik, így korántsem válik biztossá, hogy egyáltalán megéli megbízása végét. A drogháború kegyetlenségének, összetettségének és értelmetlenségének ábrázolása már jó ideje jelen van a kortárs filmben, elég csak a leghíresebb példára, Steven Soderbergh Traffic című alkotására gondolni. Épp ezért érdekes, hogy a Sicario bizonyos tekintetben annak a filmnek a komplett inverze. Míg Soderbergh számos különböző helyzetben és pozícióban lévő karakteren keresztül kívánt egy egész átfogó képet alkotni a drogháborúról, addig a Sicario leviszi az egészet egyetlen egyén szintjére. Szinte végig Kate-el vagyunk a film során, ővele éljük át miként válik az egész harc egy értelmetlen, végeláthatatlan erőszakörvénnyé. Hogy nincsenek jófiúk, mert az ellenség legyőzéséhez sokszor még náluk is kegyetlenebbnek és ravaszabbnak kell lenni. Az olyan ideák mint őszinteség, bajtársiasság, humanizmus vagy becsület rég érvényüket vesztették mert gyengeségek. Így nem csoda, hogy egy ilyen világban a gyilkolás, az ölés nem kényszereszköz, hanem rítus, folyamatossá vált állapot. Nincsen konkrét előrehaladás, egyszer a rendfenntartók győznek, máskor a kartellek. Szürreális, nihilista pokol ez, ahol a meztelen megcsonkított testek látványa, a kisfiúk focimeccsét félbeszakító fegyverropogás olyan természetessé vált mint a levegővétel. Kate társai is jelképesek: Az egyik Matt Graver (Josh Brolin) a szabályokat felülíró cowboy, aki úgy hiszi a cél szentesíti az eszközt. A másik Alejandro (Benicio Del Toro), aki ennek a háborúnak a teremtménye. Veszélyes, kifürkészhetetlen és nyomasztóan sokat tud. Nem beszél sokat, inkább cselekszik. Kate egyszerre kemény és sebezhető karakter, erős morális iránytűje van. Tudja mi a dolga, de a háború menetét nem irányíthatja. Túlságosan nagy, túlságosan romlott, túlságosan embertelen ez a háború ahhoz, hogy erre képes legyen. Vakon tapogatózik a sötétben, felettesei és társai infókat hallgatnak el előle, bábként mozgatják, kihasználjak és eldobálják. Nyomoz, miközben őutána is nyomoznak. Rálőnek, megverik, bérgyilkost küldenek rá, de az összképről fogalma sincs. Ahogy a nézőnek sem. Be le lett dobva egy olyan helyre, ami szétcincálja embersége minden porcikáját, hogy onnan holtan vagy lelki roncsként távozzon. Ez a fokozatos háttérbe szorítás, passzívvá válás és lelki felőrlődés a film kulcsa. Köti a sztori menetét. Köti Villeneuve rendezését. A fent felsoroltak idegesítőek lennének, ha a Sicario akciófilm lenne, de Villeneuve-nek nem az a célja, hogy látványos összecsapásokat és felszínes jó-rossz küzdelmet ábrázoljon. Kimért tempóban haladnak az események, kamerája sokat elidőzik a látottakon, csak akkor vág ha szükséges. A tűzpárbajok nem lassítással és pirotechnikával teli mozzanatok, hanem rövid és villámgyors erőszakrobbanások, melyekben az emberek vért lövellő homokzsákként dőlnek el. Nincs kieresztés, nincs katartikus felmentés, csak a folyton fenntartott, sokszor karfaszaggató feszültség, meg az érzet hogy valami borzalmas fog történni. Ebben a filmben mindenki tehetsége legjavát adja. A forgatókönyv feszes, sallangoktól mentes, a párbeszédek feszesek és még némi (a filmhez méltóan éjsötét humorú) öniróniától sem mentesek. Villeneuve rendezése atompontos, precíz és minden szempontból kiegyensúlyozott. Az atmoszféra, a hangulat és feszültségkeltés, a jelenetek dinamikája pazarul kidolgozott. A 12-szeres Oscar jelölt Roger Deakins döbbenetesen erős képi világot teremt, mely egyszerre fenyegető és lírai. Mindezek közepén pedig ott van Blunt és Del Toro, akik sokszor leheletfinom arcrezdülésekkel képesek tökéletesen átadni mindazt, amin karaktereik keresztülmennek legyen az az ártatlanság elvesztése vagy a bosszú beteljesítése. Amikor elcsitul a csatazaj, leperegnek az utolsó képkockák és felkapcsolódik a fény a moziteremben, nem fogsz a megnyugvás erejével kitápászkodni a székből.Villeneuve ugyanis olyan rögrealitással vágja arcodba mindazt az iszonyatot, amit filmje tartalmaz, hogy azt nem fogod szélsőséges túlzásnak érezni, különösképp ha utánaolvasol mik is történnek manapság Mexikóban. A kanadai rendező pedig nem csinál mást, csak két órára szépen körbevezet a rémségcsarnokon, aztán magadra hagy, hadd emészd meg, milyen világban élsz. A Sicario az év leghidegebb, legnyomasztóbb remekműve.

Shaun, a bárány - A film - Vélemények

2015-10-23 10:43.38

Elképesztően aranyos és vicces gyurma-animációsmozi, amiben olyan sebességgel repülnek a jól kitalált gegek, hogy jobb ha felkészíti rá az ember a rekeszizmát. És ahogy Sötétszív remekül megfogalmazta, a beszéd nélküliség és a történet csak még jobban kiemeli a burleszkszerűségét. Kortól függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudom.

elejére 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 ... végére